FőoldalTŐLEMVersekEpilógus

Epilógus

Az uniformis látogatása
125
72

– Édesapa, igaz, hogy te vagy a legerősebb?
– Föltétlenül. Dehát ezt már megbeszéltük?! a múltkor, nem emlékszel?
– Igen, de nagytata azt mondta, hogy ez nem igaz. S hogy miért dobtak ki téged a szerkesztőségből, ha olyan erős vagy? S hogy nem viszed magad sehova az életben.
– Ezt mondta volna?
– Igen.
– Nem igen, hanem ezt. Tudod, fiam...
– Én nem vagyok fiú...
– Persze. Csak úgy mondtam. Szóval: tudod, lányom...
– Mondd úgy: fiam...
– ...jó. Hát nagytatádnak azt, hogy én pontosan minek is a szerkesztőségében dolgozom, nincs honnan tudnia. Igaz?
– Igaz. Kérdezd úgy: igaz, fiam?
– Nohát. Azt meg, hogy miképpen vagyok én erős – azonfelül, hogy a vállamon viszlek az utcán –, csak később fogod megérteni; nagy tatád viszont sohasem. Tudod: úgy mondhatnám, hogy részesülök abban az erőben, mely a legnagyobb erő, de amit nekünk magunknak kell létrehoznunk. De tudod mit: kapsz tőlem holnap egy könyvet. Az a címe: A nagy utazás. Képek nincsenek benne, de aláhúzok neked néhány sort, s amikor majd nagyobb leszel, elolvasod, jó?
És addig is megmutathatod nagyapádnak.

*

Kővel dobált bennünket, mert szükségszerű, hogy a tébolyult és félrevezetett társadalom, melyben felnő, kővel dobjon meg bennünket. Mert mi vagyunk ennek a társadalomnak, [...] mi vagyunk egyedül lehetséges tagadása. Mi valamennyien együttvéve, akik viszonylag nevetségesen kis százalékban fogjuk túlélni. Átok ránk, szégyen ránk, zuhogjanak ránk a kövek.
A német katona kérdezni akart valamit, azt feleltem, hogy „tessék", udvariasak vagyunk, igazán kellemes helyzet.
Mindig is nyomasztó tény volt az élete, „megcsinálták" mások, rajta kívülálló „lét" volt, sohasem tudta birtokba venni, hogy lakhatóvá tegye.
A rács két oldalán állunk, és én sohasem értettem meg ilyen világosan, hogy miért harcolok. Lakhatóvá kell tenni ennek az embernek a létét, vagy pontosabban: a hozzá hasonló emberekét, mert az ő számára minden bizonnyal késő már. Lakhatóvá kell tenni fiamnak létét.
Ő már mindvégig saját lakhatatlan, önnön tekintetének is homályos és fel nem fogható létében fog élni és meghalni.
Rendkívül egyszerű történet: a séta, az októberi napsütés meg ez a szaggatott, hosszú beszélgetés, miközben a rács két oldalán állunk, ki-ki a maga oldalán. Azaz: én a magam oldalán álltam, ő nem tudta, hogy melyik oldalon áll.
Hogy miért tartóztattak le? Ha felelnék erre a kérdésre, nemcsak azt kellene megmondanom, hogy ki vagyok, hanem azt is, hogy kik azok, akik mostanában letartóztatnak. Olyan kérdés, amely az egyénitől rendkívül könnyedén az általánoshoz vezet bennünket. Miért tartóztatnak le általában? Mi az azonos azokban a különféle emberekben, akiket letartóztatnak?
Azért vagyok letartóztatva, mert letartóztattak. Mert vannak emberek, akik letartóztatnak, és vannak, akiket letartóztatnak. Amikor azt kérdezi: miért tartóztattak le, egyben azt is kérdezi: miért vagyok én itt a maga őrzésére? Miért kaptam parancsot, hogy lelőjem, ha szökést kísérel meg? Mi vagyok én voltaképpen?
– Azt akarom mondani, hogy én nem akartam semmilyen háborút.
– Gondolja? – ismételtem.
– Meg vagyok győződve róla – mondja ünnepélyesen.
Újból megigazítja a puskaszíjat, amely ismét lecsúszott a válláról.
– Én egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla.
– Miért nem?
– Mert itt van a puskájával. Maga akarta így.
– Hát hol lehetnék? – kérdezi tompa hangon.
– Agyonlőhették volna, ülhetne koncentrációs táborban, lehetne katonaszökevény.
– Nem olyan könnyű az – mondja.
– Persze hogy nem. S azt hiszi, az könnyű, amikor az embert a maga honfitársai vallatják, a Feldgendarmerie csendőrei vagy a gestapósok?
Hirtelen, nyers mozdulattal tiltakozik:
– Semmi közöm a Gestapóhoz.
– Ha ez a helyzet – kérdezem –, akkor miért van itt? Mert a mi történelmileg közös lényegünk, mindannyiunké, akiket 43 folyamán letartóztattak, a szabadság. S annyiban hasonlítunk egymásra, amennyi részünk van ebben a szabadságban, ennyiben azonosak vagyunk valamennyien, akik pedig sokban különbözünk egymástól. Amennyi részünk van a szabadságban, annyiban járultunk hozzá letartóztatásunkhoz. Ezért hát szabadságunkat kell vallatóra fogni, nem pedig letartóztatott helyzetünket, fogoly voltunkat. Persze nem a feketézőkre gondolok, nem is azokra, akik zsoldosként vesznek részt az ellenállási mozgalomban. Ezeknek az embereknek közös lényege a pénz, nem pedig a szabadság. Természetesen nem állítom, hogy egyforma részünk van a szabadságban, a szabadságban, mely közös tulajdonunk.
Csupán azt akartam megjegyezni, hogy az auxerre-i német katonának arra a kérdésére, hogy warum sind Sie verhaftet?, egyetlen lehetséges válasz van csupán. Azért vagyok letartóztatva, mert szabad ember vagyok, mert szükségét éreztem, hogy éljek a szabadságommal, mert vállaltam ezt a szükségességet. Arra a kérdésre pedig, amit azon az októberi napon a német őrnek feleltem, s amely így hangzott: warum sind Sie hier? s amely sokkal nehezebb kérdés, erre is csak egyféleképpen lehet felelni. Azért van itt, mert nincs másutt, mert nem érezte szükségét annak, hogy másutt legyen. Mert nem szabad.
(Jorge Semprun: A nagy utazás. Fordította Réz Pál)

 

Politikai 3