FőoldalTŐLEMVersekSzületésnapod

Születésnapod

A szélnek eresztett bábu
70
65
Kilátótorony és környéke
6
3

Hogy épp ilyen legyél, kedves, mennyi mindenki kellett hozzá!

 

 

Oly sokaktól örököltél, volt

akitől homlokod, ó, homlokod olyan nyílt, olyan tiszta

mint fehér erkély késő ősszel, melyen géz-szárnyú

kék szitakötőkkel, méhekkel és falevelekkel fúj át

állandóan meg állandóan a bor-meleg szél,

ilyen a homlokod. És térded megint másvalakitől

örökölted, fehér bársonysipka-térded,

és hajad olyan, mint aranybarna füvű völgyeken szeptemberben

fölállított selyemszövő fák távoli kattogása. Csodálatos, hogy

miképpen halmoztad össze magadba a régvoltaktól mindazt,

ami tökéletes volt őbennük; és én úgy szeretném végigkövetni:

kikből lettél; hiszen ez a szempár, a te vízalatti, sugaras

prémekre emlékeztető mély szemed

mindig világított valakiben és elmehetnék arctól

arcig, követve szemed visszafele az időben, – ó,

mennyi mindent látott ez a szem, ez a te szemed – hány arc-lakásban

világított ez a szirmos árvácska-fény, amíg megnyugodott

a tiedben – kőszén-bundás sötétség az elmúlt idő, amelynek sínein

ha vas ejtőernyővel leszállok, csak vándorló szemed kísér engem.

 

 

Ha a múlt terek feneketlen és huzatos égboltjaiba nézek, látom

mint szóródik szerte az én kedvesem: ahogyan a pitypang

drága inge szétfúvódik – látom,

mint dobálódik szülőtől szülőig, testtől

testig, látom különváló és egymástól távolodó

szemét és homlokát az én kedvesemnek –

én kedvesem, szétesett virág a múltba visszahullva.

Mint ahogyan a felrobbant kézigránátalma teste válik szét

darabokra a négy égtáj irányában, akárha ernyővé változott

volna: éppen így; s ugyan, ugyan ki tudna

egy felrobbant kézigránátalmát újból összerakni?

 

 

Pedig a te születésed ilyen: fordított

robbanás: mintha egy bomba repeszeit

hat lidércz ereje szívta volna vissza egyetlen testté. Mikor

sokágú, kiázott kenderkötelemet megrántom, távoleső bogok rándulnak

össze s indulnak egymás felé, hogy kezemben találkozzanak;

látod, így találkoztak össze benned más-más szépségek,

melyek oly távoliak voltak egymástól kezdetben –

ez az erő, ó, ez a hat lidércznél erősebb, amellyel

magadba vonzottad mindezt – én is érzem benned.

 

 

Ha a múlt terek feneketlen és huzatos égboltjaiba nézek, látom,

mint szóródol szét, kedvesem, szülőtől

szülőig, testtől testig – úgy esel szerte visszahullva,

ahogy a gránát teste is szétválik darabokra.

S ha az érdes időben száz nemzedéket,

kétezer évet visszamennék,

járkálnék a homályos, tapló-testű emberek és asszonyok és

gyermekek között, és téged keresnélek bennük, hiszen

ott lennél bennükmint összecsavart alma a szőrös rügyben? nem is,

inkább mint a szétszórt építőkockákban

a belőlük emelhető díszes ház

 

 

s ha szemed, vagy szád valakiben megtalálnám, mint

elszóródott vagyon egy darabját venném kezembe,

és gondolnám: „a széthullott játék” –

 

 

(milyen furcsa hogy azok akikben volt valami belőled eljövendő

alakodból hogy ezek az emberek idegenek voltak egymás számára

és nem is sejtették hogy majdan teáltalad rokonságba kerülnek)

 

 

járkálnék az emberek, asszonyok, gyerekek között, keresnélek

hiszen ott lennél, éreznélek téged, úgy szétszedetten is meglennél:

külön-külön. Csak az összhang hiányoznék,

az a téged elárasztó fény: mint

üres csigahéjból szűrődő sugárzás, mikor bent

szentjánosbogár virraszt.

 

*

 

És hát szétszóródik minden megint a gyermekekben. Szeretnék ezért

kifaragni egy nagy jéghegyet a te képmásodra, hogy fején sirálykendővel

utazza be, méltósággal, az oly távoli tengereket, ahol

még a hullámokat is zöld moha nőtte be, kicsim,

még a bálnák is megcsodálnának.

 
 

 

Regények 3