(December és január között, két év közötti
pillanatban, már nem idén, még nem jövőben,
még nem idén, már nem tavaly.)
Az itt következő szövegek nem versek: annál kevesebbek is, többek is. Formájuk: egyenlő szótagszámú sorokba tördelt próza. Tökéletlenségük nem szándékolt, a szerző hozzánemértéséből fakad.
A kérdés
kint – érzed-e – mintha sóhaj vagy lehelet
inogna ég s föld közt mint a lélek
nézd ablakok
I. Újévben
Új év nyílt föl látod az utakon
az utak tetején nagy hóbivalyok
vágtatnak végig nyomukban zsivajog
a fagy sistereg és a kutakon
a bölcs kútmélyeken megállt a jég
s biztosan most a kút jegére fagyott
a tükörkép is amit a hold hagyott
a templomkert kútjában; a nagy ég
üres volt s a kútban mégis ott lapult
a hold mása fénygömb kissé belapult –
a vén víz magában felejtette
képét (s kék árnyakat) néztük ragyogott
s a rózsát amit adtam szórakozott
kezed boldog kezed elejtette
II. Három medve dörmögött
Mottó: Eszünkbe, szívünkbe nyílik
befele az űr, a végtelen
Kék árnyak sora – s hol a télbe tellett
idő? a kékes hófelhővé válott
idő hol van hol? vagy úgy kiválott
a dolgokból mint holtból a lehelet?
Igen, már csak a kék árnyak maradtak?
Lefolyt az idő az álom mögött
hallgató kútba mindig dörmögött
három árnymedve ottan: – s mézet adtak
pedig ők vigyáztak a kútfedőre,
álomalatti kútnak három őre –
ide szállok le az emlékezet
alá a hidegbe néha s túl fagyon
találkozunk ott vagy te is félsz nagyon
nagyon szorítja kezem két kezed
III. Miért félsz még mindig az ősztől?
Mondjam el: láttam őt télen is
Az ősz ott üldögél víz széle mellett
lába elé rőzséből garmadát
rakott előbb felét majd harmadát
elégetgeti szép lassan; és kellett
piszkálnia folyvást hisz oly kialvó – –
tőle félsz? megsimítlak mint meleg
hóföldek fölött átfutó szelek
mély sóhajából hó alatt az alvó
zöld mentamezők, úgy megsimítalak
csak ennyit érzel hisz elringattalak
én kedves hányszor hunyd le már de szép
a szemed mint az Úrvacsora-ostyán
csillogó hűs borcsepp a zöld borostyán
– hogy kárba vész a szó a szép beszéd – –
Szakadt papír a lapok között
szív veszt el
terem ben
ólmot öntünk
bál zaj szilveszter
kor két p sszekoccan
é csendül
jd re csend ül
lélek se moccan
olyan a tiszta rím
ütemez tatam, tiram-tarim
IV. A szomorúság a csutakon
A szomorúság is egy csutakon
ingatja fejét téli napra kiült
a nagyszemű bánat nézi a kihűlt
eget néz minket is ül csupaszon
s didereg. Látja: az ég üvegét
jégvirág futotta be mint a sárkány
elsötétült s keskeny világos párkány
csak szélén maradt: a hegy süvegét
– abroncs a fehér hordót – körbejárja – –
– úgy elöntött porhanyó havak árja
mindent – picike lámpa lengeti
zöld fényét a kertben most úgy cikázik
a hó körötte hogy cikázhat fázik
a tél is önmagát melengeti.
A szakadt papír másik oldala
(Odüsszeia, XI. ének; ford. Devecseri Gábor)
20 a kost meg a párját
vittük
26 körbe italt is töltöttek valamennyi halottnak,
tejjel mézet előbb, azután édes boritalt is
35 fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal,
folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhunyt
holtak lelkei mély Ereboszból, sűrű csapatban
95 Menj a gödörtől már és vond el a jóhegyü kardot,
hadd ízleljem a vért
98 Ivott a sötétlő
vérből
V. Szőlőhegy
Ott voltunk mi az őszi kóstolón
eljönnek ide mind tódulnak egyre
s mikor már félig este dőlt a hegyre
sok fáklya ég nagy hajjal füstölőn
hegy oldalában – mind ide gyűltek
s lobog az öröm valamint a lángok
minket is hívtak játsszunk ispilángot
s ó nagyléptű tánc egybevegyültek
mind a nagy örömben s Újbor Komához
dalolni hívtak jönni lakomához
hívtak őszi napon a szabadban
jóhegyű kések alá vén kost tolni
őszi nap mikor mentek bort kóstolni
sokan a hegyre sűrű csapatban
VI. Fölfogni?
Mirajtunk volt a szüreti koszorú
irígyeltek is („szép pár”); hogy csahol
ó az irigység! szüreten ahol
mint sikoltó szürke arc gyors köszörű
fényesíti a jóhegyű kés élét
– kost megölni annyi csak mint pókot –
vért kóstol az árny s az élő csókot
mást-mást: ki élet ízét ki halálét –
Nézd a részegség ők ők hogy mulatnak
hogy nincs már bennem nyoma ámulatnak
akad, ki józanságban visszavisz?
ők ők akik vért isznak egykor ugyan-
csak ha majd akad ak- ha akad ugyan
Odüsszeusz derék Odüsszeusz
VII. Mondják: fölfogni az elmúlást
(Az őszt a szőlőhegyen csak mi láttuk)
De azóta a lélek oly szomorú
azóta hogy a két-füle-szétáll
emberkét láttuk félsz te – bár sétál
csak ő míg kis tehenei homorú
ég alatt keserű füveket rágnak –
– mint vizek alatti füst forgácsa
szemedben oly áramló forgása
a csiszolt szikrájú szomorúságnak –
mert ott volt az ősz: ujjnyi rőtszakállú
emberke fuvolával hegyes állú
nem látja senki őt de köpenye
mindent befed – s jár ő mint lámpagyújtó
levéltől levélig ég szörnyű gyújtó
ég kezében kis lámpakoponya
VIII. A harag napjai
Míg az elme himbálja fontolón
nevedet az álomalatti kútban
mint öreg szél a templomkerti útban
a lámpát mint sosem volt hintalón
holt gyermek árnya inog nesztelen –
himbálja neved kicsi zöld világgal
égő lámpa tölcséres zöld virággal
benőtt lámpa – az elme – hasztalan
himbálja lassúdan – s a bocsánatot;
addig a lent motoszkáló bánatot
az (ön)vád tükörré oldja melyen
arcod elmerült fénnyel beporozza
kis lámpa s a zöldet megsokszorozza
szemedben s a könnyet is a mélyén
IX.
Jaj mi lesz velünk, ha itt az éjszaka?
Az éj amelyből többet nem kelünk
kedvesem jaj akkor mi lesz? szemünk
zöldje úgy megtörik? mint az északi
üres tereken egyedül ballagó
agancsos a végtelen estében
ha elbotlik utolszor s estében
megdől az agancsa hegyén billegő
zöld szilánk megdől meginog s az űrbe
röppen: az utolsó szikra a görbe
északi fényből megmaradt szilánk –
szemünk fénye: mi s lelkünk eltávozik
a nagy hidegbe – így? s mivé változik
szemünkből a zöldszínű játszi láng?
X. Szíved megnyugszik majd,
majd megnyugszik (éj a hold időszaka,
szíved szobáit megtölti fénye
s megtelik tested ékes edénye
oly könnyűvé, – és úgy érzed megszakad
meleg szíved, a hold puha, olvadó
fényével telt szíved); és megnyugszik
a félés benned: hamvába nyugszik
a pirosnak tüze is az alvadó
vércseppen; s úgy örülök, hogy fellelem
szemedben az immár alvó félelem
füstje helyén a rám figyelmező
csillogást – – öröklét lehelete kint
öröklét simítását érzed-e mint
futó kék szeleket mentamező
XIII.
A mindigleni éjben ragyogunk mert
ott leszünk mi épp a dolgok héján
s utazunk majd egyetlen karéján
a Héjnak s járjuk úgy majd mi nem-ismert
szeletét a Héjnak az áthatatlan
soha be nem járt sima végtelen
pályákat mint az ős üvegtelen
számlap nélküli óra láthatatlan
mutatójának örök hegye, hiszed?
hinned kell benne: szépséged átviszed
áthozod oda is és mindenek
lelke mi leszünk a dolgok héjának
holdja; s halk esői az űr mélyének
finom fényporral úgy behintenek –
XIV.
Hold leszünk, s mert örök lesz az éjjel,
sötét lesz: minden héj alatt ott lakik
a sötét, mert gyűjtik apró valakik
a héjak alá mindig, s a héjjal
maguk is betakarják – – s bár semmi
nem lesz majd, csak az árnymedvék rohannak:
nem lenni is csak egy alakja annak,
amit, bár nincs, úgy neveznek, lenni.
S rájövünk, mikor a kezed megtalálom:
a kútban vagyunk megint, lent az álom
alatt, fölöttünk álom s felette
az álom fölötti világ, amelyben
álltunk egyszer a kútszélen, s a mélyben
a Hold ült: az idő ott feledte –
XV. De immortalitate amoris
Új év nyílt föl látod az utakon
Kék árnyak sora s hol a télbe tellett
Az ősz: ott üldögél víz széle mellett
A szomorúság is egy csutakon.
Ott voltunk mi az őszi kóstolón
Mirajtunk volt a szüreti koszorú
De azóta a lélek oly szomorú
Míg az elme himbálja fontolón:
Jaj, mi lesz velünk, ha itt az éjszaka, –
Majd megnyugszik: ÉJ A HOLD IDŐSZAKA
S megmaradunk mi együtt az éjjel
Oly örökkön, mit halandó nem ismert:
A mindigleni éjben ragyogunk mert
Hold leszünk s mert örök lesz az éjjel.