Egyszer elromlott a kánon és elnyelt egy egész nemzedéket. Ez az új generáció ugyanis, pechére, épp akkoriban küzdötte ki bebocsáttatását a kánonba. Úgy tolongtak ott az ifjú költők, mint akháj harcosok a trójai faló bejáratánál, készen rá, hogy elfoglalják a várost, diadalra és zsákmányra éhesen.
Füstölt egy ideig, akadozott a kánon, köhécselt, aztán végleg bedöglött. Egyféle fekete lyuk keletkezett belőle. S hogy ez történt, nemsokára meg is feledkeztek róla, hasában a nemzedékkel.
Csak egy búvárúszáshoz használt kacsaláb maradt valahogy kint a küszöbön félig, mikor a nemzedék mögött bezáródott a kánon bejárata. Továbbá valamiféle elhaló moraj is hallatszott, amely madárcsicsergésre emlékeztetett. Érthető is, mert a nemzedék javarésze madárnyelven írt, míg a többiek virágnyelvet használtak, emiatt aztán nem is igen értették egymást.
Ez a nemzedék ma is ott ül egy rég elavult kánon fogságában, mint valami ottfelejtett, soha senki által ki nem nyitott faló gyomrában. Ott ülnek a költők és prózaírók, esszéisták és kritikusok és madárnyelven meg virágnyelven polémiákat folytatnak és ehhez hasonló kis drámai jeleneteket írnak:
Agamemnon (megjelenik a faló ajtókeretében):
Szeretleg én, szeredeg én.
Nem vagyok én keretlegény.
Homérosz (belebeszél saját művébe):
Regénykeret? keretregény?
Priamosz: Laokoón, igazad volt!
Kasszandra: Laó, Laó, jaj te szegény!
Kritikusok: Mi a ká
Mi a ká
Mi a kánon?
Priamosz: Maga nem
Maga nem
Agamem-
non?
Hangzavar: Mi a ká, mi a ká, maga nem, mi a ká...
Másik hangzavar: Maga nem, Agamem, mi a ká...
Mind: Non, non, non, Tria non non non...
