FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékIstenhit és létélmény József Attila verseiben

Istenhit és létélmény József Attila verseiben

Ha az Isten létére vonatkozó bizonyítékok mintájára számba vennők, hogy melyek Isten nemlétének bizonyítékai, az egyik ilyen közvetett argumentum az lehetne, hogy Isten, ha volna, aligha tűrné, hogy lényét olyan csapnivalóan gyalázatos versek magasztalják, mint amilyenek oly nagy számban látnak nyomdafestéket a világ összes nyelvén. Úgy is fogalmazhatnánk: ha őróla vagy őhozzá szólnak, a költők ceruzáját Istennek kellene fognia; a lelki és szellemi erőknek Isten vezérelte titokzatos energianívókon kellene célba találniuk ellenállhatatlanul és hatalmasan az olvasók szívében és elméjében. Ehelyett reménytelen banalitások, hajmeresztő giccsek és lepusztult frázisok monumentális halmazán kell átrágnunk magunkat egyetlen őszintének ható sorért, egyetlen megrendítő szóképért, egyetlen olyan szövegrészletért, amely méltó a fenséges témához.
József Attila a tisztes kivételek közé tartozik, ha a szövegszervezés minőségét, a stiláris autonómiát, a poétikai üzenet komolyan vehetőségét tekintjük. Ez azonban nem szükségképp feltételezi egy erőteljes Isten-élmény meggyőző szublimálódását vagy misztikus tartalmak intenzív átütését a szavakon. Mert bármily izgalmas is az istenkeresés, ennek kivetítése, megfogalmazása csak a vallásos költészet előszobája; hiszen végül is Isten megtalálása az az üdvtörténeti küszöb, amelynek átlépése jelenti az igazi fordulatot (vagy annak hiányát). Azt pedig szögezzük le, hogy valamely vers, pusztán attól, hogy Istenről esik benne szó, nem föltétlenül istenes szöveg.
Megjegyzendő, hogy maga az istenhit alapkérdése, Isten létének igenlő vagy tagadó megválaszolása messze nem oldható meg a fekete-fehér, igen-nem képlettel. Az áhítatos igen és az osztályharcos meggyőződésű nem között itt elég széles senki földje húzódik. Van-e vagy nincs? Talán van, talán nincs. Nietzsche beszól a színfalak mögül: volt, de már halott. És vajon milyen, ha van? Hatalmas és jóságos, bár szigorú? Saját felfoghatatlan törvényei szerint él? Megszólítható? Megszólíthatatlan? Teremtő is, Mindenható is, és minden bizonnyal Megváltó is? Honnan lehetne ezt tudni? Rejtőzködik is, vagy csak rejtve van? De annyira azért nem, hogy tetten ne lenne érhető?
Hány neve van, abból hány mondható ki – Sém Hámefórás –, és abból melyik az igazi? Lehet, hogy álneveket is használ? Vagy lehet, hogy ő is kénytelen elfogadni, hogy nem a saját nevén nevezik? Ha úgy látja jónak, megmutatkozik előttünk? Vagy csak üzen nekünk? Gondoskodó is és megbocsátó is egyben? Jó lenne, ha olykor golyózna velünk. Mindenesetre, ha megnövök, segítek majd neki rendet tartani ebben az elfuserált világban. „Ha rikkancs volna mesterséged, segítnék kiabálni néked." Máskor meg ő az, aki ott áll mögöttem, én négykézláb, ő mint a lelkek és a világegyetem őre. De nem emel fel.
És ha felemelne? Van-e szakálla, s ha igen, milyen? Hatalmas, bozontos, ótestamentumi? Vagy amolyan újszövetségi-galileai fazonú? Lehet, hogy borotvált? Teljesen csupasz arcú, vagy bajsza azért van? Olyan félig székelyes, félig romános bajsza. Van-e Isten vagy nincs? Volt, persze hogy volt, de elutazott Amerikába. Kitántorgott oda, régebben még írt is nekünk egyszer-kétszer a Gát utcába.
Durva leegyszerűsítés volna József Attila Isten-hiányát kizárólag az apa-hiányra visszavezetni, abból leszármaztatni. Már csak azért is, mert van itt anya-hiány is, meg szeretet-hiány és rend-hiány meg igazságosság-hiány, szóval általános érték-hiány és végzetes diszharmóniák vannak. Az is lehet, hogy az elveszített apában és a soha nem birtokolt anyában és a mindig-másoké szeretőkben voltaképpen a primordiális második személyt kereste, azt a Te-t, amelyről (vagy akiről, netán Akiről?) tudjuk, hogy régebbi, mint az Én, s csak később lett a Felség személyes névmása, Thou. A Második Személlyel, a világgal, a léttel, a Másikkal, a sorssal való vívódás története ez, és ilyen értelemben persze az Istennel való hol gyerekes, hol hetyke, hol joviális, hol anekdotázó, hol lázadó, hol kutató, hol perlekedő, hol bűnbánó, hol magányban fuldokló, de mindig-mindig egyoldalú kapcsolaté. Egyirányú utca volt ez az Isten megérintésének vágya által definiált viszony, amelyben a költő nem lelt metafizikai támaszra (ahogyan Tomaso Kemény mondja, „nem sikerült hazamennie"), s amelyben mint egy megrendítő létmonológban elemezte és értelmezte önnön végleges kudarcát, a megsemmisülés fele sodródva – ahogyan azt (a végzet árnyékát a költő feje fölött) Baktay Ervin már József Attila kora fiatalságában, gyulai tartózkodása idején felismerte. Költészete így mint egy drámai, lesújtó és felemelő, katartikus viszonytörténet kínálja magát kései kommentárjainknak.

 

Könyvkiadás 1