1994 augusztusának vége felé, a még bizonytalan kimenetelű szabadságharc nyári offenzívájának kezdetekor néhány elcsigázott fegyveres telepszik majd le egy tölgyfa alá a Szamos völgyében. Egyikük kis kulacs rumot fog előhalászni bőr oldalzsákjából, és körbekínálja a többit:
– Igyatok az egészségemre.
El sem árulja, hogy születésnapja van, és azt sem látja majd rajta senki, hogy egy réges-régi születésnapjára gondol, saját akkori ügyetlen tánclépéseire és azokra az alig hallható szavakra: ennek alig van köze a tánchoz.
Mert tényleg, annak alig volt a tánchoz köze – emlékszik majd a fáradt, szakállas fegyveres – s ahogy erőt vesz majd rajta ez az emlék (miközben egy hónapok óta megkezdett levelet próbál befejezni, egyébként sikertelenül), tekintete kivilágosodik, mint az elkárhozott angyalok zöld szeme, ha véletlenül a paradicsombokrokra pillantanak.
Az a szakállas fegyveres!
belső zsebéből kikeres
egy rég megkezdett levelet:
Neked, és hozzád, s teveled!
S miattad, érted! téged és
rólad! – tudom, most azt hiszed:
ez a levél csak ugratás,
és nem igaz, és tévedés;
talán a háború hibás
– töprengesz most – s a fáradt lélek?
a végtelen menetelések
a tölténytárak és a kések
hibásak, hogy most így akarlak,
hogy így akarlak, éppen téged –
pedig dehogy!
ne képzeld, hogy csak nemrég
s csak így-úgy jutottál eszembe
mint ellenőrizetlen emlék,
vendég egy régi-régi nyáron,
egy nemvárt, régi-régi vendég –
igen, már akkor régen mondtam volna!
csak visszatartott nem tudom mi
nem tudom már,
vagy nem tudom még
Ez hát a levél, mit az a fegyveres ember
olyan rég ír már, de elküldeni nem mer –
levél vissza a zsebbe,
vállra veszi a golyószórót,
kulacsát nézi, dörmög, mormog:
szerzünk még rumot ebbe –
levél vissza a zsebbe,
néhány szót ír csak hozzá:
Hiszen már akkor, mikor úgy táncoltál vele
akartam mondani: olyan
ez olyan majdnem mint a szerelem
