– Látod: egymásnak szoruló fej szív fogsor
villamosszékre leszállt elégő pintyek
s szárnyverdesés és fog koccan egyszer sokszor
fog közt szétszakadó nyelv – szakadhat mindegy
így így mi ketten s kövek a szívkamrában –
– Kő morzsol minket kövek darálnak s lángok
égő pintyek a telihold kőgyomrában
havazás bennünk kioltott vasfullánkok
– Hova lett copfod az a haj hol a kontyod
megnő még rajtad a haj, megnő még, megnő?
nem nő meg többé többé már le se bontod…
– Nem tűzöm föl – már többé – fedjen csak kendő –
– … mi lett vele, én soha nem simogattam!
– Nem számít, hogy volt régen, simogass mostan
– Szép hajcsatom van, neked adjam, ne adjam?
– nézd, mit kapsz tőlem: szép fehér ing, kimostam,
viseld, ez óvjon, kinn most tél csikordul
nézd, havazik bennünk, bronz-zöldre éget
suttogás bennünk és hó hull és hó hull
összeforrasztva minket két szonettben,
ölelsz, ölellek, még, még, elveszetten
– Ölelnélek tizennégy karral téged
mint egymást látod ezek a szonettek
ahogyan ezek ölelkeznek ketten
kik ketten egyként egymásnak születtek
lásd összeillenek a sziluettek
szét nem szedhető párban, összetetten
mert eggyé lettek teljes eggyé lettek
