FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékDe ki beszéljen? Megmondják Stockholmban

De ki beszéljen? Megmondják Stockholmban

Beszéd a palackból
116
17

E sorok írója, szokása, sőt fogadalma ellenére, ingerülten ült le megírni ezt a jegyzetet. Ingerült mégpedig nem azért, mert idén ismét nem azok közül az írók közül kapta valaki a Nobel-díjat, akik – szerény, szubjektív és nem mérvadó – véleménye szerint a legjelentősebb kortárs írók. Hogyan is merne aggályoskodni Doris Lessing díjazása miatt, látatlanba is elfogadja, sőt, lefogadni is merné, hogy a kortárs világirodalom kolosszusát érte a megtiszteltetés. Már nagyon itt volt az ideje – gördül tovább a gondolatmenet –, az öreg hölgy idestova már a kilencvenet tapossa, még egy-két év, s lehet, babérkoszorú helyett a svéd királyi akadémia már csak sírkoszorúval kedveskedhetett volna a kitüntetettnek.
Tényleg, ha már itt tartunk – morfondírozik tovább az elme –, vajon miért csak most? – tavaly, tavalyelőtt, tíz éve, húsz éve még nem volt ekkora nagy író míz Lessing? Létezik, hogy lélegzetelállító remekműveit egytől egyig hetven fölött írta? És amit azelőtt, az csak bevezetés volt a nagylélegzetű szépirodalomba? És mit tesz ilyenkor a második gyermekkorát élő kitüntetett? Nyilván örül. És vajon meg sem fordul a fejében, hogy mennyivel nagyobb ajándék lett volna ez a sorstól valamivel korábban?
Azt írtam, nem a miatt vagyok ingerült, mert ismét nem a zsenik és a nagymesterek valamelyikét díjazták – amilyen például Umberto Eco, vagy Csingiz Ajtmatov, vagy Slawomir Mrozek és még néhányan, bár nem nagyon sokan. Hanem az bosszant, hogy az ez évi érthetetlen Nobel-díj sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy sznob ájuldozásokra mindig hajlamos kelet-európai stréberségünkből, zavartan bólogató alázatosságunkból magunkhoz térve végre jót mulassunk a svéd akadémikusok látásos zavarain, és végre kimondjuk: ez a díj ma már semmit nem jelent. (Leszámítva persze a dolog paródia-értékét.) Legfönnebb pénzt, egy olyan csekket, amely a szokásos irodalmi díjaknál nagyobb összegről szól. Ám ha azt nézzük, hogy fennállása több mint száz éve alatt miféle értékrendet képviselt a Nobel-díj, meg kell állapítanunk, hogy az irodalmi elismerések történetében olyan kitüntetésként fog fennmaradni a neve, mint amelyhez a legtöbb balfogás, tévesztés, mulasztás, csőlátásos vidékiség, esztétikán kívüli mérlegelgetés, konjunktutális spekuláció, irodalomtörténeti katasztrófa fűződik. És mi délkeleten még mindig olyan áhítatosan bólogatunk és forgatjuk a fejünket, mintha maga Kalliopé múzsa osztaná az irodalmi igazságot saját két kezével onnan Északról.
Szerencsétlenül indult az egész már akkor, 1901-ben. Csehov még évekig élt, Tolsztoj és Mark Twain életéből majdnem egy évtized volt hátra. De egyikük sem találtatott méltónak. Az első díjat Sully Prudhomme kapja, és 1910-ig díjazzák még többek közt Frédéric Mistralt, José Echegarayt, Rudolf Euckent és Paul Heysét. Ők mind rangosabb életművet hoztak létre, mint Tolsztojék, legalábbis Stockholmból úgy látszott. S hogy Moszkva vagy Amerika oly messze van a svéd fővárostól, hogy nem könnyű odáig ellátni, ez meglehet. De olykor még csak a szomszédba sem kellett volna menni, ha korszakalkotó művészre akart bukkanni az ember. Akarom mondani, a bizottság. Ki tudná ma már megmondani, hogy miért nem kapott Nobel-díjat Henrik Ibsen?
Ahogy kezdődött, úgy is folytatódott. Karl Gjellerup igen, Apollinaire nem, Stefan George nem, Rainer Maria Rilke nem. Jacinto Benavente igen, James Joyce, Joseph Conrad, Virginia Woolf, Marcel Proust, Franz Kafka, Robert Musil nem. Eric Axel Karlfeldt igen, Bertold Brecht, Lin Yu-tang, Paul Valéry, Georg Trakl, Gottfried Benn nem. Szándékosan nem említem olyan szerencsétlen helyzetű kultúrák íróit, mint amilyen a magyar, cseh (Hasek! Čapek!), román, délszláv, albán, szlovák irodalom esete – és most ne térjünk ki a jóvátételi gesztusokra. A lengyel és az orosz irodalomról hírt kapunk hébe-hóba – de hogyan! A kétségtelenül csiszolt, finom és jó tollú Ivan Bunyin igen – Gorkij, Blok, Jeszenyin, Majakovszkij nem. Pearl Buck igen – Ezra Pound nem. Na jó, ezt töröljük. Van itt még meglepetés bőven. Halldor Laxness és Johannes Jensen méltó volt, Eyvind Johnson és Harry Martinson is, de Martin Andersen Nexö nem, Herbert G. Wells nem. George Orwell sem, Arthur Koestler sem. Szeferisz és Elytisz igen, Kavafisz nem. Kavafisz nem! Sinclair Lewis igen, Toni Morrison igen, Jack London, Tennessee Williams, Arthur Miller, Norman Mailer, Ginsberg, Corso, Nabokov, Updike, Heller, Albee nem. Vonnegut nem. Abe Kobo nem. BORGES NEM ÉS DÜRRENMATT SEM. Dario Fo igen, Dino Buzzatti, Umberto Eco, Giuseppe Ungaretti, Italo Calvino nem. Pablo Neruda igen, Mario Vargas Llosa nem, Julio Cortazar?
Cortazarban nem vagyok biztos, a névsor, amely előttem van, csak az első száz év díjazottjairól tájékoztat. Igen, talán-talán, mintha. Mintha őt is díjazták volna. Nézzek utána? Nem nézek. Mi múlik ezen?
Bizonytalanságomat helyénvalónak érzem: megmutatkozik benne az, hogy egyre elmosódottabb a díj, esztétikai üzenete egyre inkább szétfolyik. Ám az a tanulság megkerülhetetlen, hogy ha ez a dilettantizmus jellemzi a legrangosabb nemzetközi irodalmi díjat – ugyan miért lázadoznak a kis nemzetek írói az őket saját pátriájukban ért sérelmek és mellőzöttség miatt? Miért hőbörgünk a Baumgarten-díjak odaítélésében erkölcsileg, szakmailag és emberileg gyarlónak bizonyult Babitsék farkasvakságán meg a mindenkori magyar kormányzatok nevetséges igyekezetén, hogy díjaikkal irányítgatni próbálják értéktudatunkat – ha egyszer Stockholmban ez a helyzet, ez a vérciki, kapkodó, sunyi mellébeszélősdi...
Az olvasó bizonyára méltányolta, hogy utólagosan sem kívántam lehetetlent a kiváló bizottságtól. Percig sem próbálkoztam hazabeszéléssel. De nemcsak a 20. század nagy magyar íróit nem kértem számon, hanem eszembe sem jutott mondjuk Mihail Bulgakov vagy Bruno Schulz mellőztetését emlegetni, akiknek legfontosabb munkái csak haláluk után kezdtek el élni, addig téli álmukat aludták.
Amúgy nem nehéz kitalálni, hogy milyen ellenérvet lehet mindezzel szembe szegezni. Hogy mindez igaz ugyan – de azért mégiscsak. Mégiscsak Nobel-díjat kapott, a fentebb felsorolt kiválóságok mellett, Thomas Manntól és Faulkner-től Marquezig jónéhány (mondjuk úgy: néhány) vitathatatlan klasszikus. Is.
Ez tény. És ezzel a ténnyel kell vigasztalódnia Csehovtól Borgesig minden méltatlanul ignorált meg diszkriminált lángésznek. Mint ahogy e ténynek a fényében sütkérezik minden dilettáns, minden megfelelő svéd akadémiai kapcsolatokkal rendelkező hólyag, minden irodalmi konjunktúra-műlovar és műlovarnő, mindenki, akinek csak sikerült kiszorítania a stockholmi reflektorok fényéből a nálánál-náluknál igazabb értékeket. Ott várják felfedeztetésüket – de mit is beszélek. Miért kellene Tolsztojt vagy Kafkát felfedezni? Nem felfedezni kell őket, hanem világos kánonokat és értékrendeket felállítani. Amelyekből napnál világosabban majd az is ki fog derülni, hogy ezekhez az évente ismétlődő, decemberi Nobel-csinnadrattáknak semmi, de semmi köze.

Megjelent a 2007. novemberi Irodalmi Jelenben

 

Aktuális 3