FőoldalTŐLEMTanulmányok, esszék2700 szó egy rejtélyről

2700 szó egy rejtélyről

Irodalmi Jelen, 2013. június
119-128

I.
A Sztálin életével kapcsolatos nagy rejtélyek közt szokás emlegetni mint gonoszságának, elvetemültségének bizonyítékát, avagy mint példát lélektelenségére, személyiségének humán léptékkel való értelmezhetetlenségére azt a tényt, hogy legközelebbi családtagjainak sem kegyelmezett: öngyilkosságba hajszolta őket, vallatószobába, börtönbe vagy kényszermunkatáborba kerültek és sokukat kivégezték. Bár nem föltétlenül szimpatikus dolog, ha egy zsarnok tejbe-vajba füröszti a rokonait, az azért valóban feltűnő, ha az ellenkezője történik: vagyis ha ezek a családtagok semmivel sincsenek nagyobb biztonságban, mint bármely egyszerű halandó, adott esetben egy „osztályellenség". Ugyanez a helyzet a régi cimborákkal, egykori harcostársakkal, vagyis azzal a holdudvarral, amely normálisan az uralkodói „udvarok" személyi állományát táplálja. Ezekre a hajdani akcióhősökre, akik kenyerüket és köpenyüket egyaránt megfelezték a bandavezérrel, ugyanaz a sors várt, és nagyjából ugyanakkor, vagyis a harmincas években, mint amit Bertolt Brecht Állítsátok meg Arturo Uit című drámájából ismerünk. Csúf hálátlanság az ilyesmi, amikor a betyárból még a betyárbecsület is hiányzik: rokon vagy barát, hűséges elvtárs vagy szövetséges egyaránt fel lehet készülve a legrosszabbra.
Személyesen azt gondolom, Sztálin egy olyan környezetben nőtt fel, amelyben a világ, de legalábbis az emberi viszonyok sokféleségét, akár teljességét a nagycsalád, a klán, a nemzetség hordozta. Márpedig ezen belül előfordult minden: szerelem, árulás, leszámolás, küzdelem, gyűlölet, harag, csalódás. Sztálin talán sosem tudott kilépni az érzelmeknek ebből a törzsi iskolájából, és amikor leghűségesebb tábornokait kivégeztette, vagy rokonait Gulágra küldte, nem más történt, csak azokat az időket és helyzeteket élte át újra, mondjuk, mint amikor részeg apja fojtogatta az anyját, mármint a Sztálinét, hogy vallja be, kitől van a fiú. Aki szenvtelen, rideg, erőszakos, gátlástalan felnőtté lett, és egyes rokonait talán akkor is gyűlölte volna, amennyiben nem diktátor lesz, hanem cipész marad, mint az apja.

II.
Egy gyors áttekintés erejéig mindenesetre megéri legalább nagyjából végigkövetni Sztálin családjának az életútját vagy inkább halál-útját, kezdve feleségei korai halálával, ami egyikük (a második) esetében az öngyilkosságot jelentette. Az első feleséget Jekatyerina Szvanidzének hívták. Tőle született fiára, Jakovra Sztálin egyáltalán nem volt kíváncsi, 14 éves korában a rokonai vitték fel az apjához Moszkvába. Olyan ridegen bánt vele, hogy a fiú öngyilkossággal próbálkozott, amely sikertelenül végződött. Sztálin így reagált: még egy tisztességes lövésre sem vagy képes. Amikor, mint harcoló tiszt, Jakov a német fronton alakulatával együtt fogságba esett, Sztálin ezt úgy értelmezte, hogy hazaárulást követett el, és azon nyomban el is rendelte Jakov feleségének letartóztatását. Hallani sem akart a németek ajánlatáról, hogy Jakovot fogolycsere útján szabadon engednék von Paulus marsall ellenében („Nem adunk katonáért cserébe marsallt", mondta állítólag az ajánlatról), és amikor arról értesült, hogy Jakov a fogságban öngyilkosságot követett el, ezúttal sikereset (nekiszaladt a magasfeszültségű kerítésnek), Sztálin végre elégedetten nyilatkozott a fiáról, még az újdonsült özvegyet, mármint saját menyét is kihozatta a börtönből. (Később kiderült, hogy a szerencsétlen fiú két halált is halt: mielőtt rázuhant a kerítésre, még le is lőtték mint szökevényt.)
Sztálin sógorainak és sógornőinek sem alakult szerencsésebben a sorsa. Aljosa Szvanidze, Sztálin első feleségének idősebbik bátyja Sztálin legközelebbi barátai közé tartozott, úgy tartották számon, mintha testvérek volnának. De 1937-ben a diktátor elrendelte Aljosának és feleségének, Marija Korona énekesnőnek a letartóztatását. Úgy rendelkezett, hogy Aljosa csak akkor maradhat életben, ha bevallja, hogy német kém. Aljosa nem tört meg, úgyhogy 1941-ben őt is, nemsokára pedig feleségét, a szopránénekesnőt is kivégezték, utóbbit mellesleg ugyanazon a napon, mint Jekatyerinának, a néhai Sztálinnénak (egyben Aljosának) a nővérét, vagyis Marija Szvanidzét. Ő volt Sztálin személyi-családi mindenese. Mindezek a sógorok és sógornők Sztálin legfamiliárisabb környezetét képezték, gondot viseltek rá, törődtek az egészségével, velük osztotta meg apró gondjait.
De vegyük szemügyre az Allilujevek sorsát, ha valaki úgy gondolná, hogy a második feleség rokonai esetleg kiszorították volna az első családját Sztálin kegyeiből. Az Allilujev gyerekek Sztálin számára családnál többet jelentettek: személyes titkárságot, pótolhatatlan hátteret, Sztálin mellett életre-halálra elszánt önkénteseket, akiknek soraiból egyaránt került ki szerető (az anya) és feleség (a lánya), titkár, testőr és legközvetlenebb bizalmas. Ők voltak Sztálin páncélvonatának lakói. Nágyának, a második feleségnek az öngyilkosságát már említettük. Öccse, Fjodor megőrült állambiztonsági kiképzése közben. Húguknak, Annának a férjét, Sztanyiszlasz Redensz NKVD-s tisztet kivégezték, Anna maga börtönbe került, ahonnan csak Sztálin halála után került ki, elmebeli, lelki és idegi roncsként. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Nágyának és Annának az öccse, Pável is kétes körülmények közt vesztette életét (nyilvánvalóan megmérgezték), azt kell mondanunk, hogy a Szovjetunióban nemcsak az nem volt szerencsés, ha valaki Sztálin ellenségének minősült, de Sztálin családtagjának lenni sem bizonyult életbiztosításnak.
És miután Nágya, vagyis Sztálinné és az öccs, Pável is eltűnik, mi sem természetesebb, hogy egymásra talál a két árván maradt fél: Sztálin intim viszonyt kezd halott felesége halott öccsének özvegyével, Zsenya, azaz Jevgenyija Zsemljanyicinával. Aki ennek ellenére úgy dönt néhány évvel később, hogy másodszor is férjhez megy: ki akart lépni a helyzetből. De talán ő maga sem csodálkozott nagyon, amikor letartóztatták, és módfelett azon sem lepődhetett meg, hogy Kyra lánya is Ugyanerre a sorsra jut. Ez eddig négy megölt sógor és két kivégzett, valamint három börtönbe került sógornő.
Aztán itt van még a Kaganovics-lánnyal, Rózával való titokzatos történet is, aki Sztálin helyettesének, Lazar Kaganovicsnak volt az unokahúga. Berija fia, Szergo az egyetlen, aki emlékszik rá, mások csak annyit tudnak róla, hogy eltűnt, fiával együtt. Ez az állítólag Sztálintól született fiú, Jura, fantomatikus figura, bizonyára jónéhány művet fog ihletni a Vasálarcos műfajában.
Sztálin együtt nőtt fel két tejtestvérével, legnagyobb pártfogója gyerekeivel, az Egnatasvili fiúkkal, akik valójában talán féltestvérei lehettek. Mindketten bizalmasai voltak, de 1941-ben egyiküknek, Szásának a feleségét kivégezték. Szása soha nem tett erről említést Sztálinnak – tisztában volt az udvari szabályokkal, jegyzik meg a krónikások.
De nem mindenki volt tisztában ezekkel a szabályokkal. Sokan fordultak hozzá letartóztatott hozzátartozójuk, barátaik ügyében. Sztálin, ha úgy érezte, hogy válaszolnia kell nekik – elvégre ehelyett rögtön az NKVD-t is hívhatta volna –, példátlan álnoksággal azt dörmögte: Mit tegyünk, nekem is rengeteg rokonom van börtönben. Talán szellemesebbnek érezte ezt a geget, mintha azonnal az őrséget riasztja. Hasonló az is, amit Sztálin és a régi harcostárs Szergo Ordzsonikidze utolsó telefonbeszélgetéséről tudunk. Szergo a legrégebbi cimborák közé számított, bár ekkorra már kezdett kiszorulni a hatalomból. Miután letartóztatták bátyját, Papulja Ordzsonikidzét, Szergo áthágván az említett udvari szabályokat, testvére védelmére kelt, ártatlanságát hangoztatta, tiltakozott, majd ezen a bizonyos estén azzal hívta fel Sztálint, hogy mielőtt hazaért volna, az NKVD átkutatta a lakását. „Ugyan, Szergo, ne aggódj. Az NKVD nálam is bármelyik percben házkutatást tarthat" – nyugtatta őt állítólag a főnök. Szergo azonban, ki tudja miért, nem lett nyugodtabb ettől. Bárki húzta meg másnap este a ravaszt, akár Szergo saját maga, akár másvalaki, az első számú harcostárs golyóval a fejében szállt ki a történelemből.
De vissza a családtagokhoz. Sztálin Allilujevától született két gyerekének, a részeges és labilis Vaszilijnak, valamint a helyét sosem lelő Szvetlánának sem sikertörténet az élete. Igaz, őket nem tartóztatták le, nem végezték ki, máshogyan ment tönkre az életük (meg azoké a férfiaké, akik szemet vetettek a csinos Szvetlánára).
Sztálin hozzátartozói közül még azok jártak legjobban, akik kívül estek közvetlen látókörén. Volt két házasságon kívül született fia – illetve alighanem több, de e kettőnek ismerjük az anyja nevét is. A Marija Kuzakovától született Konsztantyin volt az egyik, filozófiatanár és a világháborúban hősiességéért kitüntetett ezredes. Később, miután főnökét amerikai kémkedéssel vádolták meg, földönfutó lett, három gyerekével még portási álláshoz sem jutott. Hruscsovék alatt viszont ő lett a szovjet televízió egyik első igazgatója. A másik fiú anyja Ligyija Pereprigina volt, akit Sztálin 13 évesen csábított el egyik száműzetése alkalmával. Gyerekük az Alexandr névre hallgatott, postás és Komszomol-instruktor lett, ő is harcolt a háborúban, háromszor kitüntették, őrnagyi rangot kapott, később étkezdés lett Novokuznyeck bányászvárosban. Neki is három gyereke született és az NKVD vele is, mint Konsztantyinnal, nyilatkozatot íratott alá, hogy soha senkinek nem beszél a „származásáról". Ugyanakkor invitálták, költözzön Moszkvába. Hogy a fiúnak megvolt a magához való esze, az mutatja, hogy hallani sem akart erről, gyerekei visszaemlékezései szerint „Mindig attól tartott, hogy történhet vele valami". Sztálin soha egyikükkel sem találkozott, ahogyan azzal a hat unokájával sem, akik e két fiú gyerekei voltak.

III.
Furcsa elképzelni, hogy a XX. század történelmének alakulása évekig Beszo és asszonya, Keke kezében volt. Megtörtént, hogy Sztálin apja, Beszo, vadállatias részegségében úgy földhöz vágta a kis Szoszót, azaz Sztálint, hogy napokig vért vizelt. Ha akadt volna arra egy éles lépcsőfok, egy öntöttvas kályha, amelynek sarka beszakítja a kölyök koponyáját, teljesen más lesz a XX. század történelme. De végül is Beszo, Keke és Szoszo megvoltak egymással, s a fiú későbbi élete során ebből a nemes tartalékból, ezekből a fájin emlékekből meríthette érzelmei gazdagságát.
Gondolatmenetem elején hajlamos voltam Sztálin érzelmeit, családtagjaihoz való viszonyát a grúziai törzsek, klánok, nemzetségek mintáira visszavezetni, így keresve magyarázatot arra, hogy miért volt képes a legnagyobb kegyetlenségekre is; amit Shakespeare úgy mond, hogy „színház az egész világ", nála úgy hangozhatna: színház az egész család. Vagy. családom az egész világ. A világ összes konfliktusa, összecsapása megjelenik a nagyfamília viszonyrendszerén belül, ne csodálkozzon senki, ha e szűkebb térben egyaránt és nagy számban találkozik III. Richárdokkal, Jágókkal, Lady Macbethekkel, Othellókkal és Kalibánokkal. Ezt neveztem az érzelmek törzsi iskolájának.
Elméletemet azonban sántítani érzem, ha arra gondolok: a Kaukázus népeinek törzsi szemlélete számára a fiúgyermek hordozza, „testesíti" meg a jövőt. Elképzelhetetlen olyan hagyomány, amely ignorálná a fiúgyermeket – egyáltalán a gyermeket – mint olyan értéket, amely távlatot, folytatást és értelmet ad az életnek és küzdelmeinek és áldozatainak. Szigorúnak lenni, büntetni, megverni a fiút – az egy dolog. De tudomást sem venni róla? Miféle kaukázusi az, aki fiából nem nevel harcost? Bármikorra vélte Sztálin eljövendőnek a proletár világforradalom győzelmét, amelyre egész életét tette és amelyben nyilvánvalóan hitt – a kérdést nem kerülhette meg: és mit hoz mindez saját gyermekeimnek és unokáimnak?
Ceauşescu Romániájában és Kim Ir Szen Észak-Koreájában világos válasz született ezekre a felvetésekre. Ez a válasz a dinasztikus kommunizmus, vagyis a kommunizmus dinasztikus változata. Ezekben az országokban az is világos, kik alkotják az uralkodó osztályt, s a társadalmi felemelkedés elképzelhető legmagasabb szintje: a jupiteri fényességű Udvar körül gravitáló elit közelébe kerülni. Az kétségtelen, hogy Bukarestben és Phenjanban egy idő után olyan tünetek kezdtek elhatalmasodni, amilyenek a római császárság hanyatló korából ismerősek. De nagy kérdés, hogy viszont a példátlan személyi kultuszt maga köré építő Sztálin vajon miért nem terjesztette ki ezt családjára. Annyira puritán gondolkodású lett volna? Netán attól tartott, hogy megszólnák az elvtársai?
Ezek a kérdések s ez az egész gondolatmenet arra szolgálnak, hogy eljussunk a sztálini típusú rendszerek legfontosabb, meg nem kerülhető kérdéséig. KIKNEK A HATALMÁRÓL BESZÉLÜNK, AMIKOR A PROLETARIÁTUSÉT EMLEGETJÜK?
Maradjunk Oroszországnál. Az biztos, hogy az 1917-es változások után nem a cári elitnél maradt a hatalom. A Szovjetunió nem a cár, nem a bojárok, nem a pópák Oroszországa volt. Akkor talán a „dolgozó népé"? De hiszen teljesen világos, hogy ennek nem hogy semmifajta termelőeszköz nem került a tulajdonába, hanem még attól is megfosztották, amije volt. A családjával együtt éppen éhen pusztuló kozák, a gyárban robotoló vagy a Gulágon sínylődő proletár csak valamiféle végkimerülési delírium következtében érezhette volna úgy, hogy alapjában véve azért hatalmon van. Marxista terminológiával élve: egy állammonopolista kapitalizmust épített, amikor azt skandálta magában: Mindez enyém, magamnak építem.
Beszéljünk-e a polgárságról, értelmiségről vagy bármiféle középosztályról mint hatalmi tényezőről?
A hadsereg a legmegalázóbb paprikajancsi szerepre volt kárhoztatva, tisztikarát akkor tizedelték meg, amikor akarták. Önmagában félelmetes erőt jelentett, de a párt engedelmes eszközeként semmiféle autonómiával nem rendelkezett, sőt semmiféle önképpel sem. Annak tekintette magát, aminek a párt tekintette őt: valamiféle házőrzőnek.
Kik maradtak még hátra? Azt szokás mondani: a nomenklatúra. A pártapparátus, a titkosszolgálatok emberei, különösen a vezetői. Lehet, hogy ők jelentették az uralkodó osztályt a Szovjetunióban?
Ennek a társadalmi kategóriának a hatalma nagy volt, de ideiglenes. Eleve rövid távú, kiszámíthatatlan, s mint még magának Sztálinnak a példája is mutatja: a családtagokra ki nem terjedő, hanem őket a hatalomból kizáró szerkezetben működött. Ez, amennyiben egyáltalán hatalomnak nevezhető (hiszen maximum egy generációra, de inkább csak néhány évre szóló mandátum volt, személyileg és családilag inkontinuus módon), folyamatosan ellenőrzött és megkérdőjelezett, vagyis agyonkorlátozott szerep volt. Ők maguk, a pártarisztokrácia, a hatalom „gyakorlói" állandó rettegésben éltek, hátukon folyamatosan futkározott a hideg, ha arra gondoltak, valamit nem az irányvonalnak megfelelően tettek.
Ha a kérdéshez – miféle érdekek nevében kormányzott Sztálin és garnitúrája – nem a társadalomelmélet, hanem a népszuverenitás, az ország lakóinak, az állam polgárainak biztonsága felől közelítünk, megint csak azt látjuk: senki annyi rosszat nem tett a szovjet embernek, mint a szovjethatalom maga. Sem a japán, sem az amerikai, sem az angol imperializmus, sem a náci fasizmus agressziója, gonosztettei, elvetemültsége nem okozott akkora kárt a Szovjetunió népeinek, mint saját kormányzatuk. Hivatkozzunk csak egyetlen szimbolikus példára: az atomfegyveres riogatáséra. Nem a külpolitikaira – „ha sokat ágálsz, megszórhatunk néhány bombára!" –, hanem a belpolitikaira. „Ha nem vagyunk résen, jönnek a jenkik az atomfegyverükkel." Vagyis békés szovjet városok, békésen építő szovjet dolgozók eshetnek áldozatul az imperialista ármánynak – úgy a derült égből. És aztán valóban eljött az atomcsapás pillanata, amelyet azonban nem az ellenség, hanem önmaga mért saját magára a birodalom, arra ébredvén egy napfényes áprilisi reggelen, hogy elkezdődött a nukleáris háború. Első célpont: Csernobil. Állítólag a hatvanas években a Dél-Urálban is sikeres atomtámadást intézett maga ellen a szovjethatalom, sokkal nagyobb számú áldozattal, csak akkoriban még simán titokban lehetett tartani az ilyesmit. A történés megfelelően példázza azt, amiről beszélünk: a szovjet birodalomban az értelmezés klasszikus eszközeivel meghatározhatatlan, hogy ki volt hatalmon, kinek és minek a nevében, minek és kiknek az érdekeit, biztonságát és értékeit védelmezve.
Tény, hogy nem volt olyan társadalmi, gazdasági, nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi közössége a hajdanvolt Szovjetuniónak, amely úgy érezhette volna, hogy hatalomra került – sőt, nemigen tudunk olyan társadalmi metszetet, amely ne vált volna áldozattá. Megtörték a kozákokat és kiirtották a nagygazdákat, de nem kerültek „hatalomra" sem az ukránok, sem a grúzok, sem a baltiak, sem a zsidók, sem a tatárok, sem az ázsiai népek – sőt, legtöbbjük történelme legsúlyosabb csapásait volt kénytelen elszenvedni a nagy kísérletben. Ha máshonnan nézem: eszerek, mensevikek, föderalisták, trockisták – ki emlékszik rájuk a nagy bolsevik sikertörténet után? Kik voltak a bolsevikok (azonkívül, hogy egy ideig-óráig sikeresen taktikázó pártfrakció tagjai), hogyan lehet meghatározni őket? Meg sem említettük az egyházat, annak a nyakára is rákerült a hurok, amellyel folyamatosan szorongatták. A társadalom, a gazdaság, a kultúra szerves fejlődése egy évszázadnyira megszakadt. Megint föl kell tennünk a kérdést:
Kinek volt jó a szovjet berendezkedés? Ha senkinek, miért nem omlott össze rögtön?
Miért erőltették a marxista eszmei genealógiát és az osztályharcos frazeológiát? Bárki, aki kézbe vette a klasszikusokat, azonnal rájött: azok a gondolkodók biztosan nem ezt akarták, nem az ő utópiájuk valósult meg. Nem lett volna egyszerűbb elfelejteni az egész marxizmust, tudományos szocializmust, történelmi és dialektikus materializmust és azt mondani: ez itt a Nagy Orosz Birodalom és ez itt az uralkodója, I. Sztálin? Miért kellett azt hazudni, hogy a proletariátus uralkodik, ha egyszer nem uralkodott? Legitimáló ideológiákat, kohéziót erősítő muníciót lehetett volna kölcsönözni bármely totalitárius mintakészletből, például a németből vagy az olaszból. Miért ragaszkodott ez a hatalom ennyire görcsösen nyilvánvaló s így kényelmetlen hazugságokhoz? Hiszen már a genezis pillanata, a fő-fő, a mindenek felett való hivatkozás, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ordítóan hamis frázisa elárulta, hogy rettentő bajok voltak: nem volt nagy, nem volt októberi, nem volt szocialista és nem volt forradalom. A kis novemberi államcsínyt nevezték el annak.
Miközben tehát nem volt hatalmon – társadalmi értelemben – senki, maga a nemzet azt szerette volna, hogy kielégítsék azt a lelki szükségletét, hogy legyenek erős vezetői, akik a birodalom létét legitimáló értékek nevében kormányoznak. És bár a hatalom kellően, sőt túlontúl szigorúnak is mutatkozott, előbb-utóbb ki kellett derülnie annak, hogy Sztálint leszámítva fantomok kormányozzák a birodalmat, megfoghatatlan értékek nevében, amelyekből csak a legnagyobb áldozatok árán valósítható meg valamennyi. Stilizált kolumbuszi példázattal élve: az édenkerti Újvilág helyett a Sztálin kormányozta hajó 30 év alatt is csak Grönlandig sodródott el, miközben az árbocra kötötték vagy a cápáknak hajították a legénység és az expedíció nagy részét.

IV.
Sztálin vitathatatlan teljesítménye, hogy sikerült egyben tartania a Szovjetuniót. Saját utódlásáról nem gondoskodott. Fölöslegesnek ítélte, mert vagy azt gondolta, hogy a rendszer önfenntartó módon magától tovább fog működni, vagy azt, hogy úgyis vége mindennek. Legalábbis gyanítania kellett, hogy röpke fél évszázadon belül szét fog esni az egész irracionalitásra, kegyetlenségre, bornírtságra és megfélemlítésre épített monstrum. Mégsem igen foglalkozott a jövővel, bár a hajlam megvolt benne, akár okkult eszközökkel is belekíváncsiskodni. Egy apokrif történet szerint egyszer konferenciát rendeztek Moszkvában a jövőbelátóknak és egyéb parafenoméneknek. A téma a jövő volt, egészen pontosan a prekogníciós lehetőségek. A társaságot reggelente autóbusz szállította a szállodából a konferencia helyszínére. Ez történt a rendezvény 3. napján is – a clair-voyeurök, ezoterikus látnokok, médiumok, misztikusok, jövőnézők, mágusok, holnapkutatók, minden természetfölötti érzékekkel és okkult tudással bíró celebritás felszállt reggel a buszra és az elindult velük és soha többé senki nem látta őket.

V. (utóirat: plusz 40 szó)
Nekünk pedig itt marad mint egyik legnagyobb rejtély: miként voltak képesek a nyugati értelmiségiek, köztük briliáns elmék, és nemcsak baloldaliak, miként voltak képesek minderről, amin ma szörnyülködünk, hallgatni, vagy másról beszélni, vagy félrebeszélni.

 

Ez év március elején Sztálin-világ – a kommunizmus ára címmel rendezett nemzetközi konferenciát Budapesten, a Terror Háza Múzeumban a házigazda intézmény, a Kommunizmuskutató Intézet és a németországi Konrad Adenauer Alapítvány. Ott hangzott el az alábbi előadás.

 

Beszédek 2