FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékPlágiumügy hetven éve

Plágiumügy hetven éve

Beszéd a palackból
102
15

A Sorsunk című kiváló folyóirat Pécsett jelent meg a negyvenes években. Még a háború előtt indult Várkonyi Nándor kultúrhistorikusnak, a kor egyik legműveltebb gondolkodójának (többek közt a Sziriát oszlopai szerzőjének) szerkesztésében. 1943 júliusában a Sorsunk a következő verset közölte mint Lőrincz Ferenc alkotását:

Ha élne, este csöndesen döcögve
kiállna a vén, kopott küszöbre
s kemény kezembe lankadt jobbot adva
érdeklődő vidámsággal fogadna:
„Zivatarfelhők nem jártak felétek?
A pisztrángoknak jó volt a csalétek?
A hátizsákod nem sértette vállad?
Ott fenn a fenyveserdők mit csinálnak?"
Aztán turista-élceken derülne,
Vacsora-váró asztalomhoz ülve;
én meg vidulva ritka tréfa-kedvén:
legszebb halam a tányérjára tenném.

Ebből az újszövetségi szelídségű versből, ha csak itt-ott is, és ha csak alig-alig hallhatóan is, kiérezhető egy olyan távoli akusztika, amely Juhász Gyulára meg a fiatal József Attilára emlékeztet. De vajon ki a szerzője? Juhász Gyula és József Attila biztosan nem; akkor talán Lőrincz Ferenc?
Alig jelent meg a lapszám, a Magyar Nemzetben a mindig kiválóan tájékozott, francia szerzők eleganciáján nevelkedett Bóka László csap le a magas labdára. Megalázó fölényességgel oktatja ki Várkonyit, hogy irodalmi tolvajlás esete forog fenn, épp hogy orgazdának nem nevezi a szerkesztőt. A vers igazi szerzője ugyanis nem más, mint Áprily Lajos, aki több mint húsz éve írta, s akinek több kötetében is olvasható.
Melyek az ügy tanulságai ma, háromnegyed század elteltével?
Bóka kemény szavaira indignáltan reagálva, Várkonyi Nándor így fogalmaz: „Badarság bárkitől [e] honban azt követelni, hogy a tízezerre menő magyar verset mind fejből ismerje". De Bóka engesztelhetetlen: „Nem is bárkitől követeljük ezt, hanem a modern magyar irodalom historikusától s egy mai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőjétől. Én ismertem olyan szerkesztőt, Várkonyi Nándor is ismerte, ki előtt nem lehetett olyan magyar verset említeni, hogy ne ismerte volna. Babits Mihálynak hívták."
Kritikusunk ezúttal nem alkotott stiláris remeket: mondatában háromszor is felsistereg ugyanaz az ige – de ettől eltekintve, Bókának alighanem igazat kell adnunk.
Itt álljunk meg egy pillanatra.
1943-ban tehát mintegy tízezer magyar verset kellett volna, vagy lehetett volna ismernie egy szerkesztőnek (s ha nem konkrét számnak, hanem nagyságrendnek tekintjük e számnevet, kb. „tízezernyi" vagy „tíz meg tízezer" értelemben, akkor Várkonyi és Bóka ennek két-háromszorosára gondolhatott). Nos: ha ez volt a helyzet 74 éve, akkor vajon hány magyar verset „illik" és mennyit kötelező ismernie a.) egy művelt olvasónak, b.) egy költőnek, c.) egy tanárnak, d.) egy szerkesztőnek? Az azóta született magyar versek száma biztos, hogy százezres nagyságrendű – és még mindig csak a magyar verseknél tartunk.
HÁNY KÖLTŐNEK KELL HÁNY PALACKOT SORSÁRA BÍZNIA, HOGY MEGTEREMTŐDJÖN A POÉTIKAI ÜZENETEK PIACÁN A KÍNÁLATI ÉS KERESLETI OLDAL EGYENSÚLYA?
Az internetnek, mint minden eszköznek, két éle van: egyrészt tehetővé teszi a klasszikus lírai életművek rengetegében való gyors eligazodást, bővíti a szerkesztő ellenőrzési, rákeresési lehetőségeit – de a kalózkodás esélyeit is, hiszen szinte áttekinthetetlenné növekedett a jó versek, a közölhetőségi szintet megütő alkotások halmaza.
Innen most érdekes gondolatmenet vezetne ahhoz a kérdéshez, hogy hány jó versre van szüksége a nemzetnek, vagy az emberiségnek, egyszóval a nemzeti irodalmaknak és a világirodalomnak. Mint – gondolom – sokaknak, nekem is van erre válaszom (legalábbis feltevésem), de ahhoz szükséges térrel, hogy kifejtsem, itt és ezúttal aligha rendelkezem.
(Közbevetve: Lőrincz Ferenc létező figura volt, ráadásul gimnáziumi tanár. Érdekes módon az ugyancsak művelt és versbeszédekben otthonos Székely János is lépre ment egy plagizátornak, aki Ratkó József egy versét küldte be az Igaz Szóhoz. A vers megjelent, skandalum lett belőle, akkor kérdezte egy kolozsvári költő-barátunk: Ne szórakozzatok már, minden egyes Ratkó-verset ismernünk kell? Ő is ugyanazt az igét használta, mint amit harminc évvel korábban Bóka László.)
E plágium azonban további izgalmas kérdéseket is felvet, némileg kapcsolatban az imént tárgyaltakkal, mármint, hogy meghatározható-e az ismerni-felismerni kötelező versek optimális száma.
Játsszunk el a gondolattal: ha Lőrincz Ferenc tanár úr nem egy húsz évvel korábbi verset választ ki, hogy saját neve alatt beküldje Várkonyi szerkesztő úrhoz, hanem egy százhúsz évvel korábbit, vajon mi történt volna?
Vajon mettől meddig terjed időben a jelenkor, vajon hol húzódik, hogyan határozható meg az olyan időhatározók érvényessége, mint pl. „mai" vagy „kortárs", vagy „jelen idejű" – mennyi idővel korábban írott versekről hihető el, hogy „most" írták őket, egészen frissen, éppen ma?!
Ha Lőrincz Ferenc rábukkan valahol egy ismeretlen, ám zseniális Csokonai-versre, és azt küldi be bármelyik szerkesztőségbe: vajon elhitték volna-e, hogy ezt valaki a 20. század derekán írta?
Nyilván nem.
Közelítsünk. És tegyük félre egy pillanatra az ízlés és a stílus változásával összefüggő esztétikai tényeket és opciókat. Petőfi valamely verséről (pusztán csak a nyelvi megformálást tekintve, nem a stilárisat) hihető lett volna-e 1943-ban, hogy akkor írták?
Nem.
Felvethető, hogy a nyelvi és stílusbeli változásokat markánsan hordozó elemek szorosan összefüggenek, nem bonthatóak szét. Tegyünk egy másik próbát. Prózai vagy színpadi művekben, főleg egy-két bekezdés szintjén, kevésbé tetten érhetőek a stílusjegyek, mint a költeményekben. Bessenyei vagy Kármán prózájáról, Katona vagy Madách drámai alkotásainak részleteiről el lehetne-e hinni, hogy a huszadik században írták őket?
Semmiképp sem.
Zrínyi Miklós addig ismeretlen, megrázó versét Izsák fia haláláról, amelyet a 19. század végén fedeztek fel, hiába közölte volna valaki mint sajátját 1890-ben. Nem hitték volna el, hogy valaki „ma" így ír. És nem a barokk elemek miatt.
A plagizátorok tudják ezt. És ezért, kitűnő hallásukkal, csakis olyan versek révén próbálkoznak elismerést szerezni maguknak, amelyekről érzik, hogy a kor beszéde, a jelen idő hangja szól belőlük.
Nemcsak a stílus avul el: a nyelv is.
Ez az avulás persze nem zárja ki a műélvezetet. Balassit is szeretjük, Heltai Gáspár egyik kedvenc szerzőm. Az angolok ma is élvezik Shakespeare-t, holott már rég nem beszél senki azon a nyelven. Magyarra viszont 50-80 évenként újra szokás fordítani, még akkor is, ha az előző fordításokat a legnagyobb magyar klasszikusoknak köszönhetjük. És így nekünk 6-8 Shakespeare jutott, míg az angoloknak meg kell eggyel elégedniük.
Azt hiszem, körülbelül százévenként keletkeznek a nyelvi valóságban azok a törésvonalak, amelyek elválasztják a ma irodalmát a tegnapétól, a beszéd jelen idejét a múltbélitől. Áprily verse még bőven befért ebbe, sőt, még mintegy húsz-huszonöt évig alkalmas lehetne rá, hogy tájékozatlanabb szerkesztőket meg lehessen téveszteni vele. Később már nem.
Áprily maga állítólag nem vette rossz néven a tréfát, nem orrolt meg Várkonyira, és jót nevetett az egészen. Lehet, hogy őt is foglalkoztatták ezek a kérdések, és eltöprengett azon: vajon tekinthetjük-e a nyelv változását fejlődésnek? avagy éppenséggel távolodunk valamitől, valamilyen fontos tudástól? Ahogyan Martin Heidegger fogalmazott tizenhét évvel később, jóval azután, hogy Hamvas papírra vetette életműve legjava részét: „Az ember a neki mindenkor sorsszerűen juttatott nyelvet mintha elfeledte volna, és ilyen értelemben nyelvtelenné lenni látszik, bár emberemlékezet óta még sohasem beszéltek folytonosan annyit a földkerekségen." (Keresztury Dezső fordítása mintha kevésbé lenne emlékezetes, mint az eredeti: „...in diesem Sinne sprachlos zu werden, obgleich seit Menschengedenken noch niemals so unausgesetz Vielerlei rund um den Erdball geredet wurde." A sprachlos szót ezúttal érdemes lett volna nyelvnélkülinek, vagy akár nyelvét-vesztettnek, esetleg nyelvefosztottnak fordítani. (Heidegger: Nyelv és haza) „Az ember, úgy látszik hontalan lett", folytatja a filozófus, Der Mensch scheint heimatlos zu werden.
Heimatlos, vagyis hazátlan, ahogyan e nevet Bulgakov hőse, Ivan Nyikolajevics Hontalan választotta magának. Vagy kinek ne jutna eszébe minderről az erdélyi magyarok (Áprily Lajos is az volt) hontalansága, akiknek csúfneve (lehet, hogy fedőneve?), a hírhedett „bozgor" állítólag ugyanezt jelenti. Csak azt nem tudjuk, milyen nyelven. Mert románul és oroszul ennek a szónak semmiféle értelme nincs. Szerintem valamilyen régi és homályos plágiumból származik, amelynek nem találjuk az eredetijét.

Megjelent a 2007. augusztusi Irodalmi Jelenben

 

Dokumentum 3