A cím némileg félrevezető. Nincs elszámolnivalóm Aczél Györggyel; sőt, azt gondolom róla, hogy amíg ő irányította a magyar kultúrpolitikát, addig (most ne vizsgáljuk, hogy milyen okokból és megfontolásokból) legalább volt gazdája az írók ügyeinek, odafigyeltek rájuk, komolyan vették őket, ami ma igazán nem mondható el. Ha mindazok, akiktől akkoriban rejtélyes, fontoskodó és bennfentes hangsúlyokkal előadva annyiszor hallhattam, hogy „most jártam az Aczélnál" és „fenn voltam az Aczélnál, aki azt ígérte, hogy..." – ha mindezek az írók, filmesek és egyéb művészek csak évente egy szál virágot vinnének a politikus sírjára (nem tudom, hol van), virághegyek borítanák e helyet.
A kevés igazán jelentős mulasztás egyike, amely e kultúrpolitika (az aczéli) számlájára írható, legalábbis ami a publikálási tilalom alá helyezett jelentős magyar irodalmi életmű-hagyatékokat illeti, éppen Hamvas Béla műveinek utolsó percig (majdnem a rendszerváltásig) történő szabotálása volt. E Hamvas-bojkott okai ma sem teljesen világosak előttem. Volt ebben trehányság is (pl. az egyik jelentős Hamvas-opusz évekig Juhász Ferencnél porosodott véleményezésre, aztán felbontatlanul került vissza az özvegyhez), alapjában véve azonban félreismerhetetlen egy görcsös, agresszív és gyűlölködő tiltás nyilvánvaló tünetcsoportja.
Még kamaszkoromban került kezembe Hamvasnak egyetlen életében megjelent esszégyűjteménye, A láthatatlan történet. Ezt követően az általam hozzáférhető folyóiratokból felkutattam minden szövegét, meg a rá vonatkozó írásokat. Hogy „a dolgok összeérnek", akkor vált világossá számomra, amikor kiderült, hogy Weöres Sándor, számomra a másik meghatározó géniusz, milyen szorosan kötődött élete egy szakaszában Hamvashoz.
1971 júniusában, 18 évesen, életemben először Budapestre látogathattam. Felkerestem a harmadik szent szörnyeteget, Szentkuthy Miklóst, akinek Prae-je még Hamvasnál is jobban hatott volt rám, és találkoztam Hamvas özvegyével, Kemény Kató nénivel is, akinek élete végéig ragaszkodó híve maradtam.
1973 júniusában töltötte be Weöres Sándor a 60. évét. Ez alkalomból a kolozsvári Diotima-körön felolvastam egy Weöres-esszét, amelyben az említett (és úgyszólván ismeretlennek számító) Hamvas-összefüggésekről is bőven esett szó. Nem titkoltam, mekkora felelőtlenségnek tartom Hamvas és Kemény Katalin száműzését a magyar kultúrából.
A felolvasáson jelen volt Gáll Ernő is, akinek nagyon megtetszett az esszé, és el is kérte tőlem, azzal, hogy közölné a Korunkban. Eltelt egy-két hónap. Aztán felhívott, és igen óvatosan, szabódva, majdnem bocsánatkérően, felvetette, hogy az írás fő hangsúlyai nem szorítkozhatnának-e a weöresi életműre – hogy Hamvas miatt ne kockáztassuk a mégiscsak Weöresről szóló írás megjelenését. Szelídítettünk néhány kifejezésen, talán töröltünk is egy-két mondatot, végül – mivel éppen behívtak katonai szolgálatomat teljesíteni – rábíztam, hogy ha további kihagyásokkal (és semmiképp nem beleírásokkal) megelégszik a cenzúra, ám húzzanak belőle még tetszés szerint, amennyiben legalább a Hamvasék ignorálását számon kérő mondat benne marad a szövegben. Ez volt a feltételem. Ha ebbe a mondatba is beleakadnak, inkább ne közöljük az esszét.
Gáll Ernő állta a szavát, és bár kifinomult veszélyérzete nyilván óvatosságra intette, megelégedett azzal – mint utólag kiderült –, hogy lecsökkentette a Hamvas-hivatkozások számát. De hamarosan kiderült, hogy az az egy mondat többet nyom a latban, mint akárhány Hamvas-idézet.
Az esszé végül a Korunk az évi decemberi számában jelent meg. Én mit sem sejtve töltöttem katonai szolgálatomat Dobrudzsában, mígnem – ez már 1974 tavaszán történt – hallom ám az irodán, hogy valami nemzetközi zűr támadt miattam.
Ha jól emlékszem Gáll Ernő (vagy a Korunk más szerkesztői, esetleg Balogh Edgár vagy Rácz Győző) akkori értesüléseire – amelyek nem biztos, hogy megbízhatóak és nem biztos, hogy teljesek voltak –, a budapesti „kultúrkapcsolatok intézetének pártbizottsága" kezdeményezte a Korunk által elkövetett merénylet kivizsgálását és azt is, hogy megfelelő (külügyi? pártdiplomáciai? kulturális minisztériumi?) csatornákon megfelelő tiltakozás torolja meg a gaztettet.
Szegény Gáll Ernőt a sárga földig lehordták pártvonalon, ahogy ma mondják: leugatták, és fájdalmas arccal mutatta nekem (ez már májusban volt, akkor kerültem haza Kolozsvárra) a Kritika című lapban megjelent vezércikket. Átfutottam, és felajánlottam, hogy hiszen én erre a disznóságra helyben megírom a választ.
Jaj, nehogy – jajdult föl Gáll Ernő –, eszedbe ne jusson! – Tudod-e, ki írta ezt a cikket?
Tán csak nem Kádár János? – kérdeztem vissza.
Ernő bátyám megsúgta, hogy a vezércikk szerzője nem más, mint E. Fehér Pál. Fogalmam sem volt, miért kellene emiatt rettegni. Volt, aki szerint E. Fehér mögött maga a KGB áll. Ezen jót röhögtem. A KGB, amint Hamvas Bélával foglalkozik.
A Vita és beleszólás címet viselő aláíratlan vezércikk a Kritika 1974. évi márciusi számában, miután hosszan értekezik a szocialista kulturális életről és az alkotó viták fontosságáról, egyszercsak előkapja a marxi–lenini furkósdorongot. E részt idemásolom, két csillag közé: azért nem idézőjelben, hogy ne zavarják egymást a vezércikken belüli idézőjelekkel.
* Különös tanulmány látott napvilágot Romániában, a Kolozsvárott megjelenő Korunk 1973. decemberi számában. Szőcs Géza A parton Proteus alakoskodik címmel Weöres Sándor költészetét méltatja. Hogy méltatása mennyire marxista szellemiségű – erről lehetne és kellene is vitatkozni. Félreértés ne essék, nem Weöres költői erejéről vagy nagyságáról kívánunk disputálni, mert ezt itt, Magyarországon mind az irodalom, mind a kritika, mind a népi állam elismerte. Elismerte, s közben hangsúlyozta Weöres világnézetének ellentmondásait, ars poeticájának vitatható elveit. Nem erről vitatkozunk, noha ez valóban vitatéma. Még azt sem érezzük beleszólásnak [FIGYELEM! megismétlem: beleszólásnak. Sz. G.], hogy a Korunk kritikusa messzemenően ignorálja a magyarországi marxista kritika képviselőit (nemegyszer torzítva ismertetve nézeteiket), s velük szemben az idealista, a szellemtörténeti magyarázókkal ért egyet. Ez újra vitatéma lehetne, hiszen a marxista irodalomtudomány tárgyilagos tudomásulvétele, elért eredményeinek közös hasznosítása – megint egyetemes gondunk.
Szőcs dolgozata tartalmaz azonban mást is: kimutatva Weöres kapcsolatát Hamvas Béla filozófiai nézeteivel – ami mellesleg közhely –, most már Hamvas Béla rehabilitálása mellett tör lándzsát. Azt írja: „Hamvas Béla a magyar művelődéstörténet leggonoszabbul ignorált jelensége..."' Továbbá Hamvas felesége, „Kemény Katalin szépprózai és kritikai munkáinak mellőzése ugyancsak nagy mulasztása kortársaknak és utódoknak..." Ez viszont már beleszólás a magyar kulturális politika belső ügyeibe. [FIGYELEM! nem a magyarországiba, hanem a magyarba, Kolozsvárról Pestre. De vajon a Kritika mibe szól bele? a román kulturális politikába? abba át és bele szabad ugatni, onnan Pestről Kolozsvárra? Sz. G.] Eltekintve attól – amitől különben nem lehet eltekinteni –, hogy Szőcs Hamvas idealista, szellemtörténeti nézeteinek kritikai minősítését nemcsak nem adja meg, hanem lelkesedik ezekért; ismételjük, eltekintve ettől: már-már bosszúhadjáratot, ki tudja, miféle aljas üzelmeket tételez fel Hamvas mellőzése mögött. „Leggonoszabbul ignorálták" őt Magyarországon – állítja. Azt a magatartást, amely ezekben a szavakban tükröződik, a vitáink, eszmecseréink érdekében kell távoltartani szellemi érintkezéseinktől. Jó kapcsolataink elviselik a kulturális eszmecseréket, [DE VAJON KIK KÖZÖTT? KIK AZ ALANYOK? Sz. G.], vitákat is – de nem tűrik meg az inszinuálást, a rosszhiszeműséget.
Hamvas mellőzése egyébként tény, de talán mégsem várható el egy szocialista államtól [AZ ÁLLAM ÉN VAGYOK – mondjuk a Kritika. Sz. G.], egy szocialista kultúrától, egy nyíltan marxista hegemóniára törő [EZT TELIBE MEGMONDTA – Sz. G.] szellemi élettől, hogy idealista filozófusok propagandáját, világnézetileg reakciós nézetek propagandáját tekintse feladatának. [DE MÉG ÍRÓI MUNKÁSSÁGUKRÓL SE ESSÉK SZÓ, MERT MI EZT, ELVTÁRSAK, NEM AKARJUK – Sz. G.] Vitatkozzunk tehát elvekről, műalkotásokról – de a kulturális eszmecsere helyett ne vállalkozzunk illetéktelen beleszólásra egymás kulturális politikájába. *
A feljelentéssel felérő (még szerencse, hogy inszinuáció- és rosszindulat-ellenes) írásmű szerzője dialektikus materializmusból, vagy általában, dialektikából, kevésbé lehetett felkészülve, mint osztályharcból, különben talán elgondolkodott volna az alanyokon. Ki szól is bele itt kinek a dolgába? Valaki, partvonalon túlról, a magyar politikába. Mit akarhat az illető? Megvan: Hamvast kiadni. De ki is az illető? Magyar nyilván nem, hiszen mi vagyunk a magyarok, a mi dolgainkba akar onnan odaátról beleszólni. Román lenne? De honnan tud ilyen jól magyarul? No mindegy. Hamvast Romániában se tessék kiadni, románul se. Hallják? Megtiltjuk. Mert mi utáljuk a beleszólást. Le a beleszólókkal. Hogy merészelnek Kolozsváron Hamvast olvasni? Nem szégyellik magukat? Majd mi megmondjuk, hogy mit olvassanak. De az úgy legyen ám. Mert a beleszólás, az nem szép dolog, elvtársak. Kérdezzék csak meg tőlünk.
Az ügyet végül könnyen megúsztam, a fejemet sem vágták le, az egyetemről sem távolítottak el. Öt évig nem kaptam ugyan útlevelet, de ezalatt három verseskötetem is megjelent, díjakat is kaphattam, ha nem is Budapesten, de legalább Bukarestben. Gáll Ernő meglehetősen szűkszavúan tárgyalja az ügyet Naplójában (ezzel foglalkozik Kántor Lajos is a Korunk 2006. évi 4-es számában).
Feltehető a kérdés: és hátha E. Fehér Pál ártatlan a dologban? Hátha csak úgy tudták, úgy vélték, úgy hallották a kolozsváriak, hogy ő a vezércikk szerzője? S ha nem, hanem, ki tudja, pl. Drozgyenko elvtárs? Akkor most ártatlanul meghurcoljuk E. Fehér nevét?
Biztosnak mondható forrásból máig nem tudom, ki volt annak a vezércikknek a szerzője. És nem is haragszom E. Fehér Pálra. Balogh Edgár akkoriban azt mesélte, hogy amikor kiderült, hogy az inkriminált esszé szerzője nem valamilyen vénséges, ordas, klerikális, idealista, reakciós szellemtörténész, hanem egy húszéves alanyi költő, akkor E. Fehérnek céklavörös lett a feje, és borzasztó zavarba jött.
De lehet, persze, hogy Edgár bátyánk, ahogy mondani szokás, csak konfabulált, és E. F. P. mégiscsak ártatlan a dologban. Magával E. Fehérrel különben azóta sem volt szerencsém találkozni, pedig egy alkalommal valóban nekemesett, méghozzá aláírt cikk formájában.
Mégpedig mintegy másfél évtizeddel később, amikor az Életünk Hamvas-számában rövid verset közöltem Hamvasról, akkor E. F. P. glosszában támadta meg ezt a szövegemet, ha jól emlékszem, a Népszabadságban. De ez a cikk nincs meg nekem.
A szerkesztő három megjegyzése
1. Szőcs Géza versét A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban („Sz. G. utolsó verseskönyve", Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1992., felelős szerkesztő: Mátis Lívia) című kiadványból idézzük. Kivételes alkalom, hogy a legendásan precíz költőt és szerkesztő-asszonyt apró hibán érjük tetten: a vers lábjegyzetében megadottal szemben („Megjelent a Jelenkor 1988. decemberi számában") a verset természetesen az Életünk 1987-es Hamvas-száma közölte.
2. Az ifjú költő „ártatlanságának" bizonyítására idézünk egy-két szakaszt a hivatkozott Korunk-közleményből. 1973-at írunk!
Fiatal éveiben Weöres Sándor szellemi arca Karácsony Sándor, Fehér Gábor, Pável Ágoston, Kardeván Károly környezetében és hatására alakul. A felnőtt Weöres Sándor szellemi egyéniségére Fülep Lajos, Várkonyi Nándor és Hamvas Béla hatott; lehet, hogy nem a legmaradandóbban, de mindenesetre legerősebben Hamvas Béla. Weöres egyénisége nagy tekintetben érthetetlen-értelmezhetetlen a Hamvasé nélkül, és ha nem „Weöres-rejtély", akkor részben amiatt, mert Hamvas Béla életműve máig hozzáférhetetlen. (Kenyeres Zoltán folytat újabban Hamvas-kutatásokat.)
Hamvas Béla a magyar művelődéstörténet leggonoszabbul ignorált jelensége; „honavesztettségét" emelte ki Németh László is. Aki tud róla, főképpen csak úgy ismeri, mint az ógörög, a szanszkrit s általában az ókori keleti nyelvek és vallások szakértőjét. Aki nagyon tájékozott, emlékszik arra, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt megjelent esszéi a magyar irodalom remekei. Ezek az írások ma hozzáférhetetlenek, arról pedig végképp senki sem tud, mekkora értékek lappanganak még kéziratban, Hamvas régi és újabb munkái: Karnevál című hatalmas regénye például, vagy a Scientia Sacra, ez az egyedülálló kultúrfilozófiai értekezés. Az öt géniusz című monumentális esszé, s a kisebb esszék sorozata, ciklusokban, mint az Archai. Hamvasnak a hatvanas évek elején jelent meg néhány rövidebb írása a Látóhatárban, azután haláláig semmi; halála után öt évvel, 1972-ben az Új Symposionban két esszé. Bori Imre, Tolnai Ottó kezdték rehabilitálni – ugyanők voltak, akik az elsők között kezdték meg Weöres Sándor és Szentkuthy Miklós újrafelfedezését. Az persze közismert, hogy Weöres találkozik „a Sziget-mítosz és a Kelet-kultusz Kerényi- és Hamvas-féle változatával" (Szabolcsi Miklós). Kerényiről mindenki tudja – ha mást nem – a frázist, hogy ő volt korunk legnagyobb hellenistája. Hatása Weöresre közvetett, inkább Hamvas Bélán keresztül érvényesült.
[...]
Hamvast és Weörest nemcsak mester–tanítvány kapcsolat fűzi egymáshoz, hanem igen mély barátság is: és erős barátság köti Hamvast Kerényihez is. Azután itt van Szentkuthy Miklós, a máig utolérhetetlen Prae írója, Hamvas és Weöres közeli barátja. És Kemény Katalin, Hamvas Béla felesége, Hamvas minden erudíciójának birtokosa. (Kemény Katalin szépprózai és kritikai munkáinak mellőzése ugyancsak nagy mulasztása kortársaknak és utódoknak.) Íme, négy-öt hasonló képességű, hasonló felkészültségű ember, mindenképpen egy társaság: és mégsem tudtak ható és alakító tényezővé válni: hatásuk csak külön-külön, jóval később volt – és nem is mindenkinek. Vajon miért? Miért, hogy nemcsak hatásuk nem volt, hanem el is szigetelődtek. Ahogyan a Kerényi–Hamvas-vállalkozások sem hoztak igazi sikert. Milyen reménylépés, hogy a Stemma kitáguljon, és egy közösségbe fogja össze mindazokat, akik a Vállalkozásra hajlandók: tudós hajlandóságú költőket, az antik szellemet hódító munka támogatóit.
Nem volt agyrém Kerényi és Hamvas két közös vállalkozása, a Stemma, illetve a Sziget tanulmánykötet-sorozat – hiszen mint Kerényi írja: „A Sziget megélése egymástól függetlenül, egyszerre többünkben támadt. Hamvas Bélával ketten dalmát szigeti magányunkból jöttünk haza vele, s itthon olyanokat találtunk, akiknek számára már eleven valóság volt." Hiába, a Stemma éppen úgy sohasem tudott ható szervezkedéssé válni, mint ahogyan a Sziget is megszűnt hatodik számával. A Sziget vállalkozásában Németh László is részt vett; s mindannyian hitték, Németh László ott megjelent Platoni pillanat című versének szavaival, hogy „Népének töri meg s zendíti gégeként / A költő, ha beszél, néma lehelletét. / Ujjong, hördül a nép s rajta az alaktalan / Sóhaj, mint ütemes ének iramlik át." Ők valóban nem akartak elszigetelődni. Kerényi ezer emberről beszél, reménykedik, hogy legalább ennyien köréjük állanak, köréjük és tanítványaik köré. És ha már ebből semmi sem lett, a Sziget, illetve a Stemma nem azzá lettek, aminek szánták őket, vajon miért nem alakult ki legalább közöttük egy alkotókör? E kérdésre nem tudunk felelni. Tény annyi, hogy Weöresre a Hamvas-kultúrkör meghatározó módon hatott; és ezen nemcsak azt kell érteni, hogy például Weöres A Teljesség felé című ciklusa Hamvas Béla és Kemény Katalin Vedanta-fordításának mondhatni átköltése, vagy hogy milyen – versekben kimutatható – hatással van Hamvas egy-egy esszéje Weöresre.
Annak tehát, aki Weöres Sándor költészetét fogja elemezni, nagy figyelmet kell fordítania az említett gondolkodók befolyására, elsősorban a Hamvas Béláéra. S mielőbb a végső szót kimondaná, össze kell vetnie Weöres életművét a Szentkuthy Miklóséval. Nem azért, mintha bármelyikük kimutathatóan befolyással lett volna a másikra. Ám az, ami Weöres Sándorral jelentkezik a magyar irodalomban – nevezzük stílus- vagy eszmei áramlatnak, vagy egyszerűen valósághoz és műhöz való viszonyulásnak –, egyszóval a hozzáállás, a végső alap, amihez majd különböző hatások tapadnak, mint amilyen jelen esetben a Hamvasé: nos, ez a hozzáállás végső fokon közös a Szentkuthy Miklóséval, és csak az övével. Annyira, hogy késői irodalomtörténetekben nevük olyan szükségszerűen fog egymás mellé kerülni, mint például a Babitsé és Kosztolányié. Ha vulgáris is, de ösztönszerűleg helyes volt a megjegyzése annak a kritikusnak, aki mintegy húsz éve a Weörest védő Szentkuthyról megjegyezte: zsák a foltját megtalálja; és hogy itt ki kinek a zsákja vagy a foltja, most nem is jelentős, mi sem foglalkozunk álarcöltő motívumokkal – arra emlékeztetünk csak: Szentkuthy látszólag önkontroll nélküli oldottsága mögött ugyanaz feszül, mint Weöres tovább már nem keményíthető tökéletességű formáiban: a lét nagy ősmondatának kibogozásával küszködő erőfeszítés. Hamvas Béla azt írja Szentkuthyról, hogy nála az, ami van, „nem mindenen túl, hanem mindenen innen történik", és ezt a kérdést teszi fel: „Vajon lehet-e a festék, a púder, az álszakáll – stílus?" Kemény Katalin Szentkuthyról írja, de mennyire áll Weöresre is: „amit keres, az az extramundális pont". A mindenek felett levő lét, „maga a lét s épp ezért azonos ez a keresett, extramundális pont a minden jellemezhető állapoton felüli világos, fokozhatatlanul centrális ponttal. Így van ez, akkor is, ha [...] csak álarcként és próbaképpen vesz fel minden lehető álarcot".
Állítsuk most ide Valéry mondatát: „Van attitude centrale, az emberi értelemnek olyan centrális magatartása, amelyet ha az ember elér és elfoglal, ebből a megismerés mindennemű vállalkozása lehetséges."
Mit jelent ez?
3. E. Fehér Pál 2. (?) sz. feljelentését sikerült megtalálnunk, ezúton nyújtjuk át a költőnek. (Népszabadság, 1987. október 7.)
Hamvas Béla születésének kilencvenedik évfordulóját ünnepli a szombathelyi folyóirat, az Életünk. Tanulmányokkal, versekkel, esszékkel, bibliográfiával – ahogy illik. Nem a vállalkozáshoz kívánok hozzászólni, noha egyre nyilvánvalóbb, hogy Hamvas Béla életművének értékelése körül vitáknak kell kibontakozniuk.
Én azonban egy vitathatatlan dologról szeretnék írni, mégpedig egy vers Hamvas Bélának szentelt ajánlása kapcsán.
Az ajánlásban ugyanis, egyebek között, ez olvasható: „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-cével és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna akkor ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna." Egy vers értelmezése bonyolult dolog, de itt túlságosan is világos a mondandó. Ha van értelmük a szavaknak, akkor a költő azt óhajtja sugallni, hogy 1955-ben ebben az országban egyetlen írástudó sem ért föl Hamvas Bélához, sőt voltaképpen hozzá hasonlítva erkölcsileg elítélendők voltak.
Nem az 1955-öt védelmezem, és távolról sem helyeslem, hogy Hamvas Bélát olyan tiltással sújtották, hogy kenyerét Tiszapalkonyán kellett megkeresnie. 1955 a magyar kultúra történetének egyik legválságosabb korszaka volt. Ebben a korszakban akadtak írástudók – ez is tény –, akik nem voltak éppen feddhetetlenek erkölcsileg, voltak az írástudók között konjunktúralovagok is, írtak és közzétettek olyan alkotásokat is, amelyeket ma már bizonyára nem szívesen vállalnának. Igen, mindez volt s erről sem szabad hallgatnunk. De csak ez volt? Vajon Hamvas Béla rehabilitálása érdekében kollektive el kell ítélni az ország minden olyan írástudóját, aki 1955-ben történetesen nem Tiszapalkonyán dolgozott? Azokat is, akik publikáltak, s azokat is, akik nem tudták még közölni műveiket? Azokat is, akik jóhiszeműen, egy új világ építésének lázában tévedtek, majd maguk kezdeményezték az egyáltalán nem könnyű harcot a személyi kultusz, a dogmatikus kulturális politika, a Rákosi-klikk ellen? Nem sorolok föl neveket, túlságosan könnyű volna.
A költői szabadság nagy dolog. A költő jogai közé tartozik az is, hogy példaképeit, szeretett írástudóit ne a történelem, a tények pontosabb mérlegére tegye, hanem szíve s érzelmei jogán emelje akár a legnagyobbak közé. Ha Petőfi magánál is kiválóbb poétának hitte a francia Béranger-t, ez csak Petőfi biográfiájának egy fontos, el nem mellőzhető ténye, de semmi esetre sem befolyásolja Béranger irodalomtörténeti megítélését, s főleg maga Petőfi nem szólta le a hódolat ürügyén a francia irodalmat. Az Életünk szerzőjének is szabadságában áll akár Hamvas Bélát a legnagyobbnak, netán az egyetlen érdemleges művésznek tekinteni. Arra azonban fel kell hívni a figyelmét: olyan költői szabadság nincsen, amely a szubjektív szeretetet általános rágalommá változtatja.
És az sem kétséges, hogy az ilyesfajta átkok aligha segítenek akár 1955, akár Hamvas Béla bonyolult jelentésének megértéséhez. Márpedig mégiscsak az lenne a kívánatos cél, hogy értsük múltunkat, megértsük azt a kölcsönhatást, amely a kor és Hamvas között létezett. Ám ha sivatagot rajzolunk 1955 szellemi térképére, nemcsak a térkép lesz hamis, hanem az egyetlen csúcsként föltüntetett Hamvas-életmű sem lehet olyan jelentős, hiszen magasságát – ebben az esetben – mindössze a síkság méri.
Az a véleményem, hogy a viták szükségszerűk Hamvas Béláról. De az olyan kiátkozások, mint e vers, és főleg: ajánlása, csak tévútra vihetnek minden objektivitásra törő értékelési kísérletet és disputát.
