Valahol Afrikában, egy nigeri bozótfaluban gyapjas hajú, nagy szemű gyermekek mormolták megbabonázva a varázsigét: „Õszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya / ruhája..." Hogy is volt ez?
Úgy, hogy muszáj volt megbűvölnöm a gyerekeket, különösen, mert nem volt igazán közös nyelvünk ott, Afrikában, hiszen én franciául beszéltem, ők meg hausza, dzserma vagy tamasek nyelven, és amikor egy neveltem megsérült, megijedtem, hiszen óvónőként felelős voltam értük. Jujuj, gyorsan fertőtleníteni kell, és a magammal vitt orvosi dobozomban volt egy dermaforin nevű sebhintőpor. Mondtam a gyereknek, hogy ezzel „meggyógyítalak", s kérdezték, „mi ez, mi ez?" Azt mondtam, hogy... varázspor. Akkor már nagyra kerekedett a szemük, és aztán jött az isteni ihlet: varázsporhoz varázsige dukál, és ugyan mit lehetne jobbat mondani varázsigének, mint a Galagonyát? Annyira imádták, hogy megtanulták, de valahogy úgy ejtették, hogy „oszi-ejjel-izzik-o-gologonya-izzik-o-gologonya"... A varázserő átment, és valóban hatott.
Ez is a költészet határtalan erejét bizonyítja...
Igen-igen, a vers mindenütt érvényes csodaszer.
Weöres Sándor is örvendezhetett a mennyekben, ha tudomására jutott...
Bizonyára... Azóta ezek a tanítványaim felnőttek. Milyen vicces volna, ha napjainkban egy magyar elvetődne az Illela nevű nigeri faluba, és egyszer csak hallaná: azt mondikálják a bennszülöttek, hogy „izzik o gologonya"...
Most hadd ugorjunk odébb térben és időben. Minként eshet meg valakivel, hogy elindul, például Párizsba, kezében egy szatyorral s az oldalán két gyerekkel?
Vannak, akiknek csavargóvérük van. Előtte éveken át útlevéltilalommal sújtottak bennünket, Konrád György volt akkor a férjem, két remek gyerekünk van, és azóta négy remek unokánk is született. Szóval útlevéltilalom volt, s aztán ő kapott végre egy hosszú távú ösztöndíjat egy évre Nyugat-Berlinbe, én meg nem akartam oda menni, nem is tudtam németül, soha meg se tanultam, pedig később én is oda kerültem Münchenbe. Viszont csomó francia kapcsolatom volt, franciatanár voltam, aztán akadt egy baráti társaság, tagjai egy párizsi kommunában éltek, ahol voltak üres szobák, melyek mintha rám vártak volna. Kimentünk a két gyerekkel, ebben a kommunában élni. A közelben volt egy nagyszerű alternatív iskola, oda jártak a gyerekek, aztán mind a ketten meghosszabbítottuk az útlevelünket, és továbbra is nyugaton maradtunk. Gyuri Berlinből rendszeresen átjárt hozzánk látogatóba.
A francia közeg, nemde, befogadó volt akkoriban?
Attól függ, én a klasszikus Párizsba meg se próbáltam bejutni, nem is érdekelt a rendes, a rendezett egyetemi vagy polgári világ. Egy marginális közegben éltem, erről szól a Párizs fű alatt című könyvem. Ott mindenféle rendetlen alakok, hippik, művészek, volt hatvannyolcas egyetemisták, mindenféle nemzetiségű és bőrszínű népek forgolódtak. Ebben a környezetben otthon éreztem magam.
Engedjen meg egy gyakorlati kérdést: miből tartotta fenn a családját?
Ó, mindenféle munkát elvállaltam, az az igazság, hogy egy kicsit élveztem ezt az összevissza, marginális létezést. Nem igényeltem, hogy nekem fix munkahelyem legyen, ahová minden reggel nyolckor bemenjek, s délután ötig robotoljak. Először feketemunkákat vállaltam, olyanokat, amilyenekhez nem kellett papír, hol újságkihordó voltam, hol malteros lány, aztán, amikor már volt munkavállalói engedélyem – bár a franciatanári diplomámmal nem érvényesülhettem, de megvolt a kellő szociális érzékenységem –, szociális munkás lettem. Bűnöző vagy bűnözésre hajlamos, utcán csavargó gyerekekkel foglalkoztam, ahogy a franciák mondják: utcai nevelőnő lettem. Dolgoztam leányanya-otthonban is, ahol 18 év alatti lányok éltek a kisbabájukkal, szóval minden munkát elvállaltam, amit csak lehetett.
Azok a párizsi kalandok tényleg nagyon színes, kavargó világot jelentettek, hatalmas élettapasztalattal és élményaggal ajándékozták meg. Már akkor gondolt arra, hogy mindezt valamikor megírja?
Nem, de világéletemben sok levelet írtam. A levelezésemet mindig géppel pötyögtettem, eleve indigóval, de nem ilyen meggondolásból. Akkor még fogalmam se volt arról, hogy ezeket föl fogom használni, hanem azért készítettem másolatot, mert... kicsit hülye vagyok. Mivel szerteágazó levelezésbe bonyolódtam nagyon sok emberrel, nem akartam ismételni magamat. Párizsi könyvem messze áll attól, hogy tiszta fikció legyen, erősen a valóság alapján megrajzolt történet. Az első Afrika-könyvem, meg a második is, inkább dokumentum. Valójában negyedik könyvem, a Budai úrilány megírásával kezdtem el játszani.
Mennyi ideig éltek Párizsban?
Hét évig és néhány hónapig, aztán a gyerekek – immár felnőttként – ott maradtak. Én meg átköltöztem Münchenbe. Párizsban az volt a legjobb munkám, hogy felhívtak a Szabad Európa Rádiótól: nem akarnék-e kis színeseket küldeni nekik? Se politika, se magas kultúra – ígérték –, na ez nekem passzolt. Aztán átköltöztem Münchenbe, belső munkatársnak. Évekig írtam tovább a Forgószínpadnak, aztán lett saját műsorom. Senki se vett ott komolyan, hiszen egy politikai rádió voltunk, én pedig a saját műsoromban folytattam azt, amit annak idején Párizsból: az életről írtam, meg azokról az érdekességekről, amelyekről akkoriban a keleti blokkban nem sokat lehetett hallani.
Nemde, 1989-ben, Nagy Imre temetéséről már Budapestről tudósított?
Már 1987-ben fölmerült a kérdés: ha annyira lazaság van Magyarországon, a SZER-nek Budapesten is kellene egy irodát nyitnia. Az amerikai főnökség tárgyalt a magyar vezetőkkel, személyesen Berecz János elvtárssal. Berecz elvtárs azt mondta, rendben van, nyithat a Szabad Európa Rádió egy irodát Budapesten, de a vezetője olyan legyen, aki nem magyarországi ember. Így találták meg Szőcs Gézát, aki borzasztóan kedves kolléga volt, de azért a munka javát nekem kellett végeznem. Oda kerültem a budapesti irodába, én tudósítottam a Nagy Imre-temetésről, amit gyakorlatilag végigbőgtem. Az egy fantasztikus korszak volt. Nem csak én, mindenki tele volt reménnyel, a Hősök tere tele volt reménykedőkkel.
Amikor Önök elmentek, már túl voltunk 1968-on, a magyar ellenzék már akkor is létezett. Önöket kényszerítették arra, hogy elhagyják az országot, vagy egyfajta menekülés volt a távozásuk?
Konrádot már 1973-ban ügyészi figyelmeztetésben részesítették ellenzéki magatartása miatt, és eltávolították az állásából. Szelényi Ivánnal közös munkájuk, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz miatt 1974-ben néhány napot a Gyorskocsi utcai börtönben töltöttek. S akkor szólították fel őket: „Maguk menjenek el innen!" Házkutatások már korábban is voltak. Az első akkor, amikor Haraszti Miklósnak a Darabbér című kéziratából csapott a politikai rendőrség teljesen értelmetlen és paranoiás botrányt.
De mi köze volt Konrád Györgynek Haraszti Miklós kéziratához?
Az, hogy... közeli barátságban voltunk. Emiatt gyanúba keveredtünk, s amikor megszállták a lakásunkat, fölfedezték a szekrényben azt a rengeteg kéziratot, amit a Gyuri foglalkozása révén folyamatosan gyártott. Egy nagy zsákba beseperték, és elvitték az egészet. Egy fiunk és egy lányunk van, a fiam, Miklós, akkor még óvodás volt, és amikor jöttek a rendőrök reggel hatkor, beállított hat marcona férfi azzal, hogy házkutatás, Miklós izgatottan faggatózott: „Fegyvert keresnek?" A rendőrök is elröhögték magukat, és azt mondták, hogy nem. Erre a fiam legyintett: „Akkor nem is érdekesek a szüleim!" Egyébként undorító volt az egész. A fehérneműs szekrényemből egyenként vették elő a bugyijaimat.
Gondolom, a szellemi fölényük segített a túlélésben?
Az erkölcsi fölény is, a szellemi is. Amikor később Gyurit bevitték a sittre, és jöttek házkutatást tartani, összeszedtek megint egy csomó kéziratot, ott volt az írógépünk, és meg kellett írni a jegyzőkönyvet. Volt pofája a főrendőrnek, aki egy bumburnyák állat volt, hozzám fordulni: „asszonyom, megteszi, hogy ezt legépeli?" Akkor nagyon fölment az agyvizem, rávágtam, hogy „nem", s a főnök kénytelen volt leülni és gépelni, diktáltak neki. Én pedig álltam mögötte, és minden helyesírási hibánál szóltam – sok volt neki. A többi férfi között volt egy, az arca is valahogy tisztább és műveltebb volt, szemmel láthatóan ő volt a „szakember", a Konrád-specialista. Ez a pasi, amikor én elkezdtem a tanító nénis játékot, és rászóltam a főrendőrre, hogy ezt egy t-vel kell írni, azt ly-nal, ez a műveltebbnek tűnő rendőrtiszt megpróbált cinkosan összenézni velem, hányingerem támadt. Azonnal telefonáltam Párizsba egy barátnőmnek, aki újságíró volt a Le Monde-nál, elmondtam, hogy megint házkutatás volt, és Gyurit elvitték. Ha a nyugati sajtóban megjelent valami, azt a rendszer nagyon nem szerette, mert akkor már nagyon függtünk a nyugati kölcsönöktől.
Nemde, a Szabad Európánál egyes kollégák lebolsizták? De hát könyörgöm, Ön egy előkelőbb magyar polgári családból származott!
Igen, rózsadombi úrilány voltam, a „keresztény úri középosztály"-ból származom. 1942-ben születtem, a háború alatt. Mire felcseperedtem, megszokhattam, hogy a fülembe sugdossák: „amit itthon hallasz, arról egy szót se az iskolában!" A kettős nevelés szerintem éppenséggel edző jellegű, nagyon korán szét tudtam választani a dolgokat. Én annak, amit az iskolában hallottam, egy részét elhittem, nagyobb részét nem, annak, amit otthon hallottam, annak is csak egy részét hittem el. Édesapám korán meghalt, elvitte egy szívinfarktus. Nagyanyám azt mondta: „Erről is a komcsik tehetnek, ők vitték a sírba!" Tökéletesen igaza volt, mert valóban a sok szorongás vitte el szegényt. Anyám olyan volt... ma úgy mondanánk, hogy „politikai korrektség" jellemezte. Ezzel szemben a nagyanyám, anyám édesanyja, tényleg olyan volt, mint a klasszikus „klerikális reakció" képviselője.
Egyik szövegében olvastam, hogy a nagymamája szemrebbenés nélkül zsidózott, cigányozott, ugyanakkor valahogy sajátos módon tette, hiszen ebbe a mentalitásba az is belefért, hogy az ostrom alatt zsidókat és katonaszökevényeket bújtatott...
Valóban, ő volt az óvóhelynek a főnöke, egy nyolcvan férőhelyes óvóhely volt ez, ahol kétszázan zsúfolódtunk össze. Nagyanyám közismerten erélyes és erőteljes asszony volt, valóságos kardos menyecske. Közben azért „rendes ember" volt ő, jó néhány üldözöttet bújtatott, táplált – úgy, hogy az óvóhely lakóinak sejtelmük sem volt róla –, és megmentette az életüket. De nem vette észre, hogy a háború után már nem lehet úgy „zsidózni", mint annak előtte. A nagyobbik fia kétszer nősült, mind a két felesége zsidó lány volt. Nagymama azt mondta: „Nem értem a fiamat, olyan sok rendes keresztény lány van, miért kell neki zsidó lányokat elvenni?"
Tudomásom van róla, hogy Júlia nagyon hamar átesett az első kalandján az írásbeliség tekintetében. Hatéves korában már egyszemélyes lapot írt, szerkesztett...
Az akkor történt, amikor skarlátot kaptam, ami hathetes bezártságot jelentett. Nagyon unatkoztam, és csináltam egy lapot. Úgy hívtam, hogy Hasznos mulattató, és mindent írtam bele, verset, novellát, regényt, feladványokat, rajzokkal illusztráltam – valahogy el kellett tölteni azt a hat hetet, amelynek végén különben átestünk az első házkutatáson az életemben.
Csak nem a Hasznos mulattató miatt?
Nem, nem. Akkor, 1948-ban még nem keltettem fel a szervek érdeklődését. Volt egy rendelet, hogy mindenki köteles az államnak beszolgáltatni az aranyát. Apám egyik nővére báró Fejérváry névre hallgatott, abból a családból, amelyikből 1905-ben Fejérváry Géza miniszterelnök lett – nahát ez 1948-ban egy rosszul hangzó név volt, úgyhogy a nagynénit gyakran zaklatták. Volt neki egy gyémánt diadémja, arany foglalattal, azt sehogyan sem akarta beszolgáltatni. Apámat kérte meg, aki soha senkinek nem tudott nemet mondani, hogy dugja el. A szervek ezt valahogy kiszimatolták, ezért aztán nálunk is kikötöttek. Meg is találták, és a nagynénit le is csukták, vagy öt évet ült. Engem, a lábadozót, még védeni akartak, és nagyanyám azt mondta, „azért jött ez a sok bácsi ide, hogy megnézzék, hogyan kell majd fertőtleníteni a lakást, miután meggyógyultál".
Amikor a rendszerváltás bekövetkezett, ön is váltott?
Nem, akkor még maradtam a Szabad Európánál. Bevallom: érdekből. Világos volt, hogy be kell zárni előbb-utóbb a rádiót, de nem lehetett, mert az amerikai főnökök is ragaszkodtak az állásukhoz, de nekem akkor már nagyon elegem volt, azt gondoltam, ezt a még hátralévő néhány hónapot kibírom. 93 októberéig kellett várakoznom a végkielégítésre, akkor szűnt meg a SZER magyar osztálya. És akkor következett ismét az a kérdés, melyik országba menjek, hogyan folytassam az életemet. Még nem érett meg bennem belülről az, hogy hazaköltözzek. Inkább Afrikáig futottam.
Ez hogy jött össze?
Ott ültem a müncheni szolgálati lakásban, fogalmam se volt, mihez kezdjek magammal. A Libération című francia lapban rátaláltam egy apróhirdetésre: pedagógiai tapasztalattal rendelkező embert keresnek egy évre kisgyerekek mellé, egy afrikai bozótfaluban. Felpattantam, összeszedtem minden energiámat, írtam egy jelentkező levelet, hogy ugyan sose voltam óvónő, de nagyon szeretnék Afrikába menni. És engem választottak.
Gondolom, erről hosszan tudna mesélni.
Afrika olyan téma, hogy ha megnyomják az orromat, órákon keresztül dől belőlem a szó. Oda mentem 1994-ben egy igazi afrikai bozótfaluba, Nigerbe. Egy kis vályogház lett az otthonom, nagy udvarral, benne néhány fával, tehát árnyékom is volt. Az volt a lakásom és az óvodám. Úgy éltem ott, mint az afrikaiak. Azt ettem, amit egy szomszédos, togói családban az asszony főzött. A nomád népek képviselőivel mindig jól megértettük egymást. Tehát a togói asszony főztjét ettem, úgy táplálkoztam, úgy éltem, ahogy ők. Ezt akartam! Nemcsak azért mentem el Afrikába, mert Münchenben nem tudtam, hogyan folytassam az életemet, hanem azért is, mert ki akartam próbálni egy másik életformát. Ahogy kimentem az udvar sarkába, ott egy vályogfallal elkerített rész volt, oda hordta nekem az egyik helyi asszony az egyetlen kútról a vizet, egy nagy hordóból egy kis ibrikkel öntöttem a fejemre, negyvenöt fokos hőségben.
Ezek az országok nem sokkal azelőtt váltak függetlenné, Afrika-szerte polgárháborúk, törzsi összecsapások dúltak. Milyen volt a helyzet 1994-ben Nigerben?
Az ország északi részén, a hegyek között, a Szahara övezetében a tuaregek vívtak rendszeres szabadságharcot, az ország nagyon szegény volt, a kormány korrupt, már két éve nem fizette az alkalmazottait, a pedagógusokat sem, és ezért egy éve már nem is dolgoztak. Ettől nyílt ki az én óvodám, mert jöttek a kisgyerekek nagyobb testvérei, beállítottak a hónuk alatt rongyos füzetkékkel, könyvlapokkal, ők már tudtak egy kicsit franciául. „Tessék diktálni, hadd csináljak valamit, tessék velem tanulni!" – kérleltek. Szinte a kezdetektől így volt, mert a nagyobb testvérek kísérték a kicsiket az óvodába, és irtózatosan kíváncsiak voltak, milyen a „fehér nő óvodája". Gyűltek, gyűltek, végül olyan lett, mint egy osztatlan falusi iskola.
Két könyvet írt Afrikáról, az elsőt talán már a „bozótban" elkezdte?
Letelt az egy évem Afrikában, s annak a német–francia párnak is, aki föladta az apróhirdetést, lejárt a nigeri szerződése, valami nemzetközi segélyszervezetnél dolgoztak. Én már indulásból úgy vállaltam el ezt a munkát, hogy feltételül szabtam: nem vagyok hajlandó csupán két-három fehér gyereknek elit óvodát működtetni, s így kezdtek szállingózni hozzám a falubeli gyerekek is. Akkor én már tudtam, hogy ebből könyvet akarok írni. Nem naplót vezettem, hanem vittem magammal egy picike kis írógépet, az első világháborús haditudósítóknak volt a szerszáma, egy barátomtól kaptam az útra. Már említettem, nagy levelező vagyok, és mindenki szörnyülködött a partnereim közül: „Szent Isten, te képes vagy elmenni Afrikába?" Gyuri is azt mondta: „Ne menj, mert a seggedbe harapnak az oroszlánok, ne menj oda, édesem!" Mindenkinek megígértem, hogy rendszeresen tudósítok, és akkor én már sejtettem: ebből a levelezésből könyv lesz, ezért írtam indigóval. Meg hát azt akartam, hogy Magyarországon az emberek, mindazok, akik annyira tele vannak a saját gondjukkal-bajukkal, mélységes önsajnálattal, megtudják: sokkal nehezebb életek is vannak. Ezért írtam le egészen részletesen reggeltől estig és ősztől tavaszig, hogyan néz ki ott a mindennapi élet. Hazajöttem, és a levélmásolatok alapján megírtam ezt a könyvet, Közel Afrikához címmel.
A Vissza Afrikába címűt egy második kaland ihlette?
Már idehaza tartózkodtam egy ideje, amikor egy újabb, teljesen más jellegű felkérést kaptam. Az a francia asszony, akinek a kislányához hívtak óvó néninek, Csádban kapott állást, ő küldött egy e-mailt azzal, hogy emlékszik: én rádiós újságíró voltam. Nekik most valamilyen EU-s pénzből lehetőségük nyílt arra, hogy támogassanak egy rendszeres rádióadást a fogyatékosok számára. Ott az ország lakosságának legalább a tíz százaléka ilyen-olyan fogyatékos, és van is egy csapat, amelyik ezt csinálná, mind mozgássérültek, amatőrök, meg kéne őket tanítani arra, hogyan kell rádióműsorokat csinálni. Két hónap múlva már ott is voltam N'Djamenában, Csád fővárosában. A környezet nem volt olyan barátságos, sokkal ziláltabbak voltak a viszonyok, törzsi zavargások is voltak, meg az afrikai nagyvárosok légköre sokkal nehezebben volt elviselhető, mint azelőtt a nigeri dzsungelfalué. Ezekből az élményeimből született a Vissza Afrikába, de annak nem volt olyan nagy sikere, mint az előző könyvemnek. Valaki azt mondta, „szerencséd, hogy Idriss Déby diktátornak a titkosszolgálatában senki sem tud magyarul, különben megnézhetnéd magadat ezért a könyvért".
Hazatérve kétlaki életet élt, gyakran tanyázott Raposkán. Hogyan kötött ki az apró Balaton-felvidéki faluban?
Raposka a mai napig is megvan. Nem vagyok olyan fiatal, már kevésbé akarok csavarogni, időközben négy unokám is lett, s az erősen köt. Ezt a mozgásvágyat ki tudom elégíteni azzal, hogy Budapest és Raposka között ingázom. Ez egy pici falu Tapolca és Szigliget között, a Szent György-hegy bazaltorgonái alatt. Ugyancsak a rádiós végkielégítésből vettem ott egy kis parasztházat, jó nagy kerttel. Én igazában Illelában, Nigerben jöttem rá, hogy falun lenni nagyszerű. Különben pesti születésű vagyok, sokat éltem Nyugat-Európa nagyvárosaiban, többször időztem New Yorkban, oda is vágytam, azt hittem magamról, hogy én egy városi lélek vagyok, aztán kiderült, hogy nem. Megtanultam veteményezni, metszeni, imádok a kertben dolgozni. Valóban kétlaki életet élek, ez a legjobb, útközben lenni mindig jó. A szabadságnak egy magasabb foka ez.
Néhány mondat erejéig térjünk vissza a fekete földrészre. Kétszeri afrikai időmúlatása azzal is járt, hogy felfigyelt az afrikai kultúrára, irodalomra.
A magyarországi könyvkiadásba ma már sajnos nem fér bele az, hogy afrikai regényeket kiadjanak. Két afrikai könyvet, egy regényt meg egy dokumentumkötetet sikerült lefordítanom. Rendszeresen foglalkozom az afrikai irodalommal, de abban is az életet keresem. Valahányszor megyek Párizsba, ahol a négy unokám közül kettő is él, mindig összevásárolok egy csomó afrikai regényt. Fantasztikus az afrikai francia nyelvű irodalom. Ezeket szépen elolvasom, kijegyzetelem, méghozzá témák szerint csoportosítom. A témakörök: lakás, öltözködés, étkezési szokások, gyerek-felnőtt viszony, szex, házasság, poligámia, féltékenység, őrület, börtön, diktatúra, születés, halál és így tovább. Egyre gyűjtöm az anyagot, egyre izgalmasabb. Úgy gondoltam, a könyvekből vett részleteken keresztül a leghitelesebb forrásokból merítek. Ezek a „francia-afrikai" szerzők mind franciául írnak, hiszen a kisebb etnikumok, törzsek nyelvén még írásbeliség sincs. Ez a munka pompásan lefoglal, írogatom, gyűjtögetem, s majd valamikor könyv lesz belőle. Persze, ez végeérhetetlen, hiszen az írók tovább írnak, és nem tudom utolérni magamat.
