Intro
Conceited passages. Percussion solo (concertante)
The bearded wolf. A rock opera
The death of an old diver
Terrible facts
Grass in Your hair
Microscopical railways
Outro
Jegyzet. A Swanmask együttes 1974-ben alakult, alapító tagjai: a Klaipedai Zenei Konzervatórium négy növendéke. Első koncertfellépésük meghozta számukra a beromünsteri popfesztivál Nagydíját. Első nagylemezük: ALL THE NIGHT (© 1975, Island Records Ltd.) Első kettős albumuk: WALKING ALONG A STREAM-SIDE, vagyis SÉTA A CSERMELY PARTJÁN (© 1976 Manticore Records Limited)
Az album borítója szerint az együttes jelenlegi összetétele:
Roland von Bremen (1954) – piano, Hammond organ, moog synthesizers
Dhyan Chand (1953) – acoustic guitars, special effects
Arthur Meagher (1955) – percussion
Mikhael Tobias (1954) – violin, vocals
Az együttes koncertjein általában fellép Millicent Tomorrow (1954), aki a jelen albumon, A szakállas farkas című rock-operában az asszony szerepét énekli.
Intro
Felkap téged éjjel a szélvihar,
zöld korbácsokkal érkezik házatok elé.
Én állok ablakod alatt, én húzom az éjjeli zenét neked, én én.
Gyere velem ma éjszaka, beszéltem egy forgószéllel.
Ma éjszaka visszajönnek a folyók,
víznyelő lesz a forrásokból, visszacsuszamlanak beléjük
a patakok, mint a kígyók s a tenger olyan marad utánuk, mint a sajt!
Tele lyukakkal, üregekkel, mindenféle résekkel!
Mert visszaszívódnak a folyók és ez így lesz ezentúl.
És tudod te azt, mennyi mindent raknak le a forrásvidéken,
figyeld, valaki dobol és énekel, veszi számba a felhozott horgonyokat,
összetörpült csónakokat, halott búvárokat, mindent, mindent!
Gyere velem ma éjszaka, a Bükkben
megbokrosodtak a lovak, bozót, cserje lett belőlük,
a kocsi tele volt szentjánosbogarakkal, felborult, felborult!
Teli szentjánosbogarakkal az erdő!
Gyere velem, egy csermely nem bújt vissza a föld alá,
nézzünk szét arrafele, jöjj már, jöjj már!
Ballada és környéke
(A szakállas farkas)
Népmonda-feldolgozás
I
– Asszony, készíts ebédet, s délire hozd ki nékem
báránnyal, fürjfiókkal hadd csillapítom éhem,
hat korsó gyömbérsörrel hadd verjem el a szomjam.
– Csak lenhajam kibontsam, csak lenhajam befonjam,
meggyógyítsam a mályvát, megetessem a hattyút:
bárányt is viszek néked, korsó sörből is hat jut.
A férfi indul, vállán
kasza acélja villan –
a kiskertben csókot ád
asszonyának s láss csodát:
a kút vize megfehéredik
a kút vize megpirosodik
– kint a férj visszakiá't:
– Az erdőn túlra mentem,
kaszáljak rozmaringot.
Hol a nap felülről süt,
hol a szél alulról fú,
s rezedát, vasfűt ringat,
ott várlak délben, asszony,
a szél ott alulról fú,
a nap ott felülről süt.
Bárányt ránt ki az asszony,
kis fürjfiókokat süt.
Lenhaját csak kibontja,
lenhaját csak befonja.
Ballada és környéke
(A szakállas farkas)
Népmonda-feldolgozás
II
A tanya a rettenetes, oldalról
jövő hajnali fényben, a gyümöl-
csös fái alatt felejtett hatalmas,
dérlepte kakukkos óra és a kert-
kapu kenetlen csikorgása! A
döglött tengeralattjáró a száraz
kútban és a másikban a színét
cserélő víz, amelyben még a bé-
kák is megvörösödnek, mikor a
férj megcsókolja az asszonyt!
minden hunyorog az elviselhe-
tetlen oldalfényben, keskeny re-
pedés fut végig a férfi hangján,
aztán cölöpléptekkel távolodik
irgalmatlan szőrös irhacsizmájá-
ban.
Megreccsennek eresztékeikben a
kedves kicsi repülő szerkezetek,
A Mályva torkát sóval
gyógyítja, méhviasszal,
hamuval, kakastejjel,
veresbegyfütty-vigasszal.
És lám, hogy mélyvörösse
a későnyárban serceg,
azt mondja asszonyának
a gyógyult Mályvaherceg:
– Ne menj el! most, ha itthagysz, többé nem is térsz vissza –
megfognám szoknyád, kendőd – ó volna karmom, tüském!
állnék utadba forró, felágaskodó füstként!
– Ha nem kap ételt, baglyok, sündisznók vérét issza
viszek hát néki mindent, amit kívánt a reggel
hadd verje el a szomját, éhét hadd csillapítsa.
Az asszony most a hattyút eteti, jóllakatja
gyömbéres mákkal, forró kaláccsal, vadkölessel;
tanítja:
– Bárki jönne, az ablakon kilessél,
ne félj, ha farkas jő is – megóv kunyhód lakatja.
– Ne menj! ha mostan elmész, nem látlak soha többé.
A ház estére széthull nélküled földdé, köddé!
– A nap delel, nekem meg délre ott kelle lennem,
hol felülről sütő nap éget,
hol alulról fúvó szél ringat
rezedát, mézrozmaringot.
*
Lenhaját addig mind fésülgette
a mályvát addig mind gyógyítgatta
a hattyút addig mind etetgette:
a nap már régen delelt felette
mikorra elindult az asszony.
a halott fürjfiókák, akik még
csak egyszer repültek s akik most
lehozták magukban a kemence-
lapra a magasságot, megsül,
megpirul, majd megszenesedik
torkukban az ének, ahogy fo-
rognak lassan, sercegve; mint a
Mályva bíborfoltja a későnyár
sárga fűvel benőtt serpenyőjé-
ben. A kiskertben itt-ott meg-
égett folyondárok, de mindenütt
kő-konfetti, a szunnyatag moha
felkapaszkodott a hattyú házá-
nak még a tetejére is. Nárcisz-
görgeteg a hattyú háza előtt,
bent zöld szitakötők lángolnak
az átlőtt kandeláberekben, az
asszony hangja is könnyű, mint
a haja. A hattyúé érdes.
Finom, vöröses por az ország-
úton, az asszony csizmáinak a
nyoma; egy ideig a komló csap-
zott, fölrebbenni kész állványai,
azután nehéz, lengő bivalybő-
rök a póznák tetején. A vidék el-
hagyott, a forró esők még a föld-
ben kiáztatták a répából a cuk-
rot; és egyetlen magányos pa-
raszt a mezőn, facsarja hiába a
répát két kézzel: a répa össze-
aszott, ráncos, üres.
Hol felülről sütő nap éget
hol alulról fúvó szél ringat
rezedát, mézrozmaringot:
a réten rendet vág, suhog a dolgos férj kaszája,
rezeda rozmaringra dől, oroszlánszájra zsálya.
De lám, a nap már rég delel, s még sehol nincs az asszony.
Hol késik? – mond a férfi most – hol járhatsz, ejnye, asszony?
Kaszáját földbe ütve, indul,
morog: „az ember megbolondul".
*
Az erdő mélyét járta már az asszony, ment a ködben –
ott verőfényes délben is az ember arra döbben:
kinyújtott karján ujjait már alig-alig látja,
mindent becsüng, besző, befon a rengeteg homálya,
madár sehol és fojt a csend, már mellig ér, már vállig –
de jaj, mi az
– a fák között! –
az asszony keze reszket,
visszanéz, sápad – fölsikolt – még sápadtabbra válik:
zöld szempár süt reá, lobog – s hiába vet keresztet
a szörny már ugrik is: piros-
szakállas, szürke farkas
vicsorgat, torkánakrepül,
kék kendőjét mint papirost
letépi, szétszedi, morog,
sikít az asszony, fut, forog,
a korsókat elejti
s fürjeket elejti
s uramfia! a farkas
a sört mind föllefetyelte
a fürjeket szálig mind megette
A farkas kergetné tovább az asszonyt, ám az útról
patkódobaj, hintódörej: a püspök jő hazulról.
Az alélt asszonyt fölveszik,
egész odáig elviszik,
hol villog úgy, mint vasmosoly a dolgos férj kaszája.
Huszonháromféle illatos növény
a réten, s még mindenféle tea-
füvek. Itt már szó sincs oldal-
fényről, árnyék sehol, a földbe-
ütött kasza szüntelen F-betűje,
mormogás, KEZEM CSAK KESZ-
TYŰ, ALATTA KARMOK. Feltör-
hetetlen zöld szempár az erdő-
szélen, visszatekint az üres rétre.
Hatalmas, kövér ködfoszlányok
nyulánkoznak a fák közt, s az
asszony kendője, mintha kék,
bolyhos lámpást vinne valaki egy
éjjeli folyosón.
Nagy lábdobogás: menekülnek
odvaikba a lúdvércek meg a me-
nyétek. Van is mitől.
A korsók azután megkövesednek
ott az út közepén, megmosott
vörös harkály költözik beléjük,
úgy tud kopogni, mindenki azt
hiszi: asszony járkál az erdőben
piros csizmában.
Ezeket a lovakat pedig veréssel
sem lehet többé rábírni, hogy
erre jöjjenek. Teliszóratja a püs-
pök zabbal az összegyűrt utat,
hiába. Lucernát, lóherét, hiába.
A ló megérzi a kénkőszagot.
A réten ijedt asszonyát a férj halálra várja:
– Csillagom, hol jársz, vártalak! sietve lép elébe,
az asszony is szaladni kezd, nyújtja kezét feléje,
megcsókolja két zöld szemét
rőtes szakállát megsimítja
a férj is száját csókra nyitja
az asszony borzadozva nézi
férjének fehér fogait
férjének fogai között
kendője kék foszlányait
Elszáradó patkódobogás az úton,
az asszony leér a rétre a virág-
maradványok közé. Az átvágott
szárak megfejthetetlen csövecs-
kéi.
Az asszony hangja is könnyű,
mint a len füstje.
Mikroszkopikus vasutak
Lisette kertjében mindenféle furcsa dolgok
például törpe vonatszerelvény zakatolása a liliomcsészékben
vagy a mozdonyvezető léptei az üres dáliacsűrök pincéiből
vagy a mozdonyvezető bátyja aki reggeltől estig ott szunyókál
a begombolt borbolyabokrok gyökérzeténél
de éjjelente a temetők meg a csataterek alatt őgyeleg
végigjárja őket mint a lámpagyújtogató és a halottak
karóráit felhúzza: innen
a ketyegés a csataterek alól
azután a szárnyvonalak! a tuskóban végződő
oly ritkán használt szinte-szinte rozsdásodó vágányok
soha senkit nem látni rajtuk
csak a mozdonyvezető ember bátyját
amint néha végigcsattog kézihajtású járgányával
azután tisztára sepert peronok a csomópontokon
és két kisdongó-tábornok
a fehérnefelejcs-kévékkel megtömött
rendezőpályaudvarok fölött
és éjjeli őrjáratok hosszú kalapácsok laza kocogása
a kerekeken
háromnegyed hajó a sólyákon görgők
váltók a kert megvont bejáratánál hihetetlen bálvány
és Lisette ollója a barázdában
a bükköny részleges növekedése alatt
Amikor a mozdonyvezető ember bátyja hajnaltájt
hazafele jön gyalog az utcákon: amerre elhalad
bent a házakban mint a megrebbenő alvó madarak
megcsörrennek a telefonok
Fű a hajadban, avagy: hintó a csermelyparton
(Gondolatok a cezúráról)
Lenn a hintó-roncsokat inda kússza
mossa csermely rézízű sárga vízzel
bányatündér táncol a tárnaszájnál
Fű a hajadban
Vidra leskel nézi a hintót félve
lép a hágcsó-fokra, benéz a roncsba
bajsza reszket, homloka ráncba' töpreng
– fű a hajadban –
földre csosszan, cammog a térdig érő
parti fűben, tépi a bolyhos édes
árvalányhaj-bokrokat ölbe fogja
(FŰ A HAJADBAN)
fű-nyalábját s mélyen a víz alá száll,
lenti szobrod megleli tesz-vesz – ó, most
ott is alsó szobrodon is világos
fű a hajadban
Outro
ki mind kopácsol mi ez az ének
ki kopácsol ki énekel a felső folyásnál
ez a fütty
mi ez a fütyörészés a felső folyásnál
mi ez a kopácsolás énekelés fütyörészés a felső folyásnál
honnan ez a holdfény ki énekel ebben a renovált éjjeli világosságban
egy öregember énekel a tisztáson a felső folyásnál
kezében vésővel énekel az öregember a forrásvidéken
sírkövet farag az öregember
sírkövet farag és énekel
