FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszékA nyelv mint szabadság

A nyelv mint szabadság

Magyar Múzsa 2008/1.
30-32

Amikor, még kamaszként, arról olvastam az újságban, hogy Alabamában vagy Dél-Afrikában a feketebőrűeknek (akkor még nem számított szitokszónak a néger, nálunk biztosan nem) tilos a fehérek autóbuszaira felszállniuk, s hogy ez milyen megalázó diszkrimináció, egyetértettem a megállapítással. Csak azt nem értettem: vajon az miért nem diszkrimináció, hogy Erdélyben tilos a magyar nyelv a közéletben, hogy száz párt- és államvezetőből jó, ha kettő magyar (nem tudtam még, hogy Fejbólintó Jánosból ez is sok), és hogy az miért nem megalázás, hogy az iskolai sakk-körben a körvezető matematikatanárnő rámförmedt: hogyhogy nem tudom a saját nevem románul? Hiszen a román nép kenyerét eszem, minimum ennyivel tartozom neki. Annyira telt még az önérzetemből, hogy kijelentsem: én az apám kenyerét eszem, aki pék, és szerintem a tanárnő is azt eszi, de a sakk-kört otthagytam, és azóta is csak önerős, self-made játékos vagyok, nem is autodidakta, nem is amatőr, hanem, ahogy a tanulatlan festőkre mondjuk: naiv.
Naiv maradtam a politikában is, mert Ceauşescu Romániájából a tágabb és szabadabb világba kilépve, továbbra sem értettem: ha a bőrszín alapján történő különbségtétel merényletnek minősül, vajon miért bocsánatos, említésre sem méltó bűn, ha valakit a nyelve alapján ér „hátrányos megkülönböztetés"?
Annyira nem értettem ezt, hogy írtam is egy drámát később, A kisbereki böszörmények címmel, amelyben egy erdélyszéli falu népe úgy szeretné megúszni a falurombolást, hogy az emberek bőrét örökfestékkel feketére színezi, magát pedig négernek deklarálja. Valaki ugyan fölveti, hogy mire jó ez, hiszen a többségi népet s a hatalmat ezentúl „már nemcsak a nyelvünk mássága fogja ingerelni, hanem a bőrszínünk is" – de azzal torkollják le, hogy „igen ám, csakhogy az már rasszizmus!" Márpedig a rasszizmust ország-világ elítéli, néger falvakat lerombolni nemzetközi botrányhoz vezetne.
Az önfeladásnak e falu életében a bőrszíncsere csak utolsó stációja. Előzőleg már azt is eldöntötték, hogy vallást cserélnek, mert muzulmánként számottevőbb támogatásban reménykedhetnek. Mindezt persze lojális állampolgárként, annyira, hogy még levelet is írnak a legfőbb pártvezetőnek. Megírják benne, „hogy hűséges hazafiak vagyunk, és pártunk meg kormányunk, meg minden. De hogy mi áttértünk a mohamedán vallásra... hát vallásszabadság van, nem?"
Amire egy aggódó hang:
„De vajon bőrszabadság is van?"
Szerintem nem tiltja a törvény – véli valaki. No de hátha a vezér másként tudja? Az emberek elbizonytalanodnak. Végül valaki:
„Addig fogtok itt tökölni, amíg tényleg hoznak egy törvényt, hogy senki nem festheti meg a bőrét."
A színdarab szóban forgó párbeszédénél lábjegyzet hívja fel a figyelmet arra az esszére, amely függelékben olvasható a drámához csatolva.
Éppen 18 éve a marosvásárhelyi véres márciusnak, amit az robbantott ki, hogy a Hosszú utcai patikára magyarul is ki tették a Gyógyszertár feliratot. 1991-ben, életemben először és utoljára, meghívtak a finnugor írók világkongresszusára Finnországba. Ott olvastam föl ezt az esszét, amely ma a dráma utószava. Ebből is idézek:
„A finnugoroknak tehát volt idejük hozzászokni – és hozzá is szoktak – a nyelvi épségük elleni agresszió legváltozatosabb erőszak-technikáihoz. Ezek skálája igen széles és egyaránt magába foglalja a gyermekkorban való megszégyenítést (»a magyar nyelv lónyelv és aki magyarul beszél, azzal úgy fognak bánni, mint a lovakkal«); a szlávétól különböző hangzás cirill ábécébe való kényszerítését s ily módon leválasztását a nem-cirill betű galaxisáról; finnugor személynevek és helységnevek használatának tilalmát, finnugor iskolák vegyesiskolává tételét, elsorvasztását, betiltását, felégetését, a tanítók büntetését, megbélyegzését és száműzését, és még sokáig lehetne folytatni (...)
A nyelvi alapon létrejövő diszkrimináció vizuális formában való megragadása, láthatóvá tétele lényegileg és hatását tekintve nem egyéb az illető nyelv négeresítésénél, maibb szóval: színesbőrűsítésénél. Ahogy az apartheid doktrínáiból az következett, hogy kötelező neurózist kapni egy bőrszín bizonyos szférákban való felbukkanásától, ugyanígy rándítja görcsbe ugyanennek a fajtának az idegeit egy más nyelvű felirat, például az a szó, hogy gyógyszertár. Ugyanaz az automatikus, mindenesetre hisztérikus reflex lép működésbe mindkét esetben.(...)
Vannak olyan országok földrészünkön, olyan újsütetűen demokratikus államok, ahol a demokráciát úgy értelmezik, mint a többség uralmát, sőt rémuralmát a számbeli kisebbségben maradt másság felett. (...)
...igen gyakran találkozunk azzal a szemlélettel, mely a véleményszabadság jegyében hajlandó eltűrni azt, hogy az utcákon megférjen egymás mellett az Éljen a király! vagy a Le a királlyal! vagy az Éljen a köztársaság! felirat – de azt már nem viseli el, hogy bármelyik felirat is a három közül (vagy akár csak a Gyógyszertár szó) más nyelven is megjelenjék. A tolerancia itt csak bizonyos tűrésküszöbig terjed – türelmes a véleménnyel, a saját nyelvű különvéleménnyel szemben, de nem tartja elviselhetőnek a másik nyelvet. HOLOTT A NYELV: VÉLEMÉNY A VILÁGRÓL – mondhatjuk úgy is, a nyelv: választás, egyértelmű opció amellett, hogy a dolgokat másként nevezzem meg, mint egyesek, egyben ahhoz hasonlóan, mint mások.
Ha az egyes nyelveket mint a világról alkotott véleményt vagy különvéleményt fogjuk föl, jelentős lépést tettünk a nyelvi hazáknak – ebben az előadásban is említett – egyenjogúsítása felé. Végtére is a nyelv nem más, mint annak summája, ahogyan az idők során sok millió ember látott, hallott, érzékelt, gondolkodott, ítélkezett, énekelt, és szeretett: és mindez összeadódik, és jelen van a költők beszédében: az a hazám, ahogyan én – dehogyis: az a hazánk, ahogyan mi éltünk és amilyen hűségesek mi voltunk, és ahogyan mi gazdálkodtunk ezzel az Istentől ránk örökített hagyatékkal."
Ez a gondolatmenet vezet el tehát addig a felismerésig, hogy a nyelv „önmagában is" magában hordozza a szabadság eszményét. A nyelv: vélemény – márpedig a véleményszabadság (vallásszabadság, lelkiismereti szabadság, sajtószabadság) alapvető emberi jog.
András Sándor verséből (Az András Sándor Autonóm Köztársaság beadványa az ENSZ-hez) tudjuk, hogy minden ember: önálló ország, autonóm köztársaság. Nyelvem államnyelv – fűzhetjük tovább a gondolatmenetet –, s én mindenestől annak a szabad respublikának vagyok az örököse, amelyért Petőfi Sándor elesett.
Hogy Petőfi eljutott-e Szibériába, nem tudjuk, szerintem nem. De Rózsás János (akinél nevét lágertársa és barátja, Szolzsenyicin tette világhírűvé) eljutott, sőt vissza is tért onnan és megírta emlékiratait. Mindezt, amit itt papírra vetettem és felidéztem egykori gondolataimból, az hozta elő bennem, hogy Rózsás egy helyen megírja: sok-sok év hányódás, reménytelen, lágerről lágerre való sodródás után mekkora élmény volt számukra, magyar foglyok számára, amikor valahol az Isten háta mögött egyszercsak szemük elé került egy üveg címkéje. Magyar szavak álltak rajta, e kis palackon a cirill betűs óceánban. Rózsásék ezt olvasták a címkén: Keserűlikőr, és ez a magyar szó nemcsak a rég nem látott, talán rég elveszett haza villódzó képzetét idézte fel bennük, hanem a szabadság lebbenésszerű, foszlányosan vibráló, átfutó érintését is.
Talán ez a legmegindítóbb vallomás, amelyet a magyar nyelvről valaha olvastam.

 

Névmutató 2