Mint törött s rongyos szótagok
olykor én is föl-fölbukom
sóbánya-tárnák torkain
mikor majd ez lesz otthonom:
gránit takarók ércszögek
gyűrődő vizek fürtjei
kaolin húsa halfehér
csúszkáló homokfellegek
a kürt csövén kiütve dér
meggörbülve elszórva lent
a feltámadás kürtjei
mint négyberobbant szótagok
én is majd néha fölbukom.
Vacogni nem fogok kivarr
engem a só mint Stendhal ágát
úgy járom majd mint csont-ikon
a csenddel bélelt kő világát.
Déli órákban hol járok majd az mutatja:
elsápad úgy a fal fölöttem mintha fázna
kő-arcán mintha napfolt hullna át
kőmélyi Nap sugárzó ellen-árnya
várja sohasem jövő hajnalát
lent bolygó tüskés égitestfej-árva.
Mert annak a sorsa telt be rajta
ki az örök szerelmet akarta.
