Személyesen csak a nyolcvanéves Wass Albertet ismertem.
1987 áprilisában Amerikában jártam. Elhatároztam, hogy felkeresem Márai Sándort és Wass Albertet.
New Yorkból hívtam fel floridai otthonában, azt mondta, bármikor szívesen lát. Miamiban béreltem autót. Astor felé, a mocsarak között, jó néhány aligátort (vagy kajmánt?, szóval krokodilust) kellett kikerülnöm, amelyek kifeküdtek az útra. A városka jellegtelen volt, egy fülkéből felhívtam az öreget, hogy mégse teljesen váratlanul toppanjak be.
– Itt vagy a városban, igaz? – kérdezte, ami meglepett, hiszen akár New Yorkból is hívhattam volna. Kérdésemre, hogy honnan tudja, így felelt: A benzinkutas már telefonált, hogy idegen kocsi van a városban.
Amilyen rettenetes híre volt, éppolyan derűs, kedves, joviális embernek ismerhettem meg.
Elmesélt, már egy pohár bor mellett, egy történetet egy Duda János nevű emigránsról, akit, mivel egyszerű ember volt, a magyarok valamiféle rátartiságból nem fogadtak be maguk közé (gondolom, az egyleteikbe, a társaságaikba, a szövetségeikbe és a klubjaikba). Később nagy vagyont szerzett, és a szlovák emigráció meggyőzte, hogy ő valójában szlovák és igaziból Ján Dudának hívják. Ján Duda attól kezdve oszlopa lett a szlovák emigrációnak, és dollármillióit is szlovák célokra hagyományozta.
Eljutottunk a magyar kohéziós erők megroppanásának témájáig. Amely miatt kivetjük magunk közül a Duda Jánosokat (továbbá, de ezt csak most utólag fűzöm hozzá: ott feledjük a mocsarak közepén Wass Albertet a krokodilusok között).
Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy a közeledő rendszerváltozás után több mint másfél évtizeddel a magyar közvélemény egy része még mindig azt a román vádat fogja szajkózni ellene (egy idestova hetven évvel ezelőtt történt, máig felderítetlen esetre hivatkozva), hogy háborús bűnös, tehát fasiszta, s ha fasiszta, akkor nyilván antiszemita is –; ha tehát ezt mondják nekem, hát így válaszolok: no, akkor az a rendszerváltozás sem sikerült a legjobban.
Mondott-e, írt-e, és legfőképp: tett-e Wass Albert bármikor bármit, ami erkölcsileg elítélendőnek, vállalhatatlannak vagy szégyenletesnek minősül? Szűkítsük le e kérdéseket a háborús bűnök (vagy legalábbis felelősség) tartományára, ideértve bármely más nemzet ellen elkövetett vétket, akár fegyveres, akár nem fegyveres értelemben, akár tevőlegesen, akár a puszta cinkosságot kimerítően. Magyarul: uszított-e más népek ellen? Részt vett-e akár saját kezűleg, akár katonai (vagy „földesúri") parancsok, utasítások vagy felbujtás révén civilek megsemmisítésében? Románokéban, zsidókéban, oroszokéban?
Ismereteink alapján csak nemleges válasz adható e kérdésekre.
Wass Albert írásaiban, közéleti szerepléseinek dokumentumaiban nem találjuk nyomát idegengyűlöletnek, nemzetiszocialista ideológiának, más népek vagy nemzetek megsemmisítését célzó szándékoknak. (Az Ellenzék szerkesztőjeként angolszász beállítottságáról volt ismert, és íróként sem volt a kurzus embere: Tavaszi szél c. drámájának bemutatását 1944 karácsonyán a budapesti Nemzeti Színházban a nyilas hatalom betiltotta. Miközben már javában folyt a főváros ostroma, a Szálasi-kormány még rendet akart teremteni a magyar kultúrában.) Ami a román néppel és román értékekkel való érzelmi kapcsolatát illeti, ennek lényegét jól kirajzolja az az ív, amely fiatal kora egyetlen megjelent műfordításától tart legjelentősebb regényéig. A műfordítás: Eminescu Diana című versének magyar nyelvre való átültetése. A regény: A funtineli boszorkány, az erdélyi román nép életének olyan szeretettel való ábrázolása, hogy az csak a legnagyobb román prózaírók műveihez hasonlítható. (Érthetetlen módon a feminista szemléletű irodalomkritika máig nem figyelt fel a regény központi nőalakjára.)
Román értékek felismerése és megbecsülése természetesen nem zárja ki, és főleg, nem bizonyítja azt, hogy az író – egészen más minőségében – ne követhetett volna el akármekkora gaztettet. Mégis fontos ismeret ez, mert megkérdőjelezi annak a portrénak a hitelességét, amit a román propaganda szeretne elfogadtatni a gyilkos magyar grófról.
(Egyébként ugyan ki szólhatná meg az írót, ha regényében mondjuk a Hóra-lázadás vagy 1849 Móc-vidéki eseményeivel kívánt volna foglalkozni, esetleg Nagyenyed pusztulásával? És a könyv mégsem erről szól.)
A román propaganda 1945-től mindmáig annak a leegyszerűsítő szemléletnek az alapján határozta meg bármely magyar szereplőnek a helyi értékét, hogy a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély kérdésében hova helyezhette el Románia, a román ember, a román nemzet és a román kultúra ellenségeinek tablóján. Csak ez érdekelte őket – semmi más.
E propagandisztikus előítéletek és sztereotípiák nem kedveztek a grófoknak. A szovjet megszállás alá került országokban már csak azért sem, mert osztályellenségnek minősültek. De volt néhány olyan állam, elsősorban Románia, ahol nemcsak az úri elnyomót látták a grófban, hanem a nemzeti ellenséget is. Érthető is – román grófok nem léteztek. Ahogyan Esterházy János Szlovákiában, ahogyan Bethlen Béla kormánybiztos Erdélyben történelmileg vitathatatlanul nemes és bátor fellépésének emlékét elhomályosította a „magyar gróf" mint szimbolikus figura ellen primitív panelekkel operáló gyűlöletkeltés, úgy Wass Albertnek is bűnhődnie kellett a származása miatt. Idézzük fel azt a meghurcoltatást is, amelyben a náciellenességéről ismert Bánffy Miklósnak és Kemény Jánosnak volt része, annak a Kemény Jánosnak, aki pl. a kolozsvári színháztól eltávolított zsidó színészek számára finanszírozta egy önálló zsidó színtársulat felállítását. Sem kulturális, sem közéleti érdemek nem számítottak, ha az ember magyar gróf volt – s még súlyosbította a helyzetet, ha nevét íróként is ismerték. Egy egységes nemzetállamnak felfogott Nagyrománián belül természetes ellenségnek számított, ha valaki egy önálló, a romántól különböző kultúra hordozója, munkása, alkotója volt. (Ezért kellett Sütő Andrást is megnyomorítani, sőt, jellemző reflexekkel még felelőssé is tenni az őt ért agresszióért. Mintha fejszéjével ő támadt volna békésen imádkozó román parasztokra valamelyik román falu templomában.)
Wass Albert azonban nemcsak magyar gróf volt, nemcsak magyar író, nemcsak veszedelmes nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező személyiség, hanem – ami a legrettenetesebb – a Románia területi épségét csorbító (igaz, hogy a Románia által is elfogadott bécsi döntés alapján Észak-Erdélybe bevonuló) magyar hadsereg tisztje. Arisztokrata is, magyar is, író is, a „horthysta hadsereg" tisztje is – keresve sem lehetne találni nála jobb alanyt a történelmi bűnbak szerepére.
Az előítéletekből pedig elkerülhetetlenül ítéletek születnek. Először csak a propaganda ítélete, aztán a népbíróságé. „A román haza ellensége, tehát bűnös." Miféle bűnös? Természetesen háborús bűnös. Mi jellemzi még a háborús bűnöst amellett, hogy a román nép ellensége? Fasiszta. Mi jellemzi a fasisztát? Gyilkolja a románt, és gyilkolja a zsidót. Akkor tehát mit követett el Wass Albert? Román és zsidó embereket semmisített meg. Honnan tudjuk? Onnan, hogy fasiszta volt. Honnan tudjuk, hogy fasiszta volt? Onnan, hogy a grófok mind fasiszták. Néhány román falusi embert a román közigazgatás visszavonulásának zűrzavarát követően magyar katonák kivégeznek [ami persze gyalázat a magyar honvédségre, Sz. G.]. Két zsidó is áldozatul esik.
Ki adott parancsot erre? A két Wass gróf, apa és fia. Honnan tudjuk? Onnan, hogy fasiszták. Csak ők tehették. Maradt-e fenn írott parancs? Tanúskodott-e valaha erre nézve érintett személy, vagyis olyan, aki ilyen parancsot a.) kapott, b.) továbbított vagy c.) akár csak látott is? Ilyen személy nem tett tanúvallomást. Ki tett tanúvallomást? Minek alapján hozta meg a román népbíróság a két Wass grófot elmarasztaló ítéletet, a vádlottak távollétében?
A történelmi egyensúlyozás alapján. A Maniu-gárdák székelyföldi vérengzéseit követően (amelyek még a szovjeteket is felháborították, annyira, hogy ki is parancsolták Erdélyből a román közigazgatást) szükségesnek látszott az ellenoldali vérengzésekkel korrigálni a megbillent egyensúlyt. Nemcsak a szárazajtai székellyel szemben követtek el gonosztetteket román fegyveresek, de valakik ugyanazt tették szentgotthárdi román parasztokkal és az ottani zsidókkal szemben is. Kik lehettek ezek? A két Wass gróf, hiszen a Wass család birtokának környékén történt az eset. Hogy az író a közelben sem volt? Ezt, kérem, mi jobban tudjuk.
Fontos komponenst jelentenek a zsidó áldozatok. A nagyvilág ugyanis fájdalmasan és érthetetlenül közömbös a román sérelmekkel szemben. Még olyan barátságtalan hangok is hallhatók, hogy Románia maga az egyik „legfasisztább" államként viselkedett a háborúban, mint a náci Németország legvadabb csatlósa, és egymaga közel félmillió zsidót irtott ki, mindenféle külső segédlet, német megszállás, gázkamrák és haláltáborok nélkül. Nosza nem árt, ha nemcsak az iasi-i pogromról beszélünk, hanem a szerencsétlen szentgotthárdi áldozatokról is. Főleg, hogy azt nem románok követték el, hanem magyar katonák, ráadásul fasiszta grófok utasítására. Jó lenne, ha minél több zsidó szervezet tudomást szerezne erről.
És megtettek mindent, hogy így is történjen.
Így hát a két zsidó polgári személy ellen elkövetett bűnöket a két grófi család nyakába varrták, mintha csak a kötelet helyeznék oda.
Nem tudjuk, miért kellett meghalnia a két zsidó szolgálólánynak (talán nemkívánatos tanúkként, talán a román áldozatok segítségére siettek?), de bizonyosra vehető, hogy nem amiatt, mert zsidók voltak. 1940 szeptemberében Erdélyben ilyesmi nem történt, de 1944 deportálásai és nyilasterrorja után egy kis propagandisztikus rásegítéssel bárki ebbe az összefüggésbe helyezhette a történteket. Fontos tudnunk, hogy a gaztettet korábban egyetlen zsidó vallásos vagy érdekvédő szervezet sem hozta összefüggésbe a Wass családdal, maga a zsidó közvélemény is csak a román népbírósági ítéletből szerzett tudomást erről. Nem a bűntettről, hanem a vádról. Mert bizonyításról ott és akkoriban kérdéseket feltenni éppolyan abszurd lett volna, mintha Kafka elítélt hőse akart volna fellebbezést benyújtani.
E népbírósági ítéletek jelentős részét azóta már megsemmisítették, és az akkor elítélteket rehabilitálták. Ma, hatvan év elteltével komolyan venni egy ilyen ítéletet: gyászos bizonyítvány kiállításával lenne egyenlő értelmi képességeinkről és történelmi ismeretekről.
Az Egyesült Államokban letelepedő Wass Albertnek – éppen a róla terjesztett háborús bűnösség vádja miatt – a múltját az akkor rendelkezésre álló eszközökkel, tanúkat és a kor szereplőit meghallgatva a bevándorlási hatóságok és a titkosszolgálatok alaposan és mindenre kiterjedően ellenőrizték. Ezt az átvilágítást néhány év múlva, amikor Wass Albert fiát, Wass Huba tábornokot a U. S. Army vezérkari tisztjévé nevezték ki, megismételték. Senki nem hiheti komolyan, hogy az Egyesült Államok katonai felső elitjének tagjává lehet egy háborús bűnökkel vádolható (zsarolható stb.) személynek a fia. (Egyébként Wass Huba keresztapja Tamási Áron, keresztanyja a zsidó származású Tamási Áronné volt.) Ezt az egész Wass-kérdést nyugodtan tekinthetjük egyfajta intelligenciatesztnek: kik azok, akik bizonyítékok nélkül, bukaresti bemondásra, a vádak kontextusának elemzését mellőzve felülnek egy meglehetősen otrombán felépített propaganda-rágalomnak.
A fentiekről konkrétan. Vádak. Tények. Bizonyítékok
A.) A háborús bűnösség vádja. 1946 tavaszán, a vádlottak távollétében, kirendelt védelem hiányában, nem egészen három héttel a vádirat benyújtása után a kolozsvári bíróság halálra ítéli Wass Endrét és fiát, Wass Albertet, amiért öt és fél évvel korábban, 1940 szeptemberében felbujtották „a magyar katonákat" arra, hogy Szentgotthárd községben megöljék Muresan Iosif, Cati Ioan, Mihály Eszter és Mihály Rozália polgári személyeket. (Eszter és Rozália zsidó szolgálólány volt.) Ezt a gyilkosságot egy Pakucs vagy Pakuts nevű hadnagy rendelte el. Ugyanazokban a napokban a szomszédos Omboztelkén is vérengzés történt: Bujor Andreit, a helybeli pópát és családját mészárolták le Csordás Gábor hadnagy parancsára (és még hét személyt, akik név szerint nem mind azonosíthatók). Bár nem is volt vád alá helyezve, jogi képtelenségként Wass Albert ellen hoztak ítéletet, mely szerint megintcsak ő lett volna a felbujtó. A szentgotthárdi esetre a vád bizonyítéka igen meggyőző: egy tanú látta, amint Wass Endre e gyilkosság előtti este feleségével együtt átkocsizott Cegéről Szentgotthárdra (nyilván, hogy felbujtsa a honvéd hadnagyot a vérengzésre). No comment. Az omboztelki esettel kapcsolatban még ilyenszerű bizonyítékok sincsenek. De minek is bizonyíték ott, ahol mienk a hatalom?
B.) Erről a parodisztikus eljárásról a román propaganda is tudja, hogy teljesen jogi tartalom nélküli. Éppen ezért foggal-körömmel igyekeznek megakadályozni a perújrafelvételt, amelyet a román államnak már hivatalból is el kellene rendelnie.
Lassan már egy éve, hogy egy napilap olvasói levelében valaki a „mi antiszemita grófunknak" nevezte Wass Albertet. Tollat ragadtam és többek között a következőket írtam:
Wass Albert, a fantomkép
Az egyik budapesti lapban 2007. március 16-án cikk jelent meg Wass Albert, a „példakép" címmel. Szerzője Orosházáról küldte be levelét, s bár nem publicista írta, a benne foglaltakat mégsem tekinthetjük magánvéleménynek: sokaktól hallottam ugyanezeket az állításokat és érveket. (...)
Az írás szerint Wass a háborúban „a náciktól megkapta a másod- és első osztályú birodalmi Vaskeresztet. Romániában 1946-ban háborús bűnökért halálra ítélték. A vádirat szerint 1940-ben az Észak-Erdélybe bevonuló magyar hadsereg parancsnokánál közbenjárt több személy kivégeztetéséért. Ismerősei szerint a mi kedves grófunk antiszemita is volt, amíg élt. Tény: az EU egyetlen országában sem fordult elő, hogy egy halálra ítélt háborús bűnösnek szobrot állítsanak!"
A fenti állítások, pusztán egymás mellé helyezésük révén, alkalmasak rá, hogy a figyelmetlen olvasó agyában sommás ítéletté sűrűsödjenek. A nácik kitüntették, a románok halálra ítélték, ismerősei szerint antiszemita volt (amíg élt, teszi hozzá a szerző. Halála után vajon miért nem? Erre még visszatérünk.) A kör bezárult.
A szerző mindezt a közelmúltban felállított egyik Wass-szobor összefüggésében tartotta fontosnak tudomásunkra hozni. Nyilván úgy gondolta, hogy a szobrot egy háborús bűnösként elítélt ember nem érdemli meg.
A kérdés az, hogy a talapzatra a Wass-hívek azt a (képzeletbeli) feliratot szánták-e, hogy „Wass Albertnek, a birodalmi Vaskereszt tulajdonosának, az ismert antiszemitának", avagy ezt: „az írónak".
Itt rögtön leszögezhetjük: amilyen álnaiv az a hivatkozás, hogy „szét kell választani az író személyét és művét", éppoly sunyi az „akármekkora író volt, mi tudjuk, hogy nem a művészt tisztelik benne, hanem a nácit" típusú vádaskodás.
Ám vegyük sorra az állításokat.
Wass Albert életpályáján számomra több érthetetlen vagy homályos pont is létezik. Azt azonban biztosan tudom, hogy a Vaskeresztet (emlékszünk még a filmre, amely ezt a címet viselte?) harctéri bátorságért adták, nem egyébért. (...)
A bécsi döntésért még ma is bosszút követelő román nemzeti szenvedélyek s az osztályharcos népbíróság elfogultságának ismeretében a cikk EU-s felkiáltását így egészíteném ki: igen, mert az EU egyetlen országában sem hoztak ítéleteket a román vérbíróságok. Megjegyzem: még Romániában is feltűnést keltene bárki, ha ezekre a több mint 60 évvel ezelőtti boszorkányperekre – bármelyikre, a Wass grófok elleni pert leszámítva – másként hivatkozna, mint az igazságszolgáltatás paródiáira. A Wass Albertre és édesapjára kimondott ítélet felülvizsgáltatásának elmulasztása a kormányon levő RMDSZ egyik megmagyarázhatatlan vétke. De azért érdemes elgondolkodni e szavakon: „közbenjárt több személy kivégeztetéséért". Vagyis: még a vádirat sem mondja, hogy deportált, mészárolt, saját kezűleg kampókra akasztott, parancsot adott ki vagy hajtott végre. Közbenjárt – állította valaki ezelőtt 60 évvel, s ez elegendő lehet ahhoz, hogy egy jeles írót kiradírozzunk a magyar kulturális tudatból. De vajon jeles író-e Wass Albert? Erre is próbálok választ keresni, előbb azonban lássuk, mi is a helyzet az antiszemitizmussal.
„Ismerősei szerint." Hm. Mindegyik szerint? Vagy csak néhányuknak tűnt így? Név szerint vajon kiknek?
Hadd bocsássuk előre: egy író érzelmei a zsidósággal kapcsolatban nincsenek direkt összefüggésben esztétikai teljesítményével. Egy antiszemita író elvben éppúgy lehetne jó író (bár nagy művész aligha), mint ahogy a karakán, elvhű, a zsidótörvény ellen szavazó vitéz Somogyváry Gyula – sajnos – alig volt több dilettánsnál. Vagyis: ha Wass Albert antiszemita volt, és ha a szobrot az írónak állítjuk, nem pedig az antiszemitának, a kérdés az: megjelenik-e a hús-vér szerző antiszemitizmusa – ha volt ilyenje – műveiben? Na jó, ne válasszuk szét teljesen az embert az írótól, így kérdezzük ezt: műveiben, újságcikkeiben, közéleti szereplései alkalmával, vagy akár csak leveleiben, saját magának írt bizalmas naplójában – bármikor a 90 év alatt, bármilyen formában? Igen vagy nem?
Én úgy tudom, hogy nem. Figyelmesen elolvasnék azonban minden ezt cáfoló idézetet. Hiszen, ha antiszemita volt, e meggyőződésének nyilván hangot kellett adnia. Azokban a negyvenes években igazán senkinek sem kellett a szőnyeg alá rejtenie zsidóellenes érzelmeit. Miért tette volna ezt Wass Albert, pusztán „ismerőseivel" osztva meg antiszemitizmusát?
Wass Albertnek egyébként én is „ismerőse" voltam. (...) Mint Karácsony Benő nagy tisztelője, szóba hoztam neki – egyéb kortársai mellett – az ő személyét is. A legnagyobb szeretettel, együttérzéssel és elismeréssel beszélt róla. Ha a kolozsvári rabbi csak fele ennyire becsülte volna Karácsonyt, biztosan felvéteti a kimenekített zsidók Kasztner-féle csoportjába. De ezt már csak én fűzöm hozzá.
Wass Albert legnagyobb fiának keresztszülei – egy igen sötét korban vagyunk – Tamási Áron és felesége, aki zsidó származású. Vajon hogyhogy nem talált keresztényebb keresztanyát? Mintha ez az ismeret sem igen felelne meg az „antiszemita gróf" sztereotípiáinak. Wass egyik kötetéről Pilinszky János írt. (Sajnos, még nem jutottam hozzá, hogy megszerezzem.) Pedig Pilinszky sem volt kifejezetten antiszemita, nemdebár? Ha az ő szemében Wass nem számított szalonképtelen keretlegénynek, mi miért okoskodjuk túl a helyzetet?
Találgatások helyett miért nem abból indulunk ki, hogy Wass Albert amerikai állampolgárságának megadásánál semmiféle olyan háborús bűnről vagy egyéb tényről nem szereztek tudomást a vizsgálódó hatóságok, amelyet komolyan mérlegelni lehetett volna mint negatívumot. Ráadásul ezt a vizsgálatot újabbak követték, amikor az író fia, Wass Huba tábornok az amerikai legfelső katonai elit kasztjának tagjává lett.
De miért is hagyatkoznánk „ismerősök" (azért néhány nevet legalább!) szóbeli, tehát megbízhatóság szempontjából szükségképp sérülékenyebb forrásaira, amikor rendelkezésünkre állnak írásbeli források is. Miért töprengjünk azon, hogy vajon mennyire volt „náci" és antiszemita a „kedves gróf", ha módunkban áll fellapozni írásait. (...)
1942 augusztusában az erdélyi írók marosvécsi találkozóján néhány író nyilatkozatot fogalmazott, amelyet a helikoni közösség el is fogadott. Szövege az Erdélyi Helikonban meg is jelent 1942 őszén, az erdélyi magyar írók nyilatkozataként. (Éppen két évvel vagyunk a bécsi döntést követően és Wass állítólagos háborús bűntette után.) A szöveg az erdélyi népek közti békesség, a kultúra és a humanizmus értékeinek védelmében írott valóságos himnusz. Mélyen elítéli a Budapestről Erdélybe ejtőernyőzött hivatalnokokat, intézményeket és kormányzati szerveket, amelyek vak és süket szolgákká akarják átnevelni az állam polgárait. Az alapvető emberi eszmények fontosságára hivatkozva a nyilatkozat nyilvánvalóan szembefordul a náci ideológiával és hatalmi gyakorlatával. Aláírói közt az élettől búcsúzó Hunyady Sándort ugyanúgy ott találjuk, mint Járosi Andort, a későbbi zsidómentő lelkipásztort, Lőwy Dániel szavai szerint „a Szamos-parti város Wallenbergjét", vagy Tamásit, Bánffyt, Kóst, Moltert, Kemény Jánost. A többit elfelejtettem, de Wass Albertet nem: ő is közöttük volt. (Ez az aláírók mintegy fele. De a másik felét sem Dövényi Nagyok tették ki, mégcsak Sinka István sem volt köztük.)
Ami pedig az alapkérdést illeti: irodalmunk jelese volt-e Wass Albert, a válasz vitathatatlanul igenlő. Ez még akkor is igaz, ha felfogásában és eszközeiben egy anakronisztikusabb, 19. századi eszményt látszik folytatni. Sem epikai, sem stiláris mintáit tekintve nem nevezhető rafinált újítónak, a narráció mágusának. Ám pl. A funtineli boszorkány nemcsak megkapó, magával ragadó, klasszikus értékű regényünk, hanem egyben a román nép iránti empátiának és szimpátiának, a vele való mélységes együttérzésnek olyan dokumentuma, amely máig egyedül áll (s amit ma a jobb érzésű románok is elismernek). És bár az „antiszemita volt, amíg élt" kitételt nyilván humorosnak szánta a szerző, nagyon jól tudjuk, hogy az író, mint író nem hal meg a sírba tétellel, művei tovább beszélnek, későbbi korokra is hatnak. Mi derül vajon ki Wass Albert most kiadott műveiből? Mit üzen a sírból?
Nem osztom mindenben Wass Albert általam teljesen nem is ismert nézeteit, íróként sem tartom a huszadik század legnagyobb művészének. De sérelmesnek érzem az egész magyar kultúra nevében, hogy valaki azért legyen mind a mai napig megbélyegzett, mert 60 évvel ezelőtt Bukarestben valaki kiagyalt egy azóta sem bizonyított vádat.
Hallottam persze olyan nézetet is, hogy nem Wass Alberttel van baj, hanem azokkal, akik nevét a zászlójukra tűzték. No de kérem! Akkor azokkal tessék vitatkozni, és tessék békén hagyni az írót. Ki vitatkozna a felkelő nappal széles ez Amerikában, pusztán amiatt, mert a Pearl Harbort megtámadó japán gépek felségjelzésén felismerhető a felkelő nap szimbóluma?
A magyar kultúrájukat (még 1944 után is) vállaló erdélyi zsidók velünk való szolidaritása olyan erős élmény számomra, hogy ha Magyarországon zsidózni kezdenek (mert bizony ezt orcátlanul meg lehet tenni), azt úgy élem meg, mintha valaki arcul ütne – még inkább: mintha arcul ütnénk saját magunkat. Ugyanígy, ha valakit igazságtalanul leantiszemitáznak, ezt is tűrhetetlennek tartom: úgy érzem, hogy minden egyes ilyen váddal maga a közösség gyengül. Ezek a közösség ábrázatára mért csapások.
Az a hatvan-hetven évvel ezelőtti kor – sajnos – tele volt igazi (nem pedig vélt) antiszemitákkal, nyilasokkal, politikai és szellemi keretlegényekkel. Számuk olyan nagy volt, hogy teljesen fölösleges soraik közé odacsempészni, „odaretusálni" mégoly konzervatív – vagy számunkra valamiért ellenszenves – urak portréját.
Az Orosházáról érkezett levél még azt is állítja, hogy a Wass Albert-kultusz az Orbán-kormányhoz köthető. Ez kétszeresen nem igaz. Először is: Wass népszerűsége a harmincas években kezdődött, tízezres példányszámokkal és igen kedvező kritikai fogadtatással, a Baumgarten-díjig bezárólag, amelyet azért már mégsem Kolosváry-Borcsáék ítéltek oda. Másodszor: az Orbán-kormány (amelynek egyik leggyengébb teljesítménye éppen a kulturális politikája volt) sajnos semmit nem tett Wass valós irodalmi, történelmi és közéleti szerepének tisztázásáért, műveinek kiadásáért, pláne kultuszáért.
Mindezt nemcsak Wass Albert védelmében, hanem az elferdítetlen igazság érdekében és egy előítéletektől mentes (meg előítéletek gerjesztette indulatoktól mentes) közbeszéd érdekében tartottam fontosnak papírra vetni.
A szóban forgó napilap írásomat nem közölte, főszerkesztője nem hívott vissza telefonon.
De folytassuk a gondolatmenetet. Láttuk, hogy a fasiszta háborús bűnösként megbélyegzett gróf bűnlajstromára még egy lapáttal rá akart tenni az egyébként vad antiszemitizmusáról hírhedett román nacionalista retorika. Biztos, ami biztos. Valahogy úgy csapták hozzá a vádhoz, ahogyan a népbíróságok fejelték meg saját tíz-tizenöt évekre kiszabott büntetéseiket még öt-hat évvel, csak úgy ráadásként.
A Wass Albertet és édesapját (négy civil kivégzéséhez vezető felbujtásért) halálra ítélő népbíróság javára egyetlen körülmény írható: élő vagy a román hatóságok számára elérhető személy ellen nem hoztak ítéletet. Magyarul: azok vitték el a balhét, akiknek már amúgy is mindegy volt.
Foglaljuk össze.
1. Azokban az években, ha valakiben antiszemita érzület volt, ezt nem kellett a kódolt beszéd palástjába bújtatnia. Teli szájjal uszíthatott, regényben, vezércikkben, országgyűlésben, pártot alapíthatott vagy elmehetett keretlegénynek. Nincs tudomásunk azonban arról, hogy „a mi antiszemita grófunkat" elragadták volna valamilyen hasonló szenvedély lovai.
2. Román nacionalista logika szerint: aki az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató bécsi döntést helyeselte, netán részt vett a belőle következő új viszonyok kialakításában, esetleg ahhoz a kaszthoz tartozott, amelynek számlájára a román „országcsonkítást" írták, az vitán felül fasiszta és háborús bűnös. (Lásd Bethlen Béla esetét, akivel azért a román hatalom még mindig emberségesebben bánt, mint a szlovákok Esterházy Jánossal: Bethlen Bélának megadatott, hogy szabadlábon halhasson meg.)
3. A magyar közbeszédben, ha valakiről elhangzik, hogy háborús bűnös, fasiszta, hungarista, nyilaskeresztes, antiszemita (s ha az illető halmazatilag elmarasztalható mindezekben a vádakban, de legalább egy részükben), akkor többnyire a politikai és morális degenerálódásnak arra a típusára szokás gondolni, amelybe Szálasi Ferenc vagy mondjuk Dövényi Nagy Lajos, Kolosváry-Borcsa Mihály és hasonlók tartoztak. (A legnagyobb háborús bűnös egyébként Bárdossy László volt szerintem; meg Werth Henrik, akik több bajt okoztak a nemzetnek, mintsem, hogy az számba vehető volna. És az sem szerencsés persze, ha a „legfőbb hadurat" miniszterelnöke orránál fogva tudja vezetni. De ez már más téma.)
4. A végzetes csúsztatás tehát abban áll, hogy hagyjuk összemosódni a román és a magyar terminológiákat, amelyek azonos szavakhoz eltérő tartalmakat rendelnek. Ennek a szóhasználati zűrzavarnak köszönhetően aztán sokak képzeletében úgy él Wass Albert, mint valami rossz román filmben, ahol a magyar gróf kastélya ablakából lövöldöz a felgyújtott házaikból menekülő román napszámosokra, másik kezével pedig éppen haláltáborba irányít néhány ezer zsidót.
Vaskereszt
Bármit írt vagy mondott, vagy nem írt és nem mondott, bujtogatott-e vagy sem Wass Albert, az nem kérdéses, hogy harcolt a keleti fronton. Szovjet szemmel (meg Rákosi szemével) nézve ő is ugyanolyan fasiszta hódító volt, száz- meg százezredmagával, mint a doni hadsereg minden egyes magyar katonája.
Wass Albert honvédtisztként – meggyőződése szerint – hazájáért harcolt. Nem vitás, hogy egy gonosz birodalom oldalán, egy másik gonosz birodalom ellen, amely hazáját fenyegette megsemmisítéssel. Abban a talán ma már elavultnak számító meggyőződésben tette, hogy a jó katona kötelessége bátornak és fegyelmezettnek lenni, nem pedig politizálni. Az oroszok (és románok) oldalára való átállást, „kiugrást" neveltetése és tapasztalatai lehetetlenné tették számára. Utólag csak annyit mondhatunk: akkor és ott hibázott, amikor elindult a keleti frontra. Ha nem teszi, katonaszökevénnyé válik: saját szemében is gyáva szökevénnyé. Nehezen átlátható helyzet volt, és ma úgy véljük, hogy szerencsésebb döntést is hozhatott volna. Ám az, hogy tisztességgel és bátran harcolt utolsó pillanatig egy olyan ügyért, amit ő a nemzet ügyének tartott, legfeljebb anakronisztikusnak mondható. Mint katona harcolt, nem mint író. Szellemi életművének elhelyezése csak szellemi értékrendje és művei (írói és újságírói teljesítménye) alapján lehetséges, semmiképpen sem katonai kitüntetései alapján.
Hogyan tovább?
Irodalomtörténetünk értékként tart számon olyan életműveket is, amelyeknek szerzői elfogadhatatlan eszméket vallottak. Ilyen értelemben – egy műközpontú megközelítés távlatából – szinte mindegynek tűnik, hogyan politizált a mű alkotója: becsületesen-e avagy sem.
Én ugyan nem osztom ezt a véleményt, mert úgy vélem: az irodalomtörténet nemcsak művek számbavétele (hanem eszmei értékek, irodalmi történések, korszellem és történelem bonyolult kölcsönhatásrendszere, amely izgalmas módon elemezhető egy művész életében, alkotó, kor és alkotás viszonyában). De módfelett helyeselném, ha végre eljutnánk oda, hogy szétválasszuk a vádakat a valóságtól, a fasisztát a konzervatív főúrtól, a publicistát az írótól, a negatív román szimbólumot a pozitív magyar szimbólumtól. Számos próbálkozás volt már Wass Albert írói helyének meghatározására, életművének elhelyezésére a magyar irodalom történetében. Ezeket azonban mindig lesöpörte „a mi antiszemita grófunk" fantomjának sztereotípiája, illetve az ezzel kapcsolatos indulatok.
Pedig milyen jó volna, ha végre egyszer már az említett Pilinszky-szöveget is citálná valaki, amelyet Wass Albertről írt a költő. Melyikünk olvasta?
