Naplójegyzet, 2015. augusztus 30-án

Egyáltalán, vajon miért kerültem célkeresztbe, holott sem barackmagot nem árulok, sem fegyenceket nem dolgoztatok, sem panzióm nincs, amelyhez új országút vezetne, sem semmilyen érdekeltségem nincs semmilyen bizniszben, ismeretlen számomra az off shore, és mégbár egyetlen rongyos kaszinóval sem rendelkezem: ha úgy tetszik, élhetetlen lúzer vagyok, aki nem volt képes politikai tőkéjét pénzbeli tőkévé konvertálni. Kit zavar szerény személyem?
Expós pavilonunk ledorongolása és sárba tiprása világos politikai kényszer, cél és szándék, mégis undorító.
Fél éve még az volt a téma, hogy meg sem épül a magyar pavilon.

Falunap Milánóban

A 2015-ös Világkiállítás magyar pavilonjával kapcsolatos várható reakciókat jól előrevetítették a másfél évszázad alatt felhalmozódott tapasztalatok. Pavilonjaink krónikája egyenértékű a feljelentés, rágalmazás, álnokság, sunyi intrika, fröcskölő irigység, a szellemi és politikai banditizmus kimerítő, förtelmes példatárával és gyűjteményes katalógusával. Miért történt volna ez másként ezúttal?
Miután 2014 folyamán az építész szakma kellően kiutálkozta magát, amiért más terv valósul meg, mint amit ő tartott helyesnek, az első politikai támadások ez év elején indultak meg, parlamenti interpellációs műfajban. Egy baloldali képviselő januárban ilyen címmel vágott hozzá az EMMI miniszteréhez egy írásbeli kérdést: Biztosítottak-e a sikeres magyar részvétel feltételei a 2015-ös Milánói Világkiállításon?
A képviselő természetesen nem ostoba ember. Nem fog ilyen címmel interpellálni, ha úgy gondolja, hogy a sikeres részvétel feltételei biztosítottak. A képviselő arra számított, sőt teljesen biztosra vette, hogy a pavilon nem fog elkészülni, és elsőként szerette volna learatni a leleplezőnek kijáró dicsőséget. A feltett, tüzetesebbnél tüzetesebb kérdések mind ezt bizonyítják. A sajtót is megfelelőképp beizzították, egyszerre megmozdultak – nyilván, egymástól függetlenül, hogyan is hihetném, hogy szervezetten – a képviselőhöz közelálló szerkesztőségek és újságírók. Felajzottan szimatoltak körülöttünk, tapogatóztak, szerződéseket kértek be, ellenőriztek, majd végül lógó orral távoztak – ugyanúgy, mint interpelláló politikai mentoruk. Nem találtak fogást – pedig még arra is kíváncsiak voltak, hogy a kormánybiztos – szerény személyem – mennyi pénzt utazgatott és szállodázott el. A rólam saját maguk által gerjesztett álhírek alapján tízmilliókra gondoltak „a magyar adófizető pénzéből" – miközben utazási és szállásköltségeim százezres nagyságrendben, jóval az egymillió alatt maradtak. Igen, mert fapados repülővel utazom, néhány ezer forintért. És nem a drága milánói hotelekben, hanem vidéken szállok meg, panziókban is, hogy takarékoskodjam az államnak. Ez sehogyse fért a fejükbe. A legprimitívebb furkósbotot – milyen pazarlás folyik a pavilon körül – minden esetre jónak látták előrántani.
Ott tartunk tehát, hogy az év eleji megsemmisítő támadás bohózattá vált. Ami persze keserves tapasztalat annak, aki a Leleplező Lovag sisakját öltötte magára.
Ilyenkor a felsült hőstenor – mi mást tehet – azzal vigasztalja magát meg újságíróit: sebaj, kivárjuk azt a pár hónapot, ország-világ meglátja: ebből nem lesz pavilon.
És addig-addig hergelték és hitegették magukat és lovallták bele magukat ebbe az képzetbe, amíg el nem jött az igazság pillanata, május elseje. A nagyszerű csapat nem hitt a szemének. Áll a pavilon? Az nem létezik! Mondjátok, hogy nem készült el!
És ezt mondták. Valaki még egy ottfelejtett létrát is lefotózott, hátha ettől a hazugság hihetőbbé válik. Egyetlen szó nem esett arról, hogy a pavilon az elsőnek átadott hét épület egyike volt a közel másfélszázból.
A mégiscsak csordogáló – a Magyar Televízió elzárkózása ellenére is néha-néha képernyőre kerülő – filmfelvételek azonban az egész hazugsághalmaz alól kirántották az állványzatot.
Így hát be kellett dobni az utolsó fegyvert, a „mennyibe kerül mindez", a hűtlen kezelés, az eltűnt milliók fantazmagóriáját.
Újabb tüzetes interpelláció az EMMI miniszteréhez, ugyanabból a politikai tartományból. A benne foglalt egyik kérdést idézőjel nélkül ideírom, azért, hogy világosabb legyen, mit tett idézőjelbe maga a képviselő:

Látta-e Ön a mindezidáig senki által nem ismert „filmalkotásokat", amelyek a világkiállításra készültek?

Ez ám a gyilkos fegyver! Így lehet idézőjelekkel ölni. Képviselő úr – noha úgy tudja, ezek a filmek nem is léteznek – már minősíti is őket. Az idézőjel értelme itt: úgynevezett filmalkotás. Vagyis valójában nem film. Valamilyen dilettáns, szemfényvesztő eszköz valamilyen pénzügyi szédelgéshez, de mi átlátunk a szitán, elvtársak. Vajon miért nem kérte el a filmeket megtekintésre a képviselő úr? Nem lett volna egyszerűbb?
Ez az egész mocskolódás annak a bizonyos újságírónak az agyából pattant ki, aki nem látta a filmeket, nem is tett ilyen irányban semmilyen erőfeszítést. Ebből a bolhából azután az a tirannoszaurusz növekedett, hogy senki által nem ismert „filmalkotások". Amit az újságíró nem látott, az nincs, vagy ha van, akkor úgynevezett.
(Zárójelben: mind az Uránia, mind a Magyar Televízió nemsokára vetíteni fogja a „filmalkotásokat", amelyek pendrive és dvd hordozókon is elérhetőek lesznek. A rájuk fordított pénzből ugyanis nem elsősorban a pavilonon belüli néhányszori vetítést terveztük finanszírozni, hanem szélesebb publikumot céloztunk meg velük. Szeptember 24-én Milánóban egy ezt szolgáló rendezvényre is sor kerül.)

Megszólal a nehéztüzérség is. Ez már nem az interpelláció, ez a független magyar sajtó hangja:
„Félóránként egy kis néptánc, valamiért láthatatlanná vált dokumentumfilmek", „...a Szőcs rendelkezésére bocsátott mesebeli forintösszegből egy szokvány falunap programját sikerült belevarázsolni a magyar pavilonba" (mely építmény legendásan ocsmány és alkalmatlan... stb). – És megint: félóránként kiperdül a színpadra egy néptáncegyüttes és eljárja az üveges táncot, majd néhány lépéssel arrébb diavetítés arról, hogy Magyarországon a reformok remekül működnek. S hogy ez milyen oltári szégyenletes. Meg az is, hogy a főkolomposok tetszésük szerint még el is tüntethetnek bármekkora summát az „igen nagy összegből".
Hm.
Hogy egy szebb napokat látott folyóirat ide süllyedhet, az persze megrázó, de ezt nem most kell megbeszélnünk. Szegény Víg Monika foroghat a sírjában. Mert a delíriumnak is vannak határai. Néptánc, üveges tánc, diavetítés, kormányzati propaganda – ezt a maszlagot, ezt a trutymót remélik lenyomni olvasóik torkán? Abban a pavilonban mostanig egyetlen szó, egyetlen képkocka nem szolgált semmiféle propagandát. Reprintben újra kiadtuk – protokoll-ajándéknak – Marsigli gróf egykori zseniális Duna-leírását, Hiller István előszavával – ez is bóvli, igaz? De vajon ki a vállalhatatlanabb szerző, Marsigli vagy Hiller? Nem derül ki. Vajon melyikük lehet az Orbán-kormány reklámembere? És Érdi Tamás, abból az ismert narodnyik családból?
Szakcsi Lakatos Bélát üveges táncosnőnek látni vagy hazudni, ez sem akármi. Több mint tíz kortárs zeneszerzőt felkértünk, hogy mindenikük komponáljon egy-egy rövid zeneművet A Duna folyása címmel, mely címet közismerten Bartók egy korai darabja viselte. Bartók előtt és a Duna-szimbólum előtt (pavilonunk egyik logója) tisztelgő gesztus és kulturális üzenet volt az, amikor elhangzott ez a sorozat, mint kortárs zenénk egyedülálló metszete. Ki néptáncolt itt? Vidovszky vagy Orbán György? Melyikük a gagyi, a falunapi minőség? Kelemen Barnabás? Klenyán Csaba? Melyik láthatatlan filmből loptuk el a pénzt? Amely az Olaszországban legendássá lett, Auschwitzban elpusztított magyar labdarúgót-edzőt idézi meg, vagy amelyik a milanói Scala magyar karmesterét? Vagy a másik holokauszt-áldozatot, a festőművészt? Vagy a magyar szabadság mellé álló olasz forradalmárokat? Hova züllöttünk? Ha a kormányzat támogat egy magyar találmányt, a máris a világkiállítás legnagyobb attrakcióját jelentő újszerűen fejlesztett zongorát – akkor az már, és pusztán ezáltal, gagyi? Egy Kossuth-díjas virtuóz – az is néptánc? A három Polgár-lány szimultánja – diavetítés? Polgár László nyilatkozata, hogy ez a pavilon izgalmasabb és autentikusabb, mint Makovecz sevillai pavilonja – ez is azt igazolja, hogy az építmény legendásan ocsmány?? (Vajon ezért szerepel a legszebb tíz pavilon közt? Vajon ezért tolonganak a nemzetközi szervezetek, hogy kibérelhessék egy-egy estére? Vajon ezért állnak sorban a magyar városok, hogy az Expo végeztével ők építhessék fel újra?) Uri Geller, Paul Adrian, vagy a KISS együttes frontembere, Gene Simmons, vagy az olasz trónörökös, vagy Bernie Ecclestone vagy Nelson Piquet elismerése – ez néptánc? Az istenit! László Ervin is néptáncos? Orosz István is? Vagy efZámbó István is? Kárpáti Tamás hungarikonjai is? Kertész Imre kalapja is? Egy nagy-nagy, népi és üveges körtánc a magyar pavilonban, az Orbán-kormány tiszteletére? Ez van a fejetekben, sajtómunkások? Egy Nagy Népi Hurál?

És ha már a sajtónál tartunk. Egy mániákus gyűlölet-tollnok azt merészelte állítani, hogy „nyilatkoztam" volna neki. Ezt az állítást aztán boldog-boldogtalan felkapta. Hát egy francot nyilatkoztam. Az illetővel telefonon beszéltem, nagyon rossz hangi körülmények közt, nagy zajban, figyelmem többszörös megosztására kényszerülve abban a helyzetben. Néhány ártatlan kérdést tett föl nekem, majdnem bocsánatkérően. Majd döbbentem azt kell olvasnom, hogy „nyilatkoztam" volna. Szóbeli tájékoztatást adtam, annyi történt. Sem az nem hangzott el, hogy az illető rögzítheti a szavaimat, sem semmiféle jóváhagyásra, netán szerkesztésre nem kaptam meg a szavaimból összekutyult szöveget. Ez melyik országban képzelhető el?
Igen, szokás a közéletben hazudozni, sajnos. (Magam azok közé tartozom, akinek 40 év alatt leírt egyetlen sora miatt sem kell szégyenkeznie.) De különbség van a kényszerű, a megbocsátható és a mennyezetrogyasztó hazugságok közt. Ez utóbbiak – hogy is nevezi őket Vonnegut? foma! – legdrámaibb (és logikusabb) következménye, hogy az a politikai oldal, amely ezekkel építkezik, amely ilyen instrumentumokkal él és ilyen alakokkal működik együtt, elveszíti hitelét és vele együtt a választóit is. Baloldalunk jelenlegi állapotát ezeknek a politikusoknak és ezeknek a sajtómunkásoknak köszönheti.
Állandó töprengések tárgya: mi kellene ahhoz, hogy a magyar baloldal magához térjen?
Első lépésben talán le kellene szokni a révézetes, tektonikus léptékű, grandiózus, sikítófrászos, agresszív, magas cés böszmeségről. A szenvedélyes hazudozásról. Üvegestáncozásról, diavetítésről, falunapozásról.

Talán Nagyabonyra gondoltak, az ottani falunapra. És nemcsak a tornyok számát keverték össze Milánóval.