Rozgonyi Simon, egri püspök 1444. november 10-én esett el a Várna melletti csatatéren. Ugyanott támadt föl 197... augusztusában. Déltájban indult északnak, délután – kijátszva a határőrök éberségét – átlépte a bolgár–román határt. Mi a késő délutáni órákban Mangália üdülőváros strandján találkoztunk vele. Nem keltett különösebb feltűnést, a hőségtől elhülyült napozók ügyet sem vetettek rá. Rozgonyi Simon, magyar szót hallva, leugrott a lováról, és ezzel a kérdéssel fordult hozzánk:
– Mi folyik itt?
Aztán maga találta meg a választ:
– Kiültek a jobbágyok a partra, mi? Kifeküdtek napozni.
– Úgy bizony – helyeseltünk. – S méghozzá nem is fizették meg a dézsmát, a huszadot, a harmincadot, a tizedet sem, sem a robotol. Ami bennünket illet – folytattuk –, mi épp vacsorához készülődünk. Tartson már velünk a püspök elvtárs – elménckedett egyikünk, az ilyenfajta viccek kedvelője.
Így láttunk neki a vacsorának.
*
A vacsora egyazon pillanatban zajlott le, a Föld különböző pontjain egyszerre. De mindenki teknősbékát evett ezen a vacsorán. A déltengeriek – hogy csak egy példát mondjak – ökör nagyságú, nyárson megsütött, ropogós óriásteknőcöket ettek.
Mivel sötétben szeretünk enni, bekapcsoltuk a svarclámpákat (ezek nem azonosak a morbidlámpásokkal), és mi is feltörtük utolsó teknőcleves-konverzünket. Aztán nekiláttunk, úgy, gázálarcosan, a késdobáló, a hasbeszélő, Rozgonyi Simon, az egri püspök és jómagam.
Megolvadt vas vonatpatkók egy liliom hallókürtjében.
