FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékDumitru Mărtinaş

Dumitru Mărtinaş

Az uniformis látogatása
163
89

Részletek Dumitru Mărtinaş könyvéből: Originea ceangăilor din Moldova (A moldvai csángók eredete), amely 1985-ben jelent meg a bukaresti Tudományos és Enciklopédiai Kiadónál

[Az olasz misszionáriusok] jelentéseiből kiviláglik, mint közös nevező, a magyar misszionáriusok törekvése, hogy elnemzetietlenítsék a románokat. Az említett prelátusok rámutatnak, hogy Moldvában [...] bár az olasz misszionáriusok közül egyetlen egy sem valahizálja a magyar hívőket, a magyar misszionáriusok mindent megtesznek, hogy elmagyarosítsák a valahokat, s ez azt a célt szolgálja, hogy területileg kiterjeszkedjenek Moldovára és Havasföldre.
(Dr. Dumitru-Snagov előszavából)

A nemzeti elnyomás minden formáját megszüntetve a szocializmus teljes szabadságot és védelmet biztosít az összes, hazánkban együttlakó nemzetiség nyelvének és hagyományainak, ama fölfogás alapján, hogy a történelmi fejlődés legmélyebb és legnemesebb értelmét a kölcsönös megbecsülés és a népek testvérisége képezi. Ebben a szellemben fogtam föl a moldvai úgynevezett csángók visszahelyezését jogukba, hogy annak tartsák őket, amik, és nem másvalaminek.
Így fordulhat elő, hogy még ma is, a bölcsész-diákoknak a csángók magyar eredetét tanítják, amiben nem is olyan rég, az állami hivatalosság is hitt, úgy kezelve őket, mint magyar etnikumú kisebbséget, a törvény minden előírása szerint. Ilyen alapon, az állam magyar tannyelvű iskolákat létesített számukra, a magyar kultúrának megfelelő tantervvel. Mégis a csángók visszautasították az állam által felajánlott iskolákat, tiltakozva amiatt, hogy ilyen formában akarják őket elnemzetietleníteni, és román iskolákat kértek. A románsághoz való tartozás hagyománya és a nép jóízlése erősebbnek bizonyultak bármiféle ajánlatnál. (14. o.)
A magyar szerzők a maguk módján kezelték a kérdést, kizárólag a magyar nyelv és a magyar nemzeti érdekek szemszögéből, s ennek az lett az eredménye, hogy e népességről ma csak azt és annyit tudunk, amennyi a mások érdekeinek megfelelt. Ami viszont lényeges volt a problémában, román beszédük, azt elhallgatták. Az olvasó könnyen elképzelheti, hogy nézne ki az erdélyi románok történelme, ha e történelem, tegyük fel, kizárólag az idegen történészek megítélésére volna bízva, olyanokéra, mint Sulzer, Engel, Roesler, Hunfalvy, stb. Egy hasonló történetírás az itteni román nép múltjáról fejtetőre állított, karikatúraszerű képet nyújtana, mely nem az igazságnak felelne meg, hanem az egykori magyar politika szükségleteinek és az illető történészek látásmódjának. (18. o.)
[...] a csángók maguk (és itt hagyományos véleményükre utalunk) bizalmatlanok és ellenállást tanúsítanak azokkal szemben, akik hasonló [= magyar] származást tulajdonítanak nekik. Ritka, individuális esetek kivételével határozottan azt vallják, hogy románok. (19. o.)
Bár a moldvaiak is ugyancsak magyarnak tartották a katolikus lakosokat, mégpedig vallásuk miatt, ezek úgy járhattak el, ahogyan jónak látták. És úgy látták jónak, hogy románok legyenek, mint őseik. A magyar egyházi és világi hatóságok azonban hamarosan megtudták, hogy legtöbben csak románul beszélnek, hogy a falvak többségében a magyar nyelv elfelejtődik és elvész. A magyar misszionáriusok jelentései, ezek között Zöld Péter levelei is igazolják e tényeket. A hatóságok, elsősorban az egyháziak, megriadnak, Rómában lépnek közbe, különböző titkos megbízottakat küldenek Moldvába, minden lehetőt megtesznek a magyar nyelv fönntartásáért [...] De a moldvai realitások különböztek az erdélyiektől. Sem az olasz misszionáriusoknak, sem a világi hatóságoknak nem állt érdekében támogatni a magyar nyelv művelését és ezzel együtt a székelyesítés folyamatát. Ez a nyelv elvesztette itt minden tekintélyét s többé már nem volt rá szükség, mivel a csángók közül legtöbben románul beszéltek. (34. o.)
Bár e gúnynév (a csángó) ma gyűlöletesnek hangzik az érintettek számára, mégis megvilágítja román eredetüket és azt az elszántságot, mellyel megőrizték apáik és őseik nyelvét, oly történelmi körülmények között, melyeket nehezen lehetne megérteni a mai időkben.
[A csángók] nem elfajzott magyarok és nem is a moldvaiak által elrománosított magyarok, hanem olyan románok, akik átestek egy székelyesítési folyamaton, s akiknek első gondja volt Moldvában való letelepedésük után legnagyobb részben megszabadulni a magyar zsargontól. (37. o.)
A székelyesítés lassan ment végbe, egy hosszú történelmi periódus folyamán. Még a XIV–XV. században kezdődik el és egészen napjainkig tart.
Kezdetben azokat az elszékelyesített románokat nevezték csángóknak, akik egy degradált magyar nyelvet fejlesztettek ki [...] (41–42. o.)
Egyesek csángó-magyaroknak is nevezték ezeket, periférikus magyar kategóriába esőnek tartva őket, akik elfajzottak, összekeveredtek a románokkal, átvéve tőlük nyelvüket és szokásaikat. Ez az esetlen magyarázat meglehetősen átlátszó és sokatmondó. Egy mindenestől sajátos optika szerint az elszékelyesedett románok végül korcs magyarokká, csángókká lettek. Ez a kezdetben gúnyos elnevezés idővel megváltoztatta pejoratív értelmét, attól függően, hogy mit diktáltak a politikai körülmények vagy szükségszerűségek. Még később, a csángókat tiszta magyarnak tartották, az etelközi ősök leszármazottainak, akiknek sikerült volna egy évezreden keresztül épen megmaradniuk a Szeret, Moldva és Beszterce völgyeiben. Következésképp, a romantikus hazafiak még erőteljesebben kezdték a csángók magyar nemzethez tartozását követelni, a területet pedig, amelyen laknak, ősi magyar földnek tekinteni. (24. o.)
A székelyesítés folyamata a korabeli statisztikákban is tükröződik. Nincsenek statisztikáink a XV–XVII. századból, noha a székelyesítés erőteljes volt. (45. o.)
Kevés, székely eredetű lexikális elemen kívül, mely a székelyekkel való hosszas együttélés következménye, a csángók román beszédében nem találunk egyetlenegy hangtani sajátosságot sem, amelyet székely eredetűnek lehetne tartani. (48. o.)
[Eszerint a székelyesítés nem járt székely nyelvi sajátosságok átvételével. Ford. megj.]
[A magyar nyelv] eltűnésében egyes magyar szerzők nemzeti nagyságrendű súlyos veszteséget látnak. Egy brosúra címe, mely brosúra a moldvai románokat a „szegény magyar csángók" elnemzetietlenítésével vádolja, Moldvát egyenesen „a magyarság nagy temetőjének" nevezi. Semmi valós nincs ezekben az állításokban, a moldvaiaknak pedig semmi bűnük és semmi érdemük nincs ama tényben, hogy a csángók elhagyták a magyar beszédet, amelyet különben is helytelenül használtak. (48. o.)
A Moldvában utazgató Ignácz Rózsa magyar írónő melankolikusan jegyzi fel a magyar öntudat teljes hiányát s a román hazafiasság erőteljes föllendülését a lojzikalugari lakosoknál (Bákó megye). Megállapítja a tényeket és fájlalja őket, de a csángó fenomén pszichológiai evolúcióját az új moldvai környezetben és román lelkük ősi alaprétegének kitörését képtelen megérteni. (50. o.)
A csángók régi, történelmi névhasználatát elmagyarosították előbb Erdélyben, azután másodszor Moldvában, az érintettek tudta és beleegyezése nélkül. Ezt a névhasználatot, mely ma hivatalossá, kötelezővé lett, sok magyar eredetű név tarkítja, melyek nem felelnek meg a lakosság nyelvének, sem hagyományának, sem ízlésének. A lakosság gyakran hangot is ad emiatti elégedetlenségének, meg szeretne szabadulni tőle, de ez nem sikerül neki. (55. o.)
Értékes lexikális örökség, mely a népi latinból ered, és a román köznyelvben eltűnt, a ler rokonsági elnevezés [...] sógor értelemben [...] Úgy tűnik, hajdan a dáko-román nyelvben volt használatos, ennek lehetséges bizonyítékai a Lereşti helynév és a Lerescu, Lereanu családnevek, melyek föltételeznek egy ler tövet... A ler szó ismeretlen lévén a többi latin idiómában és a környező népek nyelvében [a fordító kiemelése], ebből következik, hogy csak egy dáko-román lakosság közvetítésével maradhatott fenn és hagyományozódhatott tovább, mely lakosság ab initio latin beszédet használt, még az eredet távoli korában. Az okok komplexumát, mely oda vezetett, hogy ez a szó mindenünnen eltűnt az egész latinságból, csak a csángó beszéd szűk területén maradva fönn, nehéz tisztázni. (90–91. o.)
[A rér, ill. lér szót csángó és szlavóniai magyar nyelvjárásainkból ismerjük, jelentése: sógor. Az első írott adat 1395-ből való. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (3. kötet 390. old.) azt írja: „az l-kezdetű változat vagy megőrzött régiség, vagy újabb elhasonulással jött létre". – Ford. megjegyzése.]
Ősi román ösztönüket nem lehetett megsemmisíteni. Tény, hogy az elé a helyzet elé állítva, hogy két lehetőség között válasszanak, bármiféle kényszertől mentesen, ők habozás nélkül a román lehetőség mellett döntenek, egy parancsoló determinizmust követve... (49. o.)
A csángók sziszegő beszéde évszázadokon át a család, az otthon nyelvét jelentette (die Heimsprache), állandóan fenyegetett etnolingvisztikai egyéniségük oltalmazójának és megőrzőjének funkcióját töltve be. Az állhatatosság, mellyel ezt a beszédet megőrizték, elképzelhetetlenül nehéz körülmények közt, az idegen uralom összes elnyomó intézkedése ellenében is, része az egész román nép közös harcának nyelve és etnikai azonossága megőrzése végett. (96. o.)
[Szerző vizsgálatokat végzett a csángók-lakta területeken és megállapította, hogy] e népesség folklórja nem különösebben gazdag. Nem találtam említésre méltó dolgokat az epikus műfajban. Itt-ott némi reminiszcencia, néhány strófa, mely levált abból, ami úgy tűnik, valaha létezett. (69. o.)

[Részlet a Hogyan jutottam el a csángó-probléma nagy vonalakban való megoldásához c. önéletrajzi fejezetből:]

De a tüske szúrta a szívemet és valahányszor erre gondoltam, elégedetlen voltam: vajon magyar volnék? Valami igazságnak kell lennie ebben, minthogy katolikusok vagyunk és minden tudományos szakértő azt állítja, hogy magyarok vagyunk. Bevallom, hogy zavart magyar származásom, nem tudtam megbékélni a gondolattal, nem ismertem el, hogy magyar vagyok, nem akartam, hogy magyarnak tartsanak. (111. o.)
...e néhány önéletrajzi jellegű följegyzésből megérthető a hosszas lelki folyamat, melynek végén nemcsak a román nemzeti hovatartozás érzéséhez jutottam el, hanem a csángók román etnicitásának határozott, tudományos meggyőződéséhez is [110. o., a fordító kiemelései.]
Hogy ne tudd, mi vagy? Elviselhetetlen. Milyen álláspontot kell az életben elfoglalnom állampolgárként, szakmailag? Tekintsem úgy a dolgokat, mint román, tekintsem úgy, mint magyar? Nagyon fájdalmas ama embernek a drámája, aki nem tudja, hogy micsoda. Lelkiismeretem szenvedett, hogy nem tudom, mi vagyok. Följegyzéseket készítettem, elkezdtem egy regényt írni (Dipszihia, A két tudattal bíró ember...) (123. o.) [A tudat szónak lelkiismeret jelentése is van a románban. – Ford. megj.]
A moldvai katolikus papok, e lakosság fiai, kritikusan viszonyultak a magyar tannyelvű iskolákhoz, mert ezeket a helyiek közül nem kérte és nem kívánta senki; azonban ama módszerek, melyeket egyesek a papok számlájára írtak, a fantázia birodalmába tartoznak. Például: azoknak a kiátkozása, akik gyerekeiket ilyen iskolákba merészelték küldeni; vagy olyan büntetések, amelyekben az egyik falusinak lett volna része, „aki egy magyar tanítónak adott szállást" és ezért „a pap azzal büntette, hogy a szertartás alatt töviskoronát viselve kellett állnia, ezután pedig minden hívőt köteleztek, hogy köpje le a bűnöst", ahogyan erről Valerian Zaharian arhimandrita [= főapát] számolt be az Universul 1949. október 15-i számában, 4. old. [...] Vagy [hasonlóan csak képzelgés] az a démoni jellemzés, amelyet azért találtak ki és tulajdonítottak a lelkipásztoroknak, hogy kompromittálják őket: „A magyar nyelv az ördög nyelve. Aki magyarul beszél, az ördöggel áll szóba." (Lásd Kovács György írását [mint a koholmány forrását]: A szabadság útján. Moldvai csángók között, Bukarest, 1950. 6. old.)

 

Drámák 1