Mennyi éven át hullhattak egymásra a fenyőtűk, hogy most térdig lehet gázolni bennük. Hej, ha tudnám, merre van az a tó. Hiába térdelsz a fenyőtűk közé, abba a jó piros gyantaszagba; de hát seperd csak, seperd csak magadra őket, hajtsd hátra a fejed, igen. Temetkezz beléjük, fröcskölj, lubickolj, vesd hanyatt magad, úgy. Már a szád széléig érnek a tűk. Itt-ott kilátszol a tűk alól: fehér vagy. Az a tó, az a tó. Emlékszel arra a tóra? Az egy másik tó volt. Hanem ez a sok madár? Ilyen madarakat nem is láttam eddig. És mégis, van valahol itt egy tó. Egy kis zöld tó. Mit gondolsz, mi szokott lenni az ilyen madarakkal télen? Télen ezek a madarak nincsenek. Úgy érted, csak egyetlen évig élnek? Nem, nem. (A tó!) Sok évig, mint mi. Akkor hát télen alusznak? Már hogy aludnának, ha nincsenek.
Elpusztulnak és újjászületnek?
Nem.
De télen akkor mit csinálnak?
Semmit.
De azért vannak?
Nincsenek.
Hogyhogy?
Minek folyton lenni. Jössz haza? Gyere haza.
És nem találtuk meg a tavat! A parton törpefenyők, apró fehér épületek. Kedvesem, keressük meg a tavat.
Majd máskor.
Holnap?
Majd egyszer.
Egyszer holnap?
Egyszer holnap.
