Hallja József,
Ne csinálja itt a fesztivált, csak ront vele a helyzetén.
Értjük, persze: halála után sem alakultak szerencsésen az anyagi ügyei. De micsoda kültelki stíl olyanokat mondani, hogy a magyar állam – mit nem hallunk – kifosztotta az örököseit.
Aki csóró volt, csóró marad. Maga egy lúzer, József, ha ismeri ezt a kifejezést. És különben is: mi az a néhány milliárd forint egy államháztartásnak? Na ugye hogy semmi. Akkor meg?! Ki fogja elhinni, hogy az Állam azért a pár rongyos milliárdért arra vetemedett volna, hogy kifossza az örököseit? Ki tehet róla, hogy az örökösei – a jogtulajdonosok – ekkora balfácánok voltak? Visszautasíthatatlan ajánlatot tettek, lemondván a jogdíjakról, s mi ezt elfogadtuk.
Hát ennyit a jogdíjakról.
Apropó, díjak.
Több önbizalmat, József. Igazán nagy költők nem azon tipródnak, hogy már megint milyen díjat nem kaptak meg. Hanem tudomásul veszik, hogy saját maguk értékén kell definiálniuk önmagukat, nem pedig ilyen-olyan úgynevezett díjak tükrében. Mikor tanulja már meg, hogy vannak, akiknek minden díj kijár, a sűrűjéből, másoknak meg csak a hígabbjából. A Józsefeknek meg coki. Ez így van nálunk. Vagy tud-e díjról, amit Ady kapott volna?! Vagy Petőfi? Na ugye. Akkor meg?! Fogja be a száját, József. Mit kísért itten? Hogyhogy még nem vitte el magát a Kháron per Kháron?!
Tudja, milyen díj való az ilyen izgágáknak, élhetetleneknek, nem-a-mi-kutyánk-kölykéknek? Nohát, a Tehervonat Díj, közepes szárszói fakereszttel, az jár.
De hogy lássa, kivel van dolga, József, hogy lássa eztet, tájékoztatom róla, hogy ezennel megkapja tőlünk... na mit gondol, mit? nem a kispályás jutalmat, nem a Homokozó Kisdíját, nem a Futottak Még elismerést, nem a Horger Antal érdemérmet: mondom! Hanem – meg lesz elégedve, József, fülig fog szaladni a szája – kitüntetjük azzal az izével, amire mindig vágyott, a BAMUGA... BAUMAG... Szóval a BAUMGARTNER NAGYDÍJJAL! Hajrá, József! Utolsókból lesznek az elsők!
Íme a díj:
