I. Mi is legyek, ha nagy leszek?
É. J.-nek
Ismeretlen csizmájában
az ismeretlen katona
folyton konkrét cél fele indul:
nem újra meg újra
hanem állandóan.
Ha nagy leszek, ha még nagyobb, ha megnövök:
ismeretlen katona szeretnék lenni.
Szó szerint is.
S aztán úgy is, mint műalkotás,
mint bronzból készült folytatás.
Az ismeretlent szeretnétek bennem.
Hordanátok elém a virágokat, mint a forró húslevest!
Asszonyok, ti, asszonyaim.
Asztalotokon jövendő vacsorám kihűl
s míg üres ágyatokban testem helye forgolódik,
én bámészkodom majd a bronzban, mint a nagyapák.*
II. A rulett
Házam nincsen, tudjátok.
Őrizgetlek ellenben
idebent a mellemben.
*
(Perzsiában, vagy Mezopotámiában, vagy az Ararát környékén, de mindenesetre olyan vidéken, ahol az egykori Kert emlékét ma is inkább érezni, mint máshol – és ez a közelség akkoriban még érezhetőbb volt – megállt valaki egyszer egy bokor előtt, szeme rányílt a vörös virágokra, és hirtelen kimondta: rózsa. Először hangzott el ez a szó a földön; még az is lehet, hogy Isten súgott, akinek szakállát előzőleg megcibálták a csipkebokorban:
nem is ez érdekel engem annyira, mint inkább az a másodperc, amikor valaki helyettünk és nekünk is kimondta ezt a szót, s amelytől kezdődően ilyenformán volt már neve a rózsának:
amelytől kezdődően ilyenformán volt már neve a rózsának: a fölismerés pillanata,
s az a tekintet, amivel ez a perzsa vagy örmény meglátta a névtelen bokorban a rózsát:
mert ismerem, én is ismerem ezt, mikor hirtelen meglátsz valamit egy cserjében vagy egy gonosztettben vagy egy arcon, és attól kezdve minden más a világban.
Ez jutott eszembe a moziban, miközben arra gondoltam: vajon kiknek a székére ültünk le a sötétben – vajon miért nem jöttek el, s vajon gondolnak-e ránk, így: ki ülhet a székünkön most, helyettünk?)
Rulettasztal te rulettasztal
s te elefánt-csont go-
lyóbis
fölvirrad benned s le is nyugszik
a rossz is ámde
a jó is.
Amint szaladgálsz,
kinyílik hallod-e te golyó
kinyílik s becsukódik
sok-sok ablak: szerencse, balszerencse
ahogy ez már adódik.
Átlátszik harminchét résen:
lángol a játékosok sorsa
átlesnek a Holnap kerítésén
a rulett fölé hajolva
úgy hajolnak
a rulettkorong kútja fölé
mintha egy léghajó kosarából figyelnék a földet:
piros karszék a lenvirágok és délkörök között
messziről észrevehető a lentábla közepén
fekete léggömb lebeg fölötte
mely mintha az ókorból került volna elő:
növények indázzák és fonják át keresztül-kasul
karszék a látcsövekben
a lenti lenmezőkön.
Visszajő elmenőben
– hallszik a léghajóból –,
Jeszenyin, Jeszenyőben
így beszél, ezt mind mondja:
ez ő, a len leánya.
Visszajő elmenőben,
nefelejcs-vacsorával,
elalszik ébredőben
két sárga félcipőben
és folyton visszavárják
elhagyott türkizbányák
ki hallott ilyen nőkről
ki látott ilyen lánykát
ily kismanó-topánkát –
így beszél önmagában
Jeszenyin Jeszenyőben.
– Most elfut még előlem
de majd egy átszűrt télen
vár majd az állomáson
szívén egy nyírfa nő át
vár rám egy málnavészben
vagy fönt egy esztenában
kesztyűben, keszkenőben
te krupié
te krupié
karodat ki emelgeti milyen erő
hogy a golyót éppen és éppen addig görgesd
sem arrébb egy számmal, sem innen: hanem épp odáig.
Visszatérsz egyszer Hévízre, kisfiam.
Ott laknak ők mind, egy személyben.
Bekopogtatsz az ablakán,
bekopogtatsz egy ablakon.
– Te laksz itt?
– Látod, én lakom.
– Az ablak... nem fázol meg így?
– Nem fázom, nem. Vagy nem nagyon.
– Zárd be mégis, ha gondolod.
– Nem zárom. Most még így hagyom.
Ott Hévízen, majd Hévízen
állsz majd az utcán, nézed őt.
S ha újra vér itatja át
az összeroncsolt félcipőt,
lábadon ez a félcipő
ezúttal nem lesz látható
s kérdéseid se hallja ő:
vajon hol voltál éppen akkor.
Tépjünk szedret a vízmosásban.
A vízesés. A vízmosás.
Mért nem nyitottál akkor ajtót.
Az esőzés. A rugdosás.
Egymást éjjel és nappal váltja,
hallgatás és ki-
hallgatás.
Nem szólalsz meg. Csak nézed őt.
Nem fáj a lábad, nem nagyon.
S ha eltört is, már összenőtt.
A puskatus! A vízmosás!
Egy orosz költő sorait,
mégiscsak mormolsz valamit.
– Hozzám szóltál, te orosz költő?
Megmerülsz mélyvízi havakban,
úszkálsz hévízi tavakban.
– Ezért jöttél, hogy ezt...? ki úszkál?
– Te voltál az, egy téli éjjel.
Sütött a nap rád, s mind csak úsztál.
Ki ő, ki ő, ki ő!
ki volt, ki volt, ki volt!
hiány, hiány, hiány!
betölt, ölel, felold!
Életedben mennyi asszony,
mennyi lány, mennyi könny,
mennyi kutyaháj!
mennyi egyenruha!
ezt bogozd ki barátom.
Az hát, terveztem én is egy óriás-rulettet.
Az volt a tét: szóval – mintahogyan – az.
Megszámoztam 1-től 36-ig
az embereket és a hét napjait
a búzát és az ocsút
a monotípiákat és a sztereotípiákat
a történéseket és a történészeket
a kecskéket
az ismeretlen katonákat
megjelöltem: mi az, ami piros és mely dolgok feketék szerintem
s megfigyeltem, mi páros a világban
és mi páratlan benne
és mindehhez még hozzá kell venni a nullát, ami a semmi
és elkezdtem játszani
elkezdtem játszani nagy tétekben
és kockáztattam mint a veszettek
és mit gondoltok ki vigyázott rám?
Dallasz Athéné vigyázott rám
az elnökgyilkosságok istennője.
Szívecském, hova tetted az adamant rudakat? Már megint
nem találom őket. Hogy ebben a házban soha semmit...
... hát már hogyne, de a szekrény alatt sincsenek, a sufniban
sincsenek, a lichthóf párkányán sem nincsenek
és nem, anélkül nem lehetne, egyáltalán nem. Abszolút
lehetetlen. Meg nem is érdemes.
Mit tudom én, mi akarok lenni! Ki érti azt, miről beszélsz te
itt folyton. Mindig az nevet, aki elsőnek érkezik. Hanem a –
hova lettek a –
tudom, az adamant rudak. Hagyj békén, sztár atyuska. Sok
szóval születünk, és kevéssel halunk meg.
De mégis, hogy képzelted?!
És elkezdtem játszani nagy tétekben,
kockáztattam, mint aki megbolondult.
Ott álltak szőringben, bőrkabátban:
figyelték, mit csinálok.
Elengedtem a golyót a háztetőről.
S hát, a golyó ti voltatok
meg én magam voltam
és mindaz, amit más nem csinált meg.
*
Házam nincsen, tudjátok.
Őrizgetlek ellenben
idebent a mellemben.
Lányok is, lágy lián is,
létembe fonott szálak,
és feloldó hiány is:
énértem és ellenem.
Erdő mélyén lámpa ég.
Folt világít mellemen.
III. Zárszó
Szobor is lehet majd belőlem
ha majd megnövök hébe-hóba,
szobor a gyors rulettgolyóról:
ott leszek benne mutatóba.
Veletek maradok.
Nem épp mindig, de itt leszek majd
beleoldódva ebbe
abba
például óra-számlapokba
vagy táncléptekbe egy kevéssé
s szívhangokba egy röntgen-őszön
és ismeretlen katonákba:
mert itt leszek még félig-meddig,
elbújva gyors rulettgolyóba
és pontatlan statisztikákba
s hóemberekbe hébe-hóba
és számlapokba,
mutatóba.
* Nagyapámnak (...) mellszobrot állítottak a marosvásárhelyi színház előcsarnokában. Felszabadulás után (...) a szobor egy ideig a kultúrpalota pincéjében hevert, majd amikor felállították a Sztálin-szobrot, és minden bronzra szükség volt, beleolvasztották Sztálinba... Nem tudom pontosan, Sztálin könyöke vagy orra, vagy mi készült belőle. Aztán eltűnt a Sztálin-szobor is, és abból a bronzból készült a felszabadító román katona emlékműve; úgyhogy most nagyapám abba olvadt bele.
(Bodor Pál: A Siesta szanatóriumtól a Svájci villáig. Forrás, 1983/12)
