Abban az időben, amikor munkás voltam, gyakran találkoztam hajnalban az állomás fölötti gyaloghídon – a repülőhídon – Tüskés Döncivel és Méznyaló Anyóval. A pályaudvar éjjeli fényeit szokták figyelni ezen a helyen.
S közben beszélgettek.
– Neked mi a véleményed a költészetről? – kérdezte Tüskés Dönci.
A kérdésről Bretter György jutott eszembe. Mikor Kántorral találkozott, gyakran így szólt hozzá:
– Jó, hogy jössz, Lajos, éppen meg akarlak kérdezni, hogy szerinted mi a művészet.
Méznyaló Anyó válaszát nem hallottam, mert sohasem álltam meg hallgatózni. Siettem a gyárba.
*
Az az egyenes – a 180. hosszúsági vonal –, amely elválasztja egymástól megszámozott és megnevezett napjainkat (melynek tehát egyik felén péntek, a másikon szombat), biztosan áthalad épületeken oly módon, hogy kettéoszt egy szobát, megfelezi benne az időt, mára és nem mára. A szoba két sarkában elhelyezett két telefon számláját nem egyszerre hozzák ki – feltéve, hogy a pedantéria erénye a maori postának. Egyik telefon holnap cseng, a másik ma. Ebből persze az következik, hogy ha én itthonról. Kolozsvárról mind a két számot hívom, az illető szobában elhelyezett mindkét készülék számát, akkor egyik kagylóban a mai, másikban a holnapi – vagy tegnapi, attól függ, honnan nézzük – hangom fog hallatszani. És ha valaki abban a szobában egymás közvetlen közelébe helyezné a két kagylót – úgy, hogy egyikből áthallsszék a beszéd a másikba –, akkor, a két készülék segítségével, beszélhetnék holnapi vagy tegnapi önmagammal. Azt gondolom, hogy ez nagyon emlékeztet a költészetre – a vers egyik alapfeladata mindez, beszélgetni azzal az önmagammal, aki voltam, és azzal, aki leszek.
*
Mikor hazafelé mentem, ugyancsak a repülőhídon, Dönci épp ezeket mondta:
– …és így értékelméleti kérdés az egész. Az értékek ekvi- és polivalenciája. Gondold csak meg: nincs az a fércmű, amelyhez ne lehetne egy olyan társadalmat, olyan kultúrát rendelni, mely kultúra számára ez a fércmű volna a legremekebb remekmű. És viszont, nincs az a sedővr, mely adott kultúrák számára ne lenne a leglaposabb banalitások halmaza.
Nem?
*
Szénégető Henrik egyik régebbi novellája arról a pokoli érzésről szól, ami egy korunkból valamilyen módon több száz évet visszazuhant embert fogott el, mikor bekapcsolta magával vitt világvevő luxusrádióját, kb. a XII. században. Iszonyatos csend, minden állomáson, minden hullámhosszon; sehonnan egy szó, egy dallamfoszlány.
Mennyire telített, az akkorihoz képes, ma a levegő! Korunkban a teret olyan hullámok szövik át, melyeket valamilyen készülékkel hanggá meg képpé lehet alakítani, és ezek a hullámok át- meg átjárnak bennünket, tüdőnk, májunk és gerincünk úgy megtelt a testünkön keresztül továbbított jelekkel, hogy szervezetünkben félelmetes zűrzavar uralkodik – vesénkben tévéadások foszlányai egészítik ki egymást több nyelven, térdkalácsunkban a Radio Moon és Tirana Hangja:
hát valahogy ilyenszerűen van átszőve a tér, amelyben élünk, versvonalakkal – a vers is éppen úgy megfelelése, más anyagba való lefordítása, transzformálása valaminek, mint ahogyan a készülék ernyőjén is a kép a hullámok változásának megfelelően változik; hallottam olyan emberről, aki annyira érzékenyen fölfogja a körülötte áramló hullámokat, hogy maga is képpé tudja átalakítani őket, képernyő nélkül, és mikor magába pillant, futballmeccset lát – szóval, élünk, lélegzünk, mozgunk valamiben, és ennek a valaminek megjelenése a vers; csillogó fonálként vesznek körül bennünket a versfonalak, kuszák, bonyolultak, és olyankor, mikor sikerül átlátnunk, mint kapcsolódnak, megfonhatjuk, képpé sodorhatjuk, összefoghatjuk őket. Úgy élünk tehát, mint egy fényes hullámverésben – minden tárgy fonalként elvékonyodik és meghosszabbodik, minden tájforma folytatódik, minden fa; szempárok; szenvedések; az eső függőleges, acélkék vonalaiba vízszintesen szövődik egy vörös fejű harkály röpte. Akkor fog meghalni bennünk a költő, mikor már semmit sem fogunk hallani mindebből, csak a csendet, mint Szénégető Henrik hőse, hóna alatt luxusrádiójával.
*
Donka arról mesélt Annának, hogy mit álmodott. Anna hirtelen megszólalt: nem igaz, ezt én is álmodtam, és nem így volt!
Egyik kolozsvári kórházban kipróbáltak egy altatót. Ébredés után minden beteg ugyanarról számolt be: azt álmodta, hogy egy ferdén megbillent, sötét folyosón haladt előre, nehezen egyensúlyozva magát, itt-ott jobbról kis folyosók nyíltak, túlsó végükön vakítóan világos ablakkal.
Mit példáz a két történet? Azt, hogy olyan körülmények közt, mikor emberek együtt nőnek fel, ugyanazt az ételt eszik, és ugyanazt az altatót adják be nekik, ilyen körülmények között ugyanazt álmodják; és ezért nem lehet felelőtlenül összevissza beszélni, hogy ezt meg ezt álmodtam – bármikor megszólalhat egy hang: ezt én is álmodtam, és nem erről volt szó.
*
Végül néhány mondat a karórámról. Ez az óra körülbelül húsz perc eltéréssel jár a fővárosi szabványidőhöz képest. Megtudtam asztronómusoktól, hogy városunkban mikor delel a nap, másodpercnyi pontossággal, és ennek megfelelően 12-re állítottam a mánusokat. Azóta órám nem az elvont időt mutatja, mely csak viszonyításra alkalmas, hanem a reális, itteni és mostani időt. Az emberekben működik egy belső, tudatalatti óra, mely a valóságos, környező időnek megfelelően mutatja, hogy hány óra; ezen az órán akkor van dél, mikor a nap valóságosan is delel. Ám az emberek tudata más idő szerint igazodik, zsebükben és karjukon más időt hordoznak, mint ami a valóságos. A kétfajta idő, a tudatalatti valóságosé s a tudatra kényszerített elvont idő közötti különbség természetesen feszültség formájában realizálódik – innen a korunk emberére jellemző annyiféle neurózis, idegesség, idegbaj.
És mi történik, ha az ember elutazik? Mindig igazítsa óráját az illető vidéken éppen érvényes időhöz? Nincs szükség erre. A különbség ugyanis, mely otthoni időt mutató óránk és a valóságos idő között van, tudatunkban kompenzálódik. Ugyanis az otthontól való eltávolodás is idegességet, nyomasztó nyugtalanságot ébreszt az emberben, és ezt éppen kiegyenlíti a másik, az idők másságából származó. Ha már hosszú ideje élünk idegenben, és már sem a cipőnk, sem a zsebkendőnk nem itthoni, hanem ottani, akkor legalább a zsebünkben hordott idő legyen ebből a városból való. Visszatérve az idegességre: én, mióta órám a valóságos idő szerint igazítottam, nyugodt vagyok, nem fáj a fejem, vagy ha igen, más dolgokért.
* Kerekasztal-beszélgetés az Utunk szerkesztőségében, 1978 október
