Ó, aki meghalt, föld alá viszi az arcom.
Szétázó agysejtjeiben, elmálló, földdé oldódó szöveteiben,
b-o-nyo-lult gy-öngy-so-rok alakját felöltő anyag-szemecskék
összehajtogatott, s most szétnyíló, elbomló láncában
ott van képmásom a talajban, mint egy foszladozó,
elásott papírlap
alig kivehetően, mintha rengeteg meg rengeteg őszi meg
tavaszi eső mosta volna át –
mint falragasz, amelyről az arc beleázik a falba, lefesthetik
százszor, és mégis ő néz rád a vakolat alól.
Gondold meg: száz év múlva össze lehetne gyűjteni a földet,
a talajjá vált emlékezetet, amelyből
hibátlanul kivonható lesz az arcom úgy, ahogyan
őbenne éltem, aki meghalt – mintha csak a zsebéből lopnál ki
egy rólam készült rajzot: így emeled tenyeredbe a fejéből
kioldott, földdé válott emlékképet – fölemeled úgy,
mint víz felszínéről összetöredező tükörképed –
Bizony, mint ázott lapok, ott fekszenek majd
elvásott képmásaim a föld alatt hanyatt, mint égnek forduló
szemgolyók, puha órák számlapja; szakállamba
füvek vegyülnek, arcomat mint millió apró csatorna, foszforeszkáló
hajszálgyökerek szövik át meg át, akár a falevelet például,
mint egy ázott diófalevél fonákját – így lesz. Képmásom,
mintha egy kút tükre
szórta volna szerte földrengéskor: mikor ismerőseim
sírhantjára nézel, majd úgy érzed, mintha hullámzó föld alól,
föld-kút mélyéről tekintenék föl rád –
mikor mindenki meghalt, aki ismer engem,
te, aki szeretsz, jársz majd vadlúd képében
sírtól sírig, arcomtól arcomig, csak felülről kivehető, neked
küldött képmásom hív majd, néha leszállsz mellém.
