FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékMineo avagy: legelni indulnak lassú kecskék

Mineo avagy: legelni indulnak lassú kecskék

Beszéd a palackból
39
8

Az utazó, aki Szicíliában a magyar történelemből, illetve a magyar irodalomból ismerős, vagy velük kapcsolatba hozható helyszíneket és emlékeket keresgél, normann hercegnőktől kezdve, akikből magyar királyné lett, Jósika- és Bánffy-regényeken keresztül egészen a palermói Maléter-utcáig bezárólag, elvetődik az Etnától délre egy Mineo nevű kis hegyi faluig. A név görög eredetűnek tűnik, ami nem is csoda Siracusa, Sibaris (ott élnek a rút szibarita vázak, már akik nem Magyarországon) és Szkülla légvonalbeli szomszédságában, Metaponte sincs messze, mégsem ugrik be: milyen görög összefüggés alapján, vagy egyáltalán, honnan ismerős ez a név, mit is kellene tudni róla, már ha műveltek lennénk; nem vagyunk. És ahogy töpreng az utazó, és elméje már hülye szójátékokat gyárt, „Mineo danaos et dona ferentes", sőt „et dona Ferenczes", egyszercsak azt kérdi tőle egy belső hang: nem ott született Pirandello? „Dehogy, Agrigentóban." No és Bonaviri?
Giuseppe Bonavirit mifelénk inkább prózaíróként tartják számon, önálló magyar verskötete nincs (miért, Dino Campanónak talán van?), és ha nem nyerte volna meg a balatonfüredi Quasimodo fesztivál nemzetközi költői nagydíját néhány éve, Magyarországon azt sem sokan tudnák, hogy verseket is ír.
Az utazó, mivelhogy nincs karórája, telefonjára pillant, amit itt úgy hívnak, hogy cellulare. 2006. július 11-e. Fölhívja mindentudó barátját. „Te, mondd már, hol született Bonaviri?" Csönd, várjál, megnézem. Várok.
„A szicíliai Mineóban, 1924. július 11-én. Honnan hívsz?" „Mineóból."
E július 11-i koincidencia arra ösztönzi az utazót, hogy „utánamenjen" Bonavirinek, bár a háta borsózik ettől az idézőjeles írásmódtól. De hirtelen nem tud jobb szót. Utánaolvasson? Utánakeressen? Szóval utánamegy, miközben az is kiderül számára, hogy már a tuniszi egyetemen is dolgozik egy Bonaviri-kutató, pontosabban kutatónő, név szerint Rawdha Razgallah.
Annyi már első pillanatban világossá válik, hogy költőnk nem a magyar líra hagyományain nevelkedett olvasónak ír, töredezettebb, szűkszavúbb, bizonyos értelemben személyesebb is, s a személyeset és a jelentéktelent (mondjuk úgy: a privát esetlegeset), vagyis a partikulárisat és egyszerit máshogyan ruházza fel általánosító erővel, mint amit megszoktunk. Más dolgokat helyez el a palackban és máshogyan, mindenfajta dallamosságot, a bel canto mindenféle konvencióját mellőzve.
Egyik versében, amelynek magyarul A józsefes szerzetesek lehetne a címe (I frati giuseppini), a szerzetbeli testvérek belevesznek saját gondolataikba, egyre kisebbé és kisebbé válva, hogy végül eltűnjenek a belső idő útvesztőiben, az idő végtelen mikroszegmensei között, in una suddivisione all'infinito di micro-segmenti del tempo. Szülőfaluja határában a barlangok félhomályában hétezer kecske legel, mondja. Ahogy a szél átfú a sikátor kövén – kezdődik egy másik verse, Quando la voce del vento corre / fra le pietre dei vicoli. Ezt 1955-ben, vagyis 51 évvel ezelőtt írta és az a címe, hogy Olajbogyót vásárló fiú, azért idézem, mert jellemző kép, mely mikroszkopikus történéseket nagyít fel finoman, alig tettenérhetően, egy öszvér hangját, a kakasokét, az estefele hazatérő parasztok lépteit, a házikók ablakában kigyúló lámpafényt, s mindez mint a lélek titkos üzenete által átjárt, ezeregyéjszakás álom fogalmazódik meg, persze bármiféle mesés díszlet, jelmez vagy kellék nélkül.
Visszafogott, a harsányság ellenpólusán elhelyezkedő versbeszéd ez, Tandori Dezső tollára való, mármint fordítani. Magam azokból a verseiből fordítottam egyet, sok ilyen van, amelyeken keresztül a költő halott szüleivel folytat meg nem szakadó párbeszédet, ahhoz hasonló szenvedéllyel, mint amilyennel Heine kívánta a norvég erdőkből kirántott óriásfenyőt az Etna izzó torkába mártani, hogy vallomását ezzel a tollal írja föl a sötét mennyboltozatra.
Bonavirinek e verse a halott apáról szól neoromantikus intenzitású, sajátos, sötét fényekkel vibráló hangon. Miközben olvassuk, lehetetlen, hogy ne jusson eszünkbe: Szicília északi partvidékén, mely Mineótól igazán nem esik távol, a gyerekeknek karácsonykor nem az angyal és nem a Jézuska (vagy Kisjézus) hozza az ajándékot a fa alá, nem is valamiféle szinkretikus Télapó, meg nem a vízkereszt tündére, mint sok helyen Olaszországban (apropó tündérek: Tindari is itt van a közelben, azazhogy Tyndaris, magyarul Tündarisz, tengerre néző romjaival). Szóval, ki hozza a karácsonyi ajándékot a palermói gyerekeknek? Igen, már ki is találta a kedves olvasó: a halott családtagok, és a gyerek a meghalt nagymamának, nagybácsinak, sírbeli apának írja meg, hogy milyen ajándékot szeretne kapni.
Végezetül még annyit, hogy Mineo valamiféle rejtélyes összeköttetésben áll a költészettel: mint kiderült, nemcsak Bonaviri született itt 82 éve (költőnk egyébként kardiológus orvos és ma Frosinonéban él, Nápoly és Róma közt feleúton), hanem az elmúlt években két olyan olasz költő is ideköltözött, akik hazájukban roppant népszerűek, mindkettő azt a hagyományt erősíti, azt a műfajt folytatja, amely a költői szót nem tartja lehetségesnek elválasztani a zenétől. Mindketten költők, zeneszerzők és előadók egyben, miként hajdan a trubadúrok, s bár szövegeik jóval intellektuálisabbak, mint az a sanzon-műfajban megszokott, minálunk gyanúsaknak számítanának s nem lenne esélyük megszabadulni a sanzonénekes bélyegtől vagy hasonlótól. (Lásd Bródy János esetét, aki szép versek szerzője, de ki tartja őt számon költőként? Vagy Bereményit, ugye senki.) Két mineói költőnk tehát Lucio Dalla és Franco Battato, talán egyszer majd foglalkozunk velük, egyébként úgy gondolom: amíg ilyen figurák bukkannak elő Isten tudja, honnan, addig nem kell tartani a költészet halálától, legalábbis Itáliában nem.
Akkorhát lássuk Bonaviri említett versét:

Giuseppe Bonaviri
Ribéca

Ribéca ribéba rabéb hegedű
halott apám hegedül rajta
a halál hegyéről.
Vékony és finom ott a lég
és nincsen arra búza, sem boldog pacsirtaszó,
ámde a mágneses tisztaságban
ottan zokog az én apám; teljes
árnyékából siratja mindenestől
az elme elveszett kerekét.
Magányosan ragyog önnön
könnyeiben az én apám, és játéka nyomán
odalentről a földre föl, amely a csillagok alatt görög,
a magaslatokon s a folyópartokon
előtör a krókusz sáfrányos sárga színe, trilláz a csalogány,
legelni indulnak lassú kecskék.
Ribéca ribéba rabéb...

Megjelent a 2006. augusztusi Irodalmi jelenben

 

Műfordítások 1