FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékAjánlás egy fontos könyvhöz

Ajánlás egy fontos könyvhöz

Hogy Kolozsvár mindig Erdély szellemi értelemben vett fővárosa volt, ezt aligha vitatja bárki is. Lehetett máshol a fejedelmi udvar, vagy a gubernium, vagy a szent király sírja, vagy a székelyek legfőbb erőssége, vagy a szász univerzitás központja, termelhették a javakat a bányavidékek és az ipar fellegvárai, Kolozsvár misztikus vonzása elvitathatatlan maradt, és mindenki tudta: ha Erdélyben valami fontos történt, az valószínűleg Kolozsvárott történt – s ha valaki valamit elérni szeretne az erdélyi életben, az tekintetét Kolozsvár fele veti.
Ennek a titokzatos érték- és vonzáskonfigurációnak számos külön lenyomata létezik – mint mindig és mindenkor, ahol magaskultúra jött létre. Politikai, gazdasági, szociológiai, katonai, kulturális – vallási, irodalmi, zenei és egyéb – vetületek ezek, konzekvenciáikkal, megannyi hatásukkal, kölcsönhatásaikkal, többszörös interferenciáikkal és interdependenciáikkal, komplex, szétágazó összefüggéseikkel.
E lenyomatok közé tartozik a képzőművészeti is, amely mindig szublimált formában mutatja fel (és teszi érthetőbbé, legalábbis értelmezhetőbbé, de mindenképp felidézhetőbbé) a spirituális kontinuumot, amelyben megszülettek annak a kornak az alkotásai. Esetünkben ezek festmények, szobrok, metszetek, rajzok. De épületek is, kovácsmunkák is, kertek és kerítések is, címerlevelek is. Egy kultúra formavilágának, formaeszményének, formadivatjának (röviden: vizuális erejének) hordozói és alakítói – ha mellékszereplői is, de szereplői – szélesebb körben a címerfestők is, a kőfaragók, kőművesek, szabók, ötvösök, ácsok, asztalosok és mindenféle manufaktúra mesterei és inasai, kertészek és fésűkészítők is, a nyomdászokról nem is szólva.
Valahol errefele, a kézműves tárgykultúra és az iskolázott képzőművészet között húzódnak annak a tudásanyagnak is a határai, amely irányból e mű szerzője közelített tárgyához. Az olvasó sajnálja, hogy Murádin Jenő merítése a legutóbbi két évszázadra korlátozódik – szíve szerint legalább a Kolozsvári testvérek koráig követné (és követelné) az összegző áttekintést, de azt sem bánná, ha egy ennyire okos kalauz visszakísérné őt mondjuk a római időkig, vagy a vándornépek tárgyi emlékeiig. A város főterén a római császárkorban fibulakészítő műhely működött, tőle száz méterre gazdag honfoglaláskori leletanyagot találtak a régészek. De még ennél is korábbra mehetnénk vissza az időben, akár a neolitikum koráig lehetne élveznünk visszamenőleg a motívumok, vonalak, a figuratív és nemfiguratív ösztön, a geometriai és az ábrázoló nézőpontok összeadódó, egymást váltó vagy egymásból kifejlődő ritmusát, a látvány dinamikáját a Szamos völgyében.
És ha valaki megírná, Murádin Jenő vagy más, ennek a történetét, akkor talán még többet megérthetnénk
– abból a kollektív pszichéből,
– az értékeknek és a sorsvonalaknak abból az organikus szövevényéből,
– a nemzet sorsát irányító rejtett dramaturgiának abból a valóságából,
tehát: abból a pszichéből, abból a fátumszövevényből, abból a sorsvalóságból, amely egy Mátyás királyt, egy Bocskai Istvánt, egy Bolyai Jánost és egy Végh Sándort adott a világnak, egy Szabó Dezsőt és egy Reményik Sándort a magyar irodalomnak. Igen, többet értene meg Heltai Gáspár, Dávid Ferenc, Palaeologus, Apáczai, Linczig bíró, Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi, Cs. Szabó László, a Bánffyak és a Bethlenek városának, a magyar színház és a magyar film egyik bölcsővárosának a lelkéből és lelkületéből.
Mert az igaz, hogy nincs Kolozsvári Iskola – sem festészeti, sem filozófiai, sem teológiai vagy matematikai. Igaz, hogy nincs Kolozsvári Lélektani Iskola. De van Kolozsvári Lélek. Márton és György hordozzák, a Házsongárd hordozza meg a templomépítők, meg a prédikátorok, meg a színésznők. Az orvosok, a jogászok. A hóstátiak. A mesterek s a mesteremberek. Az emberek, a városlakók. Az első magyar operák szerzői és azok publikuma. A professzorok. A mérnökök. A festők. A szobrászok.

 

Életrajz 3