Ott, ott! A szőke! Ő az, nem ő az?
Nem ő az. Ránézel tél alakú szemmel, kérded:
„Kisasszony, hasonlít valakire nagyon. Tudta? Azt is hittem
messziről, hogy ő az, hogy ő, ő jön itt szembe.”
„Igazán? S látni hol lehetne, beszélni vele, barátkozni?”
„Alszik, fel nem ébreszthető.
Fejénél kőképmása áll,
kőkezében virág; de az ő keze üres…”
„De hát én nem hasonlítok erre!”
És már magad sem tudod: hasonlít, nem hasonlít?
Ilyen volt, nem ilyen volt?
Nem ilyen volt.
És akkor miért hittem mégis, hogy ő?
*
Hát így, A. E. kisasszony. Visszanézünk,
kezünkben a hóvirág szája szélén
vércsík szivárog; csak azt tudnám legalább, hogy…
de nem tudhatom azt sem; viharkabátos rózsák
a Himalája haván,
nem, nem, megtudhatatlan, az is marad,
ácsorgunk tudatlan, tehetetlen,
marhabőrrel bevont szívünkkel.
