Mint a valóság totális megragadására tett egyik nevezetes kísérlet él a bölcseleti köztudatban Kierkegaard fejtegetése arról, hogy a fájdalom számára nem más, mint egy erődítmény:
„Halotthoz hasonlóan élek itt. Minden átélt dolgot a feledés keresztvizébe merítek, hogy elnyerhessék az emlékezés örök életét. Minden véges és végtelen dolgot elfelejtettem és felszámoltam. Ott ülök, mint egy gondolataiba merült öreg, ősz hajú férfi és halkan magyarázom a képeket, szinte suttogva, oldalamon egy kisgyerek ül és engem hallgat, jóllehet már mindenre emlékezik, mielőtt elmesélném."
A világot (úgy tűnik) hiánytalanul összefoglaló képek létrejöttéről néhány sorral fönnebb ezt mondja el: „Innen csapok le (a fájdalom erődítményéből) a valóságba és ragadom meg zsákmányomat, de nem maradok ott lenn, zsákmányomat felviszem, s ez a zsákmány egy kép, melyet beleszövök kastélyom tapétáiba."
*
Marshall McLuhan mind kevésbé divatos szerző, őt idézni – mióta a Counterblast már rég nem dernier cri – mind ritkábban és elnézőbben szokás: bocsáttassék meg hát nekünk az ügyefogyottság, hogy a nagy posztgalaktikus álmodozó tételeiből indulunk ki, mikor a szőnyeg helyét keressük kultúránk falain.
McLuhan úgy tudja, hogy az Írást Megelőző Ember teljes mivoltát adta bele abba, amit végzett – hajóépítésbe, házba, görgők készítésébe –; az Írást Ismerő Ember viszont specializált, és emiatt munkájában (és a világban) való részvétele fogyatékos, legalábbis részleges. De korunk Elektronikus Embere, a jóslat szerint, ismét – akár az írást megelőző időkben – teljes emberként fogja megközelíteni a dolgokat.
Ebből – s a technoevolúcióból, ezen belül is főképp a hírcsere forradalmából – következően más lesz az új kor művészete is, jósolta McLuhan. Az ember egészen más társadalmi-kulturális közegbe kerül, s ez nem minőségében, hanem lényegében különbözik az eddigiektől. A művészet ugyanis mostanig nem mindennapi környezetben való részvétel volt, hanem a kiválasztottak különleges „megérkezéseinek" eszköze; technikájában: az érzékszervek finomítására hivatott műkészítmények előállítása. Ehelyett a továbbiakban a művészet mint a környezet jelentkezik majd: nem hídként ember és valóság között; művészet és környezet azonosak lesznek, egybeesnek. McLuhan a Bali-szigetek lakóit idézi: Nekünk nincs művészetünk, mi mindent a lehető legjobban csinálunk. „Vagyis magát a környezetet dolgozzák fél a tartalma helyett" – értelmezi a szigetlakókat McLuhan. Ilyen értelemben az érzékelés szempontjából újpaleolitikus korszak következik ránk.
McLuhan gondolatmenete – a világ mint műalkotás, környezetünk mint művészet – váratlan visszájára fordulása annak a primordiális ambíciónak, melyet olyan jól ismerünk: a világ műalkotásokban történő mind falánkabb integrálásáról van szó („a mindenséget vágyom versbe venni" – Babits). A képzőművészet kezdeteinél eleinte csak Vénusz-alakzatokat vagy barlangfalra festett bölényeket találunk, de az ember fent mondott, ismert mindenségvágya, totalitás-ambíciója előbb-utóbb szükségképpen el kellett hogy vezessen Perszephoné meg nem haladható képzőművészeti gesztusához. (Kerényi Károly – Diodorus Siculus és Claudianus nyomán – ezt meséli: „Démétér Krétából érkezett s egy barlangot fedezett fel Szicíliában, a Kyané forrása közelében. Ide rejtette lányát, Perszephonét, s két kígyóval őriztette. [...] A barlangban a szűz gyapjút szőtt, ahogy Athénben is szokásos volt. Épp egy nagy szőttesbe kezdett – köpenynek szánta az apja vagy az anyja számára –, amely az egész világot ábrázolta."*1
Hasonló – bár bölcseletibb, s ezáltal esendőbb – ambícióra utal Herman Melville polinéz regényalakja, nevezetesen: a föld és menny teljes birtoklásának képzőművészeti szimbólumokban való realizálására. („Sok szabad idejét töltötte azzal, hogy mindenféle groteszk alakokat és ábrákat vésett a [koporsó] fedelére; mintha a maga kezdetleges módján teste összefonódott tetoválásainak egy részét akarta volna lemásolni. Tetoválását szülőszigetének egy elhunyt prófétája és látnoka csinálta, aki a hieroglifjelekkel testére írta teljes elméletét mennyről és földről és misztikus értekezését az igazság birtoklásának útjáról; így hát Queequeg a maga személyében megfejtendő rejtély volt; csodálatos mű egy kötetben, melynek titkait azonban önmaga sem tudta elolvasni, bár eleven szíve köztük dobogott" (Moby Dick). A polinéz (vagy alkalmasint Bali-szigeti) látnok bizonyára nem olvasta Diodorus Siculust, a világ megfogalmazására irányuló becsvágya spontán és természetes volt. Akárhogy is – a világot műalkotásként összefoglalni (mint a polinéz próféta) vagy ábrázolni és újrateremteni (mint Perszephoné; de lásd még Borges univerzumot leképező könyvtárát is): ezekben az esetekben a művészi teremtés aktusa mindig mint az ember felől a világra irányuló cselekvés jelentkezik – McLuhannél viszont a világ tör be műalkotásként az emberi – nem is cselekvésbe, hanem – érzékelésbe.
Van-e ennek a prognózisnak valóságfedezete (jaj, dehogy), vagy az egész merő költői jóslat marad? Mi legfönnebb annyit mondjunk most egyelőre: ma már világos, hogy a McLuhan által várt és ígért művészet nem lesz (vagy nem lesz), hanem nincs.
Vajon miért?
Mai környezetünket az információ és a jel túltenyésző ráépülése jellemzi. Az ember eleinte elámult azokon a lehetőségeken, melyeket megpillantott: lenyűgözte a tudat, hogy „mindenről" értesülhet, továbbá a jel természete: az, hogy az ábra nem(csak) az, ami, hanem valami más (is). A kódolás és dekódolás, a notáció és konnotáció paradicsomi gazdagsága, a hírek mesés bősége, az elgépiesített kommunikáció végül is – úgy tűnik – párhuzamos individuális mitológiák tenyészetébe vezet, s egyáltalán nem szabadította föl azokat az „ősi érzelmeket és érzéseket" (McLuhan), amelyektől az írástudás 3000 esztendeje megfosztott bennünket.
Ezek után próbáljunk meg választ keresni két kérdésre:
– még ha nem tekintjük is a világot műtárgynak vagy egyetlen totális műalkotásban felmutatható és kimeríthető témának, vajon milyen (képző)művészeti következmények adódnak az új helyzetből, melyről McLuhan (is) oly idejekorán megérezte, hogy vissza nem vonható változást jelent?
– vajon miért épp a szövéshez fűződnek a világ újjáteremtésének olyan reprezentatív kísérletei, mint a Perszephonéé és a Kierkegaardé?
A plasztikai formák burjánzó gazdagsága, összetettsége és sokfélesége, a jelentéssíkok zavarba ejtő keveredése után – úgy tűnik – néhány képzőművész olyan formavilág küszöbére jutott el, melyet az jellemez, hogy alakzatait nem annyira az egyszerű természeti és geometriai formákból eredezteti vagy absztrahálja, hanem sokrétűen rafinált, bonyolult formákból és jelentésekből. Vagyis: nem puszta visszatérés ez egy áttekinthetőbb vonal- és jelentésrendszerhez – a visszatérés örök állandó a stílustörténetben –, hanem arról az átvitt értelmű, kollektív ösztönről vagy Szemről van szó, mely bonyolult formákon és jelentéseken edződött, de túltekint rajtuk. A szó szerinti Jelentés szétoszlik, körvonalazhatatlan, meg nem fogható, mint az elektronburok. Az összefüggések nem lineárisak (mondhatnák: nem polifon jellegűek, nem epikusak), hanem inkább összhangzattaniak.
*
Tamás Anna szőnyegein (vagy mondhatnák: látomásain) elemezve ezt a fönt leírt látásmódot, a következőkre hívhatjuk föl a figyelmet:
a szőnyeg belső idejét dinamikus, bár rejtett összefüggés hatja át, mely átszűri a színeket és vonalakat;
funkciók és tradíciók mondén átértékelése, szuverén mozdulat, mely előtörténések és előjelek titkos előterében villantja fel és mozgatja a formák elegáns fantomjait;
melyeknek nem tulajdonítható semmilyen fix, kontextustól független „jelentés": körvonaluk nem az igazi, küszöbön túliak, káprázatosak, meg nem foghatóak, és nem hívják ki, nem igénylik az értelmezést: ez a formavilág egyszerűen van, önmaga; nem idéz meg geometriát és nem mesél semmiről:
nem epikus;
itt minden: majdnem, már-már, vagy alig, vagy szinte; meta-, para-, elő-, utó-, szub-; a való dolgokat tangenciálisan súroló, káprázatként borzoló érintés;
ez a perspektíva nem ortodox; szemünknek szokatlan, de belső rendje, a tér sajátos tagolása nyilvánvaló: nem megkonstruált, hanem a formákból következő; szintaxis kérdése az egész;
redukált és mégis felfokozott jelek a tulajdonnevek fókusztalan, intenzív alkonyatában;
hajdanában a művész figyelme inkább a műtárgyra irányult, később inkább önmagára. A Tamás Annáé – vagy írjuk így: a Tamás Annáké – magára a látásra. Nem a kommunikációra, hanem a nyelvre.
És ez talán a föntebb leírt kulturális helyzetből következik, mert talán ez következik mindabból, amit ott részleteztünk.
*
Tudatunk hozzászokott ahhoz, hogy a szaggatott vonalat is vonalnak lássa, mintegy kiegészítve a hiányzó részeket. Viszont ugyanezt a műveletet valamely esztétikai üzenet megfejtése kedvéért kell elvégeznünk, ez a kiegészítő-továbbgondoló készség gyakran tökéletlenül működik bennünk. A jelentés szerkezete Tamás Anna szőnyegein is diszkontinuus jellegű, mint minden olyan műalkotásban, melynek belső törvényeit kizárólag létrehozójának képzelete definiálja és artikulálja.
Elég azonban belemélyednünk két-három szőnyeg plasztikai terébe, logikájába és idejébe ahhoz, hogy a továbbiakban a szemlélés-elfogadás-befogadás-azonosulás koncentrikus pályáin egyre kevésbé ügyefogyottan közeledjünk magához a – művészi tett realitásán és rácsain túl rejtőző – művészi gondolathoz.
Kétségtelen, hogy Tamás Anna nem kötődik látható szálakkal a szőnyeg művészetének itthoni tradícióihoz. (Itt jegyezzük meg, hogy a szőnyeg köznevet végig szövött szőnyeg, kárpit értelemben használjuk, melynek technikája a szövés, nem pedig a csomózás.) Talán arra is csak ő maga tudna válaszolni: hatott-e rá valaki – vagy valamely iskola – meghatározó módon. Tény azonban, hogy sikerei mintegy előfeltételének tekinthető az a változás, amely a kollektív befogadói tudatban az utóbbi húsz évben – a nouvelle tapisserie diadala óta – végbement.
A textil szemlélet megújítójának – olyan előzmények után, mint Sonia Delaunay vagy a Bauhaus, ezen belül is Anni Albers és Sophie Toeuber-Arp, később Elsi Giaque – Jean Lurçat-t tartják, de az igazi, világméretű szemléletváltással kísért áttörést a hatvanas évek eleje hozta meg, elsősorban a lengyel textilművészek iskolája, élén Magdalena Abakanowicz-csal, korunk egyik legnagyobb képzőművészével. (Említsük meg azonban, legalább a hivatkozás erejéig Anna Sledziewskát, Alice Siodlowska-Wiszniewskát, Krystyna Wojtyna-Drouet-t, Maria Loszkiewiczet is.) A horvát Jagoda Buić, az amerikai Beatrix Sitter-Liver további olyan egyéniségek, akiknek (is) köszönhető, hogy a szőttes művészete ma ugyanolyan rangos ága a képzőművészetnek, mint mondjuk a szobrászat, melyhez egyébként Abakanowicz, Laszkiewicz, Sheila Hicks, Claire Zeisler munkásságában mindinkább közelít is. Nos, hozzávetőleg ez az a nemzetközi kontextus, amelyet előzményként, háttérként figyelembe (vagy egyszerűen: tudomásul) kell vennünk Tamás Anna szőnyegeinek elemzésekor.
A szőttestől a térplasztikáig vezető, a kettőtől a három dimenzió felé tartó úton Tamás Anna is elindult már. (A 300 x 310 cm-es Invokáción például rengeteg kéz emelkedik ki a felszínből koralltenyészetre emlékeztető kuszaságban; zsúfolt sokaságuk egyszerre tehetetlen, erőteljes és fenyegető, mint mondjuk egy alvó szörnyeteg.)
Nevet faliszőnyegeivel szerzett magának. Ezek a szőnyegek már méretükben is monumentálisak: motívumviláguk meleg, kulturált színekben fürdetett robusztus formákból építkezik. A szőnyegek belső terének önálló horizontja van, rejtett ritmika idézi azt a dimenziót, melynek ez a megjelenés csak vizuális visszhangja. Egy szóban: felvételek a psziché s az esztétikum földerítetten tartományaiból; fényképek, melyeknek papírja a gyapjú, vakuja az emlékezés, előhívója pedig a szövőszék.
(Zárjuk a gondolatmenetet egy mesterségbeli fogás ismertetésével, Tamás Anna szőnyegei java részét az általa kidolgozott technikával szövi. Ennek lényege: a felvetőszálak sűrűsége és a villák fogazata nem talál egymással, a felvető így néhol sűrűbb, máshol ritkább, és ez sajátos vibrálást kölcsönöz a szőttes felületének. A szálak kapcsolódása a francia gobelin-szövésből ismerős, s ez – kombinálva a népi szőttesek technikájával meg a sűrűbb felvető alkalmazásával – sajátos minőséget, utánozhatatlan jelleget, mintegy mesterségbeli védjegyet eredményez.)
*
Tamás Anna szőnyegei talán azért annyira – nincs rá jobb szó – hitelesek? meggyőzőek?, mert az őket létrehozó kéz és szem otthonos, tapasztalt és kivételesen magabiztos a tér és általában az anyag (elsősorban a nemes anyagok: a textíliák, a bőr, az ételek) alakításában; e szőnyegek kigondolója szűkebb környezetében konyhaművészetéről éppúgy ismert, mint iparművészként. A szőnyeg nemcsak művesség, hanem – talán minden más művészetnél inkább – kézművesség is; a kéznek pedig, ahhoz, hogy biztos lehessen, ismernie kell az anyag alakításának minél több titkát; a ruhákét, hajdani vagy majdani vagy sosemvolt szobák belsejének élethű létrehozásáét, a fácán megkészítéséét, egy érdekes bőröv megvarrásáét.
A festészet a szétbomló formák és színek káosza után eljutott oda, hogy bekeretezett egy üres felületet és kijelentette róla, hogy abszolút kép.
De a költészet is, száműzve előbb a mondatot, majd a szavakat, szótagokat és hangokat is, kezünkbe adja ugyanazt az üres felületet, mint abszolút verset.
A drámairodalom eljutott a sóhajig, mint kizárólagos cselekményig, a zene pedig – nem kis hangzavar árán – a csöndig.
Vannak szobrászok, akik termésköveket meg öntvény-törmelékeket állítanak ki. Egyes keramikusok pedig cserépdarabkákat. Műépítészek előállnak otromba, rosszul beosztott kockákkal, melyek legfönnebb a mérnökök hozzáértéséről árulnak el valamit, de nem a műépítészéről. Ne foglalkozzunk most azzal, hogy mindez válságtünet-e vagy szélhámosság, vagy mély tartalmak eredeti formában való megfogalmazása – ez a kis emlékeztető csak arra volt jó, hogy rámutassunk: a szőnyegszövés maradt az egyetlen művészet, mely soha nem mondott – hiszen nem mondhatott – le a techné-ről, a mívességről: ha volt valaha, ha lett volna olyan kiállítás, melyen valaki „abszolút szőnyegként" műanyag mosogatórongyot állított ki, ezt csak mint kívülálló tehette volna meg, de nem a textilművészek céhének tagjaként. (Egy gombolyag fonalat kiállítani lehetséges szőnyegként: ez is inkább költői vagy bölcseleti ötletnek – esetleg viccnek – tekinthető, nem pedig textilművészeti gondolatnak.) Ezért töretlen a szőnyeg művészete ötezer vagy még több éve; mert mesterség és művészet, kézügyesség és fantázia, hozzáértés és szuverén vízió szét nem választhatóan fonódnak össze benne.
A fonalból szőtt világ már-már része a természetnek, sokkal inkább, mint mondjuk a festmény, mely két dimenzióban vetíti ki a világot. Látszólag a szőnyeg is kétdimenziós; de ha belegondolunk, hogy akik a szőnyeget szövik, miért nem választják a kényelmesebb megoldást: a szőttes utólagos és sokkal egyszerűbb kifestését az elképzelt mintázat szerint, rögtön megérezzük: a különböző színű szálak egymás mellé válogatása magasrendű teremtő aktus: nemcsak egy ábra létrehozása, de magának az élet technikájának az elsajátítása: látszólag felület, de ezt a szálak olyan mélytextúrája adja ki, mely jellegzetesen nem-felületszerű. Úgy hiszem, ezért szőtt – nem pedig, mondjuk, énekelt vagy vázát festett – Perszephoné, és ezért beszélt Kierkegaard szőtt tapétáról. De fejtegetéseinket aligha fejezhetnénk be másképpen, mint Hamvas Béla soraival, aki Archai című esszékötetében ezeket írja:
„Dickens egyik regényében ír egy asszonyról, aki mindent belesző kézimunkájába, és itt azon van a súly, hogy: mindent. Gondolatot, érzést, vágyat, emléket, vallást, félelmet, rokonok arcát. A kép nemcsak a mítoszokról beszél, hanem arról is, hogy az, aki a munkát szőtte, mit evett, kit ölelt, hol járt és mit hallott. A modern civilizáció szentimentális embere persze azt mondja, hogy: igen, hiszen egy eszköz, egy cipő is magába szívja annak életét, aki készítette. Nem ez a helyzet. A szőttes nemcsak magába szívja, hanem fel is tárja. Ez éppen az, ami benne a művészei Ez az ábrák értelme, hogy: megmutatja azt az életet, amelyet elrejt, s aki készítette, azért készítette, hogy megmutassa benne azt, amit életében magába rejtett."
A férfi „halálvágya: az életen túl lenni és öröknek lenni, mint egy templom, egy eposz vagy egy szimfónia. A nő végtelenség-érzése földi. A végtelenség-érzése: a fonal. Az el nem szakadó élet, az anyából kinövő, folytatódó életszál: ez a nő életöröme, életben maradni és továbbtenyészni. A nő halálvágya beleszövődni az életfonálba és fennmaradni az utódban. [...] Van és örökké él, átbújik ezer és ezer formán és lényegen, de mindig ugyanaz marad, ez a nő magatartása: a női élet fonalszerűsége – ez a nőiség örök élete az anyagban, itt a földön [...].
A múlandóság-jelleg és a halhatatlanság fonal-vágya: ez a női szövés, horgolás, kötés, varrás végső értelme. Ezért kell, hogy a moirák asszonyok legyenek: ők fonják az életet – ez a nő tudása: az életet szőni. Ezért Dickens öregasszonya, aki munkájába mindazt, amit él, beleszövi, s végül mindaz, amit beleszőtt, teljesül. Strindberg egyik drámájában az asszony nem is jelenik meg másképpen, mint úgy, hogy folyton köt (Damaszkusz felé); egy másik drámájában a mű úgy kezdődik, úgy végződik is, hogy a nő kézimunkázik (Haláltánc); fonja férjének, gyermekeinek, környezetének sorsát. [...] Mindenkit és mindent belesző: isteneket, napot, levegőt, életeket, szerelmet, gyűlöletes irigységet. A kézimunka ugyanaz a tevékenység, amit a boszorkány űz, amikor kotyvaszt, sajátságos gyökereket, ásványokat, állatokat főz össze üstjében – varázsitalt készít. A szőttes ilyen varázs-kép, ilyen élet-halál bűvölet, amibe az egész föld bele van szőve. Ez a nő elementáris teremtő tevékenysége: szőni, fonni, ez az ő gyilkossága: elvágni a fonalat."
„A női művészet lényege éppen az, hogy olyat alkosson, mint egy tál étvágygerjesztő étel – ami elfogy. Legyen olyan, mint egy csipkefüggöny, ami elhasználódik, mint egy szalmakalap, ami tönkremegy, szóval olyasvalami, amit az időnek csináltak és az időből csinálták – nem pedig az örökből az öröknek. Az életfonálból szőtték – szétporlad, megöregszik, elmúlik. Nincsen halhatatlan inka szőttes. Arra készült, hogy valaki egy ünnepen büszkélkedjék benne, vagy hogy valakit benne eltemessenek. Olyan szempontok vezették, hogy: legyen jó tartós, alkalmas a munkás számára, de mégis legyen rajta egy kis dísztollú madár, egy színes ábra, valami, ami virágszerű és jelzi azt, hogy az életnek készült és ezért a halálnak szánt."
*
A nyomtatott betű – vélte McLuhan – fölborította a szem és a fül egyensúlyát, de az új környezet révén visszakerülünk a hallás világába.
Egyelőre azonban csak annyi történt, hogy fogságba esett szemünket újabb veszteség követte: a foglyul ejtett fül. Jel és információ túlburjánzott; minden más mindent és több mindent jelent, és úgy jártunk eme bőséggel, mint Lem okleveles zsiványa. „...okleveles zsivány vagyok... becses titkokat gyűjtök, a tudomány kincseit, hiteles igazságokat, és általában mindenféle értékes információt. ...mint tudjuk, minden, ami csak létezik, információ.
Információkat gyűjtök tehát évszázadok óta...
– Ha... rögtön elengedsz bennünket, akkor megadjuk neked az információt az összinformációról, vagyis készítünk neked egy Másodfajú Démont. [...]
...száz szeme elé emelte a papírszalagot, és olvasni kezdte, mit halászott ki a Démon, mint információs szűrő, a molekulák örök ugrándozásából... üldögélt és olvasta, hogy mivel kell irtani a lenfojtó arankát... és hogyan kell ikoszaédért szerkeszteni... és a zsivány folyvást remélte, hogy előbb-utóbb hallatlanul fontos dolgokat tud meg, olyanokat, melyek feltárják előtte majd a Lét Lényegét, ezért mindent elolvasott, ami a briliánstű alól kikerült, elolvasta a tülökorrúak siratóénekeit... mi a harapós paduc kedvenc tartózkodási helye, és milyen módokon főzik Rakamóciában a gyömbéres békalevest... és miért mondogatják a flamingóföldi guzurmánok, hogy »öreg csibésznek sötét a város«. Ekkor csüggedten lehunyta valamennyi szemét, és mozdulatlanná dermedt az információlavina súlya alatt, a Démon azonban tovább árasztotta a tudnivalókkal teli papírszalagot. [...] Máig is ott ül a zsivány szemetes pincéje mélyén... és tehetetlenül nyögve az információözönben, kénytelen minden adatot tudomásul venni a pomponokról, bonbonokról meg a saját, itt leírt kalandjáról, mert az is ott van valahol, valamelyik kilométer papírszalagon – éppúgy, mint minden más történet és jóslat mindarról, ami valaha megtörtént és történni fog." – Lem: Kiberiáda
A rossz látás világa mellé itt van most már átoknak a rossz hallásé is.
Tamás Anna szőnyegei esélyt jelentenek megfáradt szemünknek: egy jelmentes és tiszta világról hoznak üzenetet.
*1 Az antik szerzők a továbbiakban Perszephoné elcsábíttatását mesélik el. Figyelemre méltó adalék, hogy az orfikusok szerint az eset a három éjistennő és Phanész barlangjában történt. Phanész a megjelenő, a megmutató, az Elsőszülött Első Isten (Zeusz csak az ötödik istenkirály); Phanész mutatja meg mindazt, ami eladdig rejtve volt, vagyis az egész világot. Az éjistennő – vagy éjistennők – lányai a moirák; de ezek az isteni fonóasszonyok, mivel az általuk szőtt sors-szálak motívumai legfönnebb számukra – és semmiképp nem a halandók számára – tűnhettek műalkotásnak (de erre nézve semmiféle adatunk nincs), ezért moirákról, párkákról jelen írásban nem beszélünk.
