FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékPlágiumvád 70 éve

Plágiumvád 70 éve

Beszéd a palackból
53
10

Ismerkedjünk meg egy kedves, ma is harmatos érintésű levél néhány részletével, mint már-már rokokó hangulatú kis kalandok lírai riportanyagával: „Alig tettem meg a gyalogtúrát és ültem fel a Kemény báró tulajdonát képező kis hegyi iparvasút hajtányára, szembejött egy mozdony, s az vagy négy kilométert visszavitt, míg egy sínelágazódásnál mellékvágányra tolt, s folytathattam utamat. A galonyai állomásról három perccel előbb ment el a vonat, kétségbeejtő szomorúságomra. De még mindig nem adtam fel a reményt, mert pont négy órára délután a következő személyvonattal is megérkeztem volna, ha – nem lett volna a Maros-völgyi vonatnak 50 perc késése, ami miatt Székelykocsárdról 14 perccel hamarább ment el a Brassó–kolozsvári gyors, mint ahogy én odaérkeztem. Így délután háromtól éjszaka fél tizenkettőig fogcsikorgatva, egyedül ültem csepergő esőben Székelykocsárdon, ugyanazon az állomáson, melyről Nagycsütörtök című versemet írtam. Csak éjszaka kettőkor érkeztem Kolozsvárra."
Igen, kedves olvasó, a levelet Dsida Jenő írta menyasszonyának, Imbery Melindának 1932. augusztus 10-én, szerda déli 1 órakor, miután visszatért Kolozsvárra a havasokból, ahova a marosvécsi találkozót követően hívták kirándulni vendéglátói. „Néhány kilométerrel odébb már csupa hó volt minden. Vasúton, kisvasúton, hajtányokon mentünk fel, de azért gyalogolni is kellett jó sokat. Két éjszakát töltöttünk künt, a levegő majdnem a fagyponton volt, borzas gomolyagban szállt a lehelet a szánkról. Hosszú, egyik oldalra nyitott sátort építettek a móc parasztok nekünk, s előtte hatalmas, száraz fenyőtörzseket gyújtottak meg, melyek éjjel-nappal égtek, részint, hogy melegítsenek, másrészt, hogy távol tartsák a medvekomákat, akiknek igen kiterjedt rokonságuk él Galonyán."
Eddig tehát a makk ász hangulata a magyar kártyáról – annyi különbséggel, hogy nem januárt írunk, hanem augusztust, s hogy a makk ászba a medve nem tolta be a képét.
„Az első nap reggelén mégis, nem éppen kellemes meglepetésünkre – egészen friss medvenyomokat fedeztünk fel sátrunk közelében. Kemény Jánossal, két móccal elindultunk négyesben megkeresni, s bár egész nap csatangoltunk a havason, nem tudtunk rábukkanni. Visszatérve, jól megijesztettük a társaságot: Kemény János engem is megtanított úgy bőgni, mint a medve szokott, s a közeli fenyvesben elbújva bőgni kezdtünk. Nagyon mulatságos volt, a bátor író urak annyifelé szaladtak, ahányan voltak. Szegény Berde Mária majdnem beteg lett."
A társasághoz ugyanis nők is tartoznak: „Egész nap ettünk, ittunk, színházat játszottunk. Az írókon kívül Kemény báróné, br. Kemény Gizella és gróf Bethlen Balázsné voltak velünk. Nagy medvebőr nadrágokba öltözve, szőrkucsmákban, csizmákban olyanok voltak, mint valami eszkimók. Igen kedves, intelligens nők valamennyien." Ennek az ismeretnek biztosan örült a költő menyasszonya. „Éjszaka a tábortűz mellett sok bort ittunk, és éjfél utánig énekeltünk kuruc dalokat. Olyan kedves, olyan meghatóan szép volt az egész, hogy sohasem fogom elfelejteni."
A levélből az is kiderül, kinél és hol lakott ekkor a költő: „Címemet tudod: Dr. Sulyok István címén Cluj-Kolozsvár, Piata Unirii (Főtér) 13. II. emelet."
Tizennégy hónappal később már a Fürdő u. 14-ből ír a hazai Pen-Club magyar tagozatának titkáraként levelet Berde Máriához: „A Nagyságos Asszony már bejelentett Rebreanu magyar tárgyú regényei című előadását október hó 14-én délután 6 órára tűztük ki. Az előadások a kolozsvári Újságíró-Club (New York szálloda) helyiségében lesznek." A „kiváló tisztelettel" is mennyivel fagyosabb, mint négy évvel korábban, 1928-ban írott leveleinek az aláírása, ugyanannak a Berde Máriának: „Kézcsókkal és mély tisztelettel"... Olvassunk csak bele egyik akkori levelébe: „Július 18-án Vásárhelyre utazom, és nagy szerencsémnek tartanám, ha Nagyságos Asszony előzetes engedélyével személyesen tiszteletemet tehetném." Vagy egy másik levélben, 1930-ból: „Drága jó Nagyságos Asszony! Édes jó Nagyságos Asszony!" „Őszinte, mély tisztelettel és szeretettel csókolja kezét Dsida Jenő az apród".
Kiváló tisztelettel? Süket, aki nem hallja, hogy itt valami történt, hogy a Pen-Club tagozat alelnök asszonyával a titkár úr érthetetlenül hivatalos és távolságtartó.
Az irodalomtörténészek tudják, miért. Mert Berde Mária megsértődött Dsidára, azon oknál fogva, hogy a költő (Berde Szentségvivők c. regényének kiadói lektoraként) nem szállt szembe Kós Károlyékkal, akik úgy látták, hogy e regény színvonala nem üti meg az Erdélyi Szépmíves Céh mércéjét. Ez 1933 folyamán történt. A vérig sértett Berde bosszúja sehogysem csillapodott, a dolog szakadásig fajult, mármint kiválásig és új magyar írószövetség megalakításáig, ez volt az EMÍR, az Erdélyi Magyar Írói Rend. De Berde Mária persze ettől sem lett nagyobb író, pláne költő.
Ugyanebben az évben, tehát 1933-ban megjelenik Dsida Jenő második verseskötete, a Nagycsütörtök, benne a címadó verssel.
Az intrika, az uszítás, a lihegés, a fülbe-sugdosás nem akar csillapodni, Berde kitartóan, hosszú éveken át köszörüli a nyelvét Dsidán, aki medveként annyira megijesztette ott a havason. Idézet fél évvel a medve-kaland után, 1933 januárjában írott leveléből Molter Károlyhoz: „...Lacit kérdőre vontam, miért adta ki Dsidának a könyvet bírálatra, holott akkor már tudták, milyen jellemtelen volt Bárddal szemben. (...) Ha Maga tényleg mosta a kezét, akkor persze van valami igazuk, de akkor sem járnak igaz úton azzal, hogy pontosan Dsidát szemelték ki, akinek kompetenciája igazán kétségbevonható..." (Ha már éppen szóba került: leveleik tanúsága szerint Dsida és Bárd Oszkár végig a legjobb, szeretetteljes viszonyban voltak egymással.)
Egy – pontosan egy évvel később – 1934 januárjában született másik levelében Berde már azt is számon kéri Moltertől, hogyan merészelte megdicsérni Dsida Nagycsütörtök c. versét, holott azt őtőle, mármint Berdétől „ollózta" Dsida: „Jelezze nekem azt is, megírta-e Dsidának az általam kívánt levelet." (Az írónő „kíván", elvár, feladatokat osztogat, lármáz, utasít, minősít, panaszkodik.) „Végtelen fáj nekem, hogy még meg is dicsérgette a tőlem ollózott ideát, s ha volna több energiám, meg is szellőztetném a dolgot, így azonban elnézem, hogy miután Dsida a könyvet visszadobta, még meg is lopta, és barátaim (...) fel is magasztalták a nagyszerű jelképet, a kocsárdi állomást."
Az írónőt tehát meglopták.
Annyi esze azért még maradt, hogy a nagy nyilvánosság előtt ne röhögtesse ki magát.
Újabb majdnem egy év elteltével Berde írógépe még mindig keményebben csattog, mint a Kocsárdon tolató szerelvények kerekei:
„Dsida? Ő egy kis rüpők, akire köpünk. Hozzám mérhetetlenül komisz volt, a fizetett rossz cseléd módján viselkedett – azért nem kívántam, hogy Maga ismertesse; mert ő belém taposott, s mi több, a munkámba taposott, azután pedig meglopott." Figyelem, az írónő megint (vagy még mindig) „kívánságokat" fogalmaz, kívánja vagy nem kívánja, hogy Molter ismertessen, hogy Molter ismertethet-e valakit, s mindezt annak az ártatlanságával, akinek minden megengedett...
(A rüpők változat azóta már kiesett nyelvünkből, de mindannyiunk számára világos, hogy Berde megengedte magának, hogy leripőközze a legnagyobb erdélyi költőt.)
Újabb év telik el. Tévedne, aki azt hinné, hogy Berde csak Moltert szórakoztatja szűnni nem akaró, beteg áskálódásával. 1935-ben Kabdebó Erna a címzett, neki feladata Kemény János tudomására hozni, hogy „Regényem bírálójául Dsida Jenőt én nem óhajtottam. (...) Dsida egyeben kívül még azzal is megrövidített ügyemben, hogy a regény utolsó akkordjait, a kocsárdi jeleneteket kivette s felhasználta saját írói céljaira."
Hm.
Ez súlyos vád, s függetlenül Berde és Dsida mai írói-költői rangjától, meg kell vizsgálnunk, annyi-e a valóságalapja, mint a kor egyéb nevezetes plágium-vádaskodásainak (egy román szerző akkoriban azzal vádolta Thomas Mannt, hogy tőle lopta a József-tetralógiát, egy másik úgy tartotta számon, hogy valójában ő a kibernetika atyja, csak tolvajlás áldozata lett stb.), avagy Dsida tényleg „ollózott" Berde Máriától?
Idézzünk mindenekelőtt Márkus Bélától, aki a Kortársban nemrég közölt tanulmányában foglalkozott a regényhelyszín és a vers azonosságának kérdésével. Követve a regény cselekményét, Márkus ismerteti a jelenetet, amelyben a regény szereplői összetalálkoznak Kocsárdon:
„És ezután jut el történetmondó ahhoz az epizódhoz, amelyikben mintegy tablószerűen sorakoznak egymás mellett a regény főalakjai, Zudor, Ajtony és Tóth Pálma és a velük véletlenül találkozó Szlanik. A helyszín tehát, mint már annyiszor, a kocsárdi állomás. A korábbiakhoz képest azonban új epikai elem, mégpedig a részletező leírás, a bemutatás szolgál a találkozás szemléletes megjelenítésére. »Reménytelen mezők, céltalanba kerekedő messzeségek közepette ázottan, kedvtelenül állott a kocsárdi állomás« – hangzik fel nyitányként a csupa megszemélyesítésből alkotott lírai futam, hogy ezt követően is rongyos hófoltok, piszkos ködök és varjúfelhők érzékeltessék a környezet nyomasztó uralmát. A vonat mint kígyó csúszik az állomás felé, méghozzá »a vég nélküli lehangoltság térein«, ahol mindent beborít a lehulló homály, s ahol a tolató mozdonyok keserves sikoltásait hallani. A befutott vonatnak »feltépett« oldala van, itt pedig »tülekedést, oktalan zsivajt« ver fel »az ádáz, kényszerű ostrom«. Az utazók egyike, a repatriálni akaró, azaz Magyarországra tartó Tóth Pálma ebben a tolakodásban kér segítséget a csak később felismert Szlanik Sándortól, aki ekkor már elvesztette a Mécs szerkesztői posztját, épp – ahogy a vezérigazgató indokolta – a »bizonyos irányban való exponáltsága« miatt. A váróterem padjain »az unalomtól majdnem elalélt emberek« nyúlnak el, egyetlen petróleumláng pislog a bekormosodott üvegen. » Keserű-kegyetlen parasztdohánynak, izzadt darócoknak, száradó csizmáknak és durva ételeknek szaga állott az arcmagasságban fullasztóra hevített, lábszárnál élesen, huzatosan hideg épületben«, ahol karácsonyra szabadságolt katonák »részeg-boldog danája búgta át a termeket«. Ez a környezet nem töltheti el az otthonosság, a melegség jó érzéseivel a véletlenül összefutókat, a hamarosan különböző irányba indulókat, a megtaposott, megzúzott szívűeket. Közöttük Szlanik arra vállalkozik, hogy Kolozsvárig »elgondozza« a Magyarországot választó Tóth Pálmát, ám folyton Zudor Anna korábbi szavai foglalkoztatják. Szinte gyűlölte miattuk – vallja be –, gyűlölte az állításáért, a jóslatáért, hogy Erdélyben a jószándékúak a világnézeti harcokon túl valahogy mind találkozni fognak.
»– És találkoznak is, íme! A kocsárdi állomáson – és így! Szétfutóban... – Ó nem... nemcsak a kocsárdi állomáson, és nem csupán így! Hanem lélekben, és akárhogy is széjjelszóródunk!« – hangzik az összegzés a párbeszéd végén.
Az egymásra utalt közösség hangja ez. Az epizódok közül azonban nem emiatt esett erre a választásunk. Hanem azért, mindenekelőtt, amit ajánlatként a regény egyik korábbi jelenetében Krammer-Molter vet fel: »A kocsárdi állomás unalmát olyan fogalommá lehetne tenni az erdélyi életben, mint a sírva vigadást az összmagyarságéban.« Feltevés, nem hirtelen ötlet szülte, hogy volt, aki ezek nyomán csakugyan megkísérelte e fogalommá tevést. Nem más lehetett ez, mint a Szentségvivők egyik lektora, Dsida Jenő, a Nagycsütörtök című vers szerzője. Az Erdélyi Szépmíves Céh rajta kívül még Molter Károlyt és Tabéry Gézát kérte fel a könyv bírálatára. Berde Mária nem tesz különbséget közöttük, amikor – már a kötet megjelenése, az EMÍR-nél történt kiadatása után – Tompa Lászlónak panaszkodni kezd: »Maga talán nem is tudja – írja az egyik levelében –, mi minden érte még a tudottakon kívül e szegény könyvemet. Három lektor rabolta meg, témát és címötleteket merítve belőle, úgyhogy részleteket kellett emiatt kihagynom, és címét, mottóját megváltoztatnom.« Ha burkoltan, ha nem a nyilvánosságnak szánva is, de elhangzik a tolvajlás vádja arra a Dsida Jenőre vonatkoztatva is, akinek a szerepéről, viselkedéséről korábban, még a Szentségvivők kiadása körüli hercehurcák idején szintén Tompa Lászlónak számol be. Miután megköszöni neki, hogy a könyve ügyében mellé állott, habár nem sikerült megtudnia, hogy milyen értelmű volt a nyilatkozata, kitér a lektorok munkájára is. Tabéry szóbeli, Molter írásbeli nyilatkozata után furcsállja, hogy Kovács László még Dsidának is kiadta véleményezésre. »Dsida aztán nem akart írásban nyilatkozni – állítja a levél –, csak szóval adta tudtomra (miután beutaztam Kolozsvárra, és sarokba szorítottam), hogy a regény nem üti Dosztojevszkij mértékét, nincs semmi benne, csak Osvát felmagasztalása, érdekes benne csak az, hogy megtudunk belőle benső dolgokat a marosvásárhelyi mozgalmakból, ő különben nem olvasott el a Céh könyveiből kettőnél többet, s így a világirodalom legnagyobbjaihoz mérte művemet stb. Mindebből láthatja – fordul a címzetthez a levélíró –, én legalább látom, hogy meg van dolgozva, s azután azt is megtudtam – Molternak bevallotta –, hogy nem is olvasta el csak darabig a könyvet.«
Hogy meddig, melyik részig, részletig? – kideríthetetlen. Kárunkra pedig aligha lenne annak a tudása, hogy a nagycsütörtök misztériumának, Jézus élete halálküzdelemmel terhes epizódjának helyszínét a Dsida-versek az idők során miért, mi okból cserélték föl az Olajfák hegyéről a kocsárdi váróteremre. Lisztóczky László ihletett tanulmányának (Hazanéző, 1990/2.) az a címe ugyan, hogy A székelykocsárdi váróteremből az Olajfák hegyére, ám ha sorra vesszük, időrendet tartva, a szenvedéstörténet e nagycsütörtöki stációját témául választó költeményeket, a Mint a bolond csillag című, 1927-es zsengéjétől kezdve a Nocturnón át az első átfogó feldolgozásig, az 1929-ben keletkezett Nagycsütörtökön címűig, akkor jeleit se látni a cserére készülődésnek. Az alkotó titka, a költészet rejtélye marad, hogy a közvetlen előzményként számon tartott Nagycsütörtökön kanyargós útú erdője, benne a sátánarcú fáklyásokkal, milyen sugallatra, minek következtében váltott át a fullatag sötétségű kocsárdi váróterem képére, s arra a beteljesíthetetlen vágyra, hogy a várakozó a maga mély állati félelmét »jó, meghitt emberekkel« tompítsa vagy oszlassa el."
Eddig tehát Márkus írása. (Többé-kevésbé e kérdéshez kapcsolódnak Mózes Huba és Kabán Annamária, továbbá Lisztóczky László, és persze Láng Gusztáv különböző tanulmányai. Ezek sok fontos kérdést tisztáznak, s bár többnyire tényként kezelik, hogy a költő a regény ismeretében írta meg a verset, egyikük sem tartja ezt a lehetséges élményt döntőnek.)
Érdekes kérdés lehetne a következő: a regényben Krammer nevet viselő Molter Károly vajon nem fogalmazta-e meg valamikor a valóságban is azt, amit a Kocsárd által sugárzott depressziós, reménytelen életérzés metafizikájának nevezhetünk? A regényben elhangzó mondata vajon nem egyszerű idézet-e? Vajon a Szentségvivők s a Nagycsütörtök Kocsárd-motívumát, tehát mind a kettőt, vajon nem Molter Károly egy szélesebb körben ismertté vált észrevétele előlegezi meg? Ám e kérdést fölöslegessé teszi a tény, hogy a kocsárdi állomás önmagáért beszél, mégcsak Bolyaik és Lobacsevszkijek konzsenialitása sem szükséges ahhoz, hogy egy íróember felismerje: különösen autentikus helyszínre, elátkozottságában is karakteres vidékre érkezett. Hanem a Tompa Lászlónak írott levélből az is kiderül, hogy az írónő ekkor már nemcsak Dsidát, hanem minden lektorát tolvajlással vádolja, köztük azt a Molter Károlyt, aki könyvének egyik hőse (amellett, hogy később lektora is – kicsi ország ez az Erdély), s akinek annyit panaszkodott Dsidára. Igen, ez már a delírium, mint ahogy az is, hogy a regény oly frappáns, oly emlékezetes eredeti címét (Marokszedők) a tolvajok miatt kellett szegény meglopott szerzőnek megváltoztatnia.
Szögezzük le a következőket:
1.) A Szentségvivők igen erőtlen, modoros, fárasztó, túlírt regény, melynek egyetlen soványka izgalma abban áll, hogy az olvasó találgathatja: könyve melyik figuráját melyik valóságos személyről mintázta a szerző.
2.) Ha Dsida versére hatott volna e regény, e hatás nem haladhatja meg bármely útibeszámoló hatását, amelyet bármely erdélyi utazó bármikor megfogalmazhatott, főleg, miután ott ette a fene fél éjszakákon át a székelykocsárdi állomás várótermében. Ahogyan Láng Gusztáv fogalmazott: Nincs ember, aki ne káromkodott volna Kocsárdon, miközben átszállásra várakozott. Ez egyetemes erdélyi élmény. (Láng Gusztáv szóbeli közlése.)
3.) A valóságon kívül létezik egy leképezett valóság is, egy feldolgozott, szerencsés esetben művészi erővel szublimált, tömörített, sűrített ábrázolása a valóságnak.
4.) Ha egy író a valóságról ír, ebben egyaránt inspirálhatja a valóság maga ugyanúgy, mint a rá vonatkozó, többé-kevésbé művészi vagy amatőr feldolgozottságú ábrázolások, szuverén látomások, egyszóval mindaz, amiről mint előzményről beszélhetünk. Kétségtelen, hogy ilyen esetben az a szerencsésebb, ha a szerző utal rá, hogy mások már foglalkoztak a témával.
5.) Berde Mária maga is írt verseket, költőnek számított, nemrégiben e hasábokon magam is elismerően idéztem néhány sorát. Ha fölismerte, hogy zsánerképe mögött ott sejlenek a „kocsárdi Godot", a magára hagyott megváltó, a kafkai irracionalitás és az egzisztencialista kiüresedettség motívumai, tehát a regény körén túlmutató értelmek: akkor miért nem írta meg maga azt a nagy szimbolikus verset, amely végre Ady színvonalán folytatta volna az Ady halálával megszakadt beszédet. (De ha már nem írta meg ő, miért fáj neki, hogy megírta más?) A Nagycsütörtök ugyanis, ha nem él is Ady eszköztárával, de Ady óta az első elementáris nagyszimbólum a magyar költészetben. E kifejezésen azt a szimbólumot értjük, amely nem egy vers stiláris készletébe tartozó egyik szókép a sok közül, hanem egy egész verset meghatározó, azon is messze túlnövő, akár az egész nemzet tudatát megérintő, abba belevilágító, azt megrázó analógiás jelentés. Vajon miféle nemzetre gondolok? Például az albatroszok és költők együttes nemzetére.
Berde Mária, ahelyett, hogy megtisztelve érezte volna magát, amiért regénye néhány bekezdése ihlető impulzusként szolgált – ha szolgált – egy remekmű megszületéséhez (mely tényt a kritika minden bizonnyal elismerően nyugtázta volna), ehelyett fenyegetőzni, berzenkedni és csápolni és handabandázni kezdett, és fröcskölő gyűlölettel beszélni arról a pályatársáról, akinek köszönhetően egyáltalán tekintélyt vívott ki a világban az a kifejezés, hogy erdélyi magyar költő. Mert Dsida angyali alakja és életműve e három szónak olyan fényt kölcsönzött, hogy abból mindenkire jutott, aki e kis hazában életében bár két sort is leírt, ideértve Berde Máriát is.
Filológiai értelemben egyébként nem feltétlenül bizonyítható, hogy Dsida a Berde-regény ismeretében írta volna meg a Nagycsütörtököt. Úgy tűnik, ezt hamarabb papírra vetette, mintsem lektori szorgalomból nekikezdett volna annak, hogy végigrágja magát a Szentségvivőkön. Persze az sem zárható ki, hogy hátulról kezdte olvasni, vagy hogy valamilyen felolvasáson már korábban alkalma nyílt megismerkedni a szóban forgó bekezdésekkel. Az irodalomtörténészek mostanig mindenesetre meglepő hiszékenységgel felültek Berde Mária vádjainak, készpénznek véve, hogy Dsida lektorként még a Nagycsütörtök megírása előtt megismerkedett a regénnyel. Saját ismereteim alapján ez nem bizonyítható és nem is valószínű.
Akárhogy is, e kapcsolat, melynek elején a tizenéves költő verset dedikál a költőnőnek, később pedig tisztelettel emlegeti egy versében, csúnya véget ért. Berde Mária pedig azóta sem tudott felkapaszkodni a Parnasszusra, sem mint író, sem mint költő. Az egyetlen esélyét annak, hogy odafenn együtt emlegessék a magyar költészet egyik csodagyermekével, végzetesen eljátszotta.

*

Levélidézeteink megtalálhatók a Dsida Jenő neve alatt megjelent, Séta egy csodálatos szigeten című kötetben, amelyet a költő cikkeiből, riportjaiból, novelláiból és leveleiből rendezett sajtó alá Marosi Ildikó. E kötet a Kriterion könyvkiadónál jelent meg 1992-ben, és nem emlékszem rá, hogy az azóta eltelt 15 évben komolyabban foglalkozott volna vele bárki is.
Dsida Jenő igen érdekes publicisztikai írásai közül – amelyekből kiderül, hogy újságírónak is igen kiváló volt – hadd emeljük ki azt, amelyben a Tamási Áront ért plágiumvádat járja körül (Ki lopott? avagy Szép Ernő a Hargitán). „Először egy kávéházi sarokasztalnál hallottam mint hétpecsétes, súgva elmondott titkot, hogy az Ábel-regényt nem Tamási Áron írta, hanem Ladó Laji, és Tamási Áron kétezer lejért vette meg tőle az »anyagot«. Másnap egy délutáni teán bízták rám titokzatos arccal a pikáns irodalmi csemegét. Harmadnapra már az utcán szólítottak meg barátaim: – Hallottad a Tamási-féle botrányt?" A derék kolozsváriak már akkor sem tagadták meg magukat, és biztosan bosszankodtak is, amikor kiderült, többek közt Dsidának is köszönhetően, hogy ebben a mocskos ügyben Tamási a báránynál is ártatlanabb, a Ladó Laji névre hallgató surmó legényke viszont notórius szarka.
Végezetül, ugyanebből a kötetből, érdemes idézni Spectator, azaz Krenner Miklós szavait, amelyekkel Dsidát búcsúztatta. (Regényének Krammer Péter nevű alakját Berde Mária egyébként talán nemcsak Molter Károlyról mintázta, hanem vélhetően Krenner Miklósról is.) Krenner szavait azért gondolom helyénvalónak idézni, mert pontosan azt világítja meg, mire gondoljunk a Nagycsütörtök bizonyos sorait olvasva, pl. az ilyeneket: mint ki finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit.
Íme hát Spectator nekrológjának egy-két mondata: „...nem lehet e koporsóra, amelyben ifjú vándor költözik át a túlsó partra, kínzó önvád nélkül pillantani. (...) kénytelen vagyok megismételni a rémítő vádat. (...) Dsida úgyszólván semmit sem kapott."
„Adva volt egy ifjú lángész, transzilván irodalmunk legnagyobb ígérete, a lírai regény byroni magaslata felé szálló költő, a költői élmény elárulása nélkül a formaművészet mestere, adva volt a mesteri műfordító, a legnagyobb kultúra hordozója ezen a területen, adva volt az új klasszicizmus és szellem egyik legvitézebb lovagja, s nem nyert egyebet, mint egyetlen igazi kötet lehetőségét, egypár szépirat munkatársi szerepét és egy napilap segédszerkesztői tisztét, sovány anyagi lehetőségeket olcsó élet és szerény bohémségek művészetéhez."

Dsida Jenő
Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Megjelent a 2007. januári Irodalmi Jelenben

 

Drámák 3