FőoldalTŐLEMVersekFúj a napszél

Fúj a napszél

A sirálybőr cipő
43
12

Kabay Lizettnek

Fúj a napszél.
Volt, aki rájött, Godfried Bueren már akkoriban rájött, mikor a csillagászat még gyerekcipőben toporgott századfordulós, gőzhajtásos távcsövei előtt: Bueren már akkor tudta, hogy a Nap belsejében ott rejtőzik egy óriásbolygó. A napkorona alatt; mint kemény mag a lágy, forró cseresznyében.

Nem is tudom, adott-e nevet ennek a bolygónak, mely a legföltűnőbb helyen rejtőzött el: épp csakhogy nem veri ki a szemünket, mindennap fölnézünk rá, és nem látjuk mégsem: elbújik tekintetünkben és éppoly láthatatlanná lesz, mint a szem számára önnön szembogara, melyről csak a tükörből szerezhet tudomást – holott ott van benne a szemben –: így bújt el az a bolygó is a fényességbe, vagy, ki tudja, egyenesen a szemünkbe, vagy saját magunkba.

Fúj a napszél.

Hogy Földünk nem egyéb, mint az örvénylő Napból kiszakadt lángocska, mely évmilliárdok óta egyre hűl és körbejár a Nap körül, mint megkeményedő lidércfény (minden láng, ha elég sokáig éghet, megkövesedik lassan-lassan): ki ne tudná, hogy ez így van? hogy mindannyian ott fönt ragyogtunk egykor! Napban eltöltött éveire ki ne emlékeznék lelke mélyén? legalább olyankor, mikor a nap megérinti a bőrét?
Egyre hűl
és körbejár
a Nap körül!
Persze az emberek úgy képzelik: oly módon lehettünk ott a Napban, mint – mondjuk – egy ház téglái egykor az agyagbányában. Valamilyen ősmasszára gondolnak, alak nélküli nukleáris tésztára, melyből aztán a dörgő idő keze gyúrt később: bolygót, topolyafát, sakkfigurát, embert.

Pedig én emlékszem mostani világunkra és önmagunkra ott, a Nap testében, azon a forró, belső bolygón, melyet Godfried Bueren is megpillantott, ha nem is a Napban, de önmagában:

emlékszem magunkra a lángok között, a kártyapartikra, szerelmeinkre, utcáinkra és a forradalmakra: ha összezsúfolva is, ha más sorrendben vagy szokatlan egyidejűségben is, ha másként gombolyítva is de itteni világunk kész volt már odafönt is:

s ahogy az átszivárgó homok is összetorlódik ugyan a tölcsér szűk nyakában, de utána ismét kibomlik: így áramlik át világunk is a Napból, összesodorva napsugarakká, de szétnyílva itt lent a Földön ismét;

mint ahogyan a gyümölcs préselődik át a száracskán: bent a fában ott van már készen, s mint csillogó belső fonal fut föl a törzsben (akár egy lázmérőben) a föld alól; legombolyodik arról a titkos földalatti orsóról, amit eddig még senki sem tudott kiásni, bárhogy kereste is:

így gombolyodik le földi világunk a Napról, így tekerednek le napjaink.
Egyre hűl
csak egyre hűl:
míg körbejár
a Nap körül.
Ott ülnek a napbeli orsók mellett, folyton megismétlődő életüket, sokszoros, visszatérő, de sohasem végleges halálukat – halálunkat – figyelve tegnapi, jobbik, forró és világító énjeink, akiknek képmásai vagyunk, vagy folytatásai.

Egy még forróbb csillagra emlékeznek – onnan kerültek le a Napra – s arra várnak, hogy megérkezzenek ide: bár soha itt a Földön olyan jó nem lesz nekik, mint odafönt volt (noha még mindig százszorta jobb ez is, mint azon a még hidegebb és sötétebb helyen, ahonnan nézve a Föld világító és forró bolygó, s ahova innen távozunk a fekete gólyák szárnyán) –
napsugarakba sodorva érkeznek ide, hogy életük megismétlődjék itt a Földön:

igen, előrelátjuk magunkat ott a Napban tegnap, figyeljük, amint mai földi énünk visszakémlel távcső és kormozott üveg mögül; emlékszem, ott ülök egy kövön a Napszamos partján, és szoláris helyesírással ezt a verset írom:


Wersz földi önmagamrool sz az üürbeli fecete goolyárool

Cabay Lizettnec

!Gjermecünc te, Földünc!
micor alsżunc, alsżol
!sz fölébredsż, ha cöltünc!

sz te meg, Föld lacooja
cit odawittt innen
sz cit majd még tovább wisż
uuj halálod sżárnyán
az a halottt goolya:

!te földi, wisżsżawágjol!

amig erre cémlelsz
sz találgatod folyton
ci cüldöttt a Földre
sz hogj a szorszod öörzöö
rocca wagjisz orszoo
meddig foroghat még
micor megj majd töncre:

hisżen elég ha itt a Napban
az éppen arrajarooc
meglöcic sz aztán földööl –
ezt leszed ezt wigjázod
odalentrööl a Földrööl

miig idefönt a lángban
rád lobog iime mászod

 

Vers önmagamról s az űrbeli fekete gólyáról

Kabay Lizettnek

Gyermekünk te, Földünk!
mikor alszunk, alszol
s fölébredsz, ha költünk!

s te meg, Föld lakója
kit odavitt innen
s kit majd még tovább visz
új halálod szárnyán
az a halott gólya –

te földi, visszavágyol!

amíg erre kémlelsz
s találgatod folyton
ki küldött a Földre
s hogy a sorsod őrző
rokka, vagyis orsó
meddig foroghat még,
mikor megy majd tönkre:

hiszen elég, ha itt a Napban
az éppen arrajárók
meglökik, s aztán földől –
ezt lesed, ezt vigyázod
odalentről a Földről

míg idefönt a lángban
rád lobog íme másod

 

Műfordítások 1