FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékÁtültetések; [Hajdú Farkas-Zoltán:] Önátültetések

Átültetések; [Hajdú Farkas-Zoltán:] Önátültetések

Látó 2006/6.
99-104

Szőcs Géza
Átültetések
Kedves Zoltán, kérésed, hogy borokról vessek papírra néhány sort számodra, azért érkezett szerencsés pillanatban, mert éppen mostanában foglalkoztam azzal, hogy kertembe szőlőt telepítsek. Miféle szőlőt, kérded, milyen fajtát, milyen ízűt, borszőlőt-e vagy csemegeszőlőt, fogalmam sincs. Ezra Pound szőlőjéből szeretnék átplántálni Erdélybe – merthogy Poundnak, nem tudom, hallottál-e erről, Észak-Olaszországban, vagy ha úgy tetszik, Dél-Tirolban volt egy ültetvénye, amit saját maga gondozott, ültetett, metszett – persze csak élete végén, miután kiengedték a ketrecből, ahova a költőt néhány senki által nem hallgatott rádiós előadása miatt zárták amerikai katonák, vagyis a sajátjai, a háborút követően. Láttam a ketrecéről készült képet is, jó masszív ketrec volt, egy orrszarvú sem tudott volna kitörni belőle, nemhogy egy költő. Egyszóval, ebben a szőlőtelepítési ügyben tárgyalok mostanában, remélem, még idén meglesz az átültetés.
Minderről persze nem címszavakban, nem miniatűr méretre tömörítve kellene írni. Maradjunk abban, hogy minderre – egyszer, majd – visszatérünk és hosszabban, szebben és bölcsebben megírunk mindent.
Kedves Zoltán, egyébként is nehéz Hamvas és Márai után a borról értekezni. Másfelől meg, persze, végtelenül sokat, ami azt jelenti: túlságosan is sokat lehetne írni borokról és borivásról, bezárólag a Beau Rivage-ig, ahogyan a zürichi tópart egyik szakaszát nevezik. Egyszer Vermesy Péterrel töprengtünk azon, hogy „ha csak egyféle ételt volna lehetséges választanod, amelyet életed végéig ehetsz majd", illetve enned kell majd, és ez bármilyen, de bármilyen étel lehet, ám soha egyebet, mindig csak azt az egyfélét, akkor vajon melyik lenne ez az étel. Amit soha nem unnál meg. Végül abban egyeztünk meg, hogy nem tudjuk, de ha kettőt lehetne választani, az egyik biztosan a szőlő lenne. A szőlő, az tökéletes – bólogatott Péter, majd elvigyorodott: az se nagy baj, ha megerjed –, igen, a szőlő.
Igen, a szőlő, mindig csodáltam benne, hogy mivé képes változni, hogy milyen erők lapulnak benne, milyen ízek és színek, amelyek úgy szabadulnak el – vagy fel? –, mintha selymes, nedves, csillogó kendőket rántana elő egy bűvész a szőlőszemekből. Hát hogy is képesek akkora és olyan gyönyörűséges ízek ott megbújni bennük, mint a békában a királykisasszony – főleg, hogy a borszőlő távolról sem olyan zamatos, szép és izgalmas, mint a csemegeszőlő, leszámítva mondjuk a homburgi muskotályt és néhány társát. Muskotályban viszont a szőlőt szeretem jobban, nem a bort, ideértve a nevezetes száraz muskotályokat is. Valahogy azzal rokon érzés ez, hogy sokkal finomabbnak tartom a kávé illatát, mint az ízét, mint ahogy a még meg nem gyújtott dohány illatát is jobban esik beszippantanom, mint a füstjét. Egyszóval, egy időben az volt a szokásom, hogy a bor mellé beszereztem, ha tehettem, a szőlőfajtát is, és felváltva kóstolgattam – és kóstoltattam őket a barátaimmal látjátok, miből mi lesz, mit szóltok hozzá, vagyis, hogy miben mi van. És akkor még nem is beszéltünk átlényegülésről, transzszubsztanciákról és szákrámentumokról. Meg arról sem, hogy a szőlőben sem az van, ami „benne" van, hanem az van benne, amit a földből felszív magába, persze hozzáadva a Nap fényét meg melegét is. Az emberiség végnapjainak kezdete, a visszaszámlálás abban a pillanatban indult meg, amikor arra vetemedett, hogy kémiai bort állítson elő. Műbőr kulacsában műboraival az ember elindult kifele a történelemből.
De vissza a talajhoz, amelyből a szőlő és a bor együttes zsenialitása előhívja a legnemesebb ízeket, illatokat, színeket és szinesztéziákat, egyesek szerint a szellemeket is, legalábbis a hely szellemét. Komoly borász az ilyesmit persze mélyen elítéli – mármint, hogy bármi másra figyeljen oda, mint ami a poharában van –, de mi hadd játsszunk el a gondolattal: ha lehetőségünk lenne kedvünk szerint bárhol szőlőt ültetni, vajon melyik talaj szellemeivel kívánnánk találkozni saját termésű borunkban?
Rövid leszek. Ha választanom lehetne, a Hold talajában gyökerező, az ottani üvegházakba átültetett szőlőtőkék borát, a róluk a Holdbéli Dávid hegedűjének szavánál szüretelt bort szeretném megkóstolni. Valamilyen aranysárga fajtára gondolok, amilyen a Küküllő mentén Szászbogácsfalva környékén, vagy Marosdécsénél termett, vagy Neuburger néven a nagyenyedi dombokon. Innen jut eszembe: 1991-ben mint az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén résztvevő küldött, szerveztem volt Strasbourgban egy borkóstolót, néhány akkori politikai potentátot látva vendégül. A borokat e szent diplomáciai célra, az RMDSZ ottani bemutatkozására Csávossy Gyurkától szereztem be, és a formatervezett címkéken mindegyik palackon szép nagy betűkkel olvasható volt Nagyenyednek nemcsak a román és nemcsak a magyar neve, hanem a német elnevezése is: Strassburg. Apróbb betűkkel pedig németül és franciául a leglényegesebb tudnivalók rólunk, meg hogy miféle Strassburgról, milyen névátültetésről van is szó itten. Úgy forgatták a butéliákat, olyan döbbenettel, mintha a Holdon palackozták volna őket, talán akkor sem lettek volna jobban meglepve. És igencsak értékelték is, merthát igazán jó bor volt ezekben a palackokban – de ez, azt hiszem, tipikusan az az eset volt, amikor a bor minősége mellett még egyéb is fokozta az élményt és az emóciókat.
Ha holdbeli bort egyhamar nem is, de elzászit vagy enyedit vagy lekenceit ihatnánk. Ezekkel az emlékekkel, amiket itt megosztottam veled, gazdálkodj belátásod szerint, de azért vigyázz, hol közlöd őket, ha közlöd. Nem tudom, emlékszel-e Jóthám meséjére az Ószövetségből, a Bírák könyvéből. „Egyszer elmenvén elmentek a fák, hogy királyt válasszanak maguknak." De sem az olajfa, sem a fügefa nem áll kötélnek, és visszautasítja őket a szőlőtőke is. A galagonya viszont nem mond nemet, hanem valamiféle példázattal válaszol. Ezt csak azért említem, hogy ha legközelebb a galagonyáról kérdeznél, talán arról is lenne mondanivalóm.
Barátsággal üdvözöllek, Sz. G.

Hajdú Farkas-Zoltán
Önátültetések
Kedves Géza, komoly a kihívás, okos a kérdésfelvetés. Valószínűleg meg sem értette volna a magamfajta egyszeri lélek, ha az utóbbi öt évben nem találkozik oly sokszor Ezrával. Nem főszereplőként, hanem jóemberként, barátként a mindenekfelett kedvelt, magát négyszer is átültető – Pola, Trieszt, Zürich, Párizs – Joyce-om oldalán.
Furcsa ember ez a Pound! Történetembe az Atlanti-óceán ködéből érkezik, hogy a huszadik század legnagyobb írójának mecénásává emeljen egy hattyúnyakú angol lányt. Harriett Weaver példásan puritán nevelésben részesült, olyannyira, hogy édesanyja haláláig (ekkor már jócskán túl volt harmincadik életévén) még színházba sem járt. De nagyon sokat olvasott. Anyja halála – tudom, ez most nem hangzik túl szépen – valóságos felszabadulás volt számára, hamarosan szenvedélyes színházjáróvá lett, és átvállalta az Egoist szerkesztését. Pound javaslatára ebben az irodalmi folyóiratban jelentek meg először Joyce munkái, a dublini novellák, fejezetenként az Önarckép, és persze az egyre terebélyesedő Ulysses, amelyet a vékonydongájú és vékonypénzű Joyce Triesztben kezdett írni, jelentős mennyiségű bor kíséretében. És Londonból csurogni kezdtek a fontsterlingek, mert Harriett jelentős vagyont örökölt, s mert életcéljául tűzte ki, hogy megszabadítsa íróját az anyagi gondoktól. És tette mindezt hihetetlen diszkrécióval (Joyce sokszor nem is tudta, hogy tőle származnak a tetemes pénzküldemények), mert sohasem szeretett a középpontban állni. Bizony, Miss Weaver a világirodalom legdiszkrétebb mecénása volt. De miért is írom mindezt? Hát mert Harriett megveszekedett ellensége volt a bornak, Joyce meg nem tudott létezni nélküle. Napközben ritkán ivott, de ha eljött a vacsora ideje, elkezdte magába tölteni a fehér bort (csak fehéret ivott, mert a vörösnek szerinte véríze volt). Egyik üveget a másik után, míg már az ujjai között elhamvadó cigerattacsikkre sem figyelt. Hosszú évekig tartó levelezésükben egyetlen egyszer sem esik említés a borról. S a közös barátok is őrizték a titkot, míg az egyik el nem locsogta Miss Weavernek, hogy pénzküldeményeinek tetemes része a Fendant de Sionra megy el Párizsban. Nem tudom, ismered-e ezt a Wallis-i fehér bort, Joyce kedvencét, amelyet ő maga mindig a női vizelethez hasonlított, egy főhercegnő pisijéhez?
De hadd ne varrjam el ezt az äußerst peinlich történetet, inkább visszatérek Ezra Poundra. Joyce tulajdonképpen sohasem tudott eligazodni rajta. Ki volt ez a Pound? A vad, vörös üstökű „pántechnikus", ahogy Wyndham Lewis látta, akinek „művészete mongolos, embertelen, optimista és frissebb, mint az európai pátosz és alaposság"? Vagy az új világ prófétája és mérnöke lett volna, aki ugyanakkor belátta, hogy: „a szörnyű bennem és nemzetemben az, hogy szerintünk azonnali cselekvéssel a világ dolgai jó útra terelhetők, hogy haladéktalanul mindenbe beavatkozunk ahelyett, hogy nyugton ülnénk"? Vagy az 1910-es évek „csodákat művelő férfiúja"? Az 1920-as évek nagy szexorgiáit vezénylő karmester? Vagy Mussolini bagonghiainak elátkozott fővezére? Végigolvasva kapcsolatuk történetét (Ezra Pound, James Joyce, Die Geschichte ihrer Beziehung in Briefen und Dokumenten herausgegeben und kommentiert von Forrest Read, Arche, Zürich), azt kell mondanom, hogy Joyce-ot nem érdekelték barátjának színeváltozásai. Mert Joyce, a notorikus önátültető sohasem politizált. Pound viszont fasiszta lett, és itt most nem a „néhány senki által nem hallgatott rádiós előadás"-ról van szó, hanem arról a kínos érzésről, amely minden rajongó olvasóját hatalmába keríti, ha a Ducét istenítő verseiről (többek között hetvenkettedik és hetvenharmadik canto) vagy antiszemitizmusáról esik szó. Pound, az okos költő! Aki mindent tudott Óegyiptomról, és tökéletesen beszélt ógörögül és latinul és kínaiul, meg ismerte az összes népek mitológiáját!
Géza, én azt hiszem, hogy a huszadik század e költőzsenijének kellett az a három hét drótkaloda. Jót tett neki; mint nekünk a kilenchónapos hollóvölgyi katonaság. Mert az idegösszeroppanás visszatérítette önmagához és a múltjához. Ebben a „gorillaketrecben" írta a Pisai Cantókat (a hetvennegyedikben elsiratja a lámpavasra fejjel lefele felakasztott Mussolinit, „férgek rágják a döglött bikát", és szeretőjét, Clara Petaccit). Persze, sokat szenvedett, hisz visszahurcolták az Államokba, és a villamosszéktől is csak az mentette meg, hogy barátai beutaltatták egy bolondokházába. St. Elisabeth Hospital. 1958. április 18-án eljött a szabadulás órája. Ernest Hemingway, Igor Strawinsky, Graham Greene, Jean Cocteau, Benjamin Britten és sokan mások nyomására Ezra Pound költőt tizenhárom év után szabadlábra helyezték. Hajója Nápolyban kötött ki; a rá váró újságírókat és fotóriportereket megpillantva kezét mosolyogva fasiszta-üdvözlésre lendítette. Kedves Itáliájában, ahol egyetlen lánya várta a csodálatos Brunnenburg-kastélyban („Babbo érkezését várva egy olajfát, egy babérfát és egy magnóliát ültettem a kertünkbe"). Mary mindent megtett, hogy „az úr", ahogy apját titokban nevezte, jól érezze magát új otthonában. Érkezésének tiszteletére Tirolo falu lakossága virágokkal, zenével, fáklyákkal és dobokkal vonult fel. És Pound néhány napig valóban a világ legboldogabb nagyapjának tűnt. De hamarosan kiderült, hogy nem bírja a ránehezedő érdeklődést. Mert public figure-ként imádott felolvasóesteket és kiállításokat rendeztek a tiszteletére, és régi meg új barátai minduntalan nekiszegezték a kérdést, hogy miért tartott ki a végsőkig a Duce mellett. Mindezt lányának, Mary de Rachewiltznak a visszaemlékezéseiben olvastam (Diskretionen Die Errinerung der Tochter Ezra Pounds von Mary de Rauchewiltz. Innsbruch, 1993), aki könyvében sem szőlőről, sem borról nem tesz említést. A dolog nem hagyott nyugton, a világhálón hamarosan meg is találtam Pound lányának a telefonszámát. Tartózkodó, de nagyon kellemes hang jelentkezett a vonal túlsó végén. Mondtam, hogy magyar írók és Pound és bor és Joyce, mire beszélgetőpartnerem kislányos nevetésbe tört ki, hogy hát az a Joyce, az megitta volna a világ összes fehérborát. Pound is fehérboros volt (így mondta, Pound), de ő csak mértékkel ivott, egy-egy pohárkával ebéd vagy vacsora után. És, hogy már Amerikából megírta, szeretné, ha saját borát ihatná szabadulása után.
Mary férjével, Boris de Rauchewiltzcel a Pinot bianco mellett döntött a telepítéskor. Weißburgunder, bólogatok, jól ismerem, a heidelbergi vincellérek is nagyon kedvelik. Hát persze, csilingel a nevetése, Pound mindig is a német karakterű borokat szerette! Jó ez a bor, nagyon is jó, Márai a magyar borok fejedelméhez, a somlói juhfarkhoz hasonlítja, csak az a baj vele, hogy igényes a szőlője. Mély, tápanyagokban gazdag talaj kell neki, sok nedvesség, és nagyon érzékeny a kései fagyokra.
Csak most veszem észre, hogy leckét mondok fel Neked. De hát lehet-e az ismeretlenséget másképpen magunkhoz édesgetni, minthogy a dolgok után nézünk? Egyik kedvenc regényem fiatal, tapasztalatlan főhősét azzal biztatja az édesanyja, hogy ha valamit nem ért, azonnal olvasson utána. Utánaolvastam, de lehet, hogy még így sem értek semmit. Arra kértelek, hogy írj a borról, és Te kitűnő szövegeddel belelógatsz egy olyan szőlőindákkal és galagonyaágakkal sűrűn benőtt labirintusba, amelyben nekem, közel húsz éve idegenbe átültetett ipsének semmi esélyem eligazodni. Nincs kiút, a galagonya példázatának is utána kell néznem:
Azután a szőlőtőnek mondák a fák: Jer el te, uralkodjál rajtunk.
Azonban a szőlőtő is azt mondta nékik: Elhagyjam-é mustomat, a mely isteneket és embereket vidámít, és elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett?
Mondának végre a fák mindnyájan a galagonyabokornak: Jer el te, uralkodjál mi rajtunk.
És mondá a galagonyabokor a fáknak: Ha igazán királylyá kentek engem magatok felett, jőjjetek el, nyugodjatok az én árnyékomban: de hogyha nem, jőjjön tűz ki a galagonyabokorból, és égesse meg a Libanonnak czédrusait. (Bír. 9.12–15)
Nem kérdeztelek, mégis szóltál a galagonyáról. És, ha érzékem nem csal, Joyce a szőlő, Pound a galagonya ebben a történetben.
Kedves Géza, ha már átültetésre adod a fejed, amit én is helyeslek, tekintettel az erdélyi szőlők mai állapotára, érdemesnek tartom elgondolkodni, hogy talán nem a Fendat-al kellene-e próbálkozni? A franciák chasselas-nak, a németek Gutedelnek hívják ezt a szőlőfajtát. Hársfavirág színű bora friss, karakteres, gazdag ízanyagokban, és a megveszekedett önátültetők kedvenc itala.
Szeretettel: Zoltán

 

Életrajz 2