FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékKontinensünk, melynek nevét mindannyian tudjuk

Kontinensünk, melynek nevét mindannyian tudjuk

Nappali Ház 1989/2.
4-6

Hölgyeim és Uraim,
ezelőtt több mint kétezer évvel a Görögországtól nyugatra eső világ legrégebbi magaskultúrája, az azonosíthatatlan eredetű, titokzatos nyelvű és életét talányos értékválasztás alapján strukturáló etruszk civilizáció viszonylag rövid idő alatt és tulajdonképpen anélkül, hogy különösebb ellenállást fejtett volna ki, áldozatául esett a szomszédos Róma kolonizációs becsvágyának, pontatlanul és anakronisztikusan megnevezve: latinizálási, vagy másként mondva: romanizálási, asszimilációs, szóval egyneműsítő, homogenizáló törekvéseinek, vagy ha úgy tetszik, településrendezési és kultúrpolitikai programjának. Róma örült a pompás győzelemnek, az ellenfél nem csatát vagy háborút veszített, hanem identitása épült le s még hagyományai is megsemmisültek, és ekkor úgy tűnt, az etruszk kérdés végképp lekerült az európai napirendről, kultúrájukat pedig nyom nélkül elnyelte a kollektív feledés.
A feledés azonban a tényeket – és az etruszkokat is – nem megsemmisíti, csak eltakarja. Csoda-e hát, ha földrészünk kollektív történelmi-szellemi tudatalattijából újra meg újra fölbukkannak az etruszkok, mint egy Fellini-film végén a kihalászott tengermélyi szörnyeteg. Az etruszkokat mégcsak kihalászni sem kell, fölszínre dobják őket azok a belső szeizmikus mozgások, amelyek kontinensünk kulturális és morális énjében, tudatában és lelkiismeretében végbemennek.
Az etruszkok tehát megszólaltak és visszatértek, ami azért annál is furcsább, mert soha nem álltak igazán perben a történelemmel, és példátlan képességgel rendelkeztek – nem arra, hogy beletörjenek és beletörődjenek sorsukba, vagyis az eltűnésbe, hanem arra, hogy ezt a sorsot elfogadják, mi több, anticipálják, előre megfogalmazzák, s mi még több, interpretálják, s mi legtöbb: hogy ne csak előre fölismerjék, ne csak értelmezzék, és ne csak elfogadják, hanem tudatosan válasszák is mint fátumot, sőt mint alternatívát. A szükségszerűséget felismerni és vállalni akkor is, ha elkerülhetetlen – hát még ha tragikus is – erre csak egy lelkében szabad nép képes: ez valóban a legtöbb, ameddig bölcsességben egy civilizáció eljutott.
Mint tudjuk, az etruszkok távolról sem az egyetlenek voltak, akiket az a sors ért, hogy eltűnjenek a történelem folyamán, de az egyetlenek, akik számára ez az eltűnés sorsválasztás – ha úgy tetszik: értékválasztás – volt, ráadásul minden heroikus és drámai felhang nélkül. Jelenlétük a számukra mind kedvezőtlenebb történelmi helyzetben nemcsak hogy nem ellenálló, de mégcsak nem is passzív volt, hanem egyszerűen: tudatos, amit jól jellemez – Szilágyi János György szavával – szüntelen készenlétük és figyelmezésük az életüket irányító jelekre. Az etruszkok már jóval eltűnésüket megelőzően tudták, hogy a számukra megadatott történelmi idő – amit ők tíz saeculumként fogalmaztak meg – nem több hozzávetőleg egy szűk évezrednél – mint ahogyan ez be is bizonyosodott.
De ha ez így van – kérdezhetnők –, ha az etruszkokban megvolt a belső nyugalom és béke, hogy sorsukat úgy fogják föl, mint az írott betűt, amelynek szent és végleges mivoltában ők még hittek: ami le van írva, az befejezett és meg nem változtatható – tehát, ha ez a helyzet az etruszkokkal, akikről kérdés, hogy a Rómával szembeni valamelyes – és olykor persze heroikus – ellenállásuk mögött is, önvédelmi, túlélési stratégia volt-e, vagy ezesetben is (mint pl. a csak tíz évi ostrommal meghódítani tudott Veii esetében) az etruszkok inkább csak a sorsjeleknek és isteni tanácsoknak engedelmeskedtek mint fölismert szükségszerűségnek – nos, ha mindez így van, akkor mégis miért bukkannak föl újra meg újra – mint ahogy mondottuk – kontinensünk szellemi és lelki mélyrétegeiből – miért járnak vissza, miért kísértenek, ha soha nem akartak kísérteni?
Azt hiszem, a válasz erre abban keresendő, hogy az etruszk világszemlélet, lelki berendezkedés, filozófia és esztétikai koncepció egy olyan alternatíva első magasrendű megfogalmazódása, amely alternatíva végighúzódik kultúránk történetén mint háttérben maradó ösvény, mint rejtettebb, kevésbé nyilvánvaló – és kevesebbet ígérő – lehetőség a világ és az én megragadására. És mikor itt az összehasonlító középfokot használom, akkor arra gondolok: e szemlélet kevésbé számít klasszikusnak, mint az, amely a hellén és római kultúra elveit és értékeit követve és hozzájuk kapcsolva a zsidó-keresztény kultúrkör elemeit, oly sokáig domináns módon meghatározta esztétikánk fő erővonalait. Az etruszkok művészete – talán e kiállítás is meggyőz erről – nyersebb amannál, groteszkebb, álomszerűbb – érezhető rajta, hogy a Barbaricumból származik, szóval a lakható világ peremvidékéről, amely a görögöknek már a pokollal volt határos. E művészet nem valamiféle „tökéletességet" keres, vagy egyensúlyt, hanem talán csak egy egykori, elementáris érintést szeretne fölidézni és megragadni. E művészet a világ archaikusabb, primérebb érzékelésmódjából deriválódik, és mégis tudja, hogy míg egy történelmi tájban csak egyféle létezés lehetséges, de többféle metafizikai egzisztencia. Ez egyébként nemcsak az etruszk ábrázolások és általában műtárgyak témaválasztásában, a festett és faragott szárnyas lények, démonok, tengeri szörnyek, szirének és egyebek sokaságában mutatkozik meg, hanem már a témák kezelésében is; egy-egy harcos arckifejezésében, egy-egy mozdulatban éppúgy, mint valamely váza ornamentikájában – amely szemléletről talán az mondható el: a valódi és az igazi helyett előnyben részesíti a lehetségest, a lehetségessel szemben pedig a kimondhatatlant.
E felől a művészetszemlélet felől közelítve, talán sikerülhet tárgyi kultúrájukban a szellemit is megragadnunk: civilizációjuk tárgyi emlékeivel ismerkedve és barátkozva – amire itt most Budapesten kiváló alkalom mutatkozik – talán többet érthetünk meg az etruszkoknak nemcsak a dologi, hanem belső világáról is, arról, hogy miért építettek városok mintájára berendezett temetőket és arról, hogy miféle derű sugárzik egy-egy szarkofág szoboralakjáról.
Hölgyeim és Uraim, ismerünk a történelemből önpusztító kultúrákat és ismerünk sztoikus-fatalisztikus bölcseleteket és vallásokat – de nincs ismeretünk egyetlen olyan társadalomról sem, amely saját történelmét egy véges szerep – és nem egy küldetés – betöltésének fogta volna föl. Az ő kulcsfogalmuk ez – vagyis a változhatatlan fátum, a befejezett jövő, a futurum perfectum vállalása – míg a legtöbb más kultúráé a túlélés akarata, talán még azoké is, amelyek valamilyen belső funkcionális zavar következtében fölszámolták önmagukat. Az etruszkok fölénye Rómával szemben nemcsak abban állott, hogy vállalni voltak képesek az elmúlás gondolatát, hanem abban is, hogy a hódító azt hitte saját magáról, hogy hódító, a meghódított azonban tudta hódítójáról is, hogy őneki is csak egy véges szerep adatott meg, az istenek néha kifürkészhető, de soha meg nem érthető akaratából.
Valahol itt kell keresnünk annak a titkát, hogy miért fogadták sorsukat azzal a zavarbaejtő, szelíd fölényérzettel, mintha már várták volna, hogy meghódítsák és megsemmisítsék őket: és annak titkát, hogy miután romanizálták, hegemonizálták és homogenizálták, nivellálták, gleichschaltolták és asszimilálták őket és identitásukat megszüntették és besöpörték őket a kollektív tudattalanba, mégis képesek voltak előjönni onnan: éppen ők, akik sem biológiailag nem akartak túlélők lenni, de mégcsak beépülve, tovább- vagy hozzáadódva-folytatódva sem. De talán csak ezután fogjuk megtudni, miért éltek és miért térnek vissza közénk közvetve és mikorra várható közvetlen és végleges visszajövetelük. Az etruszkok modern identitástudata ugyanis – ha vannak közöttünk etruszkok – nem ennek az azonosságnak a nyilvánosságára épül, vagyis ez az identitás nem tartozik senki másra. Mindenesetre, ha vannak ma még etruszkok, ma délután – és ez egy jellegzetesen nem-etruszk gondolat – biztosan itt vannak közöttünk ők is, az istenhozott tehát, ha valakinek elsősorban, akkor őnekik szól.
Így történt hát, hogy a nagy összeurópai lakodalomban összekeveredett az etruszkok stafírungja és hozománya meg öröksége és hagyatéka. Bárhogy van is, földrészünkön addig nem lesz béke és nyugalom, kínzó lelki zavaraink nem fognak addig megszűnni, míg az etruszkok vissza nem térnek és föl nem oldoznak bennünket – addig kontinensünk nem lehet egységes: kontinensünk, ez a tejjel és vérrel folyó Kánaán, melynek nevét mindannyian ismerjük: Katarktisz.

Elhangzott az Etruszkok világa című kiállítás (Szépművészeti Múzeum, 1989. június 30. – szeptember 17.) megnyitójaként.

 

Műfordítások 3