A New-Orleans, vagy Dél-Georgia, s minden lánynevű tartományok,
Dél-Karolina vöröses földjéből kihajló gyapotrengeteg
fehér, száraz fénye a napban, horzsolódó suttogása:
üres és tiszta táj hajlékony fehér vonalai, azután mintha
valahol a közelben, mégis nem-láthatóan gyanta-patak
aludna – tudd, ilyen vagy bennem, édes, és két
palást-kék folt a mezőben, gyapjas hullámok fölött
megdermedt, szárnyait örökre mozdulatlanná nyitó kék Schmetterling:
így nézel rám magamból, édes, némaság a tájon,
örök, figyelő szem és hallgatás, a mézmadár hangjának
hiánya. Látod,
itten, ahonnan én írok neked, olyan hideg van, fagyottak
az ujjaim és ezért görbe és csúnya betűket írok. De kezed,
amit ki tudja merre viszel most apró ökölbe szorítva,
kezed, amikor elalszol és sötét és hideg, kutaktól lyuggatott
tengerpartokkal álmodol, felém nyújtod.
*
Az én éjjelem olyan, mint tömött fürtökben
felaggatott ezüstrókák bennem. Te mostan
egy üres város szélén fehérlő háznál, árvám,
a forgatag hiányát nézed és eltűnődöl
déli oldalba karcolt levélárny-suttogáson:
a ház meszelt falába írott olajfa-lármán,
a fal tövében eprek, gyapjú-táj, arra gondolsz,
a meztelenség téged annyira s úgy takarna,
mint puha bronzszegekkel melledre ütve érme
takarja melled: ennyit, ó, igaz, ennyit érne.
Szitál a hiány benned és úgy letisztulsz, árvám.
A tófenéken szemcsék s leszállott szép levélként
a homok arcán emlék árnyéka fel-le rezzen
nap-tűk hegyével átszúrt vörös aranyhalaknak.
Csak néha-néha hajlong hajad a tó vizében,
nem fújja szél se (én se), de erre-arra lebben.
*
Egyszer meghalljuk a nagy jégfelületek lélegzetét. Az ottani
szórt, nehéz világosság pora azokat
nem dermeszti csak, kiket még életükben
fölöltöztettek szép szavakba. Kedvesem, ó, alkonyodik! mondom majd.
Mi akkor kifele indulunk, Woland
nem kísér el. Aranyesőbokrok világító
két ágát vesszük kezünkbe, vállunkra görbe korcsolyát,
ezüstróka prémje borzong, úgy hanyatlik el a lélek,
üres korsók, félve mondod, szoríts, kedves, elalélek,
az ajtó előtt megállunk, letesszük testünk korsaját.
Kapunál sorban korsók, túl roppant jégmező,
sötét táj, csend, továbblép a hó-vert érkező
lép tovább ott angyal áll fel
ott angyal kiáltoz keservesen
fárad a szem sosincs lehunyva
nincsen lehunyva kisírva sem