Feketetón a sáfár
nézi, hogy áll a vásár.
Látja a tépett kiskacsát.
Zsákba kötötték,
kötötték zsákba,
anyjához küldik
Lengyelországba.
A tó, a zsák, a császár!
a nő, a kém, a vásár!
Szőcs Géza, látom, itt van
s mellőle hol az asszony?
Ez ő! ez ő: ez ő!
a vissza-visszatérő
Harckocsi G. Rezső.*
Akin jól áll a visszatérés sála,
ki folyton-folyvást hallja, szólongatják
Minnesotából, Minne-
apolisból
de őneki
bár foncsoros emlékezetében
megnézi magát Jeruzsálem
s fényeivel ott csattog fejében, mint az olló
az esti Minneapolis:
foga közül a föld beszél
mely eltakar és ápol is.
* (Levél a szerkesztőhöz)
A versek, motívumok, kölcsönös utalások összefüggésrendszere (és így van ez jól) javarészt föltárhatatlan az olvasó számára. Például e kötet olvasói közül kevesen olvashatták az Igazság című kolozsvári napilap 1980 szeptember 6-i számát, s akik olvasták, azok sem biztos, hogy emlékeznek rá, s akik emlékeznének, ők sem biztos, hogy ott megjelent René Char-fordításomat összefüggésbe hoznák a Feketetón, egyedül című verssel. Char egyébként, hiszen tudod, harckocsit (is) jelent, s ezzel a fordítással jelentkeztem otthon ismét, közel egyéves ausztriai távollét után, melyről sokan azt gondolták már, hogy végleges távollétté lesz, hiszen ugyan miért is térnék haza. Három évvel később erre a fordításra visszautalva próbáltam megértetni valakivel, aki nem lehetett ott a feketetói vásárban: életemben mi is a visszatérések jelentése, belső értelme és egyáltalán: szerkezete.
Ám az olvasóra, nyilván, mindez aligha tartozik; hiszen bármely vershez végtelen számú magyarázat fűzhető; lehet, hogy a Char-fordításnál jobban érdekelné őt ugyanakkor és ugyanott megjelent, Sorsjáték című, számomra egyik legkedvesebb írásom, összefüggően a Sztár atyuska rulettje-poémával is, meg egész életemmel.
Emlékszel még? a Mócok útján laktál, mikor A vesztőszámok címmel terveztem kötetet, rendhagyó műfajban: újságcikkek és versek lettek volna benne, s mottónak kedvenc Arisztophanész-idézetemet szántam. A Madarak Kara ad választ a miért filozofálsz kérdésre, így: „Vádvárosban a Vízóra forrás mellett él egy / Ravasz nyelvműves nemzedék; / Mely csupán nyelvével szánt-vet, azzal arat s szüretel / Mind szőlőt, mind pedig fügét; / Származásra barbárok (...) / E nyelvműves (...) had miatt szokás az / Áldozat nyelvét kivágni Attikában mindenütt."
A kötet első írása a Sorsjáték lett volna:
Sorsjáték
Öreg bányász-barátomat, aki bányász-nyugdíja jelentős hányadát külföldi napilapok előfizetésére fordítja, a minap összehasonlító táblázatok fölé görnyedve találtam, számoszlopokba mélyedve; időnként néhány műveletet végzett el zsebszámológépén, hümmögött hozzá.
Hát, ez az öreg bányász, aki azelőtt különben kikötőmunkásként is dolgozott, kiderült, hogy a különböző országok sorsjátékain kijött számokat elemzi. És már mióta.
– Tudod – magyarázta lassú bányászhangján öreg barátom, akit két évvel ezelőtt, 1978 nyarán nyugdíjaztak – a nemzeti sajátosságok, a történelem másféle menete, meg más tényezők, mindez együtt: nemcsak más viseletet, más szokásokat, más társadalmi formákat és rendszereket, más nemzeti ételeket és munkamódszereket eredményez, hanem meghatározza még az olyan, látszólag véletlenszerű folyamatokat is, mint a sorsjátékon kijött nyerő számok. Ezek a számok országról országra különböznek, olyannyira, hogy – fejezte be nemzetkarakterológiai fejtegetését, a Vándor és bujdosó című könyvet lapozgatva, az öreg – én például már ránézésre, anélkül, hogy tudnám, melyik országban húzták ki őket, meg tudom mondani három-négy számról, hogy a magyar, cseh, lengyel vagy román állami sorsjátékon jöttek-e ki.
Áhítattal hallgattam. Azután csak föltettem a kérdést, ami bennem motoszkált.
– Na és akkor? Na és, ha ez így van – mondjuk – akkor is, mi ebből a tanulság vagy a haszon? Meg lehet előre mondani a nyerő számokat? Vagy ennyi tanulmányozás után, nekifog-e a Nagy Összehasonlító Keleteurópai Sorsjáték című munka megírásának? Vagy pedig?
– Tudod, fiam – tanított az öreg – a nyerő számokat talán nem leszünk képesek soha előre meghatározni. De elárulok valamit. Valamit, amiről nem beszélnek. A sorsjátékon nemcsak nyerő számokat húznak ki. Van egy másik lista is, a közzétett számok háta mögött, ennek árnyékában, egy másik számsor: a vesztő számoké, amiről nem szerez tudomást senki, nem közlik a sajtóban és a televízióban, csak az érintettekkel, akik ezeket a számokat megtették, és vesztettek. Az úgynevezett Fekete Számokat.
– Nem olvasta a Babiloni lottó című novellát? – kérdeztem gyanakodva. – A babiloni birodalom bukásáról. Ott is valami ilyesmiről volt szó. Nemcsak nyerni lehetett, hanem...
Félbeszakított:
– Ó, ne gondold, hogy csak Babilonban.
– És mi történik a vesztesekkel?
– Hát... arról jobb nem beszélni.
És nem is beszélt; elővette a Trybuna Ludu-t, s nekilátott kimásolni belőle a múlt heti húzás eredményét.
*
Mikor ez az írás megjelent – három évvel a zsilvölgyi bányászsztrájk után –, épp akkor váltották le Giereket. Hát nem érdekes, hogy miket lehetett akkoriban közölni romániai kormánypárti napilapokban? Ezen az sem változtat, hogy a kéziratban az utolsó mondat így végződött: „...a múlt heti lengyel húzás eredményét." Hasonló írásaim miatt bukott meg azután a főszerkesztő, a kitűnő Keszthelyi Gyula.
Íme végül a Char-fordítás, ahogy abban a lapszámban megjelent:
René Char
A partizán első megjelenése
A költő hosszú időre visszatért
apja sivatagába. Ti mind, akik
szeretitek: ne szólongassátok. Ha úgy
tűnnék nektek, hogy a fecske szár-
nya nem tükröződik már többé a
földön, ezt a bol-
dogságot feledjétek el. Az, aki a szenvedést mé-
regette, nem mutatja már elő magát
a tekintetnek vöröses ájultságából.
Ó, a szép és az igaz arra ösztönöz,
hogy számtalanul legyetek JELEN a
felszabadulás sortüzeinél!
