FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékRomán tudományos könyv Gellért püspökről

Román tudományos könyv Gellért püspökről

Az uniformis látogatása
155
86

(A bukaresti Meridiane Könyvkiadó 1984-ben kiadta Szent Gellért püspök latin nyelven írt művének – Deliberatio supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem – szemelvényes román fordítását, Armonia lumii (A világ harmóniája) címmel. Alábbiakban néhány részletet közlünk a könyv bevezetőjéből és előszavából. A könyv Gellért püspököt Csanádi Gerard (Gerard din Cenad) néven emlegeti).

 

Részlet Radu Constantinescu, a román fordító bevezető tanulmányából

Mi több, Csanádi Gerard tanúja volt, – méghozzá minő tanúja! – a román nép és a magyar támadó csapatok összeütközéseinek, az pedig, hogy Gerard egyenesen Csanádon telepedett le, mely város ma néhány kilométerre fekszik Magyarországgal közös határunktól, ékesen szóló, az őseink által lakott föld akkori kiterjedésére nézve. Egyébként ebben a korban, mikor is az újonnan jöttek szakadatlanul lábbal tiporták a románság nyugati határait, ez a tény nem is történhetett volna meg, hogy a románok vezetői ne keresték volna az ellenállás útját a betolakodókkal szemben, lettek légyen ezek a román vezetők kenézek, vagy vajdák, vagy vladikák. [Vladikának az ortodox püspököket nevezik. A fönti két mondat értelme: Gellért a románok püspöke volt, románok lakta földön telepedett le s az ő küzdelmüket vezette a betolakodó magyarokkal szemben.] Éppen ezért, Gerard szembeszállt az erőszakkal, és nem is csak egyszer: szóval és tollal, hogy segítségül hívja Európát, a jelen könyv lévén a legélőbb tanúbizonyság erre a harcára nézve. [A könyvben egy árva szó sem esik románok és magyarok harcáról vagy egyáltalán románokról.] Gerardra azonban az várt, hogy életét föláldozza az igazságos kormányzásban való hiú reménynek. Hátrahagyott azonban legalább egy művet, melyben hiszékeny és könnyen becsapható lelke minden erejével hitt, egy olyan művet, melyet tartósnak akart: egy román nyelvű szellemi iskolát, olyan elöljárókat, akik ne parancsoljanak a románoknak, hanem szolgálják őket és biztosítsák számukra egy latin Európa segítségét, és végül, egy latin nyelvű román irodalmat. Érdemes észben tartani, hogy ezek a remények valóra váltak, legalább egy időre. (11. o.) [A latin nyelv használata tehát a mindenkori Magyarországon: nem más, mint latin nyelvű román irodalom. Ez kb. ugyanazt jelenti: Petrarca olasz nyelvű román szonetteket írt, Rabelais pedig francia nyelvű román prózát.]
...Gerardot is, nem sokkal 1046-ban bekövetkezett halála után, szentté avatták, a pápa kezdeményezésére. A dolog két részletben ment végbe, 1068-ban és 1083-ban, s az aktusnak politikai jellege volt: a pápai gesztus értelme abban állt, hogy hangsúlyozza a Gerard által szervezett egyház Rómához való tartozását, márpedig ez meg sem fordult a derék vladika fejében. Magyarország királya viszont, a maga pogácsájára húzva a hamut [lefölözve a hasznot], úgy gondolta hasznosnak, ha a megboldogult Gerardot az „apostoli" magyar királyság bajnokává teszi. (12. o.)
Ottone Orseolo dózse (1009–1076-ig), aki feleségül vette Geisát, Magyarország királyának, I. Istvánnak a lányát [...] (24. o.)
Azidőben a magyar királyság meglehetősen laza és rendkívül cseppfolyós politikai képződmény volt. Királyát „apostoli uralkodónak" koronázták meg, pápai pártfogással (1001), ügyes sakkhúzásaként annak a Gerber d'Aurillac matematikusnak, aki pápaként II. Szilveszternek mondta magát, és párhuzamosan egy hasonló ceremóniával Nagylengyelország királya számára Gnieznoban. (1000) Hasonló pápai protektorátusok, egyik vagy másik király fölött a konkurrensekkel szemben, nemsokára megszokott dologgá váltak Magyarországon, Lengyelországban, Horvátországban, Németországban és Spanyolországban, az ilyenszerű manőverek elszaporodván VII. Gergely pápa alatt (1073–1085). Egyelőre azonban abszolút újdonságnak számítottak és ezért komolyan is vették ezeket.
Az észak-pontuszi sztyeppékről érkezve, a IX. században, a magyar nomád lovasok, észak felől kerülve meg a Kárpátokat, rögtön 896-ot követően, megtelepedtek a Pannón síkságon, melynek domborzata és növényzete nagyszerűen megfelelt kószáló szokásaiknak. [...]
Pannóniából kiindulva a magyarok csaknem egy évszázadon keresztül támadásokat intéztek az olasz, német, francia és flamand városok ellen, ideértve Velencét is, melynek komolyan szenvednie kellett a 896–906 közötti években. Miután a német királyok 955-ben megzabolázták őket, később ezek a portyázások megritkulnak, párhuzamosan a magyarok békésebb foglalatosságra való áttérésével, mint amilyen a marhatenyésztés és a pásztorkodás. [...] 906-ban a magyarok megsemmisítik a Morva királyságot, s a Puszta senki által nem vitatott urai maradnak.
Egyelőre még törzsi szervezetben élve, a magyarok – még akkor is, mikor a Puszta majdnem néptelen volt [fordító kiemelése] – kisebbséget alkottak Pannóniában, ahol a karantán, morva, szlovén és horvát sokaság továbbra is a lakosság nagyobb részét alkotta. Városok még nem léteztek, azok a helységek, amelyeket mint ilyeneket tartottak számon, valójában megerősített szláv vagy germán egyházi központok voltak, ahol a kőtemplomokat és kolostorokat sátrak és kunyhók vették körül.
A magyarok 906. évi győzelme a Bihar román vajdája, Ménmarót fölött, lehetővé tette számukra, hogy zavartalanul letelepedjenek a Tiszánál, anélkül azonban, hogy helységeik túllépjék, észak felé, a mai Hajdú–Bihar megyék közös határát; a Fekete-Köröstől délre, a románság egyébként nyugat fele terült el, Békés és Csongrád megyékben, egészen a Tiszáig, a mai Gyula város akkoriban vajdai központ lévén (gyula a – „vajda" magyar fordítása volt). Ami a magyarokat illeti, őket kánok kormányozták, akiket választottak, vagy akik örökölték a kánságot, s akiket a korabeli dokumentumok duces-nek kereszteltek el, noha egyáltalában nem hasonlítottak a német hercegekre, például.
Gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális fejlettség szempontjából szomszédaik alatt állva, a magyarok örömmel keresték ezek szövetségét; így például, kánjaik egyike, Géza (972–997), feleségül vette a gyulafehérvári román vajda lányát, név szerint Saroltát; ennek fia, Voicu (Wajk) aki keleti rítusú volt, később beleegyezett a megkeresztelkedésbe, Kölnben, 996-ban, az István nevet nyerve. (29–31. o.)
[Fönti három bekezdéshez a bevezető tanulmány a következő három munkát nevezi meg adatai forrásául:
– K. Ery Kinga, A. Kralovanszky, Székesfehérvár környéki X–XI. századi temetők népességének paleoszociográfiai vizsgálata, „Alba Regia", 2–3 (1963), 85–86. o.
– A. Bartha, A IX–X. századi magyar társadalom, Budapest, 1973; G. Kristó, A XI. százádi hercegség története Magyarországon, Budapest, 1974.
– Vajay Szabolcs, Grossfürst Geysa von Ungarn, Familie und Verwandtschaft, „Süd-Ost Forschungen", 21 (1962), 45–101. o.]
Ez az Ahtum (Achtum), aki láthatóan turáni nevű személy, úgy tűnik, besenyő, mindenesetre a Bánság vidékén élő románok nagyvajdája volt. 1002 után a besenyő nyomás, mondják a görög krónikák, többnyire Vidinre nehezedik; minden kétséget kizáróan, a bánsági vajdaság nyomásáról van szó; e vajdaság, olyan körülmények közt, melyeket nincs hogyan ismernünk, egy turáni vezér kezére jutott. Természetesen, ez nem tette semmissé a vajdaság román jellegét. (38. o.)
Abban az időben azonban két külön vajdasággal van dolgunk. Az aradit Ahtum kormányozta, mint az egész Bánság nagyvajdája, a csanádit pedig Chanadius (Csanád). (41. o.)
[Csanád legyőzi Ahtumot] Nagyősznél, 50 km-re keletre a Tiszától, Nagyszentmiklóstól délre. A legenda azt mondja, hogy Csanád ölte meg Ahtumot, a besenyő krónika pedig azt, hogy a király. [...] Mindenképp nyilvánvaló, hogy itt nem magyar hódításról van szó, hanem csak a király embereinek beiktatásáról a két folyó [Maros és Tisza] találkozásánál levő vámba, az újdonsült királyi szövetséges, Csanád kormányzása alatt, aki, mint látható, egyszerűen elfoglalta Ahtum helyét. A legenda ilymódon megmutatja, hogyan ül föl Csanád Ahtum trónjára, persze Csanádon, amennyiben a glogováci várat [Ahtum Arad melletti várát] mostantól módszeresen megsemmisítik, később már csak a belsejében levő kápolnát használva temetői templomnak, úgy ahogy ez minden hasonló hajlékkal történt a román vajdai központokban, melyeket a magyarok a XI–XIII. században elfoglaltak. [...]
A döntő csata után, míg a magyarok Erdélyt égették, Csanád visszatért Csanádra. (46–47. o.)
A középkor folyamán végig, a sors iróniájaként, Gerardot Magyarország védőszentjeként tartották számon. (49. o.)

 

Részlet Răzvan Theodorescu előszavából


Csanádi Gerardot ma visszaszolgáltatja nekünk […] az egyik, erre legjobban fölkészült román történész, a rendkívül tanult Radu Constantinescu, aki régóta ismert részletes és sokoldalú műveltsége révén, a régi kultúra területén. (7. o.)
Itt és most Radu Constantinescu kifogástalan forráskutatást végez, olyan erudícióval, mely kikényszeríti a tiszteletet. (7. o.)
Amikor pedig ez az igyekezet arra irányul, hogy visszaszerezzen, éppen a nemzeti kultúra számára, egy európai nevezetességű művet – s ez A világ harmóniájának esete – az igyekezet annyival inkább megérdemli hálánkat. Tartozunk vele Radu Constantinescunak és a Meridiáne Könyvkiadónak, akiknek köszönhetően mától kezdve Csanádi Gerard családi névvé válik mindazok számára, akik a régi román civilizációhoz közelednek. (9. o.)

*

[Mindehhez fűzzünk hozzá egy újsághírt:]
A római Enciklopédia Intézet védnöksége alatt megkezdték egy átfogó Középkori Művészeti Enciklopédia szerkesztését, mely nagyon gazdagon illusztrált és kommentált, több kötetes mű lesz. A nemzetközi konzultatív bizottságba, mely ezt a sokrétű munkát koordinálja, beválasztották Răzvan Theodorescut.
(România literară, 1985/18)

 

Versek 3