Ilyenformán sokszor megtörténik, hogy (az erdélyi magyarok) állhatatos egységről és testvériségről beszélnek, egyrészt, másfelől viszont túlértékelik a magyar hozzájárulást Erdély szellemi örökségéhez; formálisan elismerik a (dákoromán) kontinuitást, de másfelől rámutatnak, hogy milyen mélyre nyúlik Erdély talajába a magyar gyökér. Ugyanezek az okok néha követelőző magatartást szülnek, kulturális téren, s nemcsak ott (nekünk szükségünk van arra, hogy; nekünk kell még az is, hogy), szeparatista álláspontról lépve föl az ilyen esetekben, előre megfontoltan ignorálva az egész Ország érdekeit és problémáit. (163. o.)
A főgond a mai Romániában is az, de „az osztályharc maximumig való kiéleződésének" Romániájában is az volt, hogy szigorúan tartsák tiszteletben az együttlakó nemzetiségek jogait, akiket már nem is neveztek „kisebbségnek", hogy tűnjön el bármiféle megkülönböztetésnek még a nyoma is. E gond természetes módon fonódott össze a harccal, mely akkoriban folyt a sovinizmus bármiféle kiújulása ellen, de mégis kissé túlzott volt, mivel arra törekedett, hogy a nemzetiségeket megkülönböztetett módon kezelje a románokhoz képest. Ily módon aláásták az annyira kívánatos egységet és egyenlőséget, meghaladtak egy szükséges és kötelező egyensúlyt, folyton osztogatva egyeseknek ezt is, azt is, hogy „jó legyen", hogy „ne adódjanak problémák". Ez vezetett oda pl., hogy a romániai magyarok több nyomtatvánnyal rendelkeznek (kiadványok és könyvek) anyanyelvükön, mint amennyi nekünk, románoknak van, összevetve romániai magyar lakossággal, természetesen. És lehet, nem is rossz, hogy ez így van; az a rossz, hogy bizonyos valós, vitathatatlan jogokat sokszor erőltetetten kiterjesztenek, az igények és kérések állandóan szaporodnak, mihelyt teljesítették őket (de ha egy napon azt fogják kérni tőlük, a lehető legdemokratikusabb módon, hogy vegyük hátunkra folyóinkat és költözzünk el ebből az Országból, akkor mit fogunk tenni mi, románok, ebbe a kérésbe is beleegyezünk vagy mit csinálunk?!) (175. o.)
[Az a történész állítás, hogy a magyarok 862 körül kelet felől érkeztek Erdélybe: újabb hiba,] akart vagy akaratlan, programszerű vagy bizonyos befolyásoknak köszönhető, bizonyos előítéletek továbbélésének vagy olyan vélekedésének, melyeket megrontott a sovinizmus, megrágott a nacionalista gyarmatosító revans szúja. Mivelhogy Erdély szellemi fundamentuma túlnyomóan és mélységesen román volt és ma is az, az idegen elnyomásnak soha nem sikerült megsemmisítenie, csak mérsékelnie, a tiltás és a legbarbárabb perzekúció vékája alá rejtve. (177. o.)
Hányan juthattak el Erdélybe, különösen, hogy a németek, a Lechfeld folyónál (955-ben, mintha) és a tatárok a Sajó folyón (1241) sokakat elpusztítottak őközülük, két kegyetlen csatában? Ezért is voltak kénytelenek Erdélybe szászokat és székelyeket hozni, hogy konszolidáljanak egy olyan uralmat, melyet igazából soha sem sikerült konszolidálniuk, kivéve az ismert és legkegyetlenebb 1867–1918-as időszakot. Az igazság az, hogy a magyar elem masszív behatolása Erdélybe csak Mohács után (1526) került sor, egyes nemeseknek adományozott birtokok révén, új gyarmatosítások révén, ahogyan ez később történt, a kiegyezés idejében, és még később, 1940-ben („Észak-Erdély" ügyéért), állhatatos módon azt óhajtva és azt a célt kitűzve, hogy egyek helyek arca változzék meg, amire nem került sor, amire soha nem fog sor kerülni. Magyarosítások történtek az említett korokban, a nemesi csúcs szintjén vagy a parasztok szintjén (mint az Erdély keleti részén történt, ahol sok román székelyesedett el, adva lévén a székelyek által élvezett előnyök és adva lévén a gazdasági és különösen a vallási nyomás, mely a románokra nehezedett [stb.] (179–180. o.)
Másvalaki azt állítja hogy Nagyvárad „akkoriban, Budapest után, Magyarország második legnagyobb szellemi központja" volt, (Előszó Ady Endre, A báró és a kunok c. kötetéhez), eme eljárások más partizánjai pedig, itten vagy Magyarországon, még messzebb mennek, szántszándékkal elmosva, vagy teljesen ignorálva a román elem jelenlétét Erdélyben (az egész erdélyi történelemben, természetesen). Ha például Bethlen Gáborról beszélnek, a legmelegebb és legdicsőítőbb jelzőket használják, vigyázva ugyanakkor, hogy Mihai Viteazul alakja a maximumig kicsinyítve legyen, [kiemelés a kiadótól] bár Bethlen Gábor átvette a mi uralkodónktól a román országok mindegyike egyesítésének eszméjét. Mihály, nagy és verhetetlen Mihályunk, e nézőpontból közönséges „barbárrá" válik. (181. o.)
Ha egy (román nemzetiségű) román állampolgár ezért támad egy másikra, mivel az más nemzetiségű, akkor ezzel önmagára támad, az Ország alaptörvényei ellen cselekszik, elszakad legősibb hagyományaitól, lábbal tiporja az emberiséget, önmaga zárja be a kaput a teljes emberi megvalósulás előtt. Ugyanez történik természetesen, ha egy magyar, német vagy egy zsidó etnikai származású román állampolgár ellenségeskedik egy másikkal csak és csakis azért, mert román és mert szereti az Országát; de ilyen esetben, mégis, több bonyodalom adódik. Mégpedig azért, mert az ilyen magatartás feltételezi azt is, hogy ellenséges vagy az Országgal szemben, amelyben élsz és dolgozol, befeketíted; föltételezi, hogy folyamatosan minimalizálod művészeti és kulturális értékeit (függetlenül attól a formától, amelyben ez a leplezett vagy közvetlenebb minimalizálás megmutatkozik), sovén megvetést föltételez és rasszista típusú felsőbbrendűséget, hamisat és nem-konstruktívat, föltételezi az aláaknázást és önfelőrlést, lévén, hogy a legfőbb követelmény, mely mindannyiunk előtt áll, függetlenül, valóban, a nemzetiségtől: a lojalitás. (185. o.)
*
(Ion Lăncrănjan fenti könyvének történelemhamisító és a román alkotmány betűjével is ellenkező szelleme tiltakozásra késztetett számos romániai magyar értelmiségit. Így például a Szőcs Géza és Marius Tabacu zenetanár által 1982 júliusában fogalmazott, RKP KB-hoz intézett beadványhoz aláírásukkal csatlakoztak a következők: Szilágyi Júlia, kritikus; Adonyi Nagy Mária, költő; Fodor Sándor, író; Kántor Lajos, kritikus; Koós Enikő, vegyészmérnök; Lászlóffy Aladár, költő; Simon Gábor, zenetanár; Szegő Katalin, filozófus; Szilágyi István, író; Szőcs István, kritikus.)
