FőoldalTŐLEMVersekAz 56-os villamos

Az 56-os villamos

Nyestbeszéd
49
25

S akkor a kalauz így deklamált:

...Megsokszorozza arcát az Úr:
Képmásom, beszélj magyarul!

S a felhők és az ég alól
Isten magyar népmása szól.

Tiéd az ország, mond az Úr
és azt gondolja szótlanul:

Mindez övék és mindez ők.
A polgárháborúk s a nők
s a szentmisék s a szemfedők,

ők az Isten új ismerőse,
ők a Holnap
s a Holnap hőse;

mindez övé, a nemzeté,
mindez övé és mindez ő,

egy rendező; s a rendező-
pályaudvarra érkező
mozdony s a mozdony-
vezető

és folytatódó sorsa ő
minden lányában és fiában
és a 6:3 Angliában –

rikkancs rikolt a Délinél,
Magyar Nemzet és Daily Mail;

egymást váltják az ezredek,
lyukas zászlókat fúj a szél;

mindez övék és mindez ők,
a felhők és a felkelők

és a kopár szik sarja ők.

Virrasztok én és őrzöm őket
míg tízezer év eltelik
hisz énnekem ez annyi csak
mint hajnaltájtól reggelig.

Egy borostás, ballonkabátos férfi, akinek bal lába fából volt,
hamiskásan hozzáfűzte:

Ha eltemettek, kérlek
hogy ne a Kreml falába.
Kilógna onnan mindig
Falábú rossz falába.

A villamos zakatolt, a hadnagy a barguzini felcsertől tanult dalt, a Funny Valentine-t dúdolgatta: Your looks are laughable... unphotographable...
Majd belekezdett egy történetbe, amely az elfelejtett dolgok hivataláról szólt.

Az elfelejtett dolgok hivatala

Az emeleten balra volt a elveszített tárgyak osztálya, jobbra az elfelejtett dolgoké.
– Szeretném ismét tudni mindazt, amit elfelejtettem – léptem oda a rabszolgához.
Fel sem igen pillantott a keresztrejtvényből.
– Azt nem tudjuk, hogy mindazt, ami itt van nálunk, ki felejtette el...
Kijavította magát.
– ...hogy mindezt kik felejtették el.
A talált tárgyak fele intett.
– Ők sem tudják, hogy kik a tulajdonosai ezeknek az esernyőknek.
– Dehát ott legalább megnézhetem, hogy nincs-e a tárgyak közt a sajátom.
– Itt is megnézheti – tájékoztatott az öreg. És ha ráismer, hogy ezt valaha tudta, vagy hogy ez meg ez magával esett meg: attól kezdve ismét emlékezhet rá, mi pedig töröljük a nyilvántartásból.
Töprengtem.
– És ahhoz, hogy megtaláljam a magamét, hány másét kell megismernem?
– Szerencse dolga – felelte, a keresztrejtvénybe mélyedve.
– De általában mennyit szoktak keresgélni azok, akik ide jönnek, hogy egykori vágyaikat, szerelmeiket és tudásukat megtalálják?
– Semennyit.
– Hogyhogy?
– Mikor megtudják, hogy az emlékeket nem lehet személyek szerint kikérni, lemondanak az egészről.
– És nem kíváncsiak a mások emlékeire?
– Nem tudom.
– Például arra, hogy ők maguk esetleg hogyan bukkannak föl a mások emlékei közt.
– A mások elfelejtett emlékei közt? – kérdezte a rabszolga. Aztán folytatta:
– De, biztosan van ilyen ember. De nem igazán sokan tudnak erről a mi hivatalunkról.
Szétnéztem az archívumban. Csak a legközelebb eső polcokat tekintettem át. Ezt nem én felejtettem el; ez sem az enyém; ez sem. Úristen – sóhajtottam – vajon hol van mindaz, amiről én feledkeztem el.
Végre felnézett a rejtvényből.
– Mondja, nem tudna véletlenül segíteni? A bőséges társas étkezés. Névelő plusz hat betű.
– Hat betű? A lakoma – feleltem.
– A lakoma... Tényleg – pillantott rám. – Hát hiszen tudtam. Tudtam valamikor. Csak elfelejtettem.

Aztán a folyam medrében, a Batthyány tér alatt
a folyam locsogása a kocsit átjárta nagyon
és majdhogy éppen ennek volt a mása
az ifjú hadnagy morfondírozása:

VOLT-E ANYJA AZ ATYÁNAK,
VOLT-E NÉKEM NAGYANYÁM?

kérdi olykor önmagától
Isten egyszülött fia.

Eredeti-é az élet?
Avagy tán csak kópia?

Ki lakja az Én ruháját?
S meg kell majd-e halnia?

majd így folytatta:

– Egyszer azt olvastam az újságban...
A lány: – Melyikben?
– A helyi lapban. A Barguzini Vörös Lobogóban. Arról adott hírt, hogy elsejétől mindenki szabadon választhat magának múltat.
Elsején elmentem a megadott címre. Az épület nem volt túl jó állapotban. Valamilyen hatóság működött benne. Leültem a várószobában a félemeleten. Nem szóltam senkihez. Figyeltem, miről beszélnek a többiek, meg elolvastam a tájékoztatót. Ebben elég érthetően össze volt foglalva, hogy mit kell tudni a múltválasztásról.
Bárki bármilyen múltat választhatott magának. Még azt is megígérték, hogy ha valaki nem lenne majd megelégedve az új múltjával, megint másikat igényelhet helyette.
Ami ezt az utóbbi dolgot illeti, az ember nem mindig láthatja előre, hogy fog-e tetszeni neki a múltja, vagy nem; szóval, hogy mennyire érzi majd jól benne magát, ha már kipróbálta. Az ember az általa kiválasztott nagykabátot is megutálhatja például...
– Hallatlan – mondta a lány.
...az újdonsült múltjukkal távozók ezért, mielőtt kiléptek onnan, egy nevükre szóló sárga borítékot kaptak. Múltjuk csak annyiban sajátjuk – erről szólt a benne levő hivatalos dokumentum –, amennyiben ők választották maguknak, végeredményben azonban nem tekinthető valóságosnak.
– Dehát...
– Dehát persze semmilyen múlt nem valóság a szó megtapogatható értelmében.
Noshát, állítólag ilyesmiket írtak abban a sárga borítékban, – ha volt ilyen boríték – amelyen az illető neve alatt az állt vastag fekete betűkkel: NAGY BAJBAN BONTANDÓ KI.

És este lett.
És nőtt nagyon
a hidakon
a forgalom.

S akkor a vil-
lamos kocsi
feltűnt a pes-
ti oldalon.

A pesti srácok

– Nemecsek! Figyelj, a Körút felől!
– Látom. A tank.
– ...az édesanyjukat!
– S az Üllőin is!
– Látom, csak eltakarják...
– Micsodát?
– Takarják!
– De kik?
– Az Üllői úti fák.
– Oldalról! Jön!
– Tűz! Csónakos!
– Nem láttátok Bokát?
– Benzint, hamar!
– Hol lehet Weisz?
– Hát ő már odaát!
– Tessék?
– Lelőtték.
– Hoppá! Ég a tank!
– Hurrá!
– Nahát!
– Tűz! Lőj már!
– Rajta! Lőjetek már!
– Jobbról! figyelj!
– A golyószórót!
– Lőttél már tankot ekkorát?
– Akkor holnap a füvészkertben?
– Piros a vér a pesti utcán!
– Töltényt!
– Ki ez?
– Egy jóbarát.
– Elvérzik mindjárt!
– Orvost!
– Késő.
– Ő is hát...
– Hány óra?
– Hűha...
– Ennyi már?
– Ilyenkor mondja Anya mindig,
hogy jó lenne, srácok, lefeküdni,
merthogy igen későre jár.

Ott ültünk rajta,
visszatérve
a Corvin közből
a Széna térre.

De a fiú tovább beszélt: „A sors az oka mindennek."

Isten, készítsél nekem múltat
amelyen át én én lehetnék,
amelyen átgázolnál minden éjjel, kezemet fogva
és megfürdetve a folytonosságban
azok között, aki vagyok.

Istenem, add rám szárnyaim,
Istenem, készítsd el halálom.

S aztán még hozzáfűzte, mintegy magának:

...azt hiszem, oka főleg a sors?
vagy a sorsot is át- meg átható
szövés? meg az, hogy semmiképp
nem volt a múlt előre látható?

És mi ebből a tanulság? – faggatta a lány.

Tanulság. A halandókról.

Sorsát elcserélni kész,
ámde sose fogja:
mert a szabadakarat
önnönmaga foglya.

Nem győzhető le a sors:

önmagát cseréli el
aki elcseréli.
Vigadozva napjait
csak a felcser éli.

Mármint a barguzini felcser, Valentyin Alekszics.
S akkor egy utas kiabálni kezdett:

Kedvesednek ajka szólt?
vagy a balalajka volt?
A vér, a vér. Oly mélyvörös.
Bár festhető és szűrhető
s lüktet és ki is ontható.

De hallható volt a fiú is, szőrös kezében nagy sárga borítékkal:

Az Isten háta mögött

Végtelenségem őrzöm én
ott ahol véget ér az Úr
ajánlott levél ez vagyok
mely rád vár felbontatlanul.

Így jutottunk el a La Manche csatornáig.
De ezt a fiút
útközben valahol elvesztettük.
S a lány a mólón énekelni kezdett.

Dal Calais kikötőjében

Dover felől
Calais felé

nyugat felől
kelet felé,
megjő egyszer,
megjő holnap,
éjfél tájban
éjfél felé.

Van egy sziget,
Ada Kaleh.
Várja őt is,
engem is vár,
ez a sziget,
Ada Kaleh.
Így lesz, meglásd.
Dover felől.
Így lesz, meglásd.
Calais felé.

S ekkor egy lódenkabátos alak
kintornája a villamosban:

Ballada a falábú Jancsiról

Ez itt Falábú Jancsi balladája, nem az én balladám,
halljátok, édes kismamák a téren, s te dörzsölt nagy vagány,
s ti mind, gyanútlan erre járó népek: kiről e nóta szól,
ő volt ám itt kemény legény a téren – Falábú Jancsi volt.

Falábú Jancsi volt.

Árva kis földszintes hazánkban
vörös kísértet járta át a placcot. S bár lopva jött, de mindenek felett.
Rossz sors várt szegény foghíjas hazánkra:
durva kommancsok tartománya lett.
Ta-tarto,
tarto,
tartománya lett.

Hja-ja,
kísértet járta át meg át a földrészt
mely Európa névre hallgatott,
s egy híres vers tömör szavával szólva
bebádogoztak minden ablakot.
Bebá-
bebá-
bizony bebádogoztak
a börtönőrök minden ablakot.
Trilla-la,
tralla-la.

S hogy bádoggal lett befedve az ég,
bizony, fegyvert ragadtak
Falábú Jancsiék!
Ejhaj, Falábú Jancsiék.

Sikoltoztak a nők a bolti sorban:
János, ne hozza ránk a frászt –
mert jött Falábú, mordállyal kezében
hát ahogy kinéz egy kísértetvadász
úgy jött Falábú, száján vad mosollyal.
Trilla, tralla, trallalla,
János, ne hozza ránk a frászt.

A villamost ekkor sorozat érte. Amikor elült a hangzavar, a megsebzett verkli már csak ezeket a sorokat volt képes ismételgetni:

Ám a kísértet ekkor megharapta Jancsit.
Megha-
megha-
megharapta, haj...
s így vadászat közben érte őt halála.
Érte csak ez a kis dalocsk' a hála.

Hát ez volt Falábú Jancsi balladája.

 

lengyel
Műfordítások 2