Egyszer majd fölismerem magamban: hát ez az az üzenet; az a tudás, amit el kell juttatnom hozzád. A téged körülvevő élet megvilágosodik majd tőle; mintha a történéseket szentjánosbogarakkal tömték volna ki: fényleni fognak, akár bronz magnetofonok egy csűr mélyén. S mindehhez csak annyi lesz szükséges, hogy az üzenetet megkapd!
Háború is van a világon. Talán, mikorra a neked szóló üzenet elnyeri értelmes formáját bennem, akkor éppen lehetetlen lesz eljutnom vele hozzád, egy másik városba. Bár a kettő nem volna messze egymástól (sőt, tulajdonképpen közelinek mondhatók) –: addigra – ki tudja ezt előre – két-három határ is odakerülhet közénk; szigorú frontvonalak, melyeken még a nyúl sem juthat át, melyek fölül még a galambokat is lelődözik.
Nem tehetek mást – hiszen az üzenet annyira fontos! nem késhetem vele: egy kitanított vakondra fogom bízni.
Mint egy őrült a medencében, fogja magát a kitanított vakond belevetni a talajba, tengeralattjáróként merülve alá; szuszogva, csapkodva ássa majd ki és hányja maga mögé a földet, egyenletesen tempózva, időnként bukkanva csak a felszínre, lélegzetvételért: kis földkupac jelzi majd ilyenkor, hogy éppen meddig jutott el, pihenés nélkül fúrva magát előre.
Megérkezik majd, csonttá soványodva, fújtatva és lihegve hozzád, tépett bundában, nyakába kötve az üzenet.
Ne áltasd magad: az egész csak színjáték. Az a kitanított vakond is én leszek, nyakamban ugyanaz lesz írva a cédulán, amit már régen tudhatnál, hiszen első levelemben is elmondtam neked.
