FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékOrwell-élmény a diktatúrákban

Orwell-élmény a diktatúrákban

Magyar Szemle 2005/9-10.
155-160
Körmendy Zsuzsanna: Hódolat George Orwellnek

Nemzedékem számára Orwell életműve alapélmény volt, és ma is az. Számtalan más vonatkozása mellett azért vált döntő élménnyé az életemben, mert a konszenzus lehetőségét, ígéretét, mi több, a megvalósulását jelentette. Azét a konszenzusét, amely a mai rendkívül megosztott szellemi világunkban időnként már talán csak az illúzió szintjén létezik.
Mindannyian tudjuk, hogy bizonyos esztétikai, morális és politikai konszenzusok nélkül egy társadalom vagy akár egy kisebb-nagyobb közösség élete elképzelhetetlen. Azok a gondolkodók, írók, akikkel életem során találkoztam, és akikkel személyes kapcsolatba kerültem, lett volt légyen bármilyen is az esztétikai, kulturális, politikai szemléletük, hovatartozásuk, úgyszólván kivétel nélkül egyetértettek velem Orwell megítélésében. Fogalmazhatnék úgy is: nem lehettünk annyira különbözőek, hogy ne gondolkodtunk volna hasonlóképpen róla. Főként azokra gondolok, magamat is beleértve, akik Erdélyben, az 1970-es, '80-as években ismerték meg különböző okkult csatornákon keresztül az orwelli életmű egyes darabjait.
A sors – vagy inkább a történelem és az élet – később úgy alakította sokunk pályáját, hogy azok szerteágaztak térben, időben és a tartalom tekintetében is. Ennek ellenére, ha ma találkozom hajdani pályatársaim bármelyikével, s beszélgetésünk során kiderül, hogy a Magyarországon vagy a világban zajló eseményekről eltérő nézeteket vallunk, abban mindig biztos lehetek, hogy egy közös nevező azért megmaradt: az a meggyőződés, hogy Orwell a múlt század egyik legfontosabb írója. Csak egyetlen példa: amint arról többször is írtam, a '80-as években az erdélyi, illetve kolozsvári Orwell-kultusz egyik jelentős mozgatója Tamás Gáspár Miklós volt. Azóta eltelt több mint két évtized, amelyek folyamán mi ketten sok kérdésben nemhogy más-más, hanem időnként homlokegyenest ellenkező álláspontot képviseltünk – de Orwell jelentőségéről ma is változatlanul megegyezik a véleményünk. És Körmendy Zsuzsanna könyvében is ehhez hasonló, a diktatúrában kialakult Orwell-élményből táplálkozó álláspontot látok megfogalmazódni. Ő viszont mindazt igen komoly filológiai és irodalomtörténeti apparátussal támasztja alá, amit mi inkább spontán módon, ösztönösen, szóban fejtettünk ki egymásnak és különböző előadások alkalmával a tágabb közönségnek.
Kis nemzetek gyakran és méltán büszkék jelentős alkotóikra. Ezek az alkotók lehetnek építészek, zeneszerzők, festők, filmesek és persze írók is, akik túlnőnek önnön kultúrájukon, és európai vagy ennél tágasabb ismertségre tesznek szert. Vannak közöttük sportolók is, vagy éppen szakácsok, de a legritkább esetben történik meg, hogy egy „kis nép fia" beleszóljon a kritikai diskurzusba.
Azt is mondhatnánk: a nagy kultúrállamok privilégiuma, ha úgy tetszik monopóliuma, hogy saját magukról vagy egymásról ítéletet mondjanak. Pestiesen szólva, hogy „megmondják a tutit", ki kicsoda. A kisebb népek kritikai kórusa csak azután léphet színre, ha egy Goethéről, Beethovenről vagy Felliniről, egyáltalán bárkiről egymást közt a nagy nemzetek már eldöntötték, hogy mi a jelentőségük. Ezekbe az ítéletekbe persze olykor nagyon kínos bakik csúsznak bele. Gondoljunk akár a föl nem ismert zsenikre, akár a zseninek kikiáltott amatőrökre vagy dilettánsokra, de a tévedések korrigálására végső fokon ugyancsak a nagyok érzik magukat hivatottnak. Nemigen fordulhat elő, hogy valakinek egy másik nemzet kultúrájában megesett érthetetlen mellőzését a portugál vagy a finn irodalmi esztétikai tudatosság értékelje újra, és helyezze el méltó helyére. A Cervantes-ről vagy Kafkáról összeírt könyvtárak rangosabb polcain nem bolgár vagy norvég esztéták elemzéseit találjuk. Arra is ritkán akad példa, hogy történetesen a román vagy a cseh kritikai tudat megelőzze valamelyik nagy kultúrnemzet kiugró szellemi teljesítményének a felismerésében a nyugatiakat. Hogy kiderülhetne, hogy esetleg hamarabb és jobban képes megítélni, miként kell gondolkodni egy francia, netán amerikai íróról, egy filmről vagy festményről. Említhetek persze egy kivételt, amely most eszembe jut. Mint ismeretes, Hamvas Béla a kortárs nyugati irodalom iránt rendkívül éber figyelemmel viseltetett. Neki például sikerült két olyan angolszász szerzőre felfigyelnie, Robinson Jeffers-re és John C. Powys-ra, akiknek az értékelő elemzésével véleményem szerint megelőzte az angol, illetve amerikai kritikusokat is. Ezzel, úgy gondolom, Hamvas túllépett nemcsak magyar kortársain, hanem az angolszász ítéletmondókon is, amiről nekik persze mindmáig semmilyen fogalmuk nincs.
Miért is mondtam el mindezt? Orwellről elsősorban az angolszász, de úgy általában a nyugati esztétikai értékrend őrei (majdnem esztétikai rendőrséget mondtam) Orwell saját korában csak nagyon felemás, nagyon zavart és sikerületlen ítéleteket tudtak megfogalmazni. Láthatóan vagy nem értették Orwellt – ami a kisebbik baj lenne –, vagy pedig, s ez már nagyobb hiba, nagyon is értették, és ez a magyarázata annak, hogy egyesek be sem akarták engedni az esztétikai térbe, mások pedig száműzni szerették volna onnan. Honi rímelés emlékeimben erre az, hogy amikor itthon a szocialista realizmus dühöngött, az igazi irodalmi értékek meglapultak a fiókok mélyén, miközben a bóvli megdicsőült. Akkor mi körülbelül úgy hittünk egy majdani valós értékrend eljövetelében, mint ahogy az '56-osok hittek 1956 novemberének első napjaiban Budapesten az ENSZ-csapatok megérkezésében.
Annyiban áll ez a hasonlat, hogy mi is Nyugatról vártuk – mert ugyan honnan vártuk volna – a felszabadítókat, az igazságtételt, abból az esztétikai lágerből, amelyben léteztünk. Tudtuk, hogy a szabad Nyugat a lelkiismereti szabadság, a gondolatszabadság, a meggyőződés szabadságának, a vélemény szabadságának, a szólás szabadságának a hona, a világ jobbik féltekéje. És soha nem gondoltuk volna, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy mégis megtörténhet az, hogy e szabad Nyugat egyik lángelméjének, a lelkiismereti szabadság és az igazmondás egyik apostolának, Orwellnek arra lesz szüksége, hogy életművét mi segítsük neki elhelyezni innen a távoli, nyomorúságos és elesett keleti végekről. Ki hitte volna, hogy Körmendy Zsuzsanna ír majd egy olyan könyvet, egy olyan analízist Budapesten Orwellről, amely nélkül elképzelhetetlen Orwell elhelyezése a 20. század szellemi és esztétikai térképén? Orwell életművének pontos meghatározása a nyelv, a gondolat és az erkölcs, vagy ha úgy tetszik, a lelkiismeret, a szabadság és a történelem háromszögében, s a 20. század összes fondorlatának háttér-kontextusában akkora teljesítmény, amely megtöri azt a bizonyos hagyományt, amelyről az előbb beszéltem. Nevezetesen azt, hogy a kicsik nem szólhatnak bele a nagyok ítéleteibe. Nem csodálkoznék, ha ezt a könyvet lefordítanák angolra, és óriási sikere lenne. Ellenben nagyon csodálkoznék és helyteleníteném, ha ez nem történne meg. Igazolna egyfajta jól látható és tetten érhető deficitet a nyugati esztétikai gondolkodásban. Nem véletlen, hogy Orwell honfitársai nem jutottak el olyan mély és finom analízisig, mint Körmendy Zsuzsanna. Erre hívnám fel a figyelmet, és azért is ajánlom mindenkinek a könyvét, mert az megteremti, illetve befejezi, perfektuálja azt a szerves kapcsolatot, amely Orwell és a magyar szellemi élet között mostanáig volt. Ám valljuk be őszintén, ez a kapcsolat eddig leginkább csak néhány heroikus körülmények között megszületett fordításra, egy-két briliáns tanulmányra, kisesszére korlátozódott, vagy például az Ezerkilencszáznyolcvannégy folytatására Dalos György tollából, aki „1985" címmel írt kisregényt.
Ez az ötvenes évekig visszanyúló szellemi kapcsolat, amikor az emberek valóban bőrük kockáztatásával fogtak neki Orwellt fordítani, most vált nagykorúvá. Gyakorlatilag itt és most, ebben a teremben beszélhetünk ennek a könyvnek a felmutatásával arról, hogy újabb állomással tárgyiasult ez a kapcsolat a magyar szellemi univerzum és Orwell között. Amely korántsem egyirányú abban az értelemben, hogy mi befogadjuk Orwellt, hanem – és ettől válik jelentőssé – a saját, önálló mondanivaló által nagyon is kétirányú. Most már nekünk is van olyan mondanivalónk Orwellről, amely nem az újra-szajkózása, újra-felmondása, és nem is csak a továbbgondolása annak, amit mostanáig mások mondtak, írtak és gondoltak Orwellről.
Körmendy Zsuzsanna könyve nem más, mint néhány alapvető és sarkalatos pontnak a kijelölése egy teljesen szuverén, egy teljesen autonóm nézőpontból, és mint ilyen, érzésem szerint nélkülözhetetlen lesz a továbbiakban az orwelli életmű értelmezésében. Tulajdonképpen arra is választ ad, vajon miért van olyan mágikus ereje Orwellnek, elsősorban az Ezerkilencszáznyolcvannégynek meg az Állati Gazdaságnak. Elnézést, hogy a régi címet használom, de szerencsésebbnek tartom, mint az Állatfarmot – vannak bizonyos szintagmák, amelyek azáltal, hogy egyszer valaki kimondta őket, többé már nem fordíthatóak vissza.
Orwell úgy írt, hogy az egyenlő volt a leleplezéssel. És ha valaki elolvasta például az említett két művét, attól kezdve komoly arccal, komoly lélekkel többé nem ülhetett be egy pártgyűlésre, mosoly nélkül nem olvashatta el a vezércikkeket, nem hallgathatta meg a szónoklatokat, és nem hihetett el olyan hazugságokat, amelyekkel sajnos a mi életünk is tele volt. Ezért választóvíz Orwell. Nyilvánvaló, hogy bizonyos dolgok kimondásával egy nagyon világos határvonalat húzott a világban a vélt és a valós között, másképpen a között, ami az ő regényei előtt, illetve utána történtek és következtek. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy becsületes és intelligens felnőtt ember az Orwell-könyvek elolvasása után továbbra is olyan manipulálható, ártatlan és naiv maradjon, amilyen esetleg azelőtt volt, vagy szerette volna magát mutatni. Ezért tartják a történelmi leleplezés nagymesterének az írót, s hogy ez miként született meg, arról ez a könyv rendkívül sokat elmond.
Amikor az embernek eszébe jut valaminek a kapcsán, hogy ezt már megírta Orwell, és akkor miért akarják, hogy mi ezt komolyan vegyük, nos, akkor annak a bizonyos konszenzusnak a gyökerénél jártunk, amelyről bevezetőm elején beszéltem. Igen, ez az a bizonyos konszenzus, az „összekacsintásé", a közös tudaté, hogy mi nagyon is tudjuk, most miről van szó: olvastuk Orwellnél.
Ha lenne a magyar szellemi életben egy Thomas Morus-díj – emlékszünk rá, ő ezelőtt 469 évvel a lelkiismeret és a vélemény szabadságának vértanújaként lépett föl a VIII. Henrik által ácsoltatott vérpadra –, amely azokat a teljesítményeket honorálja, amelyek ennek az éthosznak a jegyében születtek, föltétlenül ilyen Morus-díjra javasolnám Körmendy Zsuzsanna könyvét.
Emlékezzünk csak vissza arra a morusi gondolatra, hogy azok a politikai vezetők, akik politikai megbízatásuk szempontjainak alárendelik az erkölcsi szempontokat, népüket előbb-utóbb a káosz útjára vezetik. Ez a morusi felismerés az, amelyet Orwell a legszebben fogalmazott újra a 20. században. És ez az a felismerés, amelyet legszebben elemzett és járt körül az Orwell-lel foglalkozó irodalomban – természetesen korlátozott ismereteink szerint, de mégis csak azt gondolom, hogy ez így van – Körmendy Zsuzsanna, akinek köszönöm minden olvasója nevében ezt a könyvet.

Elhangzott Körmendy Zsuzsanna: Hódolat George Orwellnek című könyvének bemutatóján

 

Politikai 1