„Ha szabad, egészséges és kitartó szívem s ökörnek való tüdőm volna, hogy kibírjam a szilaj gondolat s az érzések ütését kimerülés nélkül, nyolcvan évig is el tudnék élni, majdnem egészen egyedül."
John Keats levele barátjának
BELGRÁD, 1909.
Ejtsünk meg egy belgrádi sétát, 97-98 évvel ezelőtt, Kosztolányi Dezső kíséretében. A szép szerb asszonyok és a karcsú, nyalka tisztek délutáni promenádján korzózunk a költővel 1909 márciusában:
„Belgrád maga is hasonlít a hegyekre mászó olasz városokhoz, s aki végigmegy szűk, furcsa utcáin, melyeken épp úgy élnek és esznek, alusznak az emberek mindenki szeme előtt, mint a szicíliai kisvároskákban, annak okvetlenül eszébe villan ez a déli, olasz hasonlatosság."
E pillanatban egy igazi olasz ember jön szembe velünk, otthonosan lépve elő az olaszos utca kanyarulatából, otthonos mozdulattal ölelve át ifjú feleségének vállát. Az olasz Giulio névre hallgat, Anconából költözött néhány éve Belgrádba, egy építkezési tervezőirodában dolgozik. Feleségét Mariának hívják, nemrég még Sretkova volt, most Marchini asszony.
Fiacskájuk a húsz hónapos gyerekek magabiztosságával néz a lencsébe vagy talán miránk, ott a belgrádi utcán, vagy talán a jövőbe. Nem látja rossz csillagzatát, nem tudja, hogy rövid életét feje fölött fekete felhővel fogja leélni. Ártatlan kisded, fogalma sincs róla, hogy Belgrádban van, amely nem más, mint Nándorfehérvár, nem tudja, mi az, hogy Szerbia és végképp nem tudja, mi az, hogy Erdély vagy Kolozsvár. Mellesleg Kolozsvár nevét sem az apa, sem az anya nem hallotta még – ugyan hogyan s miért is hallotta volna.
Az Élet c. lap 1909 márciusában közölte Kosztolányi – jegyzetét? minek nevezzük? próféciáját? Figyeljük csak, milyen jövőt látó érzékenységgel pillant körül egy kávéházban, vagy a vonatfülkében:
„Azt mondják, ezeknek a rosszul világított belgrádi kávécsárdáknak boszorkányüstjében fő a leendő háború. Egyik asztalnál mezítlábas kisbirtokosok dominóznak vezérkari tisztekkel, a másik asztalnál kicsapott diákok cigarettáznak, tüdővészes nyomdászok, kalugyerek, arcukon gyanús sebhelyekkel, pópákkal, akik imakönyvükben új bombák receptjét tartogatják" – már azon sem lepődnénk meg, ha az író – akkor, 1909 tavaszán – néven nevezné az egyik ott kávézó gyanús diákot, mondjuk Gavrilót.
Az emberi történelem, úgy vélem, nem ismer egyetlen olyan másik alakot sem, aki fél kezének egyetlen mozdulatával annyi ember, nemzet és ország sorsát változtatta volna meg, aki annyi emberre hozott volna halált és annyi sokra még több gyászt, mint pisztolylövéseivel Gavrilo Princip. Nem tudom, horoszkópjából kiderül-e ez, de biztosra veszem, hogy hasonló horoszkópra bukkanni legfönnebb a lőszergyárban gyufával játszadozó gyermekeké közt lehetne. Ami viszont a pusztító következmények léptékét, az apokaliptikus hatásfokot illeti, Princip egyelőre abszolút világrekorder.
Történetünk szereplőinek életét is ő kuszálta össze.
Kosztolányi – akár találkozott a Marchini családdal vagy Gavrilo Princippel, akár nem – hajnalban vonatra száll, hogy hazamenjen Pestre. Az ablakon karcolást fedez fel. „Valamelyik utas levette gyémántgyűrűjét, és az üvegre nagy, értelmes betűkkel – magyarul – rákarcolta:
– Háború lesz."
BÁCSKA, 1914.
Ugorjunk mintegy öt esztendőt. Egy ifjú hírlapíró, aki viszont éppenséggel Kolozsvárott született (habár jó másfél évtizeddel korábban, mint Marchiniék fia), 1914 júliusában Belgrádtól nem messze nyaral, barátjának, egy bácskai nábobnak a kastélyában. (Csak egy ugrásra Szabadkától, az imént idézett Kosztolányi szülővárosától.) Hirtelen megjelenik a jegyző, Vilmoscsászár-bajszú, szőke, „törekvő sváb fiatalember". Rossz hírrel érkezik. Baj van, pajtás! Meggyilkolták a trónörökös-párt.
A Szarajevóban történtek belgrádi ismerőseinknek, a Marchini családnak az életét is fenekestől fel fogják forgatni. Ami a hírlapírót illeti, ő éppen katonaköteles, éppen be is sorozzák. Hol máshol – Kolozsvárott, hiszen odavaló születésű, így kerül Hunyady Sándor „az egérszürke parolis, 51-es kolozsvári gyalogezredbe".
Maga a szolgálat nem megerőltető – sokat van eltávozáson, színházba jár és látogatóba az ismerős kolozsvári családokhoz. (Ezzel az életviteli backgrounddal írja majd meg Bakaruhában című novelláját, melyet maga Maupassant is megirigyelhetne, s amelyből nevezetes film is készült Bara Margittal meg Darvas Ivánnal.) Nemsokára kiszuperálják, tüdőbetegsége miatt, ami ez esetben nem a tüdővészt jelenti, csak egy tüdőcsúcshurutot. Ám a háború derekán még el-ellátogat a Bácskába, egy későbbi színdarabjának és regényének színhelyére:
ÚJVIDÉK, 1915.
Hunyady Sándor írja:
„Egy nap bent voltunk Újvidéken. Vidám kompánia verődött össze az Erzsébetben. A meleg elől behúzódtunk a kávéház hűvös mélyébe. Igazi délelőtti hangulatot csináltunk. Ringlit ettünk, söröztünk. Mindenféle ember volt a társaságban. (...) Volt ott egy őszülő szerb ügyvéd is, már nem emlékszem a nevére, valami becézőnéven szólították a barátai.
Ez az úr nem akart sört inni velünk, azt mondta, hogy pepszinje van. A pincér akkor rakta be éppen a rámákba a friss bécsi újságokat. Az ügyvéd fogta a Pressét, elkezdett olvasni valami cikket, amíg mi ott cseveteltünk körülötte. Egyszerre csak láttuk, hogy sírva olvas, reszket a kezében az újság. Borzasztó látvány, amikor egy bajuszos, meglett férfi sír. Megdöbbenve néztünk rá, elhallgatott a nevetgélés, koccintás.
A szerb ügyvéd felállt, letette az újságot a székre:
Bocsánatot kérek, nem tudtam uralkodni magamon! – mondta csendesen és hátrament a vízcsaphoz, hogy megmossa összekönnyezett arcát.
Észre kellett vennünk, hogy valamit olvashatott, ami ennyire fölizgatta. Fogtuk a lapot, hát láttuk, hogy hosszú cikk van benne a szövetséges seregek diadalmas szerbiai előnyomulásáról. Úgynevezett színes riport volt. Jó tollú zsurnaliszta írhatta, szinte érzett belőle a felgyújtott faluk füstszaga, ahogy belefullad véres sarába egy egész ország."
KRAGUJEVÁC, 1914. GIULIO MARCHINI.
(Nehezen feledhető bécsi kép: a Burg előtt Freud Zsigmond dobálja a magasba diadalittasan nyúlszőr kalapját.)
Az ifjú hírlapírónak fogalma sincs róla – honnan is lehetne – hogy az osztrák–magyar hadsereg Belgrád elleni két támadásának Kövess Hermannék vezényelte ágyúdörgésében a Marchini család is földönfutóvá lett. Otthonuk megsemmisült. Tassónak néhány éve kishúga született, az anya két gyerekével most ugyanazt teszi, amit mindenki: menekül a gyehennává lett fővárosból. De hova is menekülhetne? Kragujevácra, ordítja pánikban a tömeg, hát akkor Kragujevácra. Rettenetes hideg, az utak mentén elhullott emberek és lovak tetemei, Mednyánszky képeiről és rajzairól ismerős borzalmak. (Mert Mednyánszky is ott van a környéken, festékeivel és ecsetjeivel, de az ő életútját most nem követjük.) Az anya az elképzelhetetlen zűrzavarban elveszíti a kisfiút.
No de hol van ezalatt az imádott apa?
Az apát, mint olasz állampolgárt, tehát megbízhatatlant, már a háború kitörésekor internálták, körülbelül ugyanakkor, mint Kuncz Aladárt a franciák. Éppen csak annyi a különbség, hogy Giulio Marchininek nem adatott meg internálása élményeiből regényes naplót írni. Ahogyan Tasso szűkszavúan megfogalmazta: apját soha többé nem látta senki.
Úgy értve: senki ismerős.
Vagy ha látta, jobbnak vélte hallgatni róla.
(Debussy írt megrázó dalt a francia kisgyerek világháborús karácsonyáról, amelyet az ellenség „megrabolt, rabolt, rabolt". E felkavaró dalban, melynek Debussy nemcsak komponistája, hanem szövegírója is, a francia kisdedek mellett szó esik másokról is, például a szerb gyerekekről is. Csak mintha az nem fért volna a zeneszerző fejébe, hogy ezt a háborút nem a Jók (franciák, angolok, oroszok, szerbek stb.) vívják a Rosszak (németek, magyarok, stb.) ellen – hanem, hogy ez egy minden oldalról igazságtalan és szerencsétlen háború.
Meg aztán itt van az a dolog is, hogy vannak mondjuk olyan szerb meg olasz – meg félig szerb, félig olasz – kisfiúk, akikből, tíz-húsz év sem telik bele, és igazi erdélyi válik.)
KISFIÚ A HÁBORÚ IDEJÉN
Újságot böngész már a kisfiú:
a Képes krónikában szörnyű tankok,
géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
reménykedések, öblöstorkú hangok
hősi halál, dicsőség, honfibú.
Kísértetként kopognak künt a mankók
s az elesettek százakra menő
nevei közt egy név: Dsida Jenő.
Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
(Dsida Jenő: Tükör előtt. Részlet.)
KOLOZSVÁR, 1914.
„Egy fényes nyári délután húgommal és néhány barátommal játszottunk a kertben, a homokkal feltöltött játszóterünkön, mikor megláttam szakácsnőnket, Ilonát a távolban, a teás tálcával a kezében. Otthagytam félig megtöltött vödrömet, futottam keresztül a fenyők melletti ösvényen. Elértem a kőasztalt, ahol anyám és egy tucatnyi vendég vidáman társalgott. (...) A süteményt majszoltam, mikor félig futva anyám egy másik vendége érkezett meg.
– A király hadat üzent Szerbiának – mondta.
Azután valaki felkiáltott:
– Úristen, mi lesz most velünk!
Anyám gyengéden rám tekintett, és én felkaptam egy másik süteményt, s avval visszaszaladtam a játszótérre. (...)
A háború elején még csak a fiatalabb férfiakat sorozták be, így apámat nem küldték ki a frontra egészen a háború utolsó két évéig. Nekünk, gyerekeknek az élet nem változott. Jártam iskolába, mint azelőtt, játszottam a barátaimmal a homokos játszóterünkön a vödrömmel és a játékaimmal. Egy érdekes változás mégis történt. Minden délután mindnyájan odaszaladtunk a kapuhoz megnézni a felvonuló katonákat." (Óváry Zoltán: Emlékeimből. Kolozsvár, 2004. Óváry Zoltán, a legendás Óváry család fia, 1907. április 13-án született Kolozsvárott, két hónappal volt idősebb, mint Tasso Marchini és egy hónappal idősebb, mint Dsida Jenő.)
BUDAPEST, 1914. ARTHUR KOESTLER. NAGYVÁRADI HONVÉDEK.
Budapesten ekkor – a „kutya Szerbia" megleckéztetésének eufóriájában – még igen kevesek füle hallja a Monarchia eresztékeinek recsegését-ropogását. A győzelmi hangulat általános. Arthur Koestler emlékszik vissza rá, hogy kilenc évesen
„Szokásos délutáni sétánkon a nevelőnőmmel jókedvű tüntetőkkel találkoztunk, akik masíroztak az utcán, és a magyar himnuszt énekelték. (...) Ez volt az első tömegtüntetés, amit életemben láttam, és olyan ellenállhatatlan hatással volt rám, hogy kitéptem magam a boldogtalan Fräulein kezéből, beálltam a menetelők közé, és felváltva kiabáltam: »Megállj, kutya Szerbia!«, meg »Isten, áldd meg a magyart!«.
Hat hónap múlva az ősellenség, Szerbia vereséget szenvedett. Ez az esemény ihletett első költeményem megírására, amelyet el is küldtem egy gyermeklapnak. Valahogy így kezdődött:
December havában Belgrád elesett,
Magyar honvéd állt az ormán, s büszkén nevetett."
(Arthur Koestler: Nyílvessző a végtelenbe. 66. o.)
Olcsó és együgyű poén volna azon spekulálni, hogy az ekkorra már özveggyé lett, és ezt a tényt lassan-lassan már felismerő Marchini asszony és hirtelenül félárván maradt hétéves fia nyilván nem ezekkel az érzelmekkel élte meg Belgrád elestét, illetve már az ostromát sem.
Az elveszett kisfiú később nagyváradi bakákkal sodródik össze, s ez a véletlen egész további életét meghatározza.
SZATMÁRNÉMETI, 1914. AZTÁN A FRONT.
Idilli kép: a Dsida család békeidőben. A költő, íróasztalánál, egy hajdani fényképet nézeget.
Egyenruhát visel a ház ura,
a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
Anyám fején a tornyos frizura
roppant előkelő s a fiatalka
fitos archoz oly meghatón fura.
Aztán az apa bevonul, a kis család magára marad:
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki „hármunk közt a legnagyobb",
anyuska is legfönnebb huszonhárom.
„Ha néhány hétnél tovább tartana,
gyertek le hozzánk!" – írja nagymama.
Néhány hétnél tovább, mármint a háború. És tovább tart, és a világ lángba borul:
lángol a föld kelettől nyugatig.
Jézus kiált fennszóval: – Éli, Éli,
lamma sabaktani! – Dördül a menny.
Sikkant a sátán és világát éli,
égig fröccsen a sár, a genny, a szenny.
Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. – Ne menj! –
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.
(Dsida Jenő: Tükör előtt. Részletek.)
ARCO KÖRNYÉKE, 1913.
Két magyar író, Kosztolányi barátai és vele együtt az első Nyugat-generáció állócsillagai, Babits Mihály és Móricz Zsigmond 1913 júniusában (Tasso Marchini ekkor éppen hat éves, Dsida Jenő is, Babits harminc, Móricz harmincnégy) összefut Velencében és (Móricz feleségével hármasban) ellátogatnak a Garda-tó környékére. („...egy kerti napszámosom azt mesélte Leányfaluban, hogy a Garda-tónak olyan kék a vize, hogy az evezőről úgy csepeg le, mint a kékítő.") Az utazásról Móricz több mint negyedszázaddal később emlékezik meg, a Garda-tó pedig Babits (és a magyar költészet) egyik legfontosabb versében a következőképp villan fel:
...vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör
(Babits Mihály: Esti kérdés. Részlet.)
Mint a sorlejtésből nyilvánvaló, a Riva helynevet Babits füle hosszú í-vel hallotta. Ríva 4-5 kilométerre fekszik Arcótól, Marchini gyakran járt át ide.
És vessünk mi is egy pillantást Riva főterére Déry szemével (lásd két fejezettel lennebb). De nézzük meg Móricz szemével is Rivát: „sivár és kietlen kisváros, valami olyan rideg balatoni Keszthely, de nem olyan bizalmas."
Maga a tó azonban elnyerte az író tetszését. „Sokkal szebb, mint vártam. Északról magas hegyek alá szorul, ráhajlanak a narancsfák a partokról. Némely fán annyi a narancs, mint egy virágos tavaszi ágon a virág s a különböző korú gyümölcsök, egész zöldek és tömör sárgák. Vagy inkább citromfák?"
Az Olaszországba látogató magyarok számára a zöld lombok közül kivillanó narancs vagy citrom látványa igéző hatású, mint leírásaikból is kiderül. Ezekből még idézni fogunk – de átvezető képként következő fejezetünkhöz idézzük Petőfi Olaszország című versének néhány sorát:
...lánc helyett most kardok csörgenek,
S halvány narancs helyett a déli fák
Piros vérrózsákkal lesznek tele –
ARCO KÖRNYÉKE, 1914–15. ÉS BELGRÁD, UGYANAKKOR.
Vészi Margit, kora egyik legismertebb dámája, akinek neve Ady verses regénye révén is ismerős, a Nyugat írói körének bennfentes barátja, haditudósításokat ír a háború alatt, amelyekkel országos népszerűségre tesz szert. Könyvben ezek a tiportok először Az égő Európa címmel jelentek meg, Dick Manó kiadásában, még 1915-ben. Harc a Garda-tóért – így az egyik írás címe. A véres hegyek védői – borzolja idegeinket a másik. A hegyről nézve „Csend van lenn a mélyben, a világfürdő alszik, alszik a tó, alszanak a vad parkok" – rögzíti élményeit Vészi Margit, később Molnár Ferencné, Molnár Márta anyja s így Sárközi György majdani anyósa és Sárközi Mátyás eljövendő nagymamája. (Sárközi Mátyás, nagyanyját elbúcsúztató egyik írásában, a Bródy Ella álnevet adja neki – mintha a Bródy–Hunyady rokonságba tartozott volna.) De a szerzőnő nemcsak Arcóban fordul meg, ahol Tasso Marchini élete elfogy majd húsz évvel később, hanem Belgrádban is, ahol a festő született, és ahonnan éppen nemrégen volt kénytelen menekülni anyjával és húgával együtt. Belgrád „sandán kuporgó, alattomosan meghunyászkodó, még bujdosó árulókat rejtegető csonka viskói között" (ezekkel a figurákkal találkozhatott Kosztolányi néhány éve a belgrádi „kávécsárdákban") veti papírra a Dunán érkező Vészi Margit, hogy „a város sebei mezítelenül fekszenek előttünk. Percek óta ledőlt gyárkémények, árván meredő kiégett falak, elhagyott gyárak hullái alatt úszunk. (...) Fantasztikus házroncsok, mint odvas fekete fogak öreg halott koponyájában sorban egymás után..." (A meghódított Belgrádban.) És: „Olyan valószínűtlen látvány a sok elülső falát elveszitett ház; benne a különböző emeletek különböző szinü tapétái tarkállanak görbe vasgerendák, elszakadt drótok között."
A GARDA-TÓ KÖRNYÉKE, 1914–15. SZOLNAY SÁNDOR. MAJD DÉRY.
Szolnay Sándor festőművész Kolozsvárott született 1893-ban. Abba az ezredbe sorozzák be, amelybe Hunyady Sándor került volna, ha frontszolgálatra viszik. 1915 októberében kerül mint kadét az Isonzo-frontra. Innen átvezénylik a 37-es nagyváradi császári és királyi közös gyalogezredhez, mint magyarul tudó tisztet, akkor már zászlóst. (Ez ugyanaz az alakulat, amely a családjától elszakadt, kölyök Marchinire rátalált és összeszedte.) Szolnay egysége a Garda-tó északi sarkában, Arco tőszomszédságában, Rivában szolgál, ahol nemrég (tavaly!) Babitsék is megfordultak. Persze, a Festung Rivából minden egészen másként néz ki, és a világ is mekkorát fordult azalatt az egy-két év alatt... (Igaz, eredetileg a Garda szó sem jelentett mást, mint helyőrséget. A citromra nemzetközileg használt szó pedig egy Garda-tavi kisváros, Lemone nevéből származik.)
Aztán fogságba esik (1917. augusztus 20-án, egy járőrözés során), így kerül előbb Veronába, majd Monte Cassinóba. (Szerencséje volt, hogy megúszta a Noirmoutier-nál jóval kegyetlenebb Asinarát.) A két fogolytáborból több mint 1000 saját kezűleg rajzolt képeslapot küld haza, amelyek fennakadnak hol az olasz, hol az osztrák–magyar hadicenzúrán: csak elenyésző töredékük érkezik meg.
Amikor jó tíz évvel később, 1928 októberében Déry Tibor utazik át Riván, őskori gépével ott is készít egy felvételt, mint még sokfele Olaszországban. Déry ugyanazt látta Rivában, mint amit hét-nyolc évvel később Marchini szeme lát majd ugyanott. E felvétel (mint Dérynek a Vezúvról készült fotója is) most először látható nyomtatásban. Közlésükért Botka Ferenc tanár úrnak tartozunk köszönettel.
A HÍRLAPÍRÓ APJA. KOLOZSVÁR.
Nemcsak a kis Tasso imádja az apját. A hírlapíró is imádja a maga apját, aki a magyar irodalom klasszikusa. Bródy Sándornak hívják. Vallása: izraelita. Fia, vagyis ismerősünk, Hunyady Sándor, a hírlapíró: anyja vallásán nevelkedő református ember. Drámáit később óriási sikerrel játsszák, novellái ma is letehetetlen remekművek.
(A Kolozsvárott született Hunyady elfogultságát szülővárosa iránt magától értetődőnek is tekinthetjük. Az Egerben született apa, Bródy Sándor Kolozsvár-élménye azonban, legalábbis eleinte, véletleneken, hallomásokon, impressziókon alapuló romantikus szerelem. Ötletszerű elhatározása 1888-ban, hogy Pestről Kolozsvárra utazik, egy kávéházi beszélgetésnek köszönhető. Egy publicista, egy belletrista, egy tárcaíró, egy „éjjeli szerkesztő" és egy idegen úr mondja el benyomásait Erdély fővárosáról. Idézzünk az utóbbi szavaiból: „Nagyon érdekes város az... Az utcákon szomorú fekete emberek, akik mind a régi dicsőség elmúltát fájlalják. Vastag szemöldökű örmények, melankolikus szemeikkel, mintha fájna nekik az élet. Csupa múlt ott minden. A bolthajtásos, íves árkádok, a tudor gothikájú konyhák, a citadella... Aztán a színház! Mintha régi fejedelmek udvari mulatságai volnának". A humorista hozzáfűzi: „Kolozsvár maga az archeológia, és ha szállást keres, nem lehetetlen, hogy Mátyás király szobáját veszi ki!" De legvibrálóbbak a színész szavai: „Tej és méz az egész város, az emberek jók, a férfiak nemesek, az asszonyok nemesek és szépek. Egyszer száznegyven buketát kaptam valamelyik jutalomjátékomon, és feleségem – a magáén – száznegyvennégyet [...] és azonkívül egy fehér galambot [...] egy nagy – szinte püspöki – gyémántgyűrű volt a szárnya alá kötve... Csodálatos város az. Amikor az ember megérkezik, díszruhás küldöttség várja a vasútnál, és hogy értik a színházat. Csak Páris közönsége hasonlít hozzá." És még ennyi rajongó túlzás után sem csalódás Bródynak megérkeznie Kolozsvárra: „Úri, kedves embereket találok itt. Mondaineket boulevardok nélkül, igazi fővárost és fővárosi műveltséget, mely mögött nem négyemeletes, eklektikus stílű új paloták, hanem régi templomok, magyar tradíció, a történelem iránti pietás, a fényes, meleg, eleven háttér.")
A háború után aljas támadások szétzilálják az apa idegrendszerét. Fiát, a hírlapírót, öt fia közül a legidősebbet, akit sebzettségében „keresztény fiának" nevez, minden ok nélkül kitagadja, legalábbis érzelmileg, s még halálában sem bocsát meg neki. Nemlétezőnek tekinti. Nem vesz róla többé tudomást. Úgy viseli magát, mintha fia nem is ott élne az ő közelében. Alakja lassan-lassan oly távolivá lesz, mintha szerbek vagy franciák internálták volna egy fogolytáborrá átalakított kolostorba vagy szigetre.
A fiú elmenekül Pestről – hova máshova: Kolozsvárra, – hogy új életet kezdjen. Később így emlékezik az apjára:
„...apámnak mindene volt Magyarország, mindazzal, ami benne előfordul. Olyan volt az ízlése és az igénye, hogy imádta a magyar tájakat, a magyar ízeket, a nemzet minden osztályát, a parasztját éppen úgy, mint az uraságait. Nem is tudott másképp, csak magyarul. (...) Emlékszem rá, milyen sóvár honvággyal jött haza ritka külföldi útjairól, hogy törte meg az ebédnél a kenyerét: végre magyar búzából csinált kenyér! Hogy tudott beszélni mindenről, ami magyar. Egerről, ahol született, az egri templomok harangjairól, a kömlői lányok szépségéről, a magyar úr kemény eleganciájáról. Úgy ette a szalonnát, mint a magyar paraszt, bicskával, lassan, utánaszelve tempósan a kenyérből. Meg is vagyok győződve róla, hogy nem volt az életében sem nő, sem barát, a gyerekeit nem szerette közelről sem úgy, mint azt a millió részből álló valamit, amelyet »magyarság«-nak neveznek. Kritikája sem volt ezzel a fogalommal szemben." S még hozzáfűzi: „És éppen itt érte támadás, ok nélkül és kivédhetetlenül..."
Talán emiatt is volt könnyebb, talán ennyivel is könnyebb volt a fiúnak Kolozsvárt választania és odahagynia Pestet.
Mert nemcsak az apját veszítette el, de az a hite is megsérült, hogy Magyarország hűséges hazája lehet egy hűséges és derék magyar embernek.
DSIDA AZ APÁKRÓL
Szegény! Szegény! Ki eltört életét
épnek álmodja, míg tükörbe pillant.
Szegény apáink! Mintha vaksetét
szobába lépve kattintják a villanyt
s éles világosság fut szerteszét,
olvan metszően és vakítva villant
agyamban a megértés.
(Dsida: Tükör előtt. Részlet.)
KOLOZSVÁR. TÜDŐCSÚCS. BRÓDY. SORSVONALAK.
A sors át nem látható akaratából – egy néhány éves nagyváradi kitérőt követően – az apját elveszített, anyjától elszakított, nagyváradi bakák által megtalált belgrádi fiúcska is Kolozsvárra kerül. A piaristáknál teszi le a kisérettségit (1924-ben, ekkor tizenhét éves), az induló képzőművészeti akadémiának (Belle Arte) lesz diákja. (Mintegy négy évtizeddel korábban Vaszary János tanul a kolozsvári piaristáknál, hogy aztán Párizsba kerülve ő is azt a Julian Akadémiát látogassa, amely Marchini tanárai és a Belle Arte számára a világ központját jelentette.)
1924. A hírlapíró ekkorra már a pesti (és a kolozsvári) társaság kedvence: emelkedő csillag, mindenhol szívesen látott vendég, szívtipró hírében álló bohém, könnyelmű és nagylelkű ifjú tigris. (Éppen 34 éves: 1890. október 2-án – nem pedig, mint ő maga terjesztette, 1892. augusztus 15-én – született Kolozsvárott.) A szerencse kegyeltjének tűnik, de mégsincsenek ellenségei. (Kolozsvár történelmében, sőt, a magyar irodalom intrikákban, gyűlölségekben és aljasságokban oly gazdag históriájában talán az egyetlen sikeres magyar művész, akinek nem gyűlt meg a baja a reinkarnált Jágóval.) Sikeres, legalábbis sikeresnek látszik. Pedig ő is sokat szenved, hol a pénztelenségtől, hol apja miatt, hol a nők kegyetlenségétől. Még lyukas tüdejétől is, noha ezt szemérmes anekdotázással bagatellizálja.
„...még meg se kóstolhattam jóformán a rendszeres munka, a rendezett élet előnyeit és hátrányait, egészen úrrá lett rajtam a tüdőcsúcshurut, amelyet a katonaélet körülményei váltottak ki. A hőmérsékletem állandóan 38 körül járt, lefogytam, szédültem, egyre többet köhögtem.
Betegség! Beteg emberrel törődni. Ez mindig apám specialitása volt. Most aztán fölkelt délelőtt. Elmentünk Bálint professzor klinikájára. A tanár megnézett, kikopogtatott. Aztán a vizsgálat végén – hozzám nem szólt egy szót sem – karonfogta apámat és félrevonta a sarokba. Halkan diskuráltak egy darab ideig. Kétségtelenül arról, mit kellene velem csinálni?
– Nagyon nagy baj van? – kérdeztem egy kicsit ijedten, amikor a professzor elbúcsúzott tőlünk a folyosón.
Az »öreg« ragyogó arccal magyarázta:
– Egészen egyforma a struktúránk. Te most szakasztott olyan állapotban vagy, ahogy én voltam a te korodban. Semmiség. Megúszod. Elmégy a Tátrába. Mondhatom neked, hogy irigyellek. Nincs a világon senkinek jobb dolga, mint egy jómódú tüdőbajosnak. Félek is, hogy túlságosan meg fognak hizlalni! – és ahogy egymás mellett mentünk, a szeme sarkából vizsgálni kezdett, mintha azt kutatná, hajlamos vagyok-e a hízásra.
Apám beszédéből egy mondat különösen érdekelt. Hogy »milyen jó dolga van a jómódú tüdőbetegnek«. Majdnem figyelmeztettem rá, hogy hiszen én nem vagyok jómódú. Aztán mégiscsak lenyeltem, amit mondani akartam."
Hunyady Sándor és Tasso Marchini sorsvonala tehát Kolozsvárott összefut, s a regények (azaz a regényírók) cselekményvezetése alapján a két művész vélhetően össze is barátkozik.
Csakhogy ennek semmi nyoma. Úgy éltek hosszú ideig Kolozsváron, hogy nap mint nap találkozhattak volna. De nem találkoztak. Életrajzaik párhuzamosak, egymást megközelítőek, de nem egymást metszőek. A regényíró élet talán arról beszél sorsukban, hogy Kolozsvár azokban az években is – képtelen, emberellenes és ostoba felduzzasztása előtt is – volt már akkora, hogy rokon lelkek ne találják meg benne egymást. Hogy ne feltétlenül találkozzanak.
Pedig mit nem adnánk egy Hunyady-portréért, amelyet Marchini festett volna... Vagy egy Szilvássy Karola-arcképért... Vagy Óváry Elemér portréjáért. Vagy legalább egy utcarészletért az Óváry-házzal... Hiszen ott járt el nap mint nap, útban kis bohémtanyájuk fele, mely alig tíz percre volt Óváryék otthonától. A festő túlvilági érzékenysége sem volt elég éber ahhoz, hogy figyelmeztesse őt arra, milyen Szent Bertalan-éj vár e ház lakóira néhány éven belül...
De sem az Óváry-ház lakóit (pl. az ifjú, ővele egyidős Zoltánt, rá még visszatérünk) vagy vendégeit nem rajzolta és nem festette meg, sem magát a házat, sem mondjuk Dsida Jenő vagy Kuncz Aladár portréját.
DSIDA. LÁSZLÓ MAGDA. ÓVÁRY ZOLTÁN.
1929. március 3-án, vasárnap este a Marosvásárhelyre látogató (és ott Mokossiny Katóval megismerkedő) Dsida Jenő egyfajta virágok vetélkedésének tanúja, mi több, egyik bírálója. Szüleinek levélben meséli el: az Árvaház estélyen „zajlott le a Miss Marosvásárhely megválasztása is, s tessenek elképzelni, engem is felkértek a tíztagú zsűribe. Sok gyönyörű lány versenyzett, de egyhangú szavazással egy tizenhat éves kislányt választottunk meg, akit már azelőtt is ismertem. (...) A kislány tényleg gyönyörű, porcelánfehér arc, koromfekete haj stb. Egy gimn. tanárnak a lánya." A zsűrielnök Bánffy Miklós volt. (Ebédnél egyébként Dsida „a csodaszép, húsz év körüli lány", Bissingen Erzsi és Szilvássy Karola között ült. Ennyi női varázsból már sok is.) Mint a levél jegyzetéből megtudjuk, a győztes kislány, a Miss Marosvásárhely László Magda lett, a későbbi operaénekesnő, a milánói Scala művésznője. Ezt akkor persze nem lehetett előre tudni, a helyi lap is csak annyit ír róla, hogy ő „László Árpád zenetanár bájos babaarcú bakfis leánykája. A »vigaszdíj« nyertese a szépséges szőke Bálna Gaby lett."
Bissingen Erzsébet soha nem ment férjhez. Közel hatvan évvel később Bajorországban halt meg.
Bálna Gaby, a szőke szépség további sorsáról nem tudunk, de László Magdát emlegeti Óváry Zoltán önéletrajza. Az ötvenes években a London közeli Glyndebourne operafesztiválján Monteverdi operáját, a Poppea megkoronázását játsszák. „A Raymond Loppard vezényelte produkció a szezon fénypontja volt. Cuénod komikus szólamot énekelt, Néró részeg barátját. Poppea szerepét pedig történetesen unokatestvérem, László Magda játszotta.
Magda családom örmény ágából származik, ahol néhány kiváló énektehetség született. Apai nagyanyám, Vikol Polyxena volt az egyik, bár ő sohasem lépett fel, csak a főtéren levő templomban, ahol a szopránszólókat énekelte ünnepnapokon. Unokatestvére, Vikol Rózsa rendszeresen énekelt mezzoszoprán szerepeket a Bécsi Operában. Egy másik unokatestvérem, Török Erzsébet számos jelentősebb szoprán darabot énekelt Magyarországon.
László Magda felemelő alakítást nyújtott Poppea szerepében. (...) Magda kibővítette jellemábrázolását egy csipetnyi méltósággal és lefegyverző ártatlansággal. Boldog és büszke voltam teljesítményére."
Látni fogjuk, Óváry Zoltán ott bábáskodik majd a Fekete kolostor francia kiadása körül. Ezt azonban megelőzte az angol (és amerikai) kiadás, Ralph Murray fordításában. Murray diplomata volt és talán titkos ügynök is. A neve alatt megjelent és nagy sikert aratott fordítást alighanem Bissingen Erzsébet készítette, aki, úgy hírlett, beleszeretett a diplomatába. A grófnő később hét évet töltött börtönben, csak ezután távozhatott Németországba, az ötvenes években.
NÉLKÜLÖZÉS. BARÁTSÁGOK. KIRÁLY UTCA. HUNYADY SZÜLŐHÁZA.
Tasso Marchiniben a húszas évek második felétől nemzedékének legjobbjai ismerik fel a nemzedék legjobbját. És ami hihetetlen: mindenki imádja, mindenki rajong érte; mintha nem lennének irigyei és riválisai, csak hódolói és barátai.
Bocsánat, ezt már az előbb leírtuk, ha nem is Marchinivel kapcsolatban.
A tizenéves festő (akinek egyik fényképéről mintha Rimbaud arca nézne ki a kalap alól) és a huszonéves-koraharmincas hírlapíró (tizenhét év volt köztük), a két apátlan-anyátlan fiatalember rettentő pénzgondokkal küszködik. Marchini egy víztoronyban húzza meg magát barátjával, Szervátiusz Jenővel, akinek rokonai egy hintókészítő manufaktúrát üzemeltetnek – ehhez a Szattler-féle műhelyhez tartozik a víztorony is. A csendélet tárgyából, a kenyérszeletből kieszik a héj alól a kenyérbelet, és télen a csonttá fagyás fenyegeti őket.
Hunyadynak olykor jobban megy, máskor kevésbé. A húszas évek elején a Farkas utcában, később a Fürdő utcában Kuncz Aladárral laknak együtt – mint emlékszünk, őt is internálták, akárcsak Marchini apját – és Hunyady derűsen meséli el, hogy
„Az árnyas szobában, ahol együtt laktunk Dadival – ez volt Kuncz Aladár becézőneve – egyetlen nagy szekrényben tartottuk a holminkat. Ez a közösség sokszor elkeseredett vitákra vezetett. Zsebre vágtam az utolsó tiszta zsebkendőjét, kilyukasztottam a harisnyáit, felöltöttem a kravátlijait. Ő meg ugyanezt tette velem."
Korábban Körmendy Kálmán színésszel bérelnek közösen lakást – mit lakást – szobácskát:
„Borzasztó pici szobánk volt a Király utcában, egy oleanderes udvar mélyén. Olyan parányi szobánk, hogy az ágyon kívül csak a mosdónak betett szék és egy gyereknek való kurta dívány fért el benne a szűk mellű szekrénnyel együtt. (...) És hogy egy kicsit kinyújtózhassam, amikor lefeküdtünk, kinyitottuk a dívány végiben álló szekrény ajtaját, bedugtam a szekrénybe, a ruha közé a lábam éjszakára."
Érdekes, hogy Hunyady nem említi meg e helyen, hogy ő maga is a Király utcában született. Méghozzá abban a házban, amelyben később Fülöp Antal Andor festőművész élt és dolgozott haláláig. Fülöp Marchini talán legközelebbi barátja volt, a Marchini-életmű legszebb darabjaiból igen sok e falakon függött évtizedekig, Fülöp Antal Andor műtermében, Hunyady szülőházában.
(Egészen pontosan szólva: abban a közeli házban, ahova születése után költöztek. Idézzük Hunyadyt: „Most, hogy Kolozsváron voltam, megszólított egy nagyon öreg ember. Botra támaszkodva járt az öreg, olyan görcsös, száraz volt a keze, hogy nem lehetett látni, hol ér véget a kéz és hol kezdődik a bot.
– Nagy örömet szerzek magának, fiam! – mondta az öreg. – Jöjjön velem, megmutatom azt a házat, amelyikben született!
Nincs érzékem a szülőházak iránt, még a leghíresebb személyek szülőháza sem érdekel, hogyan érdekeljen a saját magamé? De mert nem akartam megsérteni az öregurat, nagy örömet színleltem, és vele mentem a Király utcába.
– Ez az! – mondta az öreg, és rámutatott egy földszintes házra a páratlan oldalon.
Ügyesen sóhajtottam egyet, majd mégis meghatódtam egy kicsit, de nem az én érzésem miatt, hanem azért, mert anyámnak is volt köze a házhoz.
– Itt rövid ideig laktak! – magyarázta a balzsamos vénember. – Később átköltöztek abba, a harmadik házba, amelyiknek rostély van az ablakán. Ebben megmaradtak egészen addig, amíg a mamája Pestre nem szerződött, a Vígszínházhoz...
Átsétáltunk a másik ház elé. Ez már jobban érdekelt. Emlékeztem rá homályosan – az udvarra, az udvar közepén kert volt, a kert körül kék tócsák. Mindig mosott valaki a kútnál, a kékítős vizet itt öntötték ki a teknőből."
Emlékszünk Móricz szavaira a Garda-tó vizéről? A Garda-tónak olyan kék a vize, hogy úgy csöpög le az evezőről, mint a kékítő. Hunyady akár azt is írhatta volna: Mindig mosott valaki a kútnál, amelynek tócsái mintha a Garda-tó tengerszemecskéi lettek volna.)
KUNCZ. DSIDA. FÜRDŐ UTCA. LAKÁSOM EGYIK ABLAKA. KÁVÉHÁZAK.
Immáron ötvenhárom napja, hogy
kicsiny országunkból kivándoroltál.
[....................................................]
Mindennap négyszer elmegyek lakásod
előtt, a Fürdő-utca szögletén
s elgondolom: most felmegyek megint.
A szolgáló kinéz s megkérdezi,
mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e,
s belépve újra ott látlak nyitott
könyvvel, papírral sűrűn elborított
asztalod mellett s meghitten fogadsz:
Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!
(Dsida Jenő: Immáron ötvenhárom napja. Részlet.)
Kuncz Aladár alakjánál időzzünk el egy pillanatra. Azokban az években talán ő volt a legműveltebb író Kolozsváron, de mindenképp ő volt az a titokzatos vonzású literátor, akinek barátsága az elképzelhető legnagyobb kitüntetésnek számított az akkori és ottani művészvilágban. Sírig tartó, sőt síron túli költő-féltékenységek tárgya volt (Méliusz J.!), míg negyvenöt évesen a tüdeje el nem vitte. Egyik legragaszkodóbb, őt több versben is megörökítő barátja Dsida Jenő volt, ma már tudjuk, hogy a legnagyobb erdélyi költő.
Kuncz, Hunyady és Dsida egymás szomszédai voltak a Fürdő utcában. (Később Pavlov, ma Cardinal Iuliu Hossu, azaz Hossu bíboros utca.) A két író együtt lakott a 6-os szám alatt, a költő (előbb 1927–28-ban, majd 1933 őszétől) a 14. (egy időben 22-nek átszámozott, a mai számozás szerint 28.) számú házban, amellyel a házsor a Sétatér felé végződik. A kolozsvári kávéházakban késő éjszakáig, olykor hajnalig tartó, koffeinben és nikotinban fürdő eszmecserék, viták és anekdotázások után gyakran együtt sétáltak vagy bérkocsiztak haza.
(Miután, emlékezetem alapján, e sorokat papírra vetettem, megpróbáltam felidézni, honnan is vélem tudni mindezt. Magam is a szóban forgó környéken lakom, egyik ablakom éppen arra a földszintes házra néz, amelyben Dsida élt a szüleivel. A helybeli irodalmi köztudat azt a szomszédos házat is hűségesen számon tartja, amelyben Kuncz – és Hunyady – lakott. Kuncz és Hunyady kollégák voltak az Ellenzék szerkesztőségében. Legendás éjszakázásaikat követő, hármasban való hazasétálásaik motívuma része a kolozsvári irodalmi folklórnak. Egy idős hírlapíró így rögzíti emlékeit 1962-ben: Dsida Jenőt „meleg barátság és eszmei közösség kapcsolta össze Kuncz Aladárral és Hunyady Sándorral is. Mindhárman a Fürdő utcában laktak Kolozsvárt, közel egymáshoz (Kuncz és Hunyady együtt laktak), és a szerkesztőségi robot után, a kávéházban (New York Kávéház, Savoy Kávéház, ahol az íróknak törzsasztaluk volt) késő éjszakáig, sőt gyakran a hajnali órákig tartó irodalmi eszmecsere után együtt mentek haza". (Karádi Nagy Lajos, Dsida egykori szerkesztőségi kollégája levelét idézi Lisztóczky László.)
Mindez vajon mikor történt?
Dsida Jenő szülei 1927 folyamán költöznek a katolikus egyházi tulajdonban levő, Fürdő u. 14. (ma 28.) szám alatti kis házba. 1928 októberétől a következő év júliusáig a költő Abafáján lakik Huszár báróék kastélyában, mint a két Huszár-fiú házitanítója, akik közül a fiatalabbikat, Józsefet 1956-ban ki fogják végezni. Dsida 1932 nyarán Sulyok István főtéri lakásában lakik, ezután költözik vissza szüleihez a Fürdő utcába. 1937 őszétől feleségével, mint ifjú házasok, előbb Csiky Bandi nevű zongoratanár barátjuknál, majd tíz hónapig a Zápolya (ma Dosztojevszkij) utcában laknak, innen kerül 1938 tavaszán a Zsidó kórházba, ahonnan már csak meghalni térhet haza a Fürdő utcai lakásba. Szülei és öccse ezt követően a Külmagyar utcába költöznek. (Kossuth utca, Lenin út, ma December 21-e bulvár.)
Kuncz Aladár 1931 júniusában, hosszú betegeskedés után meghalt a budapesti Üllői úti Herczog-klinikán, ahol hónapok óta próbálták megmenteni. (Dsida ekkor 24 éves.) A fentiek alapján nagyjából 1928 első felére, még inkább 1929–1930 fordulójának környékére valószínűsíthetjük a legendás szomszédság hónapjait. De lehetetlen nem gondolni rá: az is milyen sorsszerű – akár tudatában volt ennek a költő, akár nem – hogy Dsida halálos ágya légvonalban néhány méternyire feküdt hét évvel azelőtt elhunyt legjobb barátja lakásától.
(A Fürdő utca szóban forgó része két-három percnyi sétára van az Óváry-háztól. Kuncz, amíg betegsége ezt engedte, úgyszólván naponta vendég volt itt. 1925 őszén, amikor Dsida Kolozsvárra érkezik, a vele és Marchinivel egyidős ifjú Óváry Zoltán vonata már egy éve befutott Párizsban a Gare de l'Est-re. A kutatóorvosnak készülő – s később világhírűvé lett – diák Óvárv nemcsak allergológia-kísérletekkel foglalkozik Párizsban. „Lefordítottam Kuncz regényének első fejezetét és átadtam Jacques Lacretelle-nek, akit nagyon megfogott, és talált hozzá kiadót. Sajnos, Kuncz Aladár nem érhette meg a kiadást, elhunyt, mielőtt a francia változat megjelent." Az Óváry Zoltán által beajánlott könyvet a Gallimard adta ki, a Gara László–M. Pierpont páros fordításában J. Lacretelle előszavával.)
A HOLTAK FALUJÁBAN.
A Tükör előtt, Dsida önéletrajzi-filozofikus-vallásos, megkapó líraisággal komponált poémája, a magyar líra történetének legszebb stanzákban írott alkotása így vázolja föl a túlvilágról elmélkedő lélek gyermeki képzeteit és naiv bölcsességét:
Talán falu lesz, holtak faluja?
................................................
Kék házikók, a kertekben thuja,
a lámpákból Isten szelíd kegyelme
sugároz és a tűzhely szapora
lángján serceg a csillag-vacsora.
Mit szellemem elámélkodva most lát
oly szép, hogy összekulcsolom kezem.
Nagy üstökös-galamb viszi a postát
a kis faluba: „Este érkezem."
A Cassiopeián robog a gyors át
s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem.
Az állomáson, mely meszelt, parányi,
Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.
(És Kuncz, vélhetően, így fogadja majd: Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!)
E dantei fantáziával megírt sorok méltó párját képezik a Hajnali részegségnek, Kosztolányi remekművének, akivel együtt kezdtük sétánkat ennek az írásnak a legelső bekezdéseiben.
(Egyébként három év sem telik bele, és Dsida, mint látni fogjuk, személyesen is megismerkedik Kosztolányival, mintegy előzetes eseményeként végleges találkozásuknak a holtak falujában újabb négy év elteltével.)
TEMPLOM.
Tasso Marchini a nagyváradi premontreieknél tanult s Kolozsvárott a piaristáknál érettségizett. Menyasszonya görög katolikus lány volt. Marchini már csak képzőművészeti érdeklődésből is alapos ismerője volt az erdélyi templomoknak. A máramarosszigeti és a resinári templomok freskói pedig (részben vagy egészben) az ő művészetét dicsérik.
(Tersánszky Józsi Jenő nagybányai festő-regényében, A félbolondban, amely a 20. század első évtizedében játszódik, kb. Dsida és Marchini születése idején, az elbeszélő megemlít egy kis templomot Nagybánya környékén. Hogy e fagerendákból ácsolt kis templomok hangulatát felidézzük, érdemes a regény szavait citálni: „A görög katolikus pap megmutatta a templom belsejét. Csodaszép ikonokkal és fancsali vonású szentek képeivel, kézi faragású kegyszerekkel és más alkalmatosságokkal volt teli. A lelkészt pedig úgy hívták: Mosolygó Theofil. A diakónusát, vagy ahogy nevezik: gyiákját pedig Tatár Korjolánnak nevezték...")
Dsida Tükör előtt című poémájában talán egy ugyanilyen fatemplomocska képe villan fel:
Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol
az ismeretlen kéz. De nem bitót,
nem vérpadot, és nem koporsót ácsol,
templomot épít, meghitt házikót...
Dsida katolicizmusa közismert tény, vallásos neveltetésétől kezdve egészen addig, hogy (édesanyjához hasonlóan) ő is belépett a ferencesek harmadik rendjébe, a világi ferences rendbe. Ehhez való hűségének jeleként halotti inge alatt ferences skapuláréval temették el.
A Kóborló délután... negyedik fejezete fel is villantja az assisi szent alakját: „Francesco Testvér most indul el esteli útra, most megy a szörnyű farkas elé..." (stb.) S milyen fenségesen szólal meg a Cantico di Frate Sole Dsida szavaival:
Dicsérjen s áldjon, én Uram,
Kezednek minden alkotása,
különösen bátyánk-urunk, a Nap,
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.
Az archaikus mediterrán géniusz természetimádatát keresztény szakralitássá szublimáló szent ember érintése évszázadokon átnyúlva megváltoztatja egy ifjú életét a Szamos mentén. Dsida lírai vallomásban rögzítette a Cantico jelentőségét saját életében: „A természet rajongó szeretete nem magától lobban lángra bennem, és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza. A Cantico di Frate Sole. Tizenkét éve annak, hogy először olvastam ezt a verset, és ma megdöbbenek arra a sötét gondolatra: milyen iszonyú, milyen vigasztalan volna az életem, ha nem ismerném."
Az „emberszerető, világot becéző kedves Isten" szerelmesét, Szent Ferencet, akinek a természet „egészpompázó gyönyörűségével Istenről mond jókat, szépeket" Dsida úgy látja maga előtt, „mint csillogó szemű karmestert, aki tengerparti sziklán állva az egész világnak egyszerre vezényli szelíden és mégis parancsolóan, vidáman és szuggerálóan a roppant himnuszt: Isten dicséretét. Milyen szép is a világ így!"
Ilyenek látta Dsida a szentet, és kétségtelen, hogy ő maga is így látta a világot, így s ilyennek. A világot és Istent és önmagát.
Proletkultos időben – talán szalonképességi megfontolásokból – volt, aki némely Dsida-versek „katolikus túlvilági hangját" puszta díszletnek, egyfajta költői kelléknek mondta. Talán jót akart vele a költőnek, de ennél vaskosabb félrehallást elképzelni is alig lehet.
Ilyen értelemben is lényeglátó portrét rajzolt róla „Dsida Jenő ravatalánál" Krenner Miklós, azaz Spectator: „Már a szeme villanásában, a tollfogásában ott rejtőzött, és a természetesség, az egyszerűség evidenciájával szólalt meg mély keresztény hite. Assisi Szent Ferenc-i elragadottsággal és lényegfeltáró élménnyel szemlélte a világot, annak pompájában és gazdagságában Isten képmását fedezte föl."
Dsida költészetének katolikus dimenziói sokak szemében hitelesen igazolódnak az ezzel kapcsolatos élettények által – gondoljunk a szeretetbe vetett hitére, emberfeletti szelídségére, a szakrális minőségek iránti érzékenységére, meg persze különböző katolikus szerveződésekben vállalt munkájára is. De a remekműveket nem az élettények hitelesítik. Sőt, éppen fordítva áll a helyzet. Ugyan mi hitelesíthetne nyilvánvalóbban egy mély és őszinte hitbeli hovatartozást, s magának a költőnek az evangéliumokból idetévedt lényét, mint a remekművek, amelyeknek szerzője volt.
Hite egyébként nem kételytelen: egyáltalán nem vakhit, és olykor egyenesen lázadozó. Éhségtől vonító kutyájához így beszél:
Ostoba, árva kutyám, mit üvöltesz?
Velőtfacsaró panaszod: odafent kicsi tört nesz,
a kékfalú menny aranyajtaja megpárnázva, betéve.
Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve.
(Éhes a kutyám)
Amedeo Di Francesco, nápolyi professzor elemzése szerint Dsida az a költő, aki „a zavar és kiábrándulás keserűségét vissza tudja vezetni a hit megnyugtató dimenziójába, amely mindent befogad és összegyűjt, mindent megfog és kibont, mindent magába foglal és átalakít. A végesség éneke tehát lehet egyben a végtelen éneke is." Hiszen „Dsida költészete folyamatos kéznyújtás a szenvedő és a kifürkészhetetlen istenéhez közelebb kerülni vágyó embernek. Folytonos ima, szakadatlan párbeszéd, folyamatos keresés; sőt: az imádság tapasztalata, a párbeszéd élvezete, talányos kérdezés."
A közöny – ez volt Dsida számára az egyik elképzelhető legnagyobb rettenet. Az emberek közönye és – az égbe vetítve – az égieké. A Megváltó anyja épp oly elhagyatott az emberek között (Mária szobra a kertben), mint maga a Megváltó saját tanítványai körében.
NAGYCSÜTÖRTÖK. GUARDINI. MÁRTON ÁRON.
Egy-két évvel azután, hogy Marchini megfesti expresszív Krisztusát a Traian Biltiu-Dancussal és Kádár Gézával közösen készített máramarosszigeti templomfreskón, Dsida megírja egyik legtöbbet idézett, vitatott és értelmezett versét, a Nagycsütörtököt.
A vers „átszállás előtt", vagy átszállás közben ragadja meg a Galileából érkezett s az örökkévalóságba tartó megváltó alakját. Romano Guardini (illetve az őt fordító Márton Áron) szavaival Jézus „a vezetők és a nép részéről történt elutasítás, a jeruzsálemi út megrendítő eseményei, a bevonulás a szent városba, az utolsó napok feszült várakozása, a tanítvány árulása, az utolsó vacsora" terhével vállán készül hosszú utazására: – itt most, e versben éppen egy sivár erdélyi állomás sivár várótermében készül az elkövetkezőkre, a rá váró stációk sorára. Tanítványai alszanak, hiába kérte őket, hogy virrasszanak vele.
Dsidát régóta foglalkoztatta a Nagycsütörtök-téma (legtöbbször összefonódva az „itt feledtek" élményével). Hogy a kocsárdi állomáson milyen villanás rétegezte át tudatában a Getszemáni-kertbeli helyszínt, nem tudjuk, de az állomás díszletei közé újrarendezett evangéliumi történet a költő egyik legnagyobb hatású kompozíciójává lett.
Talán csak egy átutazó székely atyafi keresgélte a komáját. „Ugyan merre lehet a bátyám?" (És a válasz: „Jakab alszik.") De az is lehet, hogy csak a saját sorsa fölötti meditáció indíthatta el a költőben a végső gondolatmenetet – hova is visz engem innen, miféle szerelvény, miféle stációkon, miféle állomásokon keresztül. (Románul a megállóhely: statiune, olaszul: az állomás: stazione.) De az sem zárható ki, hogy egy váltókezelőről eszébe jutott a Megváltó.
Az álomba zuhant tanítványok öntudatlansága, az életáldozat, amelyet az emberekért készül meghozni, csöndben világító élete, amelynek titokzatos fényét a rokonok, hívek, utasok képtelenek érzékelni, az üzenet, amelyet nem képesek felfogni, magányérzettel tölti el Jézust. Ez itt a végállomás – mondhatná bárki, de ő tudja, hogy átszállóhely. Nemsokára észrevétlenül fölszáll, egyelőre csak egy Tarkovszkij-filmbe illő szerelvényre. Szinte lábujjhegyen távozik előbb az alvilágba, majd fölszáll a mennyek fele. És mindezeknek az előérzetéből kimaradnak a passiótörténet résztvevői. Alusznak.
A költő esküvőjén az ifjú párt összeadó, majd a költő halálos ágyánál neki az utolsó kenetet feladó Márton Áron mintegy három évtized múlva fejezi be Romano Guardini teológus Jézus-interpretációját, amely Der Herr címmel éppen ekkoriban, 1937-ben jelenik meg Würzburgban. (Ezt a fordítást 2006-ban adta ki a Szent István Társulat, azzal a bevezetővel, amelyet Joseph Ratzinger, akkor még bíboros írt az 1959-es német kiadáshoz. Mint a bíboros kiemeli, e könyv a Jézus Krisztus-kép kifosztásában jeleskedő század spirituális történetében olyan esemény, melyen keresztül megérint bennünket „magának az Istennek a valóságos embersége". Guardini értelmezésében a szentírási szövegek „megtelnek azzal az istenfélelemmel, amely a hívőnek az Úr élő hangjára figyelő belső odaadásából ered".)
Lehetetlennek tartom, hogy miközben Áron püspök Guardini Jézus emberivel összeötvözött isteni sorsát értelmező mondatainak magyarra fordításán dolgozott, ne csengtek volna fülébe vissza a Nagycsütörtök egzisztenciális borzongástól átjárt verssorai. Guardini így ír a Getszemáni-kertben történtekkel kapcsolatban: Az ember elveszettsége az egész emberi létet áthatja. Jézus látja a lét egészét körös-körül, keresztül-kasul, kívül-belül. „Ezért van Krisztus olyan könyörtelenül egyedül. Milyen emberi érzék és értés hatolhatna be oda, ahol a Megváltó a világ sorsát érzi és hordozza?" – kérdi a Veronában született hittudós, aki Mainzba konzulnak kinevezett édesapja révén kerül kisfiúként német földre és válik jeles német teológussá. A náci rendszer 1939-ben, két évvel a Der Herr megjelenése után megfosztja katedrájától. Guardini nagyjából ugyanakkor, mint amikor Dsida írja a Nagycsütörtököt, így elmélkedik: „...érezzük, nem tehetünk szemrehányást az apostoloknak. Azt a végtelen élményt, ami itt történt, meg sem sejthették kicsiny szívükkel, amint a gyermek szíve se fogja fel, ha a felnőttek valami rettenetest megélnek: a gyermek elfordul, játszani kezd, vagy elalszik."
Mint ismeretes, Dsidát és Imbery Melindát 1937 nyarán Márton Áron eskette, akkor még nem püspök, hanem a Szent Mihály-templom plébánosa. (1934-ben került Kolozsvárra egyetemi lelkésznek. 1938 karácsonyán nevezik ki gyulafehérvári megyéspüspöknek.) Tíz hónap sem telik el az esküvő óta, és a jövendő püspök ott áll a haldokló költő ágyánál. Ő végzi temetési szertartását is a végtisztességre megjelentek előtt.
LAKÁSOM MÁSIK ABLAKA.
Lakásom másik ablaka arra a Pákei-tervezte sétatéri épületre néz, amelyben előbb a városi festőiskola működött, a húszas évektől pedig a kolozsvári képzőművészeti akadémia. (Persze, hogy sokak megörökítették, Mund Hugótól Szolnay Sándorig.) Tasso Marchini is naponta megfordult ebben az épületben, amelyet csak a tavacska és néhány fa választ el Dsidáék Fürdő utcai lakásától. Elképzelhetetlen, hogy a két fiatalember ne sétált volna el egymás mellett többször is a Sétatér fái alatt.
(Hunyady írja, arról az időről, amikor apja már nagyon kezdett hiányozni neki: „Kicsit még maradtam. Nem olyan könnyű dolog Kolozsvárról elmenni. Éppen ősz volt. Erdélyben az ősz csodálatos. A Sétatér már rozsdaszín díszébe borult, de a Szamosban még lehetett fürdeni. Szinte olyasmit éreztem, hogy hűtlenség elmenni. [...] Húztam, halasztottam a dolgot. Belekapaszkodtam mindenbe, amibe lehet. Terminusokat adtam magamnak" – és végül elutazik, de újra és újra visszatér.)
ÓVÁRYÉK.
Dsida, ha nem vált is oly intim bennfentesévé az Óváry-háznak, mint Hunyady Sándor, de azért ő sem érezte magát ott idegenül. „Este tízkor levelet kaptam Óváryéktól, melyben közölték, hogy Szántó Gyurka náluk van (...), és menjek én is hozzájuk. Átmentem, és reggel négy óráig ittam és táncoltam a lányokkal." (Dsida Jenő levele Imbery Melindához 1932. augusztus 12-én. Néhány nap múlva „egy éjjel" ismét Óváryéknál van. Imbery Melinda azt írja Marosi Ildikónak: „Óváry Eleméréknél gyakran volt vendég Jenő.")
DSIDA? MARCHINI? A KÖLTŐ APJA. HÁBORÚ. FOGSÁG.
Ha valaki Tasso Marchini sorsát abban a műfajban látná célszerűnek megírni és elemezni, amelyet párhuzamos életrajzoknak neveznek, aligha találhat rokon motívumokban és jelentésekben gazdagabb, az összehasonlításra magát kézenfekvőbben kínáló sorsot, mint a Dsida Jenőét.
Úgyszólván egyidősek voltak. Dsida egy hónappal korábban született és mintegy másfél évvel később halt meg. (Szatmárnémeti, 1907. május 17.: ekkor és itt született a költő, a Hunyady utca 42. szám alatti házban. S ha e Hunyady utcának nem volt is köze későbbi barátjához, a költő talán eltöprengett az ismétlődő életmotívumok jelentésén, szavak, nevek, helyszínek, időpontok mögöttes üzenetén, egybeesésén, egymást átfedésén.) Apja okleveles vívómester, császári és királyi mérnökkari katonatiszt, a Monarchia hadseregének tényleges kapitánya. (Egyes, de pontatlan források szerint őrnagya.) Az a bizonyos nap 1914 nyarán az ő életét is megváltoztatta: a világháború kitörésekor frontszolgálatra viszik – igaz, hogy nem Szerbiába. (Különben eltűnődhettünk volna, vajon nem éppen Dsida Aladár ezrede semmisítette-e meg Marchiniék otthonát.)
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.
Szegényke egyszer épp reggelizett,
mikor az ajtón kopogott a posta,
lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet.
– Él! Él! Halljátok, él! – sikoltja most a
boldog igét és elalél. – Vizet! –
Jó nagyanyám sokáig dörzsölte, mosta.
Zihálva olvas. Egymást éri a
kérdés: – Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.
(Dsida Jenő: Tükör előtt. Részlet.)
Az apa kilencszeresen megsebesül a galíciai fronton, Przemyslnél esik orosz hadifogságba 1915 márciusában, mint a költő Gyóni Géza is. Gyóni Przemyslben írta Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötetét.
Dsida édesapja, „Amundsen kortársa" csak négy év múlva, 1918-ban kerül haza a fogságból. (Az ekkor már világhírű Gyóni ezt nem érte meg; vele együtt raboskodó fivére halála után, 1917 júniusában megőrült, majd két hétre rá, éppen 33. születésnapján ő is meghalt a kelet-szibériai krasznojarszki fogolytáborban. (Itt hozta létre több mint hatvanfős szimfonikus fogolyzenekarát a bajai Melles Béla hegedűművész, aki aztán Szentpétervárott szerzett előadói művészdiplomát.) Gyónit több ezer fogoly kísérte utolsó útjára, és még az őrök is megadták a végtisztességet neki. 1922-ben a magyar sajtóban még emlegetik a sírját. Az a terv, hogy hamvait valamikor hazaszállítsák, nem valósulhatott meg: a harmincas években felszámolták a hadifoglyok temetőjét, állítólag kolhoz létesült a helyén. Nem csodálkoznánk, ha Béke kolhoz néven.)
A létra olykor-olykor megremeg,
átreng a ház a tompa ágyúzástól.
[....................................................]
búcsut veszek a megszokott lakástól.
Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.
(Dsida Jenő: Tükör előtt. Részlet.)
A Szatmárról korábban a fővárosba települt Dsida család (az anya és két fia) a háború elején Budapestről Beregszászra költözik, végül, az apa hazatértekor ismét Szatmárnémetiben horgonyoznak le. Itt teszi le az érettségi vizsgát 1925 nyarán az ekkor már rendszeresen publikáló költő, aki a vizsgán is feltűnést kelt irodalmi színvonalú, választékos román tudásával. A háború utáni néhány évben a két 12-13 éves, hányatott sorsú gyerek, a későbbi költő és a későbbi festő – egyikük Szatmáron, a másikuk Nagyváradon – már csak százegynéhány kilométerre van egymástól. Életvonalaik közeledni látszanak.
KOLOZSVÁR. FESTŐK. BARÁTOK. BRÓDY. MEG NEM TÖRTÉNT ISMERETSÉGEK.
Amikor Dsida Kolozsvárra kerül, 1925 szeptemberében, joghallgatóként, illetve nyakig-fülig bele a hírlapírói taposómalomba, Marchini már évek óta diák a Szamos-parti városban. A húszéves Dsida újságíróként, a helikoni írótalálkozók vendégeként és különösen Kuncz Aladár egyik barátjaként megismerkedik Hunyady Sándorral, a jóval idősebb és sikeresebb pályatárssal. Érdekes, hogy a kettejük közt szövődött barátságnak nem maradtak fent olyan irodalmi dokumentumai, mint mindkettejük Kunczhoz való ragaszkodásának, akit egyformán imádnak és akit mindketten mélyen meggyászolnak.
Hunyady értett a festészethez, szerette a festőket, többször ír róluk. „A tatárkülsejű Boromisza Tibor, aki olyan volt, mint egy pogány vallás szertartásvezető fiatal papja. Őt ritkán láttam, titokzatosan visszahúzódott mindenki elől. De már Tipary Dezsővel megoszthattam gondjait és ambícióit. Rajta láttam leginkább, milyen borzasztó végzetművésznek lenni."
Milyen érzékletes, tartalmas és precíz szó ez a végzetművész. És milyen igaz Marchinire is. Végzetművész. Hát persze. Milyen ragyogó miniatűrt vázolhatott volna fel róla is Hunyady, aki pl. Tiparyról így ír: „Néztem Tipary hosszú cinóber nyakát, kopaszra borotvált madárfejét, amint valami Chaplin-szerű figura, fölváltva sóvárog egy nagy tubus kremzerveisz vagy egy szalonnás rántotta után." Ki tudná ezt az egymondatos portrét elfelejteni?
Boromisza Tiborról és környezetéről viszont Tersánszky említett regénye rögzít maradandó portrét, amelybe, régi festőmesterek módjára, saját alakját is beleszövi:
„Boromisza huszártiszt volt, az iskola legrégebbi növendékeinek egyike, már maga is jelentős nevű festő. (...) Grünwald elhagyott műtermét foglalta el. Ezt a műtermet a város építette. Innen mint valami főhadiszállásról kezdte meg elgondolásaiért való harcát. Tömöríteni akarta a nagybányai festőket, hogy közösen lépjenek fel érdekeikért. A sajtóban is, a helyiben és a pestiben is megpróbálta fölrázni e mellett a közvéleményt. Barátra és segítőtársra lelt egy bennszülött, Józsi Jenő nevű íróban, a Nyugat táborából, aki ebben a folyóiratban cikket írt az iskola vezetőinek hanyagságáról."
„Csak még azidőtt indult meg igazán a Boromisza Tibor harca az iskola pangása és mestereinek tevéketlensége ellen. A pesti sajtóban jöttek cikkek erről és a helybeliben. A személyeskedés kikerülhetetlen hasonló vitákban. Boromisza, a volt huszártiszt, kihívta párbajra a festőkartársak tömegét. Ezek kitértek előle, mert ilyen térre nem is vivődhetett át egy elvi kérdés.
Erről a tagbaszakadt, tatárképű Boromiszáról egész legendák keringtek. Azt is hallottam róla, hogy egy gáláns kalandja alkalmával valami szakadékba ugratott bele, aminek fenekén a lova agyonzúzta magát, de neki kutya baja sem lett.
Néha, mint valami testőr, gárdával vonult fel Boromisza a ligetben, híveivel, az ösztövér íróbarátjával meg egy két méterhez közel magasságú tokaji szőlőbirtokos festőnövendékkel és más ilyen karakán fickókkal, meg nőkkel, közöttük szép, sudár, fekete feleségével, a nagybányai főbíró lányával."
Aki arra gondol, hogy az „ösztövér író" esetleg azonos a „Józsi Jenő nevű bennszülött íróval", aligha téved nagyot.
A regény hősei a Boldi-tavon is találkoznak a festővel és barátaival: „Aznap rándult ki véletlen a tóra Boromisza Tibor és társasága is. Ezeknek három szál vaskos deszkából ábdált ladikjuk is ott lengett a tavon. A feketére égett, ösztövér író, mint egy sziú-indián, állva evezett a tó közepén, ezen a lélekvesztőn." És: „A Boromisza társaságában csupa marcona, hatalmas szál fickó volt. Az ösztövér író például a vállán hozta föl a súlyos ladikot", egy olyan meredek emelkedőn, ahol az egyik festőnek, bármiféle teher nélkül, ötször kellett megpihennie.
Boromisza emlegetése a nagybányai díszletek közt mindenesetre segít behatárolni a regény cselekményének idejét (1906–1907).
(Említsük meg itt a tényt, hogy Bródy Sándor, Hunyady Sándor apja, talán a legelső volt, aki kiállt a nagybányai művésztelep elismertetéséért. Innen származott Nagybánya jeles festőinek iránta való tisztelete és barátsága – lásd pl. Az ezüst kecske általuk illusztrált 1898-as kiadását a Pallasnál. A műmellékleteken többek közt Csók István, Grünwald Béla, Lotz Károly, Mednyánszky László, Réti István, Thorma János és Vaszary János képei láthatóak. „A mellképet mintázta Fadrusz Jánosné."
„Ma már kevesen tudják, hogy a nagybányai iskolát, amely akkor forradalmi jelenség volt a magyar művészetben, Bródy Sándor agitációja teremtette meg, ő harcolt Rétiért, Iványi-Grünwaldért, Ferenczy Károlyért és a többiekért, ő küzdött itt Pesten fiatalságukért, bátorságukért, friss színeikért és merészségükért. A nagybányaiak első sikere az volt, amikor a Révai testvérek rájuk bízták Kiss József összes költeményeinek illusztrálását, és ezt akkor Bródy Sándor járta ki számukra." In: Balassa József: A nap lovagja)
Hunyady szerette a festőket, Marchini pedig szerette az írókat, igen olvasott volt. Hunyady és Marchini magától értetődően, „lazán" összeismerkedhetett volna közös barátoknál. Elsősorban is pl. Kováts József szerkesztőnél (aki 1932-ben Itáliát bejárva ugyancsak megfordult Arcóban, mielőtt Marchini valaha is hallotta volna ezt a nevet, s akit Marchini után és Dsidát meg Hunyadyt megelőzve temettek el, ugyancsak kora fiatalságában, 1937 decemberében, Dsidához hasonlóan harmincegy évesen. Nem tudjuk, ott volt-e a fél évvel később sírba szálló Dsida a kolléga temetésén, akivel oly mérges vitái voltak, s aki oly meghatóan búcsúztatta Marchinit épp egy évvel korábban).
De ha Kovátsnál nem, találkozhattak volna Marchini egyes barátainál, Jancsó Bélánál, esetleg Vásárhelyi Ziegler Emilnél (akit kalandos sorsa később Ausztráliáig hányt-vetett), vagy Wagner Artúrnál, akiről nem tudom, csak felteszem, hogy Óváryéknál is rendszeresen házalt ifjú festő-védencei képeivel. Összefuthattak volna Szolnay Sándor műtermében. (Milyen kicsi a világ, Marchini legelső arcói leveleiben hivatkozik is rá, hogy olyan helyre érkezett, ahol „Szolnay tata" hajdanában már megfordult. A Marchini–Szervátiusz–Szolnay–Kováts körön belül a személyes kapcsolatok, esztétikai dialógusok, világról való eszmecserék sűrű hálója szövődött. Egyébként nemcsak Szervátiusz és Marchini készítettek portrét egymásról barátságból, hanem Szolnay is Kovátsról. Szolnay és Szervátiusz 1933–35 között közös festőiskolát működtetett Kolozsvárott.) Találkozhattak volna mecénás hajlandóságú művészetpártolók társaságában, rendezvényeken, kiállításokon, mindkettejük imádott Sétaterének alléin, szalonokban, a New Yorkban, kocsmákban, kávéházakban, a Szamos-parton, temetéseken, a székelykocsárdi állomás várótermében. Sok-sok alkalmuk lehetett volna – helyesbítsünk: sok-sok alkalmuk volt – megismerkedni és összebarátkozni. (Én magam – milyen a regényeken nevelkedett ember – még mindig remélem, hogy valamilyen eldugott újságcikkből, ezután előkerülő levélből meg fogjuk tudni: legalább látásból számon tartották egymást, legalább egyszer kezet szorítottak. Mert ma még arról sincs semmiféle adatunk, olvasta-e Marchini Hunyady egyetlenegy újságcikkét is, ott volt-e egyetlen színdarabjának előadásán is – vagy hogy látta-e Hunyady Sándor Marchininek akár egyetlen képét is.)
No és Dsida Jenő? Marchini és Dsida? A fenti állítások, feltevések, valószínűségek és konklúziók velük kapcsolatban még izgalmasabbak. Általában. Különösen pedig, ami Kováts Józsefet illeti, Marchini egyik legközelebbi ismerőjét: ne feledjük, hogy Dsida és Kováts újságírókként pályatársak voltak, akiknek törvényszerűen és nem is ritkán ugyanott és ugyanakkor kellett jelen lenniük, mint a másikuknak. (A Keleti Újságnál évekig szerkesztőségi kollégák is voltak. Tény viszont, hogy nemhogy barátság nem szövődött kettejük közt, hanem egy-két személyes és talán világnézeti okok miatt kirobbant polémiájuk is szembefordította őket egymással. De pl. Kolozsvári Grandpierre Emil így emlékszik vissza Marosi Ildikónak: „1930–31-ben körülbelül másfél évre visszatértem Kolozsvárra. Kováts József révén ott ismerkedtem meg Dsida Jenővel, akivel ez alatt a legjobb barátságban voltunk". Grandpierre Emil, Wass Albert, a fametsző Buday György és Kováts József osztálytársak voltak a kolozsvári Református Kollégiumban. Wass Albert verseskötetéről Dsida az elsők közt ír, Kovátsot Grandpierre búcsúztatja majd a Pásztortűzben.)
Hogy Dsida értette és szerette a képzőművészetet, világosan kiderül Rippl-Rónaival, Gy. Szabó Bélával, egyes kolozsvári tárlatokkal foglalkozó írásaiból. Egyébként Gy. Szabó illusztrálja Dsida Nagycsütörtök c. verskötetét, és közös művészi vállalkozásuk Ernst Toller Dsida által fordított versciklusa is, a Fecskék könyve, amelyet Gy. Szabó metszetei avatnak ritka könyvművészeti teljesítménnyé. És milyen az élet, Gy. Szabó egy másik könyvét, a Liber Miserorumot, nemcsak Dsida magasztalja a Keleti Újságban (Örvendetes séta a külvárosban Gy. Szabó Bélával, 1935. május 27-i lapszám), hanem elismerő kritikát ír róla Vilhelm Benes is, Tasso Marchini egyik közeli barátja. Az igazsághoz tartozik viszont, hogy e könyvről legszigorúbb és elutasítóbb hangon épp Vásárhelyi Z. Emil ír. Bonyolultak ezek a viszonyok...
(Dsida két évvel később is foglalkozik Gy. Szabóval, a kiállításáról ír, éppen akkor hal meg Kováts József, 1937 decemberében. E cikkében Dsida utal Kováts hasonló témájú írására, amely korábban ugyancsak a Keleti Újságban jelent meg Olaszországból jött és Konstantinápolyba megy Gy. Szabó Béla... címmel. Recenziójában kiemelve e művészet „sejtelemszerű, világ fölé emelkedő, mámoros" ihletettségét, Dsida megemlíti, igaz, csak egy felsorolásban Gy. Szabó Nápolyban és környékén készült munkáit, köztük, – látni fogjuk majd, miért fontos ez – mesés-misztikus Vezúv-festményét is: „Nápoly filozofikus, sugarakban megtört nyugalma, a Vezúv vörös lángot sugárzó, füsttel és felhővel körülgomolygott, teremtés előtti látomása, Capri keleti házainak derűje" továbbá egy ravennai képe „mintha életünk előttről visszaderengő emlékeket idéznének.")
A Vezúvhoz még visszatérünk. De Gy. Szabónál s a Pásztortűznél tartva, említsük meg mi is a Murádin Jenő által hosszabban idézett írást, amelyben Gy. Szabó lelkesen méltatja a két közelről ismert kolléga, Szervátiusz Jenő és Tasso Marchini közös kiállítását (1934–35 telén Kolozsvárott, majd Désen). Dsida Gy. Szabót dicséri, Gy. Szabó Marchinit magasztalja. Kováts mellett Gy. Szabó lehetett volna az az összekötő, a másikhoz amúgyis közel eső lehetséges szál, amely Dsida és Marchini életét legalább egy futó találkozásig, legalább a puszta megismerkedésig összekapcsolhatta volna.
Értékrendbeli hasonlóságok – mondhatnók. Meg azt is: egészen biztos, hogy tudtak egymásról.
De a sorsvonalak ezúttal sem találkoznak.
Mint ahogyan Nagybányán sem találkoztak.
NAGYBÁNYA, A 20-AS ÉVEK KÖZEPE. ÉS 1935 NYARA.
„Be rossz ilyenkor céltalanul járni!" – kezdődik Dsidának egy tizenéves korában Nagybányán írott verse, amelyből alább még idézni fogunk.
Tíz évvel később, 1935 nyarán, Cél és terv nélkül c. jegyzetében írja ugyanő:
„Cél és terv nélkül utazgattam. Élveztem a felelőtlen szabadságot, hogy ott szállok ki a vonatból, ahol éppen akarok. Így állapodtam meg rövid időre a Zazar-parti kis bánya- és festővárosban.
(...) Egyedül és ismeretlenül sétálgattam a városkában, ahol kilenc-tíz évvel ezelőtt feledhetetlenül szép hónapokat töltöttem. Azóta nem jártam a színes hegyek és ódon házak között. Most minden kő, minden domb, minden fa régi ismerősként üdvözölt. Olyan tájak, utcasarkok, részletek ébredtek fel élesen emlékemben, melyekről már teljesen megfeledkeztem. A piactér meghitten ócska épületei, az öreg templom, az előtte álló campanile, mely esténként meredten bámul világító óraszemével a messzi hegyekre, a cintermi kis cukrászda, a liget nyílegyenes útja, a fasor és a virággruppok, a Jókai-domb kanyargó ösvényei, a város kitáruló panorámája: egyszerre úgy tűntek elém, mintha életem mindennapi, megszokott környezete volnának. Amint céltalanul ballagtam jóleső és érzékeny lankadtságban, egyszerre mindent elfelejtettem, ami tíz esztendő alatt történt, időérzékem cserbenhagyott, s úgy jött, mintha csak párórás, rövid kirándulásról tértem volna vissza. Mintha mindig itt éltem volna, s ami közben volt, talán igaz se volt. Megállt az idő, mondtam magamnak, amint a ligeti padon üldögéltem.
Csakugyan semmi sem változott. A színek csodálatos pompája, különös belső izzása, mely talán sehol a világon nem ilyen intenzív és lenyűgöző, ma is a régi. A hosszú hajú piktorok, mintegy orvul leselkedve a gyanútlan természetre, ma is ott álltak egy-egy fa árnyékában, a zöld pázsiton. Félig lehunyt szemmel, hunyorogva nézik a dombok vonalát, a kanyargó víz csillámlásait, s időnként hátra meg előre ugorva húznak egy-egy ecsetvonást a vászonra. A liget mellett folyó kis patak, kőről kőre táncolva, ugyanazt a régi verset locsogta, melyet annak idején hallgattam.
Itt az ősz a legszebb. Ez a kezdődő, komoly, érett, hallgatag és színesedő szeptember. A fák izzó smaragdzöldjében még csak itt-ott csillámlik egy-egy sárga folt. A Virághegy mint megelégedett asszony hever és nyújtózik a szelíd, bágyadt napfényben, s a fehér felhők lágyan cirógatják elsuhanó árnyékaikkal. A levegő édes és illatos. Van benne valami befejezettség. Az alig észrevehető hanyatlás furcsán mosolygós melankóliája. Nagy dolgokat már nem lehet várni, de ami van, szép és kellemes. És mosolyogni kell rajta, örülni kell neki, mert ki tudja, meddig tart."
E leírás épp oly festői, mint amilyen poétikusnak mondható a nagybányai festőiskola igen sok művészének igen sok alkotása. Azért citáltuk, hogy szavakban is felidézhető legyen a mesebeli szigetecske, amely Tasso Marchini művésszé válásában is jelentős szerepet játszott. (És amely önszerveződő sziget – vagy félsziget –, a művészek nemzetközi és nemzetek fölötti kis köztársasága, a példátlan szellemi értékfelhalmozás kultikus fontosságú kolóniája aztán áldozatul esett előbb a nemzeti, majd a nemzeti kommunista dölyfnek, a berendezkedő hatalmi tébolynak és az iparosító állami arroganciának. Ma már persze a Nagybányát Nagyromániának meghódító-leigázó, a művésztelepet felszámoló, a műkincseket elherdáló, majd az édenkertet iparteleppé züllesztő egykori „politikusok" is úgy gondolnák, érzékelve, hogy pénzben és presztízsben kifejezhetetlen tőkéről van – volt! – szó: igen, talán már ők is sejtik, ha még élnek, hogy mekkora merényletet követtek el nemcsak a művészek, nemcsak a művészetek, de kifejezetten a román nemzeti és állami érdekek ellen is. De nagyon elkanyarodtunk tárgyunktól.)
„– Emlékszik arra a kis szőke festőlányra – kérdezte a házigazdám –, akivel annyit sétált akkoriban?... Ha nem csalódom, Bettynek hívták... Régen férjhez ment. Valami cseh kereskedő vette el. Legutóbb Hollandiából írt egyik barátnőjének."
Még az sem zárható ki, hogy ennek a bizonyos szőke Bettynek a hagyatékában ismeretlen Dsida-levelek, fotók, netán verskéziratok is megőrződtek – gondoltam.
Fellapoztam Réti Istvánnak a nagybányai művésztelepről írt összefoglaló értekezését, amelyben éves bontásban megtalálható a részt vevő festők névsora. Bettyt keresve ismerős nevekkel találkoztam.
Hunyady Sándor két ismerőse, Boromisza és Tipary, ugyancsak dolgozott Nagybányán. Boromisza Tibor 1904 és 1911 között, folyamatosan azonban 1906–07-ben. De megfordult ekkoriban Nagybányán Dénes Valériától és Seidler Irmától Karinthy Elsáig és Karinthy Karolinig megannyi érdekes személyiség, akiket ma már sokszor nem is festői tevékenységük miatt tartunk számon. Tipary Dezső 1912-ben és 1918-ban látogatott Bányára. Mindeközben úgyszólván végig jelen van a művésztelepen Kádár Géza is, Marchini majdani munkatársa. De 1918–19-ben; – zűrös időkben békés intermezzo – ott dolgozott pl. Szamuely Tiborné is, azaz Szilágyi Jolán.
Tovább nyomozva a Bettyk után, azt látjuk, hogy 1924-ben Nagybányán festett többek között Füredi Elza (és Füredi Anna), Z. Szabó Erzsébet, no meg T. Mokossiny Kató. És Szolnay Sándor.
1925-ben a Tatjánák, Auricák, Lilik, Elenák, Magdolnák és Elvirák mellett megint találkozunk T. Mokossiny Katóval és Füredi Elzával, de ott fest ekkor Lob Elza és Magyar Erzsébet is. (Utóbbi biztosan nem lehetett a költő Bettyje: jónéhány évvel idősebb volt Dsidánál.)
1926-ban nemcsak Mokossiny Katóhoz van szerencsénk ismét, hanem Egry József nevével is találkozunk. Rajtuk kívül pedig Tasso Marchinivel és Letitia Munteannal, valamint Marchini legszűkebb baráti körének két kiváló alakjával. Ez évben tudniillik Nagybányán fest Traian Biltiu-Dancus (aki már 1922-ben is itt dolgozik, Ladea Romulusszal együtt) és Cenan Cornel is. (E társaság nagy része a következő években is visszatér Bányára. Ekkor bukkan fel Seyfried Erzsébet neve is, de túl későn ahhoz, hogy őbenne gyanítsuk Dsida Bettyjét.)
A harmincas évek közepétől aztán a művésztelep már csak agonizál, s végül nem érkezik több festő, sem magyar, sem román, sem más. A bukaresti hatalom megmutatta, hogy mekkora hatalom s hogy mennyi ért a kultúrához.
A Nagybányán néhány évtized alatt megfordult több száz festőt nyilván nem lehet és nem szabad egyetlen („nagybányai") kalap alá venni. Nemcsak a több évtizedes időbeli távolságok miatt. Hanem, mert sem művészi teljesítményben, sem stílusjegyek alapján nem hasonlítható össze egy európai léptékben is jelentős alkotó és a vasárnapi festegetés színvonalát alig meghaladó kisasszony, aki festékestől-palettástól talán csak férjet fogni érkezett a nagybányai színpadra.
Ugyanígy azt sem vélhetjük, hogy a kollégák, akik egyugyanazon évben látogattak el a festőtelepre, mindannyian szívélyes viszonyban lettek volna egymással. Ám vitathatatlan, hogy e néhány évtized s e néhány száz művész mégiscsak létrehozott egyfajta esztétikai kontinuumot, s a személyes kapcsolatok egyféle élő szövedékét, amelyek egy precízen és szabatosan talán nem meghatározható, mégis jól felismerhető identitás elemeit alkotják.
Érdekes, hogy Dsida 1935-ös látogatásának időpontja nagyjából egybeesik a művésztelep Bukarestből irányított és az új impérium nagybányai tisztviselői által lebonyolított megsemmisítő akciójának kezdetével. („A Társaság puszta léte is szálka az irányított román közvélemény szemében." – olvassuk egy korabeli dokumentumban.) Ám a költő erről akkor még nem értesülhetett.
Talán ha a felvilágosult, bölcs és művelt Dragos Teofil nagybányai képviselő, akinek Dsida is sokat köszönhetett, nem halálozik el éppen ekkoriban (miután 1934 januárjában még, dacolva a nacionalista nyomással, kinevezteti alpolgármesternek Mikola Andrást), a festők társaságának sorsa is másként alakul. Dsida egy másik, ugyanekkor írt jegyzetében (A Virághegy tövében) állít emléket a képviselőnek, ugyancsak gyönyörű mondatokban festve látképet a városkáról. A mai olvasó talán nem érti, a szerző miért olyan körülményesen határozza meg a várost, ahelyett, hogy egyszerűen leírta volna a nevét: Nagybánya. Nos, ezzel a feladattal negyven-ötven évvel később magunk is (kolozsvári újságírók) sokat bajlódtunk: hogyan tegyük azonosíthatóvá írásaink helyszínét. Mert tilos volt leírni, hogy Nagybánya, csak a Baia Mare volt engedélyezett. Így születtek aztán a „Szamos-parti város", a „Cenk alatti város" és az összes hasonló szóösszetételek – mert a hatalom, mint hajdan a kőkori ember, rettegett bizonyos nevektől. Ezért kellett ezeket körülírni, mintha csak a tűz mellett ülve meséltünk volna a törzsnek a farkasról – álnevén, nehogy meghallja és a nyakunkra jöjjön.
A harmincas évek közepén elhunyt Dragos Teofil (akinek egykori háza ma a nagybányai művészeti múzeumnak ad otthont) taníttatta Vida Géza szobrászt, aki később Kádár Katát fogja feleségül venni. Kádár Kata a Marchinivel közös munkákon dolgozó Kádár Géza festő és a Bartók-tanítvány (és Bartók által különösen nagyra becsült) Hevesi Erzsébet lánya volt. Kádár Géza és Marchini templombelső-munkái legtöbbször Vida Géza társaságában készülnek: ő faragja e templomok ikonosztázait, egyugyanazon megrendelés keretében. Ekkor még azt sem sejti egyikük sem, hogy Kádár jövendő veje nemsokára beáll önkéntesként a spanyol polgárháborúba.
A leépülés 1935-től kezdve megállíthatatlan. Amikor Déry Tibor (akit barátság fűz Tersánszkyhoz, mellesleg az első hús-vér íróhoz, akit személyesen megismert) – nos, amikor Déry Tibor néhány év múlva, 1937 nyarán Nagybányán jár és följegyzi ottani élményeit, egyetlenegyszer sem írja le a festő, vagy festészet vagy festmény vagy művészet szavakat vagy szinonimáikat. Pedig ő aztán sokat forgott festők meg szobrászok társaságában. Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Vedres Márk mellett még hosszan lehetne a neveket sorolnunk.
A nagybányai szabadiskolában 1913-ban Réti mester irányítja Szopos Sándort, akinek a nevével sajátos körülmények közt fogunk találkozni a Dsida-életrajzban. 1936 májusában a Keleti Újság Dsida vezette nyelvhelyességi-nyelvtisztasági rovata, az Anyanyelvünkért pályázatot hirdet, tíz idegen szó magyarítására. Az 5. magyarítandó szó a hisztéria, hisztérikus. Az első díjazott megoldás: szeszélykór, szeszélykóros. Beküldő: Imbery Melinda, a költő menyasszonya, Radnótról. A díj: egy Szopos Sándor-akvarell. Ennek sorsáról azóta sem hallottunk.
Oly sok más festő mellett egyébként az imént említett Bernáth Aurél, Déry majdani jóbarátja is dolgozik Nagybányán, éppen a világégés éveiben és éppen Réti mesternél, aki történetünk egyik rejtélyesen vissza-visszatérő, újra meg újra fel-felbukkanó háttérfigurája.
De térjünk vissza Dsidához:
„A Virághegy tövében, a Zazar partján meghúzódó kis festővárosban sétálgattam. Hanyatló erejű sárga napsugarak csurogtak ferdén a régi falakra, s az út menti fákról nesz nélkül hullott le egy-egy öreg levél. A magány kellemes szomorúságával ünnepeltem a tíz év utáni viszontlátást."
Igen, a hulló falevelek. Egy Nagybányán 1925-ben írott versét, amelyet Lisztóczky László publikált először újra (eredetileg a Pásztortűzben jelent meg, és első sora, mint láttuk, a tíz évvel később írt jegyzetből köszön vissza), így indítja a tizennyolc éves költő:
BE ROSSZ!
Be rossz ilyenkor céltalanul járni!
Mintha komoran magam után húznám
csöndes bánatát minden ősapámnak,
úgy baktatok a szürke, őszi utcán,
a nedves köveken
s a hullott, sárga levél-halmazon.
1925 nyárutóján-koraőszén több verset ír Nagybányán.
De az sem lehet véletlen, hogy Emil Isac-tól éppen Nagybánya című versét fordítja le Dsida, akinek románból készült legszebb versfordításainkat köszönhetjük.
Emil Isac: NAGYBÁNYA
Kis házak és terek és ódon kapuboltok.
A zöld, selyemfüves kertekben csupa gyermek.
A szarvas a szagos völgyben bolyongva boldog,
s patakban a kövek, mint holt szivek, hevernek.
Az agg, özvegy torony töprenkedőn mered le,
a nyárfa és a nyírfa egymást köszöntve borzan.
Szerelmek emlékétől zenél a lányok keble,
s galambok csókolóznak, fehérek, hosszan, hosszan.
Másutt pokol a föld, itt édenkerti jóság.
Kapujában a vén Idő merengve áll ma,
kutakban víz csobog és örökkévalóság –
és nász és esküvő a holt menyasszony álma.
Ám ez a Nagybánya – a festőké és költőké-íróké, köztük Marchinié, Emil Isacé, Dsidáé és Mokossiny Katóé, no meg Tersánszkyé – a harmincas évek közepétől, nagyjából Marchini és Dsida halálától számíthatóan, egy gyorsuló spirál örvényében enyészik bele a végleges múlt időbe.
Tersánszky 1941–42-ben írott könyvének narrátora a regény egyik utolsó bekezdésében „édes, eleven" álmot lát Nagybányáról, egy rétről a Zazar partjához közel, amelyet Ferenczy Károly is megfestett. Majd felébred. „Az álom eleven emléke összekeveredett az eredeti emléknek képével... És levertséggel bélelt az a gondolatom, hogyha elmennék Nagybányára, már nem lelném meg azt az öreg, fehér kőfalat, sem mögötte a nyírfát... A falat lebonthatták, a nyírfát kivághatták azóta. Esetleg valami szép park, cifra rácskerítéssel, vagy gőzfűtéses, melegvizes palotasor áll a helyén... És ez engem utálattal töltene el!"
Hát még a panel és a szocialista indusztriális táj valósága.
MOKOSSINY KATÓ. 1935 NYARA.
De ki volt ez a föntebb említett, a húszas években Nagybányán festegető művésznövendék?
Bocsássuk rögtön előre: Dsida találkozott a festőnővel. De nem Nagybányán, ahol a művésznő együtt, egyidőben dolgozott Marchiniékkal (1925–28 között).
Néhány évvel később, 1929 márciusában Dsida érdekes levelet ír Marosvásárhelyre, Sényi Lászlónak. Többek közt arról ír, hogy
„Megismerkedtem az újságíró klubban egy leánykával, név szerint Taubenbergi Mokossiny Katóval, akinek megígértem, hogy egy lexikonban utánanézek valaminek s megírom neki s elküldöm az arcképemet. Mindezt teljesítettem is, de mint zavart fejű, szórakozott ember, elfelejtettem megkérdezni vásárhelyi címét." Arra kéri tehát Sényi Lászlót, hogy levelét, amelyet a Vásárhelyen élő „leánykának" írt és amelyet mellékel is, legyen kedves eljuttatni a címzettnek. (Talán nem is a lexikoncikk volt az egészben a fontos, inkább a fénykép? A leányka egyébként néhány évvel idősebb volt az ekkor 22 éves költőnél.)
Sényi nyilván lelkiismeretesen megtette a kért szívességet. Mint Marosi Ildikónak a levélhez fűzött jegyzetéből kiderül, a festőművésznőnek kiállítása volt azokban a hetekben Vásárhelyen. (Berde Mária és Molter Károly ír igen elismerően a kiállításról.) És az is kiderül, hogy „Dsidától származó több levele és hozzá írt verseinek kézirata elveszett a második világháború alatt."
Hm.
A kézikönyvekből nem sokat tudunk meg a művésznőről. 1923-ban tűnik fel a nagybányai művésztelepen. Molnár Dénes Erdélyi Műtárából is csak annyi derül ki, hogy „Kolozsváron, Nagybányán tanult, román kormányösztöndíjjal Olaszországban jár" 1935-ben. Két évvel Dsidáék itáliai karavánja után, éppen abban az esztendőben, amelynek őszén Marchini is elindul Arcóba.
Az sem lehetetlen, hogy a festőnő még a Garda-tó környékén is szétnézett ezen az őszön. Visszatérte után viszont továbbra is Marosvásárhelyen él. Dsida neki írott leveleit, verseit s vélhetően a Sényi által továbbított fényképét is az az orosz katona vitte magával, aki felfigyelt a díszesen faragott ládikára, amelyben címzettjük őrizte e kéziratokat. A katona, ha megtetszett neki az ismeretlen írás az ismeretlen nyelven, és benne hagyta őket a dobozban, s ha nem esett el Berlin ostrománál, s ha a dobozt hazavitte Szibériába, s ha őt magát nem küldték a Gulágra, akkor nem is biztos, hogy a versek elvesztek, Barguzinban talán ma is nyomukra lehetne bukkanni. Ráadásul a dobozban Radetzky marsall levelei is benne voltak, akkorról, amikor a marsall, még ifjan, a Mokossiny Kató nagymamájának csapta a szelet. A festőnő apja egyébként császári és királyi tiszt volt, mint a Dsidáé is.
Mokossiny Kató később hozzámegy egy Pálffy nevű úrhoz, akit a vásárhelyi közemlékezet grófként tart számon, bár valószínűleg egy dzsentri családból származó egykori táblabíró volt. A háború után e házasság sem így, sem úgy nem számított fényes partinak. A Kazinczy utcában laktak, két-három saroknyira Dsida özvegyétől, a közben Szabó Lajosnévá lett Imbery Melindától, aki mindent elkövetett – szerencsére, sikertelenül – azért, hogy második férjét az első mellé temethesse, vagyis a Dsida-sírboltba. Nyilván, hogy aztán kettejük közt térhessen végső nyugovóra. Kató művésznő a hatvanas évek elején halt meg.
Móricz Zsigmond 22 évvel azután, hogy Babits társaságában a Garda-tó környékével ismerkedett, Kolozsvárra látogat (nem először és nem utoljára). 1935 nyarát írjuk: láttuk, hogy a festő indulás előtt áll: Tasso Marchini ekkor készül utolsó utazására, a Garda-tóhoz.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ KOLOZSVÁRON (ÉS VÁSÁRHELYEN).
Egy ével korábban, 1934 tavaszán Kosztolányi is eljut Kolozsvárra. A Pásztortűzben egy ifjú hírlapíró jegyzi a vele készült beszélgetést, az a szerkesztő, aki egy évvel korábban (egy másik lapban) már az Óváry család vendégével, Bartók Bélával is készített interjút. Íme, hogyan nyilatkozik Kosztolányi Dsida Jenőnek – mert hiszen, ki ne sejtené, őróla van szó, aki nemcsak költőként, de újságíróként is kollégája volt Kosztolányinak (utóbbi minőségében Hunyadynak is): „Annyi meleg szeretetet, megható ragaszkodást tapasztaltam csak itt Kolozsvárt, ezen az egyetlen estén, hogy föl sem tudom nyalábolni, a két karommal magamhoz sem tudom szorítani. Szeretettel teszem félre erdélyi emlékeimet, hogy minden kis morzsájából sokáig élhessek, minden kicsi lángjánál külön megmelegedhessem akkor, amikor majd fázni kezdek..."
Kosztolányi, akit 25 évvel korábban Belgrádban láttunk sétálgatni, talán találkozott akkor a kis Tassóval, talán nem. Csak eljátszadoztunk a gondolattal, meg azzal is, hogy most, 1934 áprilisában, nem találkoznak-e ismét, Kolozsváron. Vagy Marosvásárhelyen, ahova Kosztolányi átlátogatott. Szemlér Ferenc így emlékszik vissza (Kosztolányi Vásárhelyt. Lásd Szemlér Búcsú az ifjúságtól c. kötetét):
„Kísérettel érkezett, mint egy fejedelem. [...] Kíséretében örömmel fedeztem fel Dsida Jenő vidám hegyes orrát és kopaszodó homlokát. Kolozsvárról jött Kosztolányival együtt, és közvetlen, kedves embernek jellemezte." Szemlér ámul-bámul Dsida fölényén és magabiztosságán. Aztán elindulnak a találkozóra. „A lámpák szelíd fényében derengő csöndes utcán Kosztolányi baljára kerültem. Nem tudom, ki volt a jobb oldalán, talán Dsida. [...] Jobb oldali kísérője egy versét említette – mégiscsak Dsida lehetett –, s Kosztolányi válaszából úgy vettem ki, hogy a versét ő is ismerné."
Vajon nem a Kuncznak írt vers lehetett az?
BETTY ÉS KATÓ.
Ha a kézikönyvekből nem is, a történészektől pillanatok alatt megtudtam, ki volt ez a Betty néven emlegetett festőlány. Láng Gusztáv irodalomtörténész azonnal tudta, hogy Plávec Bettyről van szó, akinek Dsida több (a nevezetes évben, 1925-ben, tizennyolc évesen írt) versét ajánlotta. Ezekről alább.
A hajmeresztő azonban az a körülmény, hogy, mint Murádin Jenőtől megtudtam, „Elisabeth Plávec" nemcsak Nagybányán festett Marchiniékkal egyazon esztendőkben, hanem „amikor Marchini elkezdi szervezni a fiatalokat, ő is közöttük van, feltétlen rajongója volt Marchininak".
Akárcsak – de ezt már mondanom sem kell, a furcsa egybeesésekre érzékeny olvasó már úgyis kitalálta – akárcsak Mokossiny Kató.
A marosvásárhelyi Mokossiny Kató együtt került föl Marchinivel az 1924-ben alakult, de ténylegesen csak 1925 elején megnyílt kolozsvári Szépművészeti Iskolába, a Belle Arte-ra. Két éven át volt Marchini évfolyamtársa. Az év végi iskolai kiállításokon is együtt szerepeltek. 1924-ben Tordán, 1929-ben – láttuk – Marosvásárhelyen állított ki.
Plávec (Plavetz, Plávecz) Elisabeth, azaz Plávec Betty cseh vagy szlovák származású lehetett. Tanulmányait a prágai képzőművészeti főiskolán kezdte. Onnan jött Nagybányára, ahol 1922 és 1928 között dolgozott. Csak egy ideig működött a kolónián festőnövendékként, azután már önállóan dolgozott és ki is állított a festőtelep tagjaival. Ma már úgyszólván ismeretlen.
Láng Gusztávtól megtudtam, hogy 1925 augusztusában és azt követően Dsida négy versét ajánlotta Plávec Bettynek. Ezek mind zsengének tekinthetők, de címüket, ajánlásukat és néhány jellemző sorukat idézném:
– A ligeti mulatóban (Plávec Bettykének), Nagybánya, 1925. augusztus 2. A verskezdet: „Kint ázottak a fák / és zuhog az eső, / s zokog a magyar nóta / és zokognak a levelek." Az utolsó sorok: „Végigborzong a szél / és én megérzem, hogy odakünt egy fán / hangtalanul / egymáshoz simul / két ázott kis levél."
– Áldás [Plávec Bettykének ajánlom, aki magyarul tanul] Nagybánya, 1925. augusztus 4. A vers első strófája harsány Ady-utánérzés:
Van egy átkozott, szegény, árva nép
mindig ütötték, mindig verték –
Volt egy gyönyörű piros rózsa
talán a legszebb, drága kert-ék,
s az őszi szelek leteperték.
A rímelésben már megcsillan az igazi Dsida. Az utolsó strófa így kezdődik:
És áldott, áldott az az idegen
kinek így nyílik szóra ajka
és végignéz a letört rózsán
és megesik a szíve rajta
– Mit fogsz festeni? [P. Bettykének ajánlom] Nagybánya, 1925. szeptember 18. „Az én szám üres szavakat fecseg: / tiéd a szín és tiéd az ecset." A költő maga olyan, mint rúdra tűzött fehér vászon, amely a szélben repdes. „...kifeszítem vásznamat előtted. (...) hadd lássam, mit fogsz festeni: / Tied a szín és tied az ecset."
– Levél Egon herceg titkárjától [P. B.-nek] Szatmár, 1925. november 8. Talányos vers, Kicsi Livia! megszólítással egy hollóhajú tündérhez (miközben tudjuk, hogy Plávec Betty szőke volt).
Láng Gusztáv szerint e két-három hónap néhány további verse is valószínűsíthetően Plávec Bettynek szól.
Most már csak azt nehéz megértenünk, hogy e két festőlányt, Marchini híveit és kolléganőit, miért Nagybányán meg Marosvásárhelyen kellett megismernie Dsidának. Miért nem Kolozsvárott, a Sétatéren?
A kolléganők pedig, ha később összefutottak valahol, miután kicserélték Marchinivel kapcsolatos legújabb híreiket, akár még meg is tárgyalhatták egymás közt Dsidától kapott verseiket is.
Dsida Jenő: TAVALYI SZERELEM
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
NÉLKÜLÖZÉS.
Dsida nemcsak Nagybányán, Désen is járt 1935 nyarán. A városka nagyjából feleúton van Kolozsvár és Nagybánya között. Emlékszünk, nemrég itt állított ki Szervátiusszal együtt Tasso Marchini, aki ekkor készülődik arcói útjára. Letitiával való házassági terveit a nyomor és a betegség mellett ez a kényszerű (s mint később kiderül: végső) távollét végleg az irreális ábrándképek közé száműzi. Nemrég megkérte menyasszonya kezét, de a szülők elutasították a koldusszegény (és tüdőbeteg) festőt.
Désen Szopos Sándor tart fenn festőiskolát. Menyasszonyának Désről írt levelében írja a költő: „...ezer lejt kértem kölcsön Feri bácsitól, akkor megígértem, hogy azonnal megküldöm, de hét telt hét után, s nekem sohasem volt egyszerre annyi pénzem, hogy a pénzt elküldhettem volna."
Még szerencse, hogy humoruk nem hagyja cserben a barátokat. E levelet kommentálva Imbery Melinda arra is visszaemlékszik, hogy „Egyszer fogadott Bíró, hogy ötszáz lejért megeszi a Jenő nadrágszíját, én fel is vágtam darabokra s megsütöttem, de persze hogy elvesztette a fogadást."
Részlet a költő egyik következő leveléből: „A jövő héten dől el a Baumgarten-díj ügye. Imádkozzál, Kicsikém!" Dsidáék annyira pénztelenek voltak, hogy nem tudtak összeházasodni. „Olyan rövid az élet, a fiatalság még rövidebb, és ilyen hosszú időket kell így eltékozolnunk, távol egymástól!"
A díj ügye is eldőlt közben, de ez sem hozott változást. (A díjat előzőleg, vagyis 1935 januárjában, nagyszerű írók, költők vehették át. És íme, kik részesültek Baumgarten jutalomban:
Barta János, Ferenczy Valér, József Attila, Telekes Béla, Weöres Sándor. Érdekes névsor. Mert igaz ugyan, hogy szóvá lenne tehető: ha Barta János igen, Dsida Jenő miért nem? De azt is mondhatná bárki: ha József Attila, ha Weöres is csak jutalmat kapott, még semmihez nincs késő. Majd jövőre.)
De az idő közben valóban vészesen telik. Már 1936-ot ír a naptár. „Nagyon, nagyon szeretném, ha ősszel megtarthatnék az esküvőnket. Legkésőbb szeptemberre! Ha Isten segít, ha ő is akarja, akkor könnyen sikerül!"
Nem sikerült.
1936 nyara. „Bizony, szomorú dolog, hogy ilyen sokáig kell várnunk a boldogságra! De kitartás, kitartás, édes egy kicsi Szerelmem. (...) Hinni kell, hiszen annyi más fiatalemberhez viszonyítva mégiscsak jobb sorsom van, és érzek magamban annyi erőt, hogy egykettőre, rövidesen kiverekedem magamnak – és magunknak – a tisztességes megélhetést! Vagyok én is olyan ember, ne félj! A fizetésemelés is a levegőben lóg, de egyszer már csak az ölembe esik."
Dsida Jenő: KÁNAI MENYEGZŐ
Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.
Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.
Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszú sétát.
Súgva mondja: „Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!
Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen."
Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.
Visszanézünk... – Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.
NÉLKÜLÖZÉS. BAUMGARTEN-DÍJAK. MÁRAI.
1936. nyár vége. „A fogorvosnak tartozom 2000 lejjel, a Hargitának két részlettel jövök (1200 lej), perelni akarnak. Szabónak 1300 lejjel tartozom, az Ellenzéknek (Ady-könyvért) 250 lejjel. Forrás Pista sürgeti ruhaszövet árából fennmaradt 1150 lejt, s a fizetésemet csak részletben kapom. (...) Nagyon bízom a fizetésemelésben és Baumgarten-díjban. Ebben a pillanatban még ez a levél- és válaszbélyeg is komoly gondokat okozott. Ilyen okból nem tudtam elküldeni a Babits-könyvet sem."
Itt álljunk meg egy pillanatra.
A nincstelen, pénztelen, szívbetegség gyötörte költő, Dsida Jenő, bálványának, Babits Mihálynak a rövidlátása, nagyothallása, korlátai, rátartisága, felelőtlensége, lelkiismeretlensége miatt sem Baumgarten-díjban, sem jutalomban nem részesülhetett, sem a Nyugatban nem közölhetett. Ő eközben Babitsot Mihály pápának nevezi (a költészet pápájának, persze), és fülig eladósodva azon sajnálkozik, hogy nincs pénze postára tenni menyasszonyának a Babits-kötetet.
(Márai már 1930-ban felháborodva ír a díjjal kapcsolatban az asztaltársasági körön belüli baráti bratyizásról, és leszögezi, hogy „a magyar irodalom nem engedheti meg azt a luxust magának, hogy Babits és kurátortársai viharedzett barátságokat és világnézleti szimpátiákat honoráljanak egymás között". Nem is találkozunk Márai nevével a díjazottak névsorában.)
1936 januárjában a Baumgarten-díjat a következők kapták: Illyés Gyula (negyedszer), Kárpáti Aurél (másodszor), Ortutay Gyula, Schöpflin Aladár (másodszor), Cs. Szabó László, Weöres Sándor. A két jutalomban sem akárkik részesültek: József Attila (másodszor) és a nagynevű Prahács Margit. Szóval még mindig semmi. Talán majd egy év múlva?
(Milyennek is látta Babitsot Móricz akkor rég, 1913-ban? Amikor a Garda-tó környékén utazgattak. Babits az édesapjáról mesélt Móricznak. „Magasrangú bíró volt, s mintha Mihálynak ez volna lelke mélyén a legfőbb ideálja: előkelő bíró lenni, s elvek alapján ítéletet mondani írók és könyvek felett.")
1936 végén közzéteszik a hírt, amelyet Dsida oly nagyon várt, amelyre házassági terveit, boldogulását és boldogságát építette. Hogy ha esetleg ő is díjazott lenne...
Nos, 1937 januárjában a következők vehetik át a nagydíjakat: Gyergyai Albert, Hevesi András, Illés Endre, Kodolányi János, Rapaics Raymund, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc.
Dsida ekkor tollat ragad. Tudnunk kell, hogy az év folyamán Dsida nevét ma sem teljesen tisztázott körülmények közt a kollégák kivették a Pásztortűz szerkesztőinek névsorából. Reményik Sándor ebben játszott szerepe ma sem világos, annyi azonban bizonyos, hogy Dsidának az egész ügyben Reményik részvétele esett legrosszabbul és kapcsolatuk ezután el is hidegül.
Dsida tehát tollat ragad, és cikket ír Reményik Sándor és a Baumgarten-díj címmel.
Ha létezne olyan tantárgy, hogy „a tollforgató nemessége", egyik mintaszövege lehetne ez az írás. Egy lenyűgöző jellem feledhetetlen remekműve ez a laudáció, amelyben a halálra ítélt, halálra hajszolt, koldusszegény költő köszönti a keserűség árnyéka nélkül, tiszta lélekkel, „nyílt szívvel és tiszta örömmel" a sikeres, bár anélkül is jómódú, helytállásból jelesre vizsgázó, de költőként közepes pályatársat.
Mondanunk sem kell, hogy Hunyady Sándor nevét is hiába keressük a Baumgarten-díjasok vagy jutalmazottak névsorában. Akár a Nobel-díj esetében, a magyar irodalom történetének legjelentősebb díja esetében is meggyőzőbb ellen-lista volna összeállítható azok neveivel, akiket nem tüntettek ki.
Mint ismeretes, a díjat alapító Baumgarten Ferenc a „rászoruló" (nagy) magyar írókon, költőkön kívánt segíteni. (Fájdalmas titoknak érzem azt az évtizedekkel később publikált levelet, amelyből kiderült, hogy halála előtt néhány hónappal, 1931 februárjában Kuncz Aladár levélben fordul Babits Mihályhoz, hogy felhívja figyelmét egy erdélyi lírikusra, aki leginkább megérdemelné a Baumgarten-kuratórium figyelmét. Csakhogy ebben a levélben Kuncz nem szívbéli ifjabb jóbarátjáról ír, aki mellesleg költészetünk történetének egyik legnagyobb formaművésze, hanem egy másik poétáról. Mindegy is, hogy kiről, mint ahogy az is aligha tartozik ide, hogy Babits füle botját sem mozdítja Kuncz kérésére, vélhetőleg el sem olvasta a protezsált költő kötetét. Később Bánffy Miklós fordul Babitshoz Dsida érdekében, ugyanolyan eredménytelenül. De igaz is, vajon miért épp Babitstól kérjük számon a magyar értéktudat zűrzavarait és teljes irányveszítettségét?)
Végezetül még nézzük meg, kiknek osztottak egy további évvel később, 1938-ban „Baumgarten"-t, az utolsót, amelyet Dsida még életében megkaphatott volna. Kezdjük a jutalmakkal. Bohuniczky Szefi, Kampis Antal, Kardos László, Komor András. Pazar névsor, ezek mind kiérdemelték azt, amit Dsida nem. És most jönnek a nagyágyúk, a díjazottak. Barta János (emlékszünk rá, ő kapott korábban jutalmat), Dallos Sándor, Kós Károly, Molnár Antal és Nagy Lajos (harmadszor). És holtában, hadd örüljön neki ott a szárszói síneken túli sírban, hozzávágtak József Attilához is egy nagydíjat.
Ez volt a szakma utolsó üzenete, amely még eljutott a nemsokára kórházba utalt költőhöz.
BABITS.
1929 végétől a Nyugat, a magyar irodalmi folyóiratok történetének első számú zászlóshajója, Babits és Móricz irányítása alá kerül. 16 év telt el a két magyar író látogatása óta a Garda-tónál. Ugorjunk még 12 évet. 1941. Babits halálának éve. Öt évvel élte túl a festőt, akit nem is ismert, s három évvel az ifjú pályatársat, akiben nem ismerte fel a költőt. (Móricznak sasszeme volt, igazi portréfestő-géniusznak mondható. Nemcsak azt rögzíti pár vonással Babitsról, hogy magas rangú bíró szeretett volna lenni, hanem ott a Garda környékén megfejti egész nyakatekert, körülményes, életidegen lényének egyik döntő titkát is: „Ady, ha át akar menni a másik oldalra, akkor feláll és átmegy. Mihály átszellemül ehhez a cselekedethez, mert nem tudja, mi lesz a következménye. Sose lehet tudni, hogy az ember nem hivatást teljesít-e.") Ekkorra, a negyvenes évek elejére már Móricznak is csak egész kevés ideje maradt hátra. Hunyady Sándorhoz, s még sokakhoz hasonlóan, ő sem éri meg, hogy kolozsvári vendéglátóit, Óváryékat – nemsokára, 1944 októberében – ugyanúgy kiirtják, mintha soha a lábát sem tette volna be oda Ady, Bartók, Dohnányi vagy Pablo Casals.
Bartókhoz talán eljutott ez a hír. Dohnányihoz bizonyosan. Pablo Casalsról pedig nem tudjuk, egyáltalán érdekelte-e ez a dolog.
OLASZ MŰVÉSZEK ERDÉLYBEN.
Hadd jegyezzek le néhány nevet, e szöveg egyszer majdan megírandó fejezetéhez, vagy talán egy önálló tanulmányhoz.
Petrus Italus da Lugano (Beszterce)
Firenzei János (Menyő)
Gentiluomo, Kolozsvár
Pietro Rivetti, Szamosújvár
Marastoni Jakab, Kolozsvár
Tessitori Nóra édesapja, akinek a sétatéri szökőkút eredeti kentaurjait köszönhetjük, Észak-Olaszországból került kőfaragóként Kolozsvárra. A fiatal Dsida verset ajánl Tessitori Nórának. (Egyik évben Tessitori Nóra is fest Nagybányán!)
A GALIMBERTI HÁZASPÁR.
Írásunk Kolozsvárt érintő, Kolozsvár felé gravitáló sorsokkal foglalkozik. Egy rövid kitérőben azonban emlékezzünk meg Galimberti Sándorról, aki trieszti olasz szülők gyermeke volt, bár ő maga Kaposvárott született. (1883 májusában.) Unokasógornője (felesége unokahúga, Dénes Zsófia) szerint mindig is kaposvári srácnak érezte magát. „Felszívta a föld, amely nevelte."
Az ő művészpályája is Nagybányán keresztül ível fel. „1904 nyarán Réti Istvánnak voltam növendéke. Innen számítom tulajdonképpeni pályám." Másfél év múlva már Párizsban van. Ott ismeri meg, majd veszi feleségül Dénes Valériát, aki korábban ugyancsak Nagybányán festett, aztán, Párizsba kerülve, Matisse tanítványa lett.
1914 nyarán, a háború kitörésekor Hollandiába menekülnek, hogy elkerüljék az internálást (mely sors, mint tudjuk, Kuncz Aladárra várt). Galimberti ekkorra már a magyar kubizmus egyik legjelentősebb alkotója. Amszterdami látképe a század egyik remekműve. „A világ recsegett, izzott és összeomlott körülöttük, ők ültek a holland tengerparton és festettek. De Galimberti Sándort nyugtalanná tette a semleges országban magyar önérzete. Haza akart jönni. Neki kötelessége, mondotta, hogy katonának jelentkezzék" (Dénes Zsófia). És legyőzve az asszony kétségbeesett ellenállását, hazaszöknek. A kor legnagyobb magyar festőinek egyike beáll a 19. honvéd gyalogezredbe. Ám mielőtt még a harctérre kerülne, felesége tüdőgyulladásban meghal. Temetése napján, 1915 júliusában Galimberti szíven lövi magát. Harminckét éves volt.
ISMERETLEN DSIDA-KÉZIRATOK.
Néhány éve ismeretlen Dsida-kéziratokra bukkantam. A Dunánál című folyóiratban szerettem volna közzétenni őket, amely a Duna Televízió kiadásában jelent meg egy ideig. Később, a tévé szakmai és erkölcsi lezüllésével e kapcsolat megszakadt és évekig tartó hibernálás és agónia után 2006-ban a lap beszüntette megjelenését, a Duna TV vezetőinek közömbös és cinikus ellenérdekeltsége mellett. Ily módon e verskéziratok publikálására sem kerülhetett sor, számtalan egyéb izgalmas dokumentumhoz hasonlóan, ismeretlen Radnóti-versektől és Jókai-szövegektől soha nem publikált Széchenyi István-levelekig bezárólag.
Az egyik Dsida-kéziratot időközben az Irodalmi Jelen c. folyóiratban tettük közzé, amint az alábbiakban olvasható:
BESZÉD A PALACKBÓL.
(IRODALMI JELEN, 2007. JÚNIUS)
[részlet] E mostani palackunk tehát centenáriumi mementó is, példázva egyben, hogy a legelveszettebbnek hitt palackokból is előkerülhet a költő belerejtett üzenete, akár háromnegyed évszázad távolából is. Az Irodalmi Jelen, amikor a költő előtti főhajtásként most először közli Dsida egyik ismeretlen remekművét, ezt nemcsak mint irodalomtörténeti szenzációt, hanem mint az érték örökkévalóságába vetett hit egyik bizonyítékát is kívánja a világ elé tárni.
[A kézirat leírása]
Normál A/4-es papírlap, négybe hajtási tűrődésekkel
a.) A lap első oldalán, ceruzával írva:
Oly gyönge, halk, oly álmos, oly
könnyű vagyok ma, én szivem,
mint matt tükörben lágy mosoly,
üvegre festett ifju szentek,
akiken átsüt őszi nap,
jámbor emlékezést jelentek.
Pasztell-fellegen fekszem úszva:
tovaszálló lágy álomágy,
túl mindenen. Két hattyu húzza.
Körül nagy kékség. Tiszta semmi.
Kezemet sóhaj lengeti.
Most minden dolgom: így pihenni.
Körülöttem sok gyöngyvirág,
ibolya, nárcisz, orgona,
hóvirág, szegfű, gyöngyvirág.
Hogy a két hattyu húzni bírjon,
hab lettem én is. Hópihe.
Amen, amen. Anyám ne sírjon.
Mosolygok halvány, messzi bún
ez minden szentek édene,
fényreszketés. Elysium.
Semmi sem volt és semmi sem lesz.
Most szájon csókol egy kis angyal,
aki hasonlít kedvesemhez.
933. II. 20 Dsida Jenő
b.) a lap hátoldalán Tóth Lajos segesvári lelkész tollal írott kézírásos levele. A címzett lelkész-kolléga ismeretlen:
42/933
Nagytiszteletű Lelkész Úr!
Reményík Sándor úr közelebbi címét nem tudom. A mellékelt levélben engedelmét kérem, mint „iskoláink napja" nevü munkánk egyhmegyei előadója, hogy néhány költeményét felhasználhassuk propaganda füzetünkben iskoláink javára.
Mivel a füzetet már nyomdába kell adnom, tisztelettel kérem, méltóztassék ide mellékelt kérő soraimat mielőbb [...]-hez juttatni.
Viszontszolgálatra mindig kész igaz tisztelettel és köszönettel
Segesvár 1933 február 6
Tóth Lajos
ref. lelkész
A lelkész levele önmagában sem érdektelen dokumentum. (A kipontozott rész a papírlap szélén levő kiszakadt felületre esik. Szerencsére a verskézirat nem sérült.) Bennünket e levél természetesen elsősorban a keltezési összefüggések miatt érdekel. Ám a filológusok talán azon is el fognak gondolkodni, milyen református kapcsolatai lehettek a költőnek ekkoriban, hogyan és kitől került e levél Dsidához, és hogyhogy nem akadt hirtelen a keze ügyébe – neki, az újságírónak – egyéb papírlap, miért pont erre jegyezte le (úgyszólván első impulzusaira hallgatva, a szövegen alig-alig javítva) sebtében odavetett ceruzajelekkel e versvázlatot.
Bátran remekműnek is lehetne nevezni, még akkor is, ha érzésvilága valahol a rokokó és a biedermeier határvidékére esik, ennek megfelelő, olykor mára már használaton kívülre került stiláris eszközökkel.
Noha ott a költő aláírása is a kéziraton, eredetiségét nemcsak a kézírás és nemcsak három másik, ugyanabból a forrásból előkerült, ugyancsak ismeretlen, ugyancsak aláírt Dsida-vers bizonyítja. Bizonyítja mindenek előtt az, hogy ennyire áttetsző, ennyire érzékfölötti és mennyei fénytörésben lebegő tartalmakat ilyen ringató, ennyire szitakötős formával ötvözni senki más nem volt képes magyarul, Weöres Sándort leszámítva. Ezt a Dsida-verset csak egy másik poétazseni hamisíthatta volna.
És ez akkor is igaz, ha a vers érezhetően nincs „véglegesítve", s ha ritmusán vélhetően itt-ott még igazított volna a költő. (Mellesleg, de igazán mellesleg, hadd emlékeztessünk rá: olykor a vázlatok izgalmasabbak, kevésbé konvencionálisak, mint a véglegesre csiszolt változatok.)
Talán okvetetlen, talán otromba dolog, amit végezetül javasolni bátorkodom. Vissza is vonom: nem javaslat ez, csak spekuláció. Mármint, hogy mi lehetne e vers címe, hiszen a költő még ezzel sem ért rá foglalkozni. Nos: úgy hiszem, olykor felülemelkedhetünk a filológia álláspontján, mely szerint a cím nélküli versek első sorát kell címhelyettesítő címnek tekintenünk. Azaz: szívünk joga kedves (de cím nélküli) verseinket olyan címen számon tartani, amilyen címen ezt helyesnek látjuk.
Számomra e költemény címe ez marad: Vers a hattyú-vontatta könnyűségről.
Eddig a szöveg, amelyet az Irodalmi Jelen közölt.
Mint ezt követően Urbán László kutató felhívta a figyelmemet, e vers – átdolgozott formában – olvasható a Pásztortűz 1933. évi 4-es számában, Festett üvegablakok cím alatt. Kötetbe azonban a költő nem vette föl ezt a versét (és így a „Dsida összes" kiadások sem vesznek tudomást róla), amelynek kézírásban csak ezt az egyetlen változatát ismerjük.
ELYSIUM. FESTŐINAS. TEMPLOM.
A fent idézett vers hangulatával rokon egyik előkép az 1926-os Boldog vizeken.
Az Elysium-képzet különösen a kora huszonéves Dsidát foglalkoztatta. Gyakran jelenik meg a gesztenyék kontextusában, ami arra utal, hogy Dsida számára e fantáziához a kolozsvári Sétatér gesztenyés alléi és hattyús tava szolgálhattak földi mintául. Emlékezzünk Elysium c. versének utolsó soraira:
...az éden teljes, mint a gömb, nem lehet hozzáadni.
A hulló gesztenyék megállnak a levegőben.
Lábujjhegyen járnak az angyalok.
A gesztenyefák szorosan kötődnek Dsida tudatában a templom, illetve a mennyei dimenziók képzetéhez. Már tizenhét évesen, 1924-ben így fogalmaz:
Templom vagyok a templom mellett,
és falaidat körbejárom,
vén templom árnyas gesztenyékkel!
Vén templom árnyas gesztenyékkel!
Mindegy: öreg vagy fiatal:
az Isten egyként lefigyel ránk
(Vén templom árnyas gesztenyékkel)
E sorokból az is kiderül számunkra, hogy ha Dsida és Emil Cioran (aki négy évvel volt fiatalabb a költőnél) találkoztak volna egymással valahol egy gesztenyés sétányon, miről (is) cseréltek volna eszmét. Cioran számára (is) a lehulló gesztenye koppanása a végtelenség és végesség találkozásának, a kettő ontológiai érintkezésének hordozója. (Vom Nachteil, geboren zu sein. Az eredetit és magyar fordításait lásd Hajdu-Farkas Zoltán írásában.)
Cioran: „És amint egy késő esti órán ebben a fasorban sétálgattam, váratlanul egy gesztenye hullott elém a magasból. A koppanás, amely létének véget vetett, tovább visszhangzott bennem és ez az apró történés annyira elbűvölt, magam sem egészen értettem, miért, hogy már-már elborított magának a csodának az érzete, a végesség önkívülete, amelyben kérdések sincsenek már, csak feleletek. Váratlanul ezer meg ezer dolog vált magától értetődővé, amelyekkel hirtelen nem is tudtam mit kezdeni...
Így esett meg, hogy szinte találkoztam a legvégsővel és felül nem múlhatóval. És mégis inkább tovább sétáltam." (Sz. G. fordítása.)
Kinek nem jut eszébe Jaspers: „De egy-egy tökéletesnek érzett pillanatban mégis az örök nyugalom fénye ragyog föl, s a bennünk rejtőző állandóságról tanúskodik. A mozdulatlan csönd a transzcendencia lényege, s létünk értelme az, hogy befogadjuk. Isten változatlansága is ennek a nyugalomnak az egyik titka. S az ember, ha túljutott természetes korlátain, már nem földi célok, hanem a transzcendencia felé igyekszik."
Templom az ember, isteni alkotás – ez az élmény meghatározza a költő rövid életét, amelyet végig kísért a közöny egzisztencializmusból ismerős fenyegetése, a nyomorral és az emberi hitványsággal való küzdelem.
Érdemes felidézni Templomablak c. versét is, továbbá az 1929-es Kóbor énekek III. részét, legfőként azonban az Élt valaha régen... címűt, a költő első (huszonegy évesen megjelent) kötetéből, amely sok szempontból a fönti, kéziratból közölt költemény párversének mondható. A költő az egykori festőinas-barátból Mesterré felnőtt művész alakja köré fon gesztenyét, parkot, Elysiumot és festett templomablakot:
Dsida Jenő: ÉLT VALAHA RÉGEN...
Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod
s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod.
Előkelő lesz és szelíd, – bágyadt kövek csillognak ujján
s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.
Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll,
hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol.
Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság
íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.
Ez már a révek réve, melybe nem tolakszik semmi nyers, új
viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly,
egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha
lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.
A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat,
az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat,
ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz
s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:
pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék
két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyúlva oszladozzék.
Ám szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilasát,
mely utat enged, hogy a sűrűn a fénylő, tiszta égre láss át,
mint templomablakon csak néz s egyszerre te is odanézel
s orgonát hallasz búgni messze s szívedre nyúlsz tétova kézzel...
– Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen,
aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen
s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe,
mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.
ELISMERÉS.
Dehát, fűzhetjük hozzá sajnálkozva, Marchiniből nem lett idős, nádkarosszékben meditáló mester, s Dsidának is csak a mi képzeletünkben válhatna, utólagosan „harcos, szegény inasbarátjává". Mindkettejük életét jellemezte az a szomorú paradoxon, hogy miközben a legmérvadóbb ítéletalkotók mindkettejükről tudták, hogy generációjuk legjobbjai, mégis nyomorogniuk kellett, s hajszolniuk magukat egy olyan lejtőn, amelynek alján a túl közeli sír várta őket. Azok az (állami vagy egyházi vagy magán-) megrendelések, amelyek méltó megélhetést biztosíthattak volna a festőnek (hosszabb távon is, nemcsak egyik napról a másikra), elmaradtak, nem történtek meg, illúziónak bizonyultak. És abban a presztízs-szempontból és anyagilag is jelentős elismerésben, amit a Babits Mihály főkurátorságával évente kiosztott Baumgarten-díj jelentett, Dsida Jenő, láttuk, éppúgy nem részesülhetett, mint József Attila sem. De még a Nyugat sem közölte Dsida egyetlen versét sem, őneki, aki pedig a legnyugatosabb költő volt a nagy Nyugat-nemzedéket követően. (Nekrológjában Szerb Antal is így határozza meg a költő helyét.)
Hogy Dsidát miért nem ismerte el magáénak a Nyugat, ez éppen olyan talányos, mint az a szomorú kérdés, hogy az erdélyi magyar képzőművészeti élet saját intézményrendszerében és fórumain miért nem volt hely Marchini számára, miért maradtak zárva előtte ezek a kapuk, miért szorult a falakon kívülre.
De az sem igen érthető, hogy Hunyady Sándort, aki a huszadik század legszebb harminc magyar novellája közül legalább ötnek a szerzője, miért csak az olvasók értékelték rangja szerint, a kritika és a díjakkal dobálózó intézményes elismerési gépezet miért akadozott az ő esetében (vagy miért, hogy meg sem indult)?
ERDÉLY, MINT HAZA.
„Mindenekfölött hittel hiszek Erdélyben. Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát" – nyilatkozza Dsida Jenő 1930-ban az Erdélyi Helikonnak. (Dsida és barátai ekkoriban indították el az Erdélyi Fiatalok c. folyóiratot.)
Dsida jövőidejű látomását a tolerancia hazájáról, Erdélyről „október-szonettjében" (Az erdélyi szüret dicsérete) e három sor határozza meg:
Mikor majd égi igék zengenek
s közös szüret nagy, boldog mámorával
együtt mulatnak három nemzetek
Az a felület, amelyen Hunyady, Dsida és Marchini élete, ethosza, identitása, sorsa találkozik – számomra legalábbis – az néhány mondat.
Hunyady Sándor: „Gondolkozni kezdetem, hová menjek? És a sok idegen hely közt egyszerre fölsugárzott Erdély és Kolozsvár. Ott sem volt már élő kapcsolatom, hasznos ismeretségem. De legalább tudtam, hogy merre van. És emlékeztem levegőjének ízére. Elhatároztam, hogy kivándorlók Budapestről »haza«, Kolozsvárra."
Tasso Marchini pedig Arcóból folyamatosan hazavágyik Erdélybe. „– Engedjetek! Haza akarok menni Erdélybe!" – kiabálta még halálos ágyán is.
Ami tehát Marchinit és Hunyadyt illeti: mint láttuk, Kolozsvárott majdnem találkoznak, majd szétválnak soha nem is találkozott útjaik, mindketten távoznak a városból, amelyben nem ismerkednek össze.
Hunyadyt apja halála szólítja vissza Pestre, de később még visszatér szülővárosába. Sem kolozsvári zsidó barátai tragédiáját, sem az Óváry-családdal történt szörnyűséget nem éri meg. Tüdőbetegsége viszi el egy pesti szanatóriumból 1942-ben, októberben, mint ahogy éppen hat évvel korábban Tasso Marchinire is októberben talált rá a halál a messzi Arcóban.
Hármuk közül csak Dsida Jenő maradt Kolozsváron, a Házsongárdban.
Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk,
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
[ ................................................... ]
Vacogva megcsókoljuk egymást.
(Dsida Jenő: Zúg az őszi szél. Részlet.)
ARCO. SZÁMVETÉS. „AH, SZÁRNY ÉS NEM KOPORSÓ KELL NEKEM."
Marchini gyötrődése, az arcói szanatóriumban vívott harca az életért megrázó olvasmányként követhető onnan írt leveleiből. A nap fényében, mely egyszerre alpesi és mediterrán, a betegek idejük nagy részét életesélyeik folyamatos latolgatásával, emlékezéssel, reménykedéssel, vágyódással, saját sorsuk töprengő elemzésével töltik. Reviczky Gyula Uj élet c. verse, 1889-ben, a tüdőbeteg költő életének utolsó évében, így foglalja össze ezt a testi semmittevésből és lelki lázongásból ötvöződő lelkiállapotot:
Ki síromat, mint Lázár elhagyom
S mélázok a rügybontó tűznapon:
Egyszerre szomjuságot érzek itt bent,
Átélni, átélvezni ujra mindent.
Ah, szárny és nem koporsó kell nekem.
Szivem kitárul... már emelkedem.
Eszmények, vágyak, foszladó remények,
Még egyszer nektek, általatok éljek.
ARCO. A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK.
Márai regényében (A gyertyák csonkig égnek), amely a sors különös akaratából olasz nyelven vált európai hírűvé, felvillan Arco di Trento néhány mondat erejéig:
„Így ismered meg Krisztina apját s Krisztinát, aki tizenhét éves akkor. Az anya valahol Dél-Tirolban, ahová való, s ahol beteg szívét ápolta az utolsó években, egy szanatóriumban, meghalt már. Később, nászutunk végén elmegyünk Krisztinával erre a fürdőhelyre, megkeressük a szanatóriumot, Krisztina látni akarja a szobát, ahol anyja meghalt. Délután érkezünk Arcóba, gépkocsin. A Garda-tó virágtól és narancsfától illatos partjain hajtunk végig, Rivában szállunk meg, s ebéd után átmegyünk Arcóba. A táj szürke és ezüstszínű, mint az olajfák, a magasban egy vár, a sziklák rejtettségében, párás és langyos légkörben, a szívbetegek gyógyháza. Mindenfelé pálmák, s az a meghatóan gyöngéd világítás, az az illatos és fülledt langyosság, mint egy üvegházban. A nagy csendben a halványsárga ház, ahol Krisztina anyja az utolsó években élt és meghalt, oly titokzatos, mintha minden szomorúságot magába zárna, amelytől az emberi szívek megbetegednek, mintha a szívfájdalom Arcóban valamilyen néma cselekedet lenne, a csalódás, az élet érthetetlen baleseteinek következménye. Krisztina körüljárja a házat. A csend, a tüskés délszaki növények illata, a langyos és szagos pára, mely begöngyöl itt mindent, mint a gyolcsok a beteg szívét, mindez közelről érint engem is. [...] Igen, Arcóban hallottam apám hangját, s megértettem, hogy az ő sorsa megy bennem is tovább, én az a fajta jellem és ízlés vagyok, aki ő volt, s anyám, te és Krisztina álltok a másik parton, mindegyiknek más a szerepe, az egyik anya, a másik barát, a harmadik kedves és szerető, feleség, s mégis, mindhárman ugyanazt a szerepet játsszatok életemben. A másik parton, igen, ahová nem lehet átlépni soha... [...] Ezt először éreztem, Arcóban, mikor Krisztina körüljárja a házat, ahol anyja meghalt."
Az elszökni készülő élet tettenérésének élményét Dsida így ragadja meg:
A világ furcsán mosolyog,
mint a tüdőbajos leány,
aki szerelmes és megérzi,
hogy napja alig van nehány.
(Ballagó vers. Részlet.)
Ide, ebbe az Arcóba érkezett meg a súlyosan beteg Tasso Marchini 1935 őszén, itt küzdött egy éven keresztül a halállal, innen levelezett menyasszonyával, itt kedvelte meg őt Vasco Pratolini, aki később „érzelmes naplójában" (Diario sentimentale) egy fejezetet szentel neki.
Marchini Arcóból írott leveleiből jónéhányat közzétettünk e kiadvány első kötetében. Itt most idézzük Dsida Jenő Fáradt harcosok éneke című versének zárlatát, mintegy virtuális válaszként arra a virtuális kérdésre, vajon milyenszerű verseket írhatott volna Marchini, ha költőnek születik:
Az ember nem leli magát
Minden sejtje külön sikoly,
A tüdejéből vér sipol,
fölötte fák, nyakán hurok
és ködburok és ködburok...
HUNYADY SÁNDOR. JÁSZAI MARI.
Hunyady Sándor kisgyerekként kerül édesanyjával, Hunyady Margittal, a művelt, francia irodalmat fordító színésznővel Kolozsvárról Budapestre. A kilencvenes évek közepén vagyunk.
„Egy időben sűrűn járt hozzánk Jászai Mari. Anyám Miriának szólította. Tisztán emlékszem zenei hangjára, amint egyszer korholta anyámat:
– Mért nem kötteted be a könyveidet, Margit? Miféle rendetlenség ez?
Anyám szelíden mosolygott:
– Nem szeretem, édes Miriám a díszesen bekötött könyveket. Nagyon vasárnapiasak.
Jászai Mari orrcimpája bőszen megfeszült. Mennydörgött és villámlott. Sírva fakadtam, azt hittem, komolyan bántani akarja anyámat. Erre mind a ketten nevetni kezdtek. Megcsókoltak. Miria nyugodtan szavalhatott és mennydöröghetett tovább. Kihallom a fejemben maradt mondatfoszlányokból, hogy színházról beszélt. A direktorát szidta, a rendezőt, a miniszteriális kotnyeleskedőket. Amint egy mai színésznő teszi. De ez persze más volt az ő heves vérmérsékletének és tragikai hanglejtésének áttételében. Tőle kaptam életem első pénzét. Egyszer, húsvétkor, amikor meglocsoltam, a rendes, csokoládéval bevont selyemtojáson kívül, sárga bőrből készült kis bugyellárist nyomott a kezembe. Az erszényben egy fényes tízkoronás arany volt.
– Legyen ez vagyonod első alapja! – mondta jóságosan.
Szokatlan dolog volt pénzt kapni. Fellázadt ellene a szemérmem, húzódtam. Erre olyan szikrázó szemmel és mennydörgő hangon támadt rám, hogy ijedten tettem zsebre a bugyellárist. Ki mert volna szembeszállni Miria nénivel. Ő maga is zúgó istennő volt drámai arcával, és a környezete is módfelett patetikus. A szobájában egy egész ércszobor állt. Egy lovon ülő magyar huszár életnagyságú alakja."
ARCO. REVICZKY. 1889. JÁSZAI MARI.
Arco nevét két évtizeddel Tasso születése előtt rögzíti a magyar irodalomtörténet. 1888 februárjában Reviczky Gyula érkezik tüdőbetegségét gyógyítani a városkába. „Itt, ebben a szép déli völgyben, a hol – persze csak a déli órákban, csak derült időben, csak a déli oldalon és csak a napon – decemberben, januárban is izzasztó hőség van néha, a hol már a citrom és narancs virul s a babérfa tör büszkén az ég felé: – itt bizony az olasz fantázia szerint senkinek se szabad fázni! Pedig Moriból a postakocsin Arcóba jövet bundára, kályhára s minden egyébre gondoltam, csak nem a sötét lombra, a hol narancs pirul" (Reviczky Gyula: Arcói csendélet. Pesti Hírlap, 1888. febr. 21.). Ma is élvezetes olvasni Reviczky arcói sorait, pl. a lap április 18-i számában megjelent leírását a betegek közül verbuválódott kis magyar kompánia hajókirándulásáról a Garda-tavon és környékén. Citromligetek, kocsikázás, kávéház, majd egy kastélyba is betévednek a betegek. „Az emlegetett villa Bettoni grófnak egy, a Garda partján épült díszes palotája volt. Egy kőterrasz messze benyúl a tóba, s széléről egész pompájában terül el szemünk előtt végtelenül a pompás tó." Maga a kastély kissé ódonszerű s meglátszik rajta, hogy régóta lakatlan lehet. A kalauz is magára hagyja a társaságot, akik végigbámészkodják a kastélyt, melyben „sok igen érdekes régi kép és falfestmény látható". A bútorok „nem a használattól, hanem az időtől megfakultak. Ott áll a két piros selyem takaróval bevont ágy, a mosdószekrény stb. érintetlenül, ki tudja, mióta! A múlt idők szellemét leheli minden" – nem csoda, hogy „a képek is csupa régibb mesterektől valók." Guido Reni, Palma Vecchio, Correggio, Dürer, Holbein, Paolo Veronese, Canaletto, Borgognone, Frangipani „és még sokan".
„S mind e műveket a legteljesebb egyedülségben élveztük. A kalauznak se híre, se hamva s Coreggio kis vagy Holbein még kisebb képét kabátja alatt kényelmesen elvihette volna közülünk bárki. Csodálatos bizalom, melyet ezen a vidéken mindenütt volt alkalmam tapasztalni. Ha valaki a fogadóban éjjelre bezárkózik, vagy nappal kimenve szobájából, azt kulcscsal bezárja, ez a rendkívüli eset egész nap beszéd tárgyát képezi." Reviczky azt is elárulja, hogy aki a kirándulást követő lakomán legjobb étvággyal evett, igazi farkasétvággyal, az Iványi Ödön volt.
Császtvay Tünde irodalomtörténésztől tudjuk, hogy Iványi Ödön, az aradi Alföld című újság szerkesztője, aki ugyancsak Arcóban remélt gyógyulni, többször is tudósított az arcói betegek életéről. Reviczky arcói költségeit az írói segélyegylet, Légrády Károly könyvkiadó és Bródy Zsigmond fedezték. (Bródy Zsigmond Bródy Sándor tehetős rokona volt, nem túl közeli s nem is nagyon távoli.) A költő néhány hét – mintegy két hónap – elteltével hazautazik, az év folyamán megjelenik egy verseskötete. Beleszeret Jászai Mariba, aki öt évvel idősebb nála: 38 éves. (Húsz évvel azelőtt a kolozsvári színház deszkáin kezdte tüneményes pályáját.)
1889 kora tavasza.
Bródy Sándor és Hunyady Margit – Jászai Mari barátnője – szerelmének kezdete. (Vélhetően március 12-én, a kolozsvári EMKE-bálon.) Ezekben a hetekben Reviczky ismét Arcóba utazik, gyógyulni. Harmincnégy éves. „Utolsó hónapjait csak Jászai Mari szerelme, majd árulása szépítette – és sötétítette be. Viharos szerelmük egy, a művésznőt kritizáló és véleményétől nem tágító cikke kapcsán kezdődött, s 1889 januárjában-februárjában, Reviczky második arcói útja előtt teljesedett ki. Március folyamán, még a hónap végén is szorgalmasan érkeznek Jászai levelei." Egyik levele magázódva indul, hogy egy-két mondattal arrébb így folytatódjon: „mennyivel jobban megérdemelne az téged, mint én aki elfoglak égetni. – Ha a doktor a mennybéli jussa elvesztésével fenyegette (...) én megpróbálom a földi paradicsomának az elvesztésével fenyegetni" – zsarolja a színésznő a költőt, hogy gyógyulni akarásra bírja. Végül, ha nem ez motiválta is, a tragika beváltotta a fenyegetést. Császtvay: „Úgy tervezték, hogy Jászai Reviczky után utazik, s közösen egy olaszországi körútra indulnak. Reviczky állapota március közepére azonban erősen súlyosbodott. (...) Jászait viszont időközben felvilágosították orvosismerősei, hogy könnyen elkaphatja Reviczkytől a halálos kórt, s még a tőle kapott levélpapír is veszélyt jelent. Hogy ezért-e vagy másért, nem tudjuk, de áprilisban – bármiféle magyarázat nélkül – megszakította Reviczkyvel való levelezését. Ha Reviczky kereste, letagadtatta magát, miután kórházba került, egyszer sem látogatta meg. Reviczky temetésére sem ment el. Reviczky halálos ágyán utolsó sorait Jászainak küldte." Reviczky április második felében – miután az Arcóban tartózkodó fiatal magyarok névnapi meglepetésként a fürdő zenekarának egyetlen magyar tagjával betaníttatják a Rákóczi-indulót, s egész este ezt húzatják neki, meg néhány magyar nótát – hazautazik Pestre. Első útja Jászaihoz vezetett, de a művésznő letagadtatta magát. Az Üllői úti klinikán haldokló költő mindhiába várja szerelme látogatását. (Negyven évvel később Kuncz is az Üllői úri Herczog-klinikán hal meg.) Jászai Mari emlékezéseiben így ír: „komiszságot soha sem tanácsolt a szívem (óh, egy esetet kivéve, amit ma is arcpirulással fogok ide írni. – Szegény jó Reviczky Gyula!)"
Közben, 1890 őszén megszületik Kolozsváron Hunyady Sándor.
JÁSZAI MARI OLASZORSZÁGBAN. JÁSZAI ÉS HUNYADY.
Hadd mondjuk el, hogy ha 1889 tavaszán és Arcóba nem is, de öt évvel később eljutott Jászai Mari Olaszországba. 1894. január végén írja – ki másnak, Hunyady Margitnak – Kolozsvárra:
„Tél közepén jövök el urizálni ide, a Riviérára, ahova egész Európa küldi a nábobjait, a főherczegeit a náthájával, és a modern írók a hősnőiket poétikus mellbajaikkal, és bűnbánatukkal. Igen érdekes hely – volna, egy csinos hímnemű compagnonnal. Szép színpadi díszlet az egész Riviéra, Genuától Nizzáig. (...) Közvetlenül a tengerparton szalad el a gyorsvonat, egy kertek közt fekvő város mellett, mely 6 óra hosszáig tart. Nem hiányzik a bölcs Salamon díszletéből semmi. A millió érőfélben levő narancs most piroslik sötét zöld lombja közt, a remek pálmák a föld elmúlt ifjúságáról susognak megható meséket, az örökké nyugtalan, nem pihenő, rettenetes tenger folytonos zúgását dalos madarak gúnyolják füttyökkel, hogy: ugyan, kár olyan komoran morogni öreg néni, lám a világ örül és szeret! és a bolond vén tenger elengedi magát csábítani, (...) felölti azúrkék ezüst sávos menyasszonyi ruháját és oly bűbájos fényekben ragyog, hogy az embernek sírni kell a gyönyörűségtől – az az hogy kellene Margó, kellene és lehetne, ha az ember Valaki karjába kapaszkodna, édes szívdobogások között suttoghatná mindezt Valakinek – Te Margó, Isten bizony képes volnék így őrjöngeni – De hát gondold meg mi itt most az én létezésem. Sietek pihenni. Nesze. Ezt csinálom. Láttál már ilyen fából vaskarikát. Hamar hamar pihenni."
Márpedig az a gyorsvonat a Garda-tó közelében vágott át Észak-Itálián.
És idézzük a levél végét is:
„Te Margó! én olyan bolondul fiatal vagyok, hidd el – Isten veled. Ölel ifju barátnéd. Te, ha így fiatalodom maholnap a te fiadra kerül a sor! Vigyázz! Störk azt írja Bécsből pihentessem a hangszálaimat – én nem hiszem hogy a fantáziám ne ártson nekik, olyan eleven. Az éjjel is, – Nagy Imrével ölelkeztem." Jászai később Szomory Dezsővel is viharos kapcsolatba kerül, amiről egy nevezetes párna is tanúskodik. Egyébként a Szomory név is a művésznőnek köszönhető, aki addig-addig zsolozsmázta az író eredeti nevét (Weisz Mór), ameddig Szomory nem lett belőle.
A levelekből még ma is megcsap a virágillat:
„A kamélia itt nagy bokor és fa, a rózsa, ibolya, viola a legközönségesebb virág itt most, 50 olyan társával együtt amit sohase is láttam a szememmel." A nizzai virágvásárt megörökítő leírása a magyar impresszionista próza remeklése. Néhány levelét később Hunyady Sándor fogja közzétenni anyja hagyatékából.
Hunyady Sándor eljövendő vagyonát hat éves korában Jászai Mari, mint láttuk, egy tízkoronás arannyal reméli megalapozni. (Hunyady az esetet egy másik írásában is megörökíti. „Nagyon kicsike voltam, hat-hét éves. Krézlis gallérom volt, bársony ruhám. Húsvét hétfőjén szépen felöltöztetett Anna nevű szobalányunk, kézen fogott és elvitt öntözési körútra. A húsvéti kirándulás egyik legnevezetesebb pontja Jászai Mari volt, akit én Miria néninek hívtam."
A meglocsolt színésznőtől ekkor kapott tízkoronás arany miatt anyja megrója a fiúcskát. „Anyám nagyon haragudott, megmagyarázta, hogy nem illik nőktől pénzt elfogadni." Egy hírlapíró, aki tanúja volt az esetnek, elmeséli ezt Jászainak.
„Zilahy bácsi nevetve árulta el Jászai Marinak, hogy kikaptam az ő aranya miatt.
Miria néni rám nézett lángoló, oroszlán szemével. Fölborzolta a hajam, meghúzta a fülemet:
– Igazán?! Szenvedtél miattam? – zengte. – Nem baj! Tanuld meg idején, hogy az életben szenvedni kell az aranyak miatt!")
Néhány évvel később Hunyady Margit Kürthy Emilhez írott levelében így panaszkodik (vagy dicsekszik): „Hanem a fiam nő és karcsúsodik minden nap. És gyönyörű. Attól félek nagyon is szép lesz és csak elrontják majd az asszonyok. Most is úgy utána vetette magát Jászay Mari, hogy háromszor is jött hozzá vizitre egy nap. Küldött is neki Sándor a jutalom játékára egy miniatür bokrétát a névjegyével!!! Szóval nagy viszonságban voltak. E téren jól kezdi – Jászay Marival."
Hunyady Margit Dalmáciába, Olaszországba viszi magával a fiát világot látni, művelődni. És ki tagadhatná, hogy nagyszerű fiút nevelt.
Eltelik három évtized. Jászay 1926 októberében meghal, Hunyadynak még mindig nem sikerült vagyont gyűjtenie, s hátralevő 16 évében, 1942 októberéig, már nem is fog. Viszont maga is megtapasztalja azt az életérzést, amely Tasso Marchini utolsó éveit is meg fogja határozni, s amelyről Reviczky Arcóban című verse szól. Reviczkynek több műve is született itt; e versét 1888. március 14-én írta az akkor harminchárom éves költő. Hadd idézzük néhány strófáját:
Sápadt levelű olajfák alatt,
Hegyparton űlök. Idetűz a nap.
Fölebb sötétzöld, karcsu cziprusok
Boronganak, mint én, ha búsulok.
Túlnan regényes várrom néz alá.
Emberfiának rég nincs gondja rá.
Köröttem méla csend. Sütkérezem
Meleg sugáron, szép emlékeken.
Szaladtam hegynek föl-le, mint a gyik;
Nem olvasám, a lépés hányadik.
Rá sem gondoltam, mert nem érezem,
Hogy van tüdőm, májam, szivem, vesém.
Tilalmas most a hangosabb beszéd;
Ének s kacaj gyors köhögésre készt.
Vigyázva járok, csend ül ajkamon;
Foszló tüdőmet így foldozgatom.
A fakadó rügy, pázsitos mező,
Sugárcsillámos, langyos levegő,
Nem gyönyöröm, mint volt, csak gyógyszerem
Az orvos szabja meg lélegzetem'.
NAGYBÁNYA. MATICSKA. KÁDÁR. TERSÁNSZKY. OLASZORSZÁG.
Írók, ifjú költők, festők és a tüdőbetegség összefüggő motívumrendszerén belül tegyünk itt egy kitérőt. Marchini, mint láttuk, a húszas évek közepén rendszeresen látogatta a nagybányai festőiskolát. Amikor Kádár Gézával együtt dolgoztak a szigeti templom freskóján, Kádár bizonyára sok mindent mesélt neki, így – játszunk el a gondolattal – vélhető, hogy Maticska Jenő személyéről és életművéről is. Maticskáról, az ifjú nagybányai zseniről, akit 20 éves korában ragadott el a tüdővész, s akinek emlékét néhány fennmaradt festményénél talán jobban őrzi Kakuk Marci figurája. Merthogy Tersánszky Józsi Jenő állítólag (mások szerint meg nem) erről az asztalosinasról mintázta a nincstelen kópé figuráját, akinek női szív nem tud ellenállni: Kakuk Marcit. Maticska, a magyar teremtő tehetség igazi csodája, valóban Tersánszky – meg Krúdy és Hunyady Sándor – tollára méltó fenomén volt.
Halász Zoltán, az ételműveltség és ételtörténet jeles szakértője írja:
„Gondolom, nem én voltam az egyetlen, akinek Tersánszky Józsi Jenő borozgatás közben bizalmasan megvallotta, hogy kiről mintázta Kakuk Marcit, a lyukas-zsebű Casanovát, akinek nem tudtak ellenállni női szívek széles e hazában. Nem saját magáról, mint egyesek sejteni vélték, hanem Maticska Jenőről, egy bizonyos nagybányai festőről, akivel az írónak az Erdélyben töltött boldog idők során volt találkozása. E színesen villózó regényalak őrzi Maticska emlékét, mivel ő maga fiatalon meghalt, mielőtt még megfesthette volna szándékolt alkotásait."
A beszélgetés a később lebombázott Vadászkürtben történt. Ekkoriban jelent meg Tersánszky műve (amelyből fönnebb már idéztünk) a festőkolóniáról: Halász természetesen az író A félbolond című könyvére gondol. (Ez 1942-ben jelent meg folytatásokban a Híd című hetilapban, könyv alakban csak öt évvel később.) Tersánszky szülővárosát, Nagybányát (amely Németh Lászlónak is szülővárosa volt) a világ legbájosabb városának nevezi – lehet, hogy ez alkalommal is ezt tette. Halász mindenesetre nem sokkal ezután felkerekedik, és ellátogat Nagybányára. Érdemes elkísérnünk egy kis környezettanulmányra.
„A Zazar folyócska fahídjánál cirádás-tornyos épület állott, a tetején szélkelep forgott, rajta az égtájak DKÉN betűivel. Valaki mindjárt felvilágosított, hogy Nagybányán ezek a betűk nem a szélrózsa négy irányát jelentik, hanem azt, hogy »Doktor Kádár És Neje«, amit nekem azért kellett rögvest megtudnom, mert az a bizonyos doktor Kádár az én Kádár Géza bátyám öregapja volt. A hajdani körorvos Kádár már régen meghalt, emléke csak e tréfás szólásmondásban élt akkortájt, ám Kádár Géza, a festőunoka javakorabeli férfi volt, pályája delelőjén. Minthogy azt óhajtotta, hogy a pesti unokaöcs – mármint én – megismerje a festők városát, nyomban karon fogott, és körbehordozott barátai közt. Ha most felidézem a nevüket, mintha a képzőművészeti lexikon lapjait pergetném. [...]
Bármilyen zöldfülű voltam, Nagybányáról többet tudtam, mint Géza bátyám, mert éppen akkoriban jelent meg Tersánszky Józsi Jenő könyve. A festőkolónia múltjáról szólt, s én lelkesen olvastam el minden sorát. Így hát Kádár Géza némileg meglepődött, mikor a festőknél tett látogatások után én bejelentettem, hogy most pedig szeretnék elmenni a Gyöngyössy-féle cukrászdába, mert ott tudomásom szerint fölséges vargabélest lehet kapni, még annál is jobbat, mint amilyet Kolozsvárott a híres Darvasék készítenek. Ráállott mindazonáltal, sőt még Kató unokahúgomat is magunkkal vittük, aki szép fekete lány volt – nem csoda, hogy néhány esztendővel később Vida Géza, a szobrász oly nagyon beleszeretett.
A »cuki«, ahogy a Gyöngyössy-féle cukrászdát becézték, pontosan olyan volt, amilyennek Józsi Jenő leírta. A csengetős kasszánál hófehér bőrű, ápolt, szőke hölgy trónolt, a vörös plüssel áthúzott karosszékekben nagybányai előkelőségek ültek. Az egyikben a polgármester termetes neje, nyakán s fülében dús ékszerekkel, körötte ugyancsak termetes barátnőivel. Egy másik asztalnál néhány gazdálkodó küllemű úriember üldögélt, akik szemmel láthatólag inkább inni, mint süteményt enni tértek be a »cukiba«, előttük palack borok s nagy halom tordai pogácsa volt, ami ugyancsak Gyöngyössy mester remeklései közé tartozott." [Ha csak nem úgy érti Halász, hogy „már hajdanában is és azóta is" – mert, mint a regényből tudjuk, Gyöngyössy mester még a századfordulón elhalálozott.] „Egy további asztalnál mindezeknél előkelőbb jelenség volt látható: egy szikár, ősz úr, szemén monoklival, aki valami zöldessárga likőrfélét kortyolgatott, hozzá tésztát harapdált, amiről később megtudtam, hogy nem más, mint mézből, mákból és dióból készülő dalauzi, e nevezetes örmény delikatesz, aminek receptjét alighanem Gyöngyössyné hozta a családba, mivelhogy örmény származású volt. Az öregúr Réti István volt, a nagybányai iskola hajdani atyamestere. Géza bátyám tisztelettel üdvözölte, mire Réti szórakozottan biccentett válaszul, s tovább kortyolgatta az absinth-et (mert a sárgászöld ital az volt persze), és szótlanul merengett maga elé azontúl is." Réti nem sokkal ezután meghalt, alakjának talán ez az utolsó rögzítése. Az özvegy Gyöngyössynét pedig T. Rátz Péter – Targyosi Rátz Péter, ekkor már közel a hatvanhoz – szökteti el még a háború kezdete előtt Nagybányáról. Mellékeljük T. Rátz Péternek a Gyöngyössy cukrászdáról festett képét, amely sejtelmes fák mögötti távlatban ábrázolja az emlékeit őrző cukrászdát. És a cinterem fái közt, mint valami látomást, Gyöngyössyné rippl-rónaisan megfestett alakját látjuk sárga ruhájában. A kép gyönyörű, de ki emlékszik ma már Rátz Péterre? Ki tudja róla, hogy a Rómából Nagybányára hazatért Maticska Jenő cimborája és első plein-air festőtársa volt, aki 1907 nyarán Anzióban, a Tirrén-tenger partján dolgozik, onnan érkezik vissza a festőtelepre.
Halász leírásának egyik-másik motívuma visszaköszön Tersánszky regényéből. „Az innenső hídfőnél egy cirádás, tornyocskás épület tetején forgott a szélkelep az égtájak DKÉN betűivel. Attila rámutat:
– Na, mi ez?
– Dél, Kelet, Észak, Nyugat! Nem?
– Nem! Doktor Kádár És Neje! – röhög Attila."
Vajon valóban Maticska Jenő lehetett Kakuk Marci modellje?
A regényben néhányszor emlegetik Maticskát. „A festők főtanyáján", a Gyöngyössy cukrászdában „mint különösséget mutatták meg nekem a helybeli asztalos gyerek, Maticska Jenő néhány képét. Ez a Maticska húszéves korában halt meg tüdővészben. Így is remeket hagyott hátra. De hogy még azzal is tetéződjék korai elpusztulásának tragikuma... hát olyan olcsó, rossz festékre jutott csak neki, hogy legtöbb képe megfeketedik, megrepedezik, mint festő-szakkifejezés mondja: beüt. Ezeken a képeken is föl lehetett fedezni a sajnálatos folyamatot. De még így is mesterművek gyönyörűségével szolgáltak."
„Maga marha! Maticska tüdőgümőkórban halt meg. Ezt örökölte. Sohasem nyomorgott. Otthon élt az apjánál, aki elég rendes asztalosmester volt, és ha a műhelybe fogja a Jenő fiát, akkor a fűrészpor még inas korában végez vele. Hát hogy festő lett, ez csak nyújtott tüdővésztől átitatott szervezete tengődésén. A képeit mind eladta, aránylag tűrhetően, itt a szülőhelyén. A szülővárosa tanácsa ösztöndíjat szavazott meg neki kétszer, Olaszországba..."
(Maticska 1906-ban halt meg, alig töltötte be huszadik évét. Élete utolsó két esztendejében 120–120 forint ösztöndíjban részesült Nagybánya városától. Utolsó előtti telét, 1904–1905-ben a Fraknói-ösztöndíjjal egy évre Rómába költöző Iványi Grünwald Bélánál tölti.)
OLASZORSZÁG. KI VOLT KAKUK MARCI?
Ő is megfordul tehát Olaszországban, mint történetünk minden egyes szereplője, ideértve Marchinit, Dsidát, Hunyadyt – neki három darabját is nagy sikerrel játsszák a harmincas években Rómában, a Teatro Argentinóban –, Bródy Sándort, Reviczkyt, Jászait, Mokossinyt, Szolnayt, Kováts Józsefet, Fülöp Antal Andort, Óváry Zoltánt – mindenikük járt arra, ki így, ki úgy, mindenki másként, más-más szerepben, helyzetben és reményekkel. Még az olyan, történetünk szempontjából háttérbe olvadó figurák mindenike is utazott Itáliában, mint Babits, Móricz vagy Déry Tibor. Szinte mindenki, akinek leírtuk a nevét. (Persze, Itália mindig is vonzó volt – ám nem lenne nehéz összeállítani egy tízes listát ugyanennek a kornak hasonlóan jelentős festőiről, színésznőiről és íróiról, olyanokról, akik soha nem jártak Olaszhonban.)
A regénye végéhez illesztett utószóban Tersánszky leszögezi, hogy könyvének narrátora nem azonos ővele: szeretné megelőzni, írja, azt az eszelős vélekedést, „hogy magamat írom meg ebben a regényalakomban is, mint ahogy egy másik ilyennel, a Kakuk Marci nevűvel is azonosítottak, egészen oktalan".
Néhány bekezdéssel arrébb pedig megtudjuk, hogy „Maticskának, akivel iskolába jártam, csaknem én fogtam le Perlrott-Csaba Vilmossal együtt a szemét a halálos ágyán."
Tersánszky maga is festőnek készült. Maticskát nagyon szerette, sok közös tréfát követtek el. Egyik lógásuk után, amikor is tanítás helyett a Jókai-dombon kötöttek ki, majdnem együtt csapták ki őket a gimnáziumból.
Mit gondoljunk ezek után?
Én azt gondolom, hogy Tersánszky, ha Kakuk Marci kalandjait nem is a Maticska életéből vette, ami lehetetlenség, de a kópé vonzó megjelenésének, megejtő kisugárzásának megragadásában szeme előtt lebeghetett a korán eltemetett iskolatárs alakja. Bárhogy is, ha Maticska-kultuszról nem beszélhetünk is Nagybányán, az kevéssé látszik valószínűnek, hogy Marchini ne hallott volna róla, akár – ahogyan ezt kézenfekvőnek gondoljuk – Kádár Gézától, lásd fönnebb, akár másoktól. De ha igen, ennek sincs különösebb jelentése, csak annyi, hogy a kora ifjúságában halálraítélt tüdőbeteg festő-zseni képzete vagy előképe már korán befészkelhette magát Marchini lelkébe és elméjébe. Írni tudtommal soha nem írt róla.
DSIDA ÉS OLASZORSZÁG. VEZÚV. CAPRI.
Az én vágyódása és elvágyódása, egy másik én s egy másik élet délibábja igen régi témája az irodalomnak (egyik legszebb megfogalmazódása: Ahmatova ismert verse elcserélt életéről), de nemcsak az irodalomnak, hanem a lélektannak is. Amikor a továbbiakban a dél-amerikai jelzőt használom, nemcsak Borges és Marquez világára gondolok általában véve. Hanem nagyon konkrétan Cortazarnak arra a novellájára is, amelyben egy argentínai fiatalasszony valamely titokzatos belső hívásnak engedelmeskedve repülőre ül és Budapestre utazik, hogy ott egy hajnali órán a Duna egyik hídjának közepén – nincs megnevezve, de sejteni lehet, melyik hídon – megtörténjen az a lélekcsere, amelynek imperatívusza mint távoli, belső beszéd s mint meghatározhatatlan vonzás a világ túlsó feléig kormányozta ösztöneit és egyre tudatosabb lépteit.
Dsida Jenő útinaplóban is megörökített 1933-as olaszországi zarándokútját feldolgozni és értelmezni külön feladat lenne, amelyre e pillanatban nem vállalkozhatom. Idézzük föl azonban, amit a Vezúvról és amit a nápolyi öböl távlatában felvillanó Capri szigetéről írt:
„Még a közelben ugyancsak füstölgő, rettegett Vezúv sem tud félelmes külsőt ölteni: habosfehéren, fellegszerűen bodrozó füstje inkább kedélyes és álomszerű, lejtős körvonala finoman könnyed, szép rajzú és elegáns." (És ír „a tárt horizontnak, a ragyogó égnek, a végnélküli tengernek, a határtalan szabadságnak" a szépségéről is.) A fejezet így ér véget:
„Egyik oldalon Nápoly! A másik oldalon a messzi távolból égszínkéken csillogó tenger. Nisida és Ischia szigetei. Hajók. Távolabb Capri csalogató körvonalai. Valóságos édenkerti táj. A felhők meghasadtak ebben a pillanatban, és a gyönyörű arany napfény suhogva ömlött a kék vízbe!
Miért nem lehetett dobbantani akkor és azt mondani makacsul:
– Én itt maradok!
Miért kellett eljönni onnan?"
Idézzük föl azt is, amit az „örökké Délre vágyó" költő a Kóborló délután... harmadik fejezetében ír arról, hogyan küzd saját irigységével, lehunyva szemét, amikor távoli szépségek csábítják; meg arról, hogy
...tűzbe vetettem egy
kedves nászutazó-pár levelét, mivel
onnan jött a kobalt tengeren álmodó
szirtes, isteni Capriról.
Marosi Ildikó idézi Imbery Melinda visszaemlékezését: „Ez az olaszországi út volt az egyetlen komolyabb külföldi utazása Jenőnek, előtte négy hónap alatt tanult meg annyira olaszul, hogy a kiránduló társaságot kísérhesse. Pedig nagyon sokat szeretett volna utazni. Mindig mesélt, tervezett erről. Például, hogy veszünk szamárszekeret, abban lakunk, és beutazzuk rajta az egész világot."
Ehhez már fölösleges is az a kommentár, amellyel férje személyiségére emlékszik vissza: „Sok mindenen átsegített, hogy sok humor és sok gyermekesség is volt benne."
DSIDA, HA NEM DSIDÁNAK SZÜLETIK.
Minden ember eljátszik a gondolattal, vajon ki lenne/ki lehetne ő, ha ő nem ő lenne. Ez nem azonos az ezzel szomszédos értelmű „ki szeretnék lenni" kérdéssel. (És egyáltalán nem azonos a megkettőződő én motívumával, amely olyan emlékezetes karriert futott be az elmúlt két évszázadban.) A dél-amerikai irodalmakból ismerős kérdésre Dsida Jenő már első verseskötetében válaszol, egy nápolyi látomásban, amelyet húszévesen, jóval olaszországi utazása előtt írt. E sorok mintha rejtélyes módon kiegészítenék a „Caprin maradó Dsida" majdani képzetének lehetséges értelmezési mezejét:
...s meglátom, aki – tán lehettem volna:
Hajnalba-borzolt aranyködön át
örökszép Nápoly sötétkék egére
Vezúv füstöli ákombákomát,
pár csacska kérdést készül odaróni,
s a tenger partján – félmeztelenül
áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.
S hogy ez a dél-olasz önlátomás nem egyszeri fantázia a költő tudatalattijában, mutatja ennek az első verskötetnek néhány másik sora is, a Miért vagyok kedvetlen? alábbi sorai, amelyek a „Nem találom a lelkemet sehol" megállapítását készítik elő:
Valahova el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.
Sajátos, hogy éppen a nápolyi hungarológus, Amedeo Di Francesco értelmezi úgy e verset, hogy a költő nem csupán az életöröm költője, hanem annak a könyörtelen tudásnak is, hogy az ember nem érti meg a létet. Dsidát, aki itt „az emberi sors jelentéktelenségének sötétjét, megmagyarázhatatlan titokzatosságának szakadékát tárja elénk", az elemzés szerint lényegi szorongása és mély nyugtalansága hajtja „egy lehetetlen, egyetlen földrajzi helyen sem fellelhető, édeni állapot fele". Igen, ez a megtalálhatatlan Éden-káprázat villant meg újra a költő tudatában, felragyogva a sors sötét szakadékából, amikor Nápolyból Capri fele pillantott.
Dsidát tehát, úgy tűnik, egész életében foglalkoztatta az a „nápolyi nosztalgia", az a dél-olasz fantázia, amely benne egy korábbi, vagy későbbi, vagy egyszerűen csak egy másik életének emlékéhez, lehetőségéhez vagy ígéretéhez kötődött. Ahhoz az alternatív-virtuális leágazásához az életének, amelyben saját maga irigyelt lazzaróni-hasonmásával, az Ismerős Én-Idegennel mint nápolyi csavargóval, szerencsés semmittevővel, a legalitás és megtűrtség peremvidékének boldog őslakójával találkozik, aki arccal a tengernek, háta mögött a tűzhányóval bizonyára nem is sejti, hogy lehetne olyan élete, amelyben költőként él Kolozsvárott. Olyan élete, amelyet olykor átjár – Vajda Jánossal szólva – nem az elvesztett, hanem az el sem nyert Éden fájdalma. (Hadd pontosítsunk: Vajdának az el nem nyert Éden Gina személyét jelentette, Dsidának pedig a lét titkos, hozzá nem férhető függőkertjét, egy platonisztikus déjà vu érintését.)
Dsida nem adta át magát túlságosan ennek a káprázatnak. Nápolyi látogatása nem okozott meghasonlást benne, még csak föl sem kavarta annyira, hogy hosszabban és mélyebben foglalkozzon azzal, amit ott látott. Talán megnyugtatta, hogy legalább egyszer az életben megfordult misztikus alteregója földjén. Úgy tűnik, senkinek nem emlegette azt a látomását, s a kritika sem figyelt fel költészetének e fel-feltörő motívumára, erre a nem is annyira üzenetre, mint inkább csak lebegő, súlytalan sejtetésre.
A Vezúv azonban néhány év múlva maga jött el hozzá, saját maga kopogtatott a költőnél.
Mint láttuk, 1937 tavaszán Gy. Szabó Béla hosszabb mediterrán körútra indult. Év végén már ki is állítja Kolozsvárott az utazás alatt készült munkáit, köztük misztikus-mesés Vezúv-pasztelljét (vagy pasztelljeit) is. E kiállítás képeiről írja a Keleti Újságban Dsida azokat a sorokat, amelyeket már idéztünk: „Nápoly filozofikus, sugarakban megtört nyugalma, a Vezúv vörös lángot sugárzó, füsttel és felhővel körülgomolygott, teremtés előtti látomása, Capri keleti házainak derűje (...), mintha életünk előttről visszaderengő emlékeket idéznének." Ismételjük csak el: MINTHA ÉLETÜNK ELŐTTRŐL VISSZADERENGŐ EMLÉKEKET IDÉZNÉNEK.
Sokáig érthetetlennek tartottam, hogy Dsida miért nem próbálta megszerezni barátjától e Vezúv-pasztellt, amelynek bal sarkában világosan olvasható a keltezés: 1937. május 19. Vagyis a képet két nappal a költő 30. születésnapja után keltezte a festő. (Ráadásul aznap három Vezúv-képet is készített, de nem tudjuk, mindhármat kiállította-e. Meg hogy, ott és ezen alkalommal kiállította-e a Salernói-öbölben festett pasztelljét.)
Dsida ekkor már, 1937. adventjén, bizonyára érezte, hogy az azévi volt az utolsó születésnapja. (Az ezt követő, vagyis a legutolsó, a harmincegyedik, már halálos betegsége lázas és öntudatlan állapotú végére esik. Amolyan utolsó utáni, félig már túlvilági születésnapjának számítható.)
Gy. Szabó Béla (születésnapi) ajándékba is, talán anélkül is, talán cserébe is egy verskéziratért, bizonyára szívesen odaadta volna neki ezt a nápolyi pasztellt, ha kéri tőle.
De a költő szerény volt, nem kért semmit, még a barátjától sem.
Aztán meg a Vezúv képét magában kívánta őrizni, nem pedig szobája falán.
DÉRY TIBOR CAPRIN.
1928. október 17-én Déry a sorrentói Albergo Paradisóban ébred, „...reggel a füstölgő Vezúv" – jegyzi fel. – „Itt is, mint az egész parton gyerekek, asszonyok, csúnyák és rossz színben vannak. Férfiak, halászok közt inkább akad szép." Gyerekek, halászok, talán egy-két lazzaróni is.
Másnap Capriban, az Albergo Gaudeamusban, illetve a Faraglioni sziklacsoportnál, a „gyönyörű, a legszebb", a „kétségbeesés és boldogság" hangulatában folytatja. „Hogy bírnók ki ezt a magányt, ezt a végeláthatatlan tengert, ezeket a rettentő és néma sziklákat (akikkel nem lehet beszélni), ha nem bizonyítanék be magunknak lépten-nyomon, hogy mi is vagyunk olyan erősek, hogy tudunk hajókat építeni, robbantani, ölni, verseket írni, istent szidni és házakba megyünk lakni, szorosan és mégsem tudunk egyedül maradni szemben a tengerrel. – Majdnem sírtam. Gondolkodtam, hogy nem lenne jobb fejest ugrani, minek élni?"
Talán Capri elviselhetetlennek érzett szépsége magyarázza, de a szigeten meglepően nagy az öngyilkosságok száma, ideértve sikeres fiatal emberekét is.
(Haan Antal, a Békéscsabáról 1849. után Capri szigetére szakadt festő viszont késő öregkoráig dolgozott itt, és nemcsak festett. Nápolyi rózsát termesztett, de, fogózzunk meg: csabai szőlőt is! Próbáltam e nápolyi öbölbe plántált tőkéknek vagy leszármazottaiknak nyomára bukkanni, sikertelenül. Felbukkanásuk ideája e kékségek közepébe ejtett sziklákon éppolyan valószínűtlen, mintha valami ködös költői látomásban történne meg.)
VEZÚV. MÁRAI. PROVIDENCIA?
Magyar festők egyébként épp olyan otthonos érzéssel találták meg a helyüket Itáliában, mint Babits szerint a magyar költők. Idősb Markó Károly óta, vagyis mintegy kétszáz éve, jelenlétük úgyszólván folyamatos a félszigeten. Barabás Miklósnak, miközben egy vendéglőben ült, épp a háta mögött tört ki a vulkán, erről aztán nevezetes képet festett. Nem lehet célunk most számba venni mindazt, amit magyar művészek szeme rögzített a Nápolyi-öböl környékén, épp csak említsük meg, mennyi szeretettel írt Márai a szegénységükben is nemes nápolyiakról, pl. San Gennaro vére c. regényében. A salernói öbölben pedig – talán ugyanott, ahol Gy. Szabó Béla festegetett – a fecskék és általában, a teremtett lények alkonyati izgatottságáról értekezik. „Az ember számára a végzetes probléma nem az, hogy van-e Tudat (Isten) a világban – inkább, van-e személyes Gondviselés." Idős ferences telepszik le mellé a padra a parton. Őt is megkérdi, mit gondol erről. „Komolyan feleli, hogy igen: a Kegyelem és az emberi akarat elintéz mindent."
Ez volt Dsida meggyőződése és életérzése is.
Miért halnak meg a gyerekek? – faggatja tovább a papot az író, aki igazából talán soha nem heverte ki Kristóf fia elvesztését. „I bambini sono in Paradiso"– feleli csendesen a páter, a gyermekek a Paradicsomban vannak. Dehiszen ezt megírta Márai évekkel korábban versben is, visszafogottan, fia nevének leírása nélkül, az Ujjgyakorlat 3. strófájában. (Nem értem, miért tették ezt velem? / Nem pörölök. Élek és hallgatok. / Most angyal ő, ha vannak angyalok – / De itt lenn minden unt és ostoba. / Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.)
KRÁTER.
Számtalan magyar művésznek készült Itáliában számtalan festménye és grafikája. Barabás Miklós említett munkáján kívül (mint láttuk, szinte pillanatfelvételnek nevezhetjük) és Gy. Szabó három pasztelljén kívül azonban csak egyetlen magyar Vezúv-ábrázolást találtam, Entz Géza művészettörténész egyik fölmenőjének – akit ugyancsak Entz Gézának hívtak – az angol akvarellek stílusában festett, 19. század végéről származó munkáját. Ez is inkább háttérábrázolásban hozza a tűzhányót, mégis érdemesnek tartom felhívni rá a szakma figyelmét, mert e kép része a magyar művészek kevés számú Vezúv-értelmezéseinek.
Valentiny Jánosról tudjuk, hogy sokat festett Caprin, Nápolyban és a város környékén, elsősorban cigány életképeket. Vélhetőleg született Vezúv-ábrázolása is. Amennyiben igen, ez ma nincs szem előtt. (A Caprin dolgozó Kaiperták Jenővel, Markó Andrással és Miklós Józseffel ugyanez a helyzet: ha megfestették a Vezúvot, e munkák lappanganak.)
De nem csak a magyar festőkkel állunk így. Költőinkkel is ez a helyzet. Kijelenthető, hogy a Vezúv – vagy bármely tűzhányó – krátere mint metafizikailag fontos helyszín végül is nem Dsida és nem Márai költészetében jelenik meg. Hanem Pilinszky Kráterének felejthetetlen fináléjában:
...hogy tekintetem – két kavics –
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.
A FESTŐ ARCÓBAN.
Arco nem sokkal Marchini születése előtt vált felkapott, mondén kisvárossá. Sissy császárné és királyné rokoni látogatásai, a gazdag orosz vendégek (köztük pl. Szkrjabin konzul, a zeneszerző apja, aki itt temeti el feleségét), egyéb uralkodók folyamatos ittléte a születési és a pénzarisztokrácia egyfajta Capri szigetévé változtatták Arcot. A huszadik század első három évtizede, világégésestől-világválságostól itt is meghozta a maga változásait. Nemrégiben még Rilke írta itt verseit, ma már emlék ő is, mint Segantini, akinek szülőházát – Marchini még látta – nemsokára le fogják bontani (ahogyan Szkrjabinné sírja is eltűnik a temetőből – de a temetőről később).
A városból, amelynek várkastélyát már Dürer is megörökítette (a Louvre falán látható), Scipione korai halála után mintha kiveszni látszanának a festők. Hova érkezett Tasso Marchini 1935. kora őszén? Milyen művészekkel kerülhetett volna kapcsolatba?
Úgy tudjuk, a firenzei Ottone Rosai festővel, akire Pratolini hívta fel a figyelmét, s akit tervezett is megkeresni, végül nem találkozhatott. Akkor meg kivel? kérdezhetjük, tudván, milyen kínzó hiányát érezte az otthoni művészbarátoknak (meg hogy, egyáltalán, mindenkor mindig a pályatársakkal való eszmecserék, viták és együttgondolkodás volt számára az éltető szellemi és érzelmi közeg).
Nincs adatunk róla: volt-e alkalma találkozni Luigi Bonazzával vagy legalább e festő munkáival. Bonazza, Segantini mellett, Arco másik ismert festő-gyermeke. 1877-ben született, Bécsben tanult, s amikor Tasso megszületik Belgrádban, ő már kialakult stílusában festi műveit a másodlagos szecesszió, az allegorizáló szimbolizmus és a giccs közös határterületén. (Később a monumentális festészet híve és művelője lesz, ennek legrosszabb, birodalmi változatában, amely még a korabeli Berlinben és Moszkvában is kínos feltűnést keltett volna.)
Nos: Luigi Bonazza 1935-től kezdve éppen az Arco közvetlen szomszédságában fekvő Garda-tavi Torbole községben élt, nővére házában. Jelentős megrendeléseken dolgozik, publikál, kiállít: nehezen képzelhető el, hogy egy festő ne figyelt volna fel Bonazza működésére, aki azért kétségtelen remekműveket is festett. Ám Tasso élete nemcsak rövid, de keskeny is: rövid ösvény, amelyen az arra sétáló Bonazza alakja sem fért el.
Dérynek, emlékszünk, egy balul sikerült bélyeg-üzlet miatt kellett Párizsból elmenekülnie. Marchini használt bélyegeket kér otthoni barátaitól, azokkal kereskedve remél filléres hasznot, postabélyegre, netán festékre, ecsetre valót. Szegénységét, emberi magányát a művész magánya fokozza elviselhetetlenné.
NAGYBÁNYA.
De kövessük még néhány lépésnyire Halász Zoltánt nagybányai sétáján.
Ferenczy, Hollósy nevét idézve, kitérve Csók István és Thorma János kardpárbajára, amelyet a folyó melletti fészer falán valaki olajfestékkel megörökített, a szerző a cukrászdák és művészek világán kívül megpróbálja a nagybányai genius loci-t is tetten érni: „Ha addig nem tudtam volna, a következő hetekben már kezdtem érteni, hogy mi vonzotta ide a mestereket és a növendékeket..., mitől lett Nagybánya az új magyar festészet Mekkája, szülőhelye? Soha, sehol nem láttam még az eget olyan gyönyörű kéknek, a lombokat oly harsányzöldnek, mint nagybányai kóborlásaimkor. A Zazar medre kénsárga kövekkel volt kirakva, azok közt búzavirágszín víz csordogált, aprócska házak álltak a partján, feljebb, a dombok oldalában pedig fatemplom volt látható, amelynek tornyát facsipkékkel ékesítette ismeretlen mestere. Színek, motívumok oly gazdagsága áradt mindenünnen, hogy a festői képzeletnek fel kellett attól gerjednie. S e csodás környezetben pompás élet folyt! Kirándulás közben pisztrángot lehetett fogni és ott a patak partján megsütni, szabad tűzön. Mikor Felsőbányára ruccantunk át, ott mustos pecsenyével kínált a tiszteletes úr, aki a festőknek nagy barátja és mecénása volt. A legemlékezetesebb utunk azonban Fernezelybe vezetett, ahová szekéren mentünk át, hogy láthassam az aranyászokat, akik a föld mélyéből kifejtett ércet vízimalomféle alkotmányban mossák, míg kinyerik belőle a sárga aranyat. Ott egy dáridó kellős közepébe pottyantunk (...) s nekünk mindjárt helyet csináltak az egyik deszkából ácsolt asztal mellett, mivel a festőknek nagy becsületük volt az egész környéken, Fernezelyben is."
Fernezely is ismerős helyszín A félbolondból. A folyót pedig így írja le Tersánszky: „Sohasem láttam még ilyen különös folyómedret. Disznótökszerű simára görgött, sárga és kékessárga színű kövek töltötték ki a folyó széles-széles medrét, amiben csak itt-ott csillogott víz. Annak színe a piszkosszürkétől a sötétkékig minden színt ragyogott. A májusvégi délután még erősen tűző napsugarai vakítóra csillogtatták itt-ott a vizet, és lilás napködbe burkolták a háttér zöld gyümölcsöseit és erdős hegyoldalait a túlparton."
A regény számos remek leírással segít elképzelnünk azt a Nagybányát, amely befogadta a festőket, köztük Marchinit és barátait, s amelynek ligetében – hol máshol? – Dsida kísérgette lánypajtását. A Széchenyi-liget Tersánszkynál: „Óriás szálfák közt, egy keskeny, sűrű, sötét fasoron végig, széles, gondozott, homokos útra jutottunk. Majd egy köröndre. Ezt nehéz gyantaszagot lehelő, hatalmas, vöröstörzsű fenyők alkották. Alattuk összefüggő padsor. (...) A köröndön túl, oldalpadokkal, gyöngébben világított út vezetett tovább."
A Halász által írtakkal kapcsolatos súlyos aggályaink ellenére lehetetlen föl nem tennünk a kérdést: hogyan is ne vágyott volna vissza élete végéig erre a Nagybányára akár Marchini, akár néhány héttel ifjabb költő-öccse, aki adott pillanatban talán már bánkódhatott azon, hogy miért is Bettyt kísérgette az ódon városban, miért nem a másik festőlányt, Katót...
Dsida Jenő: A KIS PIKTOR BESZÉLI
Ezer virágzás, ezer álom,
ezer szín táncol palettámon.
Hódító egész világ ellen:
művész vagyok. – De nincs modellem.
Beszélnek rólam: „Egyszerű
kicsi piktor és kékszemű,
haja gesztenyeszínű, göndör.
Néha búsul és néha flörtöl.
A csókja jó és csókra kész,
de modellt állni? – az nehéz.
Nincs nála pénz, nincs nála víg tor.
Szegény, szegény a kicsi piktor."
És énbennem csak zeng az álom,
színek tobzódnak palettámon.
Fojtott sírástól reng a mellem:
nem dolgozhatom! Nincs modellem!
Karzatról nézem tüllön át
a kis szubrettek idomát,
mulatókban és utakon
a rejtett Szépet kutatom;
nyomortanyákon meglesem,
amint könny pereg csendesen;
néha órákig szóval tartom
a koldusnőt az utcasarkon.
Komoly arcomat gyakran látja
szelíd nővérek szűzi fátyla,
s hol a kis mécses lángot áldoz,
imádkozom a Madonnához.
...S műtermemben egy délutánon
zsongani kezd a sok-sok álom,
a könny, a csók, az ima-hang
összecsendül, mint kis harang,
százfelől lopott halk mosoly
modell-alakká összefoly:
csoda vibrál vásznam előrt –
...és mégis megfestem a Nőt.
Szatmár, 1926. augusztus
TASSO HALÁLA.
Marchini halála annyira megrendítette Szervátiusz Jenőt, hogy ennek hatása alatt kibékült Szolnav Sándorral. Miután Minerva-beli magániskolájuk megszűnt, Szolnay és Szervátiusz ugyanis rossz viszonyba került egymással. Szervátiusz sérelmezte, hogy a közeli Ferdinánd király úti bérleményében Szolnav nem biztosított helyet neki. „Lett is harag a szétválásból, ki tudja, meddig tartott volna, ha Szolnay meg Szervátiusz nem találkoznak össze az utcán 1936 októberében, éppen azokban a napokban, amikor Muntean Letitia hazajött Arco di Trentóból. Szervátiusz haragját legyőzte a szomorú hír: „Hallottad meghalt Tasso?" – Szolnay is kezet nyújtott. – Tasso Marchiniről mondják, hogy mindenkit meg tudott vigasztalni, vidámítani, ahol ő ott volt, a haragosok megbékültek. Erre, úgy látszik, halálában is képes volt." (E. Szabó Ilona: Szolnay Sándor.)
Szervátiusz Jenő nemsokára olaszországi útra indul. De nincs tudomásunk róla, hogy felkereste volna Arcóban azt a sírt, amelybe barátját helyezték, s amelyen a márvánv síremléket egy kolozsvári kolléga tervezte...
99
És Gy. Szabó Bélának sem jutott eszébe, Ravennában jártában 1937 tavaszán, hogy ha néhány órányi kitérőt tenne, megismerhetné azt a várost, amelyet Tasso már nem tudott megfesteni, benne azzal a temetővel, amelyről olykor talán sejtette, hogy benne fog nyugodni.
AZ ARCÓI TEMETŐ.
Nyugodni?
2004 tavaszán elindultam, hogy egy csokor virágot helyezzek el Tasso Marchini fehér márvány sírjára, amelyet egy román barátja tervezett, egy kiváló szobrász. Arco voltaképpen nincs is messze: ha az ember reggeli után indul el Kolozsvárról, este már az Alpesek (túlsó) lábánál fekvő városkában vacsorázhat, amely, Habsburg-jogar alatt, nem is olyan régen még ugyanannak az államszerkezetnek volt része, mint Kolozsvár is.
Az önkormányzat kulturális ügyekben illetékes irodájában (assessorato culturale) tudták, ki volt Marchini: Pratolini könyvét fejből idézték. Ám az, hogy a festőt választott hazájában nagy művészként tartják számon, meglepte őket – egyetlen munkájának egyetlen repróját sem látták valaha is – de készséggel szereztek egy kísérőt, akinek feladata volt, hogy segítsen Marchini sírját megtalálni.
Hogy segítsen – ez elgondolkodtató volt. Miért kellene segíteni egy ilyen kis temetőben? Annyira el van dugva? Olyan nehéz megtalálni? Hát nem kiemelt fontosságú sír, mint az angol költőké a római protestáns temetőben?
Noshát, és röviden: elkéstem. Mint kiderült, Tasso Marchini sírját 2001 januárjában felszámolták, mint a magyar foglyokét Szibériában. És – mintha csak a Házsongárdi temetőben volnánk – Marchini sírjába mások költöztek. Jelen esetben a Pace família, a festő maradványait pedig egy közös úgynevezett ossarióba helyezték el.
Végül is nem járt rosszabbul, mint Mozart.
Arco temetője viszont festők nélkül maradt: hiába halt meg ugyanabban a szanatóriumban előbb Scipione, aztán három év múlva Marchini. Scipionét is itt temették el ugyan, de azután átköltöztették máshova, azt hiszem, Rómába, mielőtt még a Pace család lecsaphatott volna. (Akik egyébként bizonyára mindig is a városka derék polgárai közé számítottak. Furcsa koincidencia, hogy a Ristorante della Porta, ahol Marchini oly szívesen borozgatott meg rajzolgatott, ma az Albergo Pace nevet viseli. Hja kérem, nemcsak a Házsongárdban változnak a dolgok.)
Ám a temetőben készült felvételek előhívásakor – a fotókat Gergely Zsuzsanna készítette – valamilyen furcsa fényre figyeltünk fel. Biztosan máskor is, másokkal is megtörtént, hogy felvételeiken megmagyarázhatatlan fények mutatkoztak, amelyeknek a valóságban nyomuk sem volt. Nos, a közös sírról készült két képen – és csak e kettőn az Arcóban készült mintegy 100 felvétel közül – a festő csontjait (is) rejtő halom fölött szivárványszínű fények íve látható. Megmagyarázásukhoz bizonyára elegendőek lehetnek elemi optikai ismeretek. És mégis. E fizikailag alighanem logikusan megmagyarázható fénytörés sehol, egyetlen más felvételen sem mutatkozott. Csak Arcóban, csak a temetőben, csak annál a sírnál, amelyben Tasso Marchini életében és halála után is sokat szenvedett és hányattatott csontjai nyugszanak.
TÉMÁK.
Tasso Marchini festett csendéletet és festett tájképet, épületeket közelről vagy távolabbról, portrékat (köztük sok önarcképet) és aktokat. De soha nem festett saját képzeletén alapuló kompozíciót, ha leszámítjuk a templombelső-dekorációk külön és sajátos műfaját. Képein nincs akció, történés, dráma, hajótörés, elfogatás, csatakép. Mozgás se nagyon, sem lóverseny, sem diszkoszvető vagy éjszakai sétakocsikázás.
Talán soha nem változtatott volna ezen a festő. Talán ő is osztotta azok véleményét, akik Tersánszky regényében „nagyon levonnivalónak ítélik a Thorma értékéből, hogy nem tisztán a festőiséggel akar hatni, hanem különben annyira tehetséges művész létére, szükségét érzi, hogy nagyméretű kompozíciókban, azoknak eszmei tartalmával is mellbe vágjon".
Nem tudok azonban szabadulni attól a gondolattól, hogy a Marchini-művekből hiányzani látszó képzeleti elem ezt követően jelent volna meg festményein: a látás árnyalt gazdagságát, a „konkrét látványt" ezt követően váltotta volna fel nála a képzelőerő tobzódása. De az is lehet, hogy mint a posztimpresszionisták legnagyobbjai (sőt, mint már az impresszionisták legtöbbje) soha nem lépte volna át a látható és a képzeletbeli témák és látványok közti határvonalat.
Mindenképpen meggyőződésem, hogy meg nem festett remekművek nagy sorozata szállt vele az arcói sírba.
TEMETŐK.
Hunyady Sándor Budapesten, a Kerepesi úti temetőben nyugszik, mint Reviczky Gyula is.
(Meg Babits, Móricz és Jászai Mari.) De Hunyady Sándor sírja igencsak szomszédos Reviczkyével, akinek sírkövén az az üzenet olvasható: Az élet csak egy hangulat. Jászai Mari mintegy háromszáz méterre nyugszik kettejüktől: hűtlenül elhagyott költő-kedvesétől, valamint egykori szívbéli barátnője íróvá lett fiától.
Óváry Zoltán New York egyik temetőjében nyugszik.
Dsida Jenő Kolozsvárott, a Házsongárdban, kriptája homlokzatán egy kivételesen szép sírfelirattal.
Tasso Marchini csontjait az arcói temető közös sírja rejti.
KONKLÚZIÓK.
Miről szól ez az írás? Arról-e, hogy hogyan nem találkozott egymással egy festő, egy költő és egy hírlapíró?
Szól néhány fiatal életéről és ezen belül néhány motívumról, amelyek nagyjából egy fél évszázad alatt bukkannak fel és hullámzanak Kelet és Nyugat között, nagyjából abban a földrajzi térben, amelynek délnyugati végpontja Arco di Trento, az északkeleti Nagybánya, a keleti pedig Kolozsvár. Az élet és a művészet vonalhálójának véletlen vagy nem véletlen ábrái ezek a vissza-visszatérő motívumok: sorselemek, vágyak, félelmek, szenvedélyek, helyszínek, történések kereszteződnek és ismétlődnek, mint amilyen a hullámok tarajának játéka.
E sorsjátékra is figyelve, írásunk azonban mindenekelőtt egy városról szól, amely három kiváló művész otthonává lett. Arról a városról, amelybe Belgrád, Szatmár és Budapest felől menekülve érkeztek, s amelyben erdélyivé nevelődtek.
Hármuk életműve akkor és ott nem adódott össze, nem váltak barátokká, nem vettek részt egyazon mozgalmakban, vállalkozásokban, közös kalandokban.
De az a szőttes, amely Kolozsvár szellemtörténetének lenyomata, és az az olvasztótégely, amelyben a szó szellemi értelmében vett Erdély ötvöződött (s amelynek még a szó közéleti értelmében vett transzilvanizmushoz sincs köze), hármuk alakjában, életművében és – erről szól a könyv – életében mutatja meg magát, hármuk szeszélyesen, olykor párhuzamosan kanyargó sorsvonalaiban, amelyek beleolvadnak egyéb kolozsvári sorsok fantasztikumába, miközben ki is világítanak onnan.
Nincs, nem létezik, nem létezett Kolozsvári Iskola.
De ha volna, de ha lett volna, úgy értékrendjében mint referencia-pontokat kellene meghatároznunk Hunyady Sándor, Tasso Marchini és Dsida Jenő alakját, életét és életművét. Műkorcsolyázók könnyedségére emlékeztető eleganciájukat, a finoman szőtt, olykor angyali fényt, amely jellemezte őket és műveiket; nincstelenségükben is megőrzött gyermek-lelkületüket, a „két centivel a föld fölött" választékosságot mindenben, amihez közük volt, a mozarti kedélyt, amellyel az életet szerették s amellyel az „ötven centivel a föld alatt" jelen idejű távlatával, saját korai halálukkal szembenéztek. Mindenekelőtt azonban azt a fiúi hűséget, amellyel választott városukhoz, Erdély fővárosához ragaszkodtak.
AJÁNLOTT BIBLIOGRÁFIA
A Dunánál, 2006/1 (a borítón: 2006/5).
Csorba László: Magyar emlékek Itáliában. benda Foto, Budapest 2003.
Déry Tibor: A halál takarítónője a színpadon. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2004.
Dsida Jenő: Összegyűjtött versek és műfordítások. Magvető, Budapest 1983.
Dsida Jenő: Légy már legenda. Dsida Jenő összes verse és műfordítása. Püski, Budapest
1998–2003 közt három kiadásban.
Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Kriterion, Kolozsvár 1992.
Dsida Jenő: Tükör előtt. Nap Kiadó, Budapest 2001.
Guardini, Romano: Az Úr Krisztus. Szent István Társulat, Budapest 2006.
Amedeo Di Francesco: Miért vagyok kedvetlen? Versértelmezés. In: Summa. Tanulmányok Szelestei N. László tiszteletére. PPKH, Piliscsaba 2007.
Hajdú Farkas Zoltán: Friedgard gesztenyéi. Irodalmi Jelen 2008. március.
A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája I–II. Közzéteszi Marosi Ildikó. Kriterion, Bukarest 1979.
Hunyady Margit. Közreadja Alexander Brody. Ulpius-ház, Budapest 2006.
Hunyady Sándor: Családi album. Noran Kiadó, Budapest 2000.
Karl Jaspers: A filozófiai gondolkodás alapgyakorlatai. Ford. Szerémi György. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2001.
Arthur Koestler: Nyílvessző a végtelenbe. Osiris, Budapest 1996.
Lisztóczky László: Vonások Dsida Jenő portréjához. Kriterion, Kolozsvár 2005.
Molnár Dénes: Erdélyi műtár. Corvin Kiadó, Déva 2002.
Óváry Zoltán: Emlékeimből. Kriterion, Kolozsvár 2004.
Réti István: A nagybányai művésztelep. Kulturtrade, Budapest 1994.
Dr. Szabó Ákos – Kállai Tibor: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona I-II., Nyíregyháza, 1997.
E. Szabó Ilona: Szolnay Sándor. Kriterion, Bukarest 1974.
Tersánszky Józsi Jenő: A félbolond. Holnap Kiadó, Budapest 2000.
