FőoldalTŐLEMRegényekCarbonaro éjszakái

Carbonaro éjszakái

Carbonaro éjszakái
3
1

Sahriár király

Fekete púpostevéje nyergéből Carbonaro így szól, de az is lehet, hogy trónterme lépcsőjén ülve:

– Mától én leszek Sahriár király egy-két hétig. S ti mind együtt konkrétan Seherezádé.
– Milyen történeteket parancsolsz, Sahriár király? – kérdezi kórusban Seherezádé, egy félóra alakú nő.
– Figyelj, Sehe: képesszenek el. A mindenit, ez nem igaz – kiáltsak majd hitetlenkedve, ez képtelenség... Némelyik, ezt ne vedd kötelezőnek, meg is nevettethet. Nem árt, ha gondolkodóba fognak ejteni mélységes mély...
– ...vagy tán feneketlen...
– ...históriai és bölcseleti jelentésekkel. Jó, ha van bennük fordulat, de csak elegánsan, mint a legjobb szonettekben. Olcsó poén, lestrapált geg, ócska vicc, banális csattanó szóba sem jöhet. Semmi, ami kiszámítható. Amúgy a mese lehet teljes történet vagy annak egy részlete, max. öt-hatezer leütés.
– Értem – válaszolja Seherezádé. – Ha már szóba került a nevetés...
– ...a nevetés, amellyel hallgatom majd a mesét, úgy szeretném tehát, hogy leginkább majdnem szörnyülködő legyen, sírva-vihogós: amilyent a már-már képtelen valóság fakaszt az emberben. Ilyen nevetésre vágyom. Amilyen egy szakadék szélén kísért meg bennünket, vagy ártatlan elítéltként a villamosszékben. De nem is kell engem örökké megnevettetni, olykor a csöndes, szelíd, cinkos somolyoghatnék is megteszi majd. De a fő kiválasztási elv a hideglelős, libabőrös álmélkodás legyen mégis.
– Katarzis legyen benne?
– Ezt rád bízom, Sehe. Magyarok mindenesetre legyenek benne.
– Úgy lesz. Hősiességről is szóljon?
– Nem feltétel.
– Fikciós legyen vagy nem-fikciós?
– Is-is.
– De azt, amit hallani szeretnél, legfőképpen mi különböztesse meg száz egyéb, zseniális történettől?
– Hát az a bizonyos elképesztő, váratlan elem, amitől az ember így kiált fel: az istenit, ez nem igaz – és földhözvághatnékja támad a kalapját vagy egy boroskancsót illetően.
– És az már nem a szellemi hanyatlás jele, ó Sahriár, amikor valaki már képtelen saját történeteit megírni, és ahelyett a másokét gyűjtögeti?
– Majd meglátod, amikor te leszel a királynő, Sehe, és én a mesemondó. Valójában mindenkinek megvannak a maga történetei, és az az érdekes...
– Gondolom, mi. Hogy nincs két olyan király, aki ugyanazt az ezeregy mesét szeretné hallani.
– Akkor hát rajta, Sehe.

*

Hát így született meg ez a könyv. De hol maradnak a magyar történetmondás legismertebb klasszikusai? – hőböröghet a kritikus. Hogyhogy nincs benne sem... sem...? Sőt, még... sem?
A válasz egyszerű.
Seherezádé nem ismerte azokat a könyveket.
Magának azonban azt jegyezte föl, hogy

„Együttesen olvasva e históriákat, mindenekelőtt a következő dolog szúr szemet.
Kétféle történet van a könyvben. Egyiket történetnek szánta a szerzője, ezeknek van eléjük, közepük és végük. A másikféle történet pedig egy hosszabb narratíva része: nem »kerek«, nem önálló életre szánták. Kiemelve ezeket a nagyszövegből, ha nem tátognak is, mint hal a szárazon, de talán nem helyénvaló sorsukra bízni őket úgy, hogy egyazon sorba kerüljenek befejezett, »elejük van-végük is van« írásművekkel. Az olvasó ezeket is történetnek fogja fel és ennek megfelelően olvassa majd őket – holott a szerzőnek ez meg sem fordult a fejében, esetleg csak jellemezni akart egy helyzetet vagy egy személyt, és így vetette oda azt a néhány mondatot. Formaképző szándékok nélkül, önálló cselekménybonyolítás nélkül, kompozíciós elvek nélkül.
Ez igaz. De ez ellen most már nem tehetünk semmit, csak azt, hogy tudomásul vesszük, hogy ez így van, és ennek ismeretében látunk neki az egésznek."

*

– Akkor hát rajta, Sehe.
– Kezdem, bölcs uralkodó, azzal a történettel, hogy miként veszítették el legfontosabb csatájukat a magyarok 1526-ban, amikor a fényességes padisah...
– Hagyjuk ezt, Sé. A sztorit halljam. De előbb töltsünk. Isten éltessen.
– Téged se hagyjon el.

Első este

Sahriár a zongoránál. A Seherezádé-dalciklus első részét játssza, amelyet Maurice Ravel Tristan Klingsor háromrészes poémájára komponált. Az Ázsia, Ázsia című dal végénél tart: ...Wie Sindbad meinen alten arabischen Becher – Von Zeit zu Zeit an die Lippe setzend, – Um meine Geschichte kunstvoll zu unterbrechen... Megismétli franciául is, majd angolul: En élevant comme Sindbâd ma vieille tasse arabe – De temps en temps jusqu'à mes lèvres – Pour interrompre le conte avec art... A – asz – asz – b – g... From time to time raising up my old Arabian cup – Like Sindbad of yore, just to my lips – Only to break off the tale with art...

Miért bukott el a mohácsi vész

„Annak idején Abahidán élt egy fiatal, begyes özvegyasszony, Mária. Neki udvarolt Károly, a magánzó, a Bálint utca négy ából. Ezután az úgy volt, hogy Mária nagy haspók volt. Károly finomabbnál finomabb ételeket hozott a nőnek, aki ennek a fejében ágyába fogadta, és örömökben részesítette. Károly hozott sülteket, fánkot, minyont.
– Te, Károly hozzál már nekem eccer galambot. Friss jércét – így szólt az özvegy a dialóg kezdetén.
– Jó.
– Ugyanis addig, míg nem eszünk galamblevest, nincs hencepence.
– Hozom szívem, hozom.
Aztán egy hét múlva halkan kopogtak Mária ajtaján.
– Ki van kinn?
– Én, Károly.
– Galamb van?
– Van. Kettő is.
– Bújj be.
Károly bebújt.
– Galamblevest eszünk – mondta Mária.
– Jó.
Rotyogott a tűzhely. Aztán feltálalta. Leültek, szürcsöltek.
– Jujj – kapott a fogához Mária. – Maga söréttel lőtte ezeket, ráharaptam egyre.
– Én? Dehogy – tiltakozott Károly. – Mutassa!
– Itt van.
Egy kapszula volt.
Kibontották.
Egy cédula volt benne, amin ez állt: Balszárny hatkor támad. Tomori"*1

– Így történt, hát persze hogy így történt... – mélázott el a szultán. – Akkor veszttették el a szabadságukat azok a szerencsétlenek. Emlékszem, ez abban az évben volt, amikor kitört a tartományban a rókajárvány.
– De Felség, a szabadság nem tárgy, amit csak úgy el lehetne veszíteni, mint pék a fogkeféjét – berzenkedett Seherezádé. – Mint ez kiderül az erdélyi fejedelem és a beszélő hal meséjéből is, ó Felség.
– Halljuk – bólogatott a szultán vagy sah vagy kalifa vagy tán nagyvezír.

A fejedelem beszélő hala

„...volt egy besztercebányai diák – mondjuk Dubéczy Mihály –, aki a XVII. század elején külföldi egyetemeken tanult. Leydenből hazajövet – sós vízben – magával hozott egy tengeri halat. Lassan elfogyott a tengervíz; a hordóba immár a Garam friss vizét öntötték. S kiderült: a tengeri hal megél az édesvízben is. S lassacskán ez a hal nemcsak hogy elélt az édesvízen, de elélt víz nélkül is. Mint kiskutya követte gazdáját. Idővel megtanulta még a betűvetést is. Meg latinul.
Egy ízben – 1621-ben, amikor Bethlen Gábor bevonult a Felvidékre – Dubéczy Mihály, ekkor már a vármegye főjegyzője, volt az orátor.
A Garam hídján köszöntötte Bethlen Gábort, a »választott királyt«. Dubéczy lábánál ott sunnyogott az immár tengervíz, édesvíz nélkül is megélő, latinul, sőt beszélni is tudó hajdani tengeri hal.
Ám, amint az oráció közben Bethlen huszárainak a lova megugrott a Garam-hídon, Dubéczy beszélő hala megijedt. S ijedtében a Garamba vetette magát. Itt azután el is pusztult.
Mire azt jegyzé meg a nagy fejedelem – minekutána megtudakolta eme halacska kalandos történetét:
– Íme, ilyen a mi nemzetünk is! Mire felvirrad a szabadság, ahelyett, hogy élne vele – belehal!"

Sahriár faggatni kezdte a mesemondót. Hol olvasható ez a hallatlan történet?

– Zolnay László, Hírünk és hamvunk című kötetében, Bethlen Gábor beszélő hala, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, Tények és tanúk sorozat, 583. oldal – hangzott a pedáns válasz.
– Keresnem kell-e benne valamilyen kacsintást, valamiféle célzást, valami durván időszerűséges aktualitást? Hogy mostanság hogyan állnak a magyarok a szabadsággal vagy hogyan nem?
Seherezádé másik könyvet vett elő.
– Most Mikes Kelementől halljunk egy sztorit – szűrte a szót nyeglén a fogai között. Felolvasom neked a fejedelem – ahogy Mikes írta: fejdelem – és a gályarabok meséjét.

A fejedelem és a gályarabok

„...Már a gálya készen várta a fejdelmet, amely igen nagy méltóságára esett a fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közül való volt, mivel 26 pár lapát vonta, mindenik lapáton kin 4, kin 3 ember volt, mind egészen 220 rab vonta a gályát; azonkívül 100 fegyveres léventi (vagy hajdú) benne. Egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400, a gályás főtiszt basa volt. A fejdelem mellett lévő császár kapicsi basája velünk volt, azonkívül egy csorbasi. 7 órakor a fejdelem a gályában szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttenek, a vasmacskákot felvonák, és vonni kezdek a gályát. A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk. A szigetek felé kételeníteténk venni utunkot, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr azt észrevévén, hogy nem a' volna a rodostói út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóra viszik, hanem Nicomediában, ahol Tökölyi volt. A fejdelemnek haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talám a szelet akarják megnyerni, [...] A harmadik napon, 8 órakor reggel, a héracléai portusban bementünk, és vasmacskákot veténk le. A kapucsi basa pedig előre Rodostóba mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt [...] ma 5 órakor reggel megindulánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak a parton lévén, pompával kísérek a városban lévő főtisztek a fejdelmet szállásáig.
Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni, ott a nagy rendtartás legkisebb dologban is a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti kéd, hogy jól meg vagyon rándítva. Aztot pedig mind egyszersmind, az ötvenkét lapátot egyszersmind teszik a vízben. Egy lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölni. Igen szép mulatság azt nézni. De meg ha az ember azt meggondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik, megesik az ember szíve rajtok. Azonkívül is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni. Azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket. A való, hogy az ételeket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll [...] és a verést legkisebbért szenvedniek kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nekik parancsolni, csak süveltenek, már ők azt tudják mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni; közepette utca vagyon, ahol szüntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-é jól a lapátot, ha beszélnek-é egymással. Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak láncolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha nem szabad felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember, mert csak a sok lánc zörgésit lehet hallani. Mindezekre azt mondaná kéd, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokot ne suhajtsák. Mindazonáltal vannak mégis olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták. Mivel én beszéltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehetne-é olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak. Csak ezt felelék erre: miért mennénk mimár Magyarországban? feleségünk, gyermekünk talám már megholtanak, itt is mivel élnénk; itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot."*2

– Szóval ez is ugyanarról szól – morfondírozott a sah vagy padisah, és suttogva dúdolni kezdett: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza... Mindenesetre feledhetetlen kép: a fejedelem odafent a fedélzeten, lent pedig a magyarok húzzák, no nem a Kossuth-nótát, csak az evezőt, immár húsz éve...

– ...és ez jó így nekik, még ételt is kapnak. Tán még bele is fulladnának a nagy szabadságba, mint egynémely fejedelmi halak.
– A történetet ismertem – folytatta a sah vagy tán szultán – de esküdni mertem volna rá, hogy úgy van megírva a levélben, hogy Mikes Kelemen, vagy esetleg maga a „fejdelem" azért ereszkedik le a hajó mélyébe a gályarabokhoz, mert keserves magyar énekszót hall odalentről, szóval emiatt kíváncsiskodik le a pinceszintre. Odalent pedig valóban honfitársakkal: Isten tudja honnan, talán valahonnan Gyergyóból rabolt foglyokkal találkozik, de az is lehet, hogy hajdani kurucokkal...
– Ha már a gyergyóiaknál tartunk, van egy történet, amelyet egy Szőcs Géza nevű szerző jegyzett le tavaly ősszel, és a...
– Arra ráérünk még. Te hogy állsz ezzel a Szőccsel? Kedveled? Ha igen, mennyire?
– Omar Khajjámot azért jobban. De hallgasd meg, Felség, azt a tanulságot, amely meg van írva a cigányprímás és a magyar szabadság dalának a meséjében.
– Halljuk.

A cigányprímás tréfája

„Eljött Füredre Bihari is, a híres cigánymuzsikus s a legnagyobb magyar zeneszerző.
Még máig is a legnagyobb. Se Czinka Panna, se Lavotta, se Csermák, se Erkel, se a többi meg se közelíti az ő zenéjét eredetiségben, gazdagságban és magyarságban.
Vay Ádám biztatta föl Pesten, hogy jöjjön Füredre.
S az öreg fölrakott két kocsira való cigányt, s egy este ott termett a lóakloknál.
Egy vegyes hangszerű zenekar volt akkor Balatonfüreden, vonó, fúvó, ütő és csilingelő szerszámokkal. A karmester Ruzitska volt, a veszprémi székesegyház zenekarának igazgatója, akkor híres zeneszerző, s néhány kitűnő magyar dalnak alkotója is.
Bihari az esti szürkületben fölballag a vendéglőhöz, s annak egyik hátulsó szobájában zenét hall. Odaáll az ablak elé, s hallgatja a zenét. Végre megfog egy háziszolgát, s megkérdezi, micsoda zene ez?
– Ruzitska úr új országgyűlési zenét komponált, azt tanítja be a kórusnak, most tartja a próbákat, holnap délután öt órakor fogja eljátszani a promenádon az uraságok előtt.
Biharinak rövid, zsinóros dolmánya s rövid, vágott bajusza volt. Dolmányán rántott, bajuszán pödörintett egyet, s aztán még egyszer nagy figyelemmel végighallgatta az új zenealkotást. Végighallgatta és megtanulta. Visszaballagott társaihoz.
– Gyerekek, mondjátok meg a kocsisoknak, holnap reggeli négy órakor befogjanak, ti is a szerszámmal legyetek készen, megyünk Arácsra.
Ez egy szomszéd falu, tízpercnyi távolságban.
A cigányok kimentek oda, Bihari ott a Kassich-ház kertjében elhúzta Ruzitska zenedarabját, s megtanította rá cigányait. Nyolc órára már úgy húzták, mintha gyerekkoruk óta mindig húzták volna. Tizenegy órára aztán visszamentek a fürdőtelepre, s azt mondták, most érkeznek Pestről, Veszprémben háltak az éjjel. Nagy volt az öröm az urak közt, s nyomban elhatározták, hogy az ebédnél Bihari játszik. Az ebédnél ott volt Ruzitska is és egy mellékasztalnál valamennyi kórusnémet.
»Kórusnémet«!
Igenis az. Mert a jó veszprémi kanonok urak a templomba a cigánymuzsikust be nem eresztik. Istennek és az ő szentjeinek s a boldog mennyei seregeknek fülét nagyon bántaná a cigánynak muzsikája. Reggel a templomban, délután a kocsmában muzsikálni nem lenne istennek tetsző dolog.
Magyar ember pedig nem megy muzsikusnak még a szentek kedvéért se.
Hoznak tehát Ausztriából és Csehországból muzsikust. Valamennyinek nagy haja, szemüvegje és kottája van. Háromszáz forint fizetést kap évenként s szabad élelmezést a kanonok urak asztalhulladékán. Ötven esztendeig legyen is ott: magyarul meg nem tanul. De a fia már mindnek jó magyar.
Nos hát ez a kórusnémet. Így hívja őket a veszprémi polgár. Aki különben szóba se áll velük. Csak a kapcások, bábsütők, posztónyírók és kéményseprők állnak velük szóba, mert ezek velük egy országból valók többnyire.
A cigány egy óra alatt betanul egy operát kotta nélkül. A kórusnémetnek pedig egy hónapig kell egy csárdást tanulni kottából, míg megtanulja. S akkor se tudja igazán. De azért a kórusnémet lenézi a cigányt. Még a kottát se ismeri. Igaz, hogy a cigány még csak lenézésre se tartja érdemesnek a kórusnémetet.
– Még azt se bíznám rá, hogy a hegedűt hozza utánam!
Megkezdődik az ebéd. A leves után jön az első pohár bor, a badacsonyi ürmös. S aztán fölharsan Bihari nótája.
Bihari nótája! Az az öröktől fogva szép magyar zene. Az a bús és büszke dallam! Az a háromszáz esztendős nemzeti bánat! A győzelem rivallása, a bujdosónak búcsúdala, a kemény kurucnak sarkantyúpengése, a menyecskének ezüst kacagása. Imádság, szerelmi mámor, harci dal és daliamérkőzés együtt, egyszerre, egymás után.
Leveti dolmányát az öreg Bihari, s panyókán veti fél vállára. Előreáll egy lépéssel, kemény szemeivel kinéz az ablakon, odabámul a napfényes egekbe, s egy pacsirtadalnyi előjáték után rázendíti Ruzitska országgyűlési diadalzenéjét.
Elhallgatnak az urak, leteszik a kést és villát, erős érzés dagasztja a lelket, sohase hallották ezt a zenét. Odanéznek arra a lánglelkű öreg cigányra, s szívükbe ölelik szürke fejét.
Hanem ahány kórusnémet a világon van: az mind sóbálvánnyá meredt az első hangok után. A kórusnémet csak tud enni, ha van mit. Szeret is enni, ha ingyen adják.

De lehetett őelőttük akármilyen étel-ital, hozzá nem tudtak volna nyúlni egy világért. Hisz ez az a dal, amelyet ők egy hónap óta tanulnak. S ez a cigány mégis húzza, mégis jobban húzza, pedig kotta sincs előtte. Hát ördög ez a cigány?

Szegény jó Ruzitska! Holt ember lett abban a pillanatban. Először azt gondolta: megöli magát. Azután odament a tihanyi apáthoz, kezet csókolt neki, és sírva fakadt.
– Megyek haza, eresszen el engem, azt gondoltam, hogy ezt a zenedarabot én csináltam. Nem vagyok én csaló, se tolvaj, se gazember.
Sírt, mint a záporeső. A jó öreg apátúr megsajnálta.
– Ne sírj, fiam. Bihari az, aki húzza a te zenédet. Inkább légy rá büszke, s köszönd meg neki. Megcselekedte ő már Beethovennel is ezt a bécsi kongresszuson."*3

– Jó-jó, de melyik Ruzitska... – dohogott a kalifa. – Ezek a magyarok is milyenek: évszázadokig nincsen Ruzitskájuk egy sem...
– Ruzitska nevű zeneszerzőjük?
– Pontosan. Aztán egyszerre kettő, de nem rokonok, habár ugyanabban a városban komponálnak...
– Melyikben? – csivitelt közbe Seherezádé.
– Melyikben. Hát Kolozsvárott – jött a kioktatás. – Az első komolyan vehető magyar operákat ők ketten írták és ott írták, egymástól függetlenül, Ruzitska József és Ruzitska György... ugyanabban a városban, de talán nem is ismerték egymást...
– Az lehetetlen.
– Aztán évszázadokig megint sehol egy Ruzitska. Ki érti ezt?
– Mondj egy Ruzitska-operát.
– Ruzitska József, már negyvenen, negyvenötön túl, 1822-ben szerződött Kolozsvárra, ott írta a Kisfaludy Sándor soraira komponált Béla futása című operát és a Kemény Simon címűt, aztán eltűnt Itáliában.
– De bezzeg Ruzitska György?
– Őt már három évvel korábban, 1819-ben ott találtad volna Kolozsvárott, akkoriban kora huszonéves, később Erkel jóbarátja, negyvennyolcban kantátát ír a Talpra magyar soraira, ezt mellesleg két hónap alatt tíz komponista is megzenésítette. Még nem volt harmincéves, amikor megírta Alonso című operáját...
– Tudom, egy autóversenyzőről szól!
– Szégyelld magad.
– Vigyél egyszer már el egy Ruzitska-operába... Te melyiket szereted közülük?
– A Zrínyi-nyitányt, más néven Magyar nyitányt. Ezt György írta. De egyikük műveit sem játsszák sehol.
– És ezt a nevezetes dallamot, amellyel Bihari megtréfálta a kórusnémeteket, bármelyik Ruzitska szerezte is, játsszák-e azóta Magyarországon?
– Nem.
– De amikor egy új országgyűlés elkezdi a munkáját, akkor biztosan igen.
– Akkor biztosan igen.
– Nem szeretem, amikor ilyen cinikus vagy.
– Nem félsz a selyemzsinórtól?
– Attól az uralkodóknak jobban kell félniük, mint nekem. De ha már a selymeknél tartunk, láttam a minap egy gyönyörű kendőt, na hát az igazi selyemből volt, Kínából hozták a bokharai kalmárok. Hogy az milyen jól állt nekem, ó Sahriár, felpróbáltam ugyanis, arra nincs is szó...
– Irgundburgund és bejnye, Szodomák és Gyomorrák, ne tereljük el a szót a felségsértésről mondjuk úgy: sértegetésről. Hallgass, és kérd Allah bocsánatát. Mesélhetnék, haj, mi jár az ilyesmiért.
– De akkor soha nem fognád megtudni... soha nem tudnád meg, mit mondott egy pesti polgár Berlioznak arról, hogy hogyan komponáljon a magyaroknak, főleg ha Rákóczi a téma. No de amíg beszélgettünk, rákerestem közben, és fogózz meg: akiről Eötvös ír, az egy harmadik Ruzitska. Nagyjából kortársa a másik kettőnek, de nem Kolozsvárott működött, hanem kicsit később, és valóban Veszprémben, Ruzitska Ignác...
– Én ettől... na jó, nem kommentálom. Szóval akkor mit mondott egy pesti polgár Berlioznak?

Berlioz esete Rákóczival

„Mi több: szabad a magyar színházban minden modern és antik nyelven énekelni, egyedüli kivétel a német nyelv, melynek használata kifejezetten tilos. Ez a sajátságos és merész kizárás egy Ausztria uralma alatt álló országban, Napóleon kontinentális zárlatának utánzata, amelyet a magyar nemzet általában Németországgal s különösebben Ausztriával szemben alkalmaz. Éppúgy elvetik a német ipar termékeit, s a lakosság minden osztálya kötelességének tekinti, hogy csak Magyarországon s magyaroktól készített cikkeket használjon. Innen ered Pest legtöbb kirakatában, még a női divatüzletek ablakaiban is a nagy betűkkel díszelgő »honi« fölírás, mely az első napon úgy elképesztett, s ami egyértelmű azzal, hogy »nemzeti«.
Nagy szerencsémre Heinrich Müller bécsi kiadó – a legelőzékenyebb ember, aki ausztriai időzésem alatt odaadása jeleivel halmozott el – ajánlólevelet adott nekem pesti kollégájához, Treichlinger úrhoz, aki a régi német iskola nagy hegedűse volt. Treichlinger úr összeköttetésbe hozott a pesti Filharmóniai Társaság vezérlő tagjaival, csakhamar szerzett nekem mintegy 12 további kitűnő hegedűst, s megkért, tekintsem őt magát vezetőjüknek. Megannyian fényesen teljesítették szeretetreméltóan vállalt feladatukat, s programom kivitele – úgy hiszem – egyike volt a legjobb előadásoknak, melyeket Pesten hosszú idő óta egyáltalában hallottak. A műsoron szerepelt az az induló is, amely most Faust-legendám II. részének fináléja. A Magyarországba való utazásomat megelőző éjszakán írtam. Egy bécsi műkedvelő, aki Magyarország szokásait töviről hegyire ismerte, néhány nappal előbb fölkeresett, hóna alatt egy kötet régi melódiával. »Ha tetszeni akar a magyaroknak – monda –, komponáljon egy darabot valamelyik nemzeti melódiájukról. Ezzel elragadja majd őket és visszatérte után majd elbeszéli nekem, hogy éljenezték s tapsolták érte. Íme egy gyűjtemény, csak ki kell belőle ragadnia valamelyiket«. Követtem tanácsát s a Rákóczi-témát választottam és megírtam róla azt a nagy indulót, amelyet ön ismer.
Alig terjedt el Pesten ennek a »honi« zenedarabnak a híre, a fantáziák máris nemzeti módra kezdtek forrongani. Azt kérdezgették, hogy dolgozhattam én föl ezt a híres, sőt mondhatni szent tárgyat, amelynek hangjainál annyi év óta hangosabban dobban meg a magyar szív és lángra gyúl a szabadságért és dicsőségért való lelkesedés? Sőt bizonyos nyugtalankodás is támadt: szentségtelenítéstől tartottak. Ezt az izgalmat különben nagyon is megokolta egy sereg nyomorult potpurri és átírás, amikkel borzalmasan meggyaláztak minden tiszteletre méltó régi melódiát. Lehet, hogy néhány magyar műkedvelő tanúja volt amaz istentelenségnek, mellyel párizsi nemzeti ünnepeinken halhatatlan Marseillaise-ünket is az aljas zeneprodukciók iszapjába vonszolták.
Végezetre az egyik magyar, Horváth úr, valamelyik magyar lap főszerkesztője, sehogy sem türtőztethette kíváncsiságát. Elmegy hát a hangversenyemet rendező kiadóhoz, megtudakolja a másoló lakását, akinek dolga volt az orcheszterhangoknak partitúrámból való kiírása, hozzárohan, követeli kéziratomat és figyelmesen átolvassa. De vizsgálódása kevéssé elégíthette ki, mert másnap nem leplezhette előttem nyugtalanságát.
– Láttam az ön Rákóczi-indulójának partitúráját.
– Nos?
– Nos; félek!
– Micsoda?
– Ön témánkat pianóval vezeti be, holott megszoktuk, hogy azt fortissimo halljuk.
– Igen, a cigányaiktól. De hát ez minden? Legyen nyugodt, meglesz a forte-ja, még pedig olyan, amilyet világéletében nem hallott. Nem olvasta pontosan. Tekintsük mindennek a végét!
A hangverseny napján mégis némi félelem szorongatta a torkomat, hogy ezzel az ördöngös darabbal elő kell hozakodnom. Ön bizonyára jól emlékezik: a téma egy a melódia első ütemének ritmusában tartott trombitamotívum után jelenik meg a hangszerek pizzicato kísérik. E váratlan bevezetésre a közönség néma és nyugodt maradt, amidőn azonban egy hosszú crescendóban fugaszerűleg megszólaltak a téma töredékei, megszakítva a nagy dob tompa, távoli ágyúdörrenéshez hasonló ütéseitől, a teremben leírhatatlan moraj kezdett forrongani, s abban a percben, amidőn a fölszabadult orcheszter, mint valami vad kézitusában nekieresztette oly soká visszatartott fortissimóját, hallatlan ordítozás, lábdobogás rázkódtatta meg a termet: minden izzó lélekelfojtott dühe hátamat megborzongató hangokban tört ki, szinte éreztem, mint mered égnek a hajam, s attól a végzetes taktustól kezdve el kellett búcsúznom darabomtól, mert az orcheszter viharzása sem tudott megbirkózni azzal a vulkánnal, amelynek hevességét mi sem bírta fékezni. Elképzelhetni: újra kellett kezdenünk, de a közönség másodízben is csak bajosan uralkodott magán két-három másodperccel tovább, mint első ízben, hogy a csoda néhány ütemét meghallgassa. Horváth uram a páholyában úgy viselkedett, mint egy ördöngös. Nem állhattam meg, hogy ne kacagjak s feléje ne vessek egy pillantást, amely ezt jelentette: »Nos! Még mindig fél? Meg van elégedve a forte-jával?« Bölcsen cselekedtem, hogy a Rákóczi-indulót – ez a darab magyar neve – a hangverseny végére tettem, mert, bármi következett volna utána, elveszett volna."*4

– Miért törölgeted a szemed, Sahriár? Miért krákogsz, mért szuszogsz, mért köhécselsz?
– Hogy miért szuszogok?
– Olyan hangosan. De hogy jobb kedvre derítselek, elmesélem...
– Nincs rossz kedvem.
– ...a grófi vacsora történetét a körösgégényi Zichy-kastélyban.
– Hát ezzel kíváncsivá tettél.

Disznótoros grófi vacsora Biharban

„Zichy Ödön gróf, a Bihar megyei révi hatvanezer holdas uradalom és a dunántúli zákányi hitbizomány urának angol stílusban épült körösgégényi kastélyában a tízes években hagyományossá vált disznótoros vacsorával búcsúztatták az óesztendőt. A gróf Nagyváradról hozatott szakácsot, Belényi mestert, a Rimanóczy vendéglő hét vármegyében híres szakácsát, aki a legigényesebb grófi gurmandoknak is meglepő leleményességgel és ízletességgel tudta elkészíteni a disznóaprólékos vacsorákat.
A »leghíresebb« gégényi disznótoros vacsorára hivatalos volt Zichy gróf, az ízléstelen tréfáiról hírhedt lugosi földbirtokos is, aki nejével kemény hidegben, szánon indult Gégény felé. Élesd után a nemes gróf egy rongyokba burkolódzott, tarisznyás szegény embert pillantott meg az út szélén, amint Töttös felé bandukolt. A gróf megállíttatta a szánt és a szegény embert felültette a parádéskocsis mellé a bakra. A szegény ember a gróf érdeklődésére elmondta, hogy felsőloki, egész héten fát vágott Élesden a kaszinó udvarán, s most hazafelé igyekszik a családjához.
– Aztán kerestél-e valamit, te jóember? – érdeklődött Zichy.
– Egy keveset, méltóságos uram.
– Aztán mit viszel a tarisznyában?
– Egy kis hurkát, méltóságos uram. Nóvák hentesnél is vágtam egy kis fát, kaptam érte egy szál hurkát.
Tinód után, ahol a hegyről leereszkedő dűlőút beletorkollik az országútba, és ahol az erdőre felhajtott makkozó sertések szoktak pihenni, a gróf megállíttatta a szánt, hogy apróbb ügyeit elintézze. Fagyott sertésürülékek hevertek szerteszét, s a gróf nem átallotta egy nagyobb trágyadarabot felemelni és a zsebéből előhúzott újságpapírba begöngyölni. Visszaült a szánba, és jelt adott az indulásra. A szél ereje egyre fokozódott, s a bakon ülő szegény ember jobban összehúzódott, kezeit rongyos kabátujjába csúsztatta, tarisznyáját a hátán lóbálta a szél.
A gróf lassan előrehajolt, kinyitotta a szegény ember tarisznyáját, óvatosan kivette az újságpapírba csomagolt hurkát, kigöngyölte a papírt, és a hurkát a szán mögé dobta. Utána, feleségére mosolyogva, a hurkáspapírba betette a fagyott sertésürüléket, és visszacsúsztatta a tarisznyába.
Amikor megérkeztek a gégényi kastélyba, a gróf egy koronát adott a szegény embernek, és az egyik komornyik gondjára bízta, hogy kísérje a konyhába, hadd melegedjék meg egy kicsit, mielőtt továbbindulna.
Vacsora előtt a nemes gróf harsány nevetés közepette mesélte el, hogy cserélte ki a hurkát, s a favágó minden bizonnyal azóta hazaérkezett, és nagyot nézhetett, amikor meglátta a becsomagolt sertéstrágyát... Bizonyára Novákot, a hentest átkozza, hogy ilyen alaposan rászedte...
A vacsora, hála Belényi mester szaktudásának – a grófok és konteszek legnagyobb megelégedésére – nagyszerűen sikerült. Be is hívatták Belényi mestert, hogy elismerésüket kifejezzék.
Belényi mély hajlongások közepette köszönte meg a dicsérő szavakat, majd a lugosi gróf a szegény favágó felől érdeklődött:
– Mondja, kedves Belényi, magához tért az a szerencsétlen fráter, akit a szánon hoztam? Agyonfázott a nyomorult... Megkínálta valamivel?
Igen, méltóságos uram... Evett egy keveset, de aztán nagyon leverten távozott...
– Talán bizony nem ízlett neki a grófi konyha?
– Ízlett, de egy kis, hogy is mondjam, baleset érte...
– Micsoda baleset?
– Hát, méltóztatik tudni, az történt, hogy elmondta, milyen szép nagy darab hurkát kapott Nováktól, az élesdi hentestől.
– Kolosszális – tört ki nevetve a gróf. – Arról a hurkáról van szó – fordult a társasághoz –, amiről vacsora előtt beszéltem... Aztán, mondja kérem, hogy történt az a bizonyos baleset?
– Hát, méltóztatik tudni, elővette, hogy megmutassa nekem, s a hurka kissé felengedett, és amikor kicsomagolta a szerencsétlen, beleejtette a zsírban sülő hurkák közé...
– Micsoda – horkant fel a gróf –, beleejtette a mi részünkre sülő hurkák közé?
– Igen, méltóságos uram... Príma Novák-féle hurka volt, pillanatok alatt szétmállott...
– Gazember – üvöltött a gróf. – Tudja, mit tett maga – s a következő pillanatban nemcsak a gróf, hanem az egész mágnástársaság, etikett ide, etikett oda – öklöndözni kezdett, és hanyatt-homlok rohant kifelé, oda se figyelve, hogy Charlotte kontesz ájultan omlott le székéről.
Belényi mester sem kapott többé grófi megbízatást, s az egyik vendég, Batthyány gróf pedig még a következő nyáron is Karlsbadban kezeltette magát."*5

– Igen, így történt – bólogatott Sahriár kalifa – jól emlékszem az esetre. Az biztos, hogy azon a napon kegyetlen szél fújt. Én voltam az a szegény favágó. Akkoriban sokszor megfordultam Erdélyben, a magyarokat szerettem volna megismerni és, ki tudja, megérteni.

– Na és milyen sikerrel jártál, Sahikám?
– Hogy mondtad?
– Csak kérdeztelek, ó fényes sahinsah, hogy úgy történt-e, ahogyan tervezted vala.
– Nos, ami ezt a Zichy grófot illeti például, azt mondhatom, ez biztosan sikerült.
– Megismerni és megérteni?
– Kiismerni a szándékait és a jellemét. Nem volt nehéz. Az ábrázata maga volt a zsíros pornográfia.
– Nem értem. Nem egészen értem, hogy történt ez...
– Az arcára volt írva.
– Micsoda?
– A nyomorult szűkszívűsége. Hogy miféle ember s hogy miben töri a fejét.
– Úgyhogy ott a konyhában...
– Persze. Pontosan tudtam, mi van a tarisznyámban. És azt is, hogy mihez kezdek vele.
– S akkor te végig csak játszottad az együgyűt, ó fényességes maharadzsa?
– Kurva hideg szél fújt aznap, az biztos.

Második este

– Sztálinról tudunk meg egy érdekes dolgot, ó Sahriár, Milovan Gyilasz meséli el.
– Meséld el te is, Seherém.
– Íme:

Sztálin és a magyarok hátgerince

„...Eszembe jutott erről egy történet, amelyet Tito marsall egykori munkatársától, Jugoszlávia akkori második számú kommunistájától, Milovan Gyilasztól hallottam, amikor a főnöke halála után találkoztam vele:
1947 vége felé Sztálin tanácskozásra hívta Titót, hogy Albánia sorsáról döntsenek, ő viszont – attól tartva, hogy a Szovjetunió tanítómestere csapdát akar állítani neki – Gyilaszt küldte maga helyett tárgyalni Moszkvába. Egy este Gyilasz Sztálin dácsájában vacsorázott, »négyszemközt« beszélgettek, amikor a generalisszimusz a közép-európai ügyekre terelte a beszélgetést.
– Tudod, Milovan – mondta –, Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van.
Milovan bevallotta nekem: – Természetesen arra gondoltam, hízelegni akar, ezért Szerbiát fogja megnevezni.
– Melyik az a nemzet? – kérdezte Gyilasz.
– Hát a lengyel és a magyar.
Gyilasz meglepődött: – Miért pont ők?
Sztálin, aki büszke volt arra, milyen jól ismeri az igájába hajtott országok történelmét, tudálékos képpel a következőket mondta:
»Mert ebben a két országban igen népes volt az arisztokrácia és a nemesség. Ez az arisztokrácia és ez a nemesség pedig konokul ragaszkodott az előjogaihoz a saját királyával és az idegen uralkodókkal szemben, és ezt a minden központi hatalommal szemben támasztott függetlenségigényt átadta a népének, még a parasztoknak is.«

Majd Sztálin mosolyogva hozzáfűzte:
– Hát ezért akarom megtörni ennek a két népnek a gerincét..."*6

– Atyai mosoly lehetett, ó kalifa, egy történetfilozófus és egy társadalomtudós csöndes mosolya, a fogak is alig-alig, épp csak hogy megvillanhattak a bajusz alatt vagy a pipa mögött...
– Mindenesetre, bármit is vartyogott Gyilasznak, az öt év alatt, ami még hátra volt neki, szerencsére már nem sok ideje maradt ezzel a gerincprojektjével foglalkozni.
– Érzem én, dicsőséges maharadzsa, hogy fölöttébb foglalkoztatnak a magyarok viselt dolgai, mondjuk: cselekedetei.
– Még inkább talán jellemük, s még annál is jobban: viszonyuk önmagukhoz és a sorshoz. Tudod, Sehe, van valamiféle halálraszántság bennük, valamilyen virtus, az a dacos fatalizmus, az a kiállok-az-egész-világ-ellen-is-ha-kell nekibúsulás, amelyre talán Sztálin is utal, s amelyet már Szolnok várának kapitányánál is megfigyelhettünk...
– Én nem figyeltem meg semmit.
– ...amikor hadinépe megszökött, ő pedig egy szál karddal kiállt a várkapuba a török sereggel szemben, gyertek ha van merszetek. Ott voltam, láttam, janicsár aga voltam. Ezerötszázötvenhányban is? Kettőben? De a Corvin köz története nem ugyanerről beszél, Falábú Jancsistól a kivégzett Kalaposig és kivégzett fiáig? Vagy de vegyük csak a párbajokat. Sehol, senkik annyi párbajt, mint a magyarok, nem vívtak...
– De mi köze ennek a sorsszemlélethez?
– Azt állítod, hogy nincs köze?
– Fogalmam sincs. De ha a Don Quijotékat vesszük, akad belőlük máshol is. Itt van rögtön Teodor Margineanunak, a román néphadsereg hadnagyának romantikus története.
– Mi történt vele?
– A hadnagy 1956 decemberében – az éppen levert magyar forradalom hatására – a borgóprundi kaszárnyában...
– Te jóisten, az a világ végén van... az egy Tatárpuszta.
– A hadnagy forradalmat tervezett. Volt egy barátja is, Spiridon Cosereanu, akinek nagybátyja Craiován volt tábornok. Ezért úgy gondolták, a craiovai hadsereg is melléjük fog állni. Margineanu első lépésként a besztercei harckocsizó zászlóaljat akarta fellázítani, aztán tankokon bevonulni Kolozsvárra, majd a kirobbanó hatalmas népfölkelés élén Bukarestbe. És bár még a kitűzött nap éjszakáján árulás miatt a terv összeomlott, számomra úgy marad meg az alakja, mint aki egy szál harckocsiján magányosan elindul Borgóprundról a fenyvesek közül felszabadítani Kolozsvárt a bolsevik elnyomás alól. A nép majd támogatni fogja – ebben bízott. A nép elárulta.
– A tábornok nagybácsi biztosan örült, hogy a fiúk rá gondoltak. Amúgy meg... Fidel Castróék is valahogy így kezdték, nem?
– Bevonultak Kolozsvárra?
– Kedves ötlet. A hadnagyot mikor végezték ki?
– Fél év múlva a szamosújvári börtönben. Az ötvenes évek legvégén 30 kivégzést hajtottak végre Romániában. Ennek majdnem a fele, 13 magyar volt. Ennyire rettegtek a forradalomtól és a magyaroktól.
– Visszatérve a párbajokhoz...
– Ha annyira kedveled a duellumokat, hallgasd meg a leírását annak a párbajnak, amelyet a kőszívű ember egyik fia, Baradlay Richárd vívott Palvicz Ottóval.

A párbaj

„A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E napsütötte porfelleg, ez emberi düh lehelte fényes köd közepett két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél.
Az egyik Baradlay Richárd, a másik Palvicz Ottó.
Egy gondolatuk van.
Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből.
Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik. A harcosok utat nyitnak nekik a találkozásra.
Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: istenítélet ez! A két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma. Végezzék egyedül!
A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.
Végre találkozhatnak.
Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harcos dicsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potenciára emelve, a harci mámor, a vérontó kéj eksztázisában arkangyali erővé magasztosulva.
Összecsaptak.
Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott.
Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő.
A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve, csaptak le egymás fejére.
A főre célzott mind a két kard.
A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám, s a két hős egyszerre lefordult nyergéből.
És valóban olyan jó csapás volt az, amit Baradlay Richárd ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűvforrásokba, mikbe az Iliász és Nibelungen hőseit mártották édesanyjaik, a napfölkeltét nem látja többé.
De talán az újabb mítosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának, s mikor az ércen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni.
Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richárd csákóját, az ércabroncsot, mely felső karimáját tartá; hanem – ami oly sokszor megtörténik – a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richárd fejét.
Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül.
Hanem az a másik csapás, amit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált.
Olyan volt az, mint az ég mennyköve.
Keresztülvágta a sisakot, s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékig."*7

– Na kérlek szépen. Tudod-e, Sehere, hogy ez a regényes történet egy valóságos eset leírása?
– Nekem elég, ha te tudod.
– 1849. április 4-én délután, Tápióbicskénél, miután Klapka már visszavonult, az odaérkező Görgey a honvéd ágyúk fedezésére két század huszárt rendelt egy kis nyírfaerdőhöz, Színi Sebő Alajos alezredes parancsnoksága alatt. Jellasics már meglépett, az itt hagyott seregrészt Rastics tábornok irányítja. Utasítja báró Hermann Riedesel von Eisenbach lovas őrnagyot a 4. vértesezredből, hogy hallgattassa el a magyar ágyúkat. A hatalmas termetű, tagbaszakadt óriás, a császári hadsereg leghíresebb kardforgatója és két századnyi Jellasics-huszár nagy, nehéz lovakon dübörögnek a honvédek felé. Ám mielőtt a két lovascsapat megütközne, Riedesel megáll s kardjával Sebő fele int: „Jöjj ki velem egy szál kardra, ha van bátorságod!" Sebő állítólag így számolt be Szemere Miklósnak az esetről: „Riedesel bárót már régebbről ismertem. Óriási erejű ember volt, s híres kardvívó. Mikor Riedesel csapatja élén elővágtatott s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Meg voltam győződve, hogy agyonvág. De azért, nehogy huszárjaim szemében kisebbséget szenvedjek, elfogadtam a kihívást. Az első összecsapásnál mindketten sértetlenek maradtunk. De észrevettem, hogy lovam fürgébb és erősebb. A második összecsapásnál lovam szügyével rohantam reá. Több percig viaskodtunk, de ismét eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mindketten egyszerre támadtunk. Ekkor kaptam – ezzel feltűrte jobb kezén kabátja ujját s a csukló alatti forradásra mutatott – ezt a rettenetes vágást. De még volt annyi erőm, hogy én is sújtsak. És Riedesel kettéhasított koponyával holtan bukott le a nyeregből."*8
– Brrr... Ez Gracza leírása?
– És egyéb korabeli dokumentumok, lásd Végh Ferenc könyvecskéjét, Párbaj a csatatéren. Ebben idézi a szerző Nemeskürty István szavait is: „...ezt a korszerűnek már akkor sem nevezhető tragikomikus bajvívást, amiben azonban valahogyan mégis ott rejtőzik Dávid és Góliát harcának mámorító íze, a debreceni országgyűlés 1849 április 7-én izgatottan tárgyalta."
– De miért mondja, hogy tragikomikus?
– Ez külön elemzést érdemelne. Nem tudom, láttad-e Ridley Scott korai filmjét, még jóval a Szárnyas fejvadász és az Alien előtt, abból a Joseph Conrad novellából, amely két tisztről szól a napóleoni háborúk korában, akik végigpárbajozzák Európa akkori csatatereit...
– Végig, azért az túlzás. De emlékszem, Párbajozók, gyönyörűen filmezett alkotás, azokkal az onirikus, álombeli, időn kívüli képsorokkal.
– Egyébként azt hiszem, nemcsak az anakronizmus miatt mozdulnak el ezek a harctéri párbajtörténetek az abszurd, legalábbis a groteszk vagy minimum a bizarr irányába. A Jókaié pl. attól izgalmas és modern, hogy teljesen egybetol egy személyes konfliktust és egy, mondjuk, történelmit. Ha úgy tetszik, két regisztert, két helyzetet, két történetet és az egyik tökéletesen elfedi a másikat. Valami más történik a küzdőtéren, mint aminek látszik, habár ami látszik, az is tökéletesen igaz és reális. Két ellenfél vív egy olyan mezőn, amelyen valóban küzdelem zajlik, csak éppen másféle. Annak ők is részesei, mégsem állítható, hogy értjük az egészet. Valami elmozdult, mint abban a sepsiszentgyörgyi apróhirdetésben, amit egyszer a helyi újságban olvastam: Eladó 5 hektár fenyves erdő és egy pár bakancs.
– „Klein, a szabó meghalt, gyászolják szerettei. Ugyanott varrógép eladó." De visszatérve a tragiko...
– Tragiko-heroiko, ez az. Csak azt csodálom, hogy az olyannyira tájékozott Nemeskürty tanár úrnak hogyhogy nem ugrott be Kun Béla története...
– Kun Béla története.
– Amelyet Eötvös Károly írt meg...
– Eötvös? Aki a Bihari tréfáját? Hányban halt meg Eötvös?
– Az első világháború éveiben. De keresd csak elő Emlékezések című könyvét. Azt a fejezetet, hogy Szilveszter reggelén.

Kun Béla feltámadása avagy Szilveszter reggelén

„Ötszörös erővel jött ránk a büszke ellenség.
Elfoglalta már Sopront, Győrt, Tatát, Pápát, Veszprémet s a Vértesnek és Bakonynak szakadékos völgyén keresztül közelgetett a főváros felé.
A moóri halmokon megállott előtte Perczel Mór, a vakmerő, a rettenthetetlen honvéd tábornok.
Volt neki ötezer embere és tizenkét ágyúja, s jött ellene huszonkétezer ember és hatvan ágyú. S az ő serege fázott és napok óta hátrált [...]. Neki volt hat század lovassága s ellenfelének harmadfél ezrede.
A csatát elveszté, el kellett vesztenie. Ezer honvéd maradt holtan és sebesülten a sziklává fagyott havon.
Oly nagy volt az ellenfél túlereje, hogy elfoghatta volna az egész honvédtábort a visszavonulásnál.
Mikor a visszavonulás megkezdődött: az utóseregnél egy csapatban állott Moórtól észak felé pár század huszár. Fiatal főhadnagy volt a parancsnoka.
A főhadnagynak Kun Béla volt a neve.
Tizennyolc éves volt. Egész gyermek, még bajusza se pelyhedzett. Fia a veszprémi alispánnak.
A csata előtti éjszakán Moórott egy Schmidt nevű svábnál volt elszállásolva. Az öreg sváb asszony egész este fejét cirógatta, meleg étellel etette-itatta, édes fiának nevezte s tízszer kicsordultak a könnyei, midőn arra gondolt, hogy ez a gyermek már katona, s hogy még csatába is kell neki menni, ahol baj érheti. A szegény sváb jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagy úr, mint egy alispán, hogy nézhette el gyönge fiának katonává lettét.
– Így parancsolta az ország – monda a főhadnagy a sváb asszonynak.
– Oh édes istenem, már hogy parancsolhatna az ország egy alispánnak!
Egy egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott virrasztott a gyermek fejénél és sírva fakadt, ha elgondolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni.
Reggel csatára készültek.
A sváb asszony sehogy se akarta ereszteni a gyermeket. Kérte, biztatta, hogy maradjon nála, elrejti a szénáspajtába a csata elől, s másnap elviszi haza Veszprémbe édesanyjához.
A gyermek nevetett e nagyjóindulaton. Hanem azért mielőtt lovára ült volna, megcsókolta az öreg sváb asszonyt.
– Estére visszajövök – szólt, s kiugratott legényeihez.
Elmondtam másutt már egyszer a fiú történetét. Csak röviden ismétlem most. [...]
Ez a főhadnagy volt a csata után ama alig pár száz huszárnak parancsnoka. Föllebbvalói már akkor itt-ott elhullottak.
Legényeivel félreállott az útból egy kissé emelkedett helyre, hogy a honvéd menekülhessen a város felé. Az ellenség nagy gyorsasággal fejté ki lovasságát az üldözésre.
A gyermek sasszemekkel nézte a naptól és hótól csillogó levegőn át az ellenség mozdulatait. S észrevette, amint egy egész ezred vasas fejlődött ki széles hadsorra, üldözni, bekeríteni és elfogni a menekülő honvédsereget.
– Fiaim – szólt huszárjaihoz –, ezt a vasasezredet nekünk fel kell tartóztatnunk.
Az ezred állott ezer jó katonából s a huszárok lehettek tán másfél százan.
Egy vén huszár megcsóválta fejét.
– Főhadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem ütközhetünk.
E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a rendelettel, hogy a huszárok utolsó emberig fedezzék a visszavonulást, s állják meg a tért, különben elvész minden. A gyermek legényei előtt megállott, s kardjával a közelgő ellenségre mutatott.
– Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most meg kell halnunk. Előre!
A huszárok nem mozdultak. Bolondság volna az. Már zúgott feléjük az ellenséges lovasság tömegének rettentő robogása.
A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántá, belelőtt a huszárok sorába s azután elhajítá kezéből. S harsány hangon rivallta hozzájuk:
– No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni.
Baljával összerántá a kantárszárat, és sarkantyúit belevágta a ló oldalába, villogó karddal, mint a vihar rohant neki az ellenségnek.
Kiválasztá az ezredparancsnokot. Gróf Schaaffgotsche volt az, vitéz katona, termetre óriás, oldalán és háta mögött a győzedelmes ezred. S szemben vele egyetlen huszár s az is gyermek.
Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyermek kardja kettéhasítá az óriás ezredparancsnoknak sisakját és koponyáját. Holtan esett le lováról.
A huszárok megmeredve nézték e jelenetet a távolból. De most a düh, a szégyen, a hősi kötelesség föltámadt bennük, s vadállat bőszült haragjával ordítva rohantak neki a vasasezrednek. Hogy megmentsék a gyermeket, az ő főhadnagyukat.
Késő volt.
A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá. S keresztül robogott rajta az egész ezred.
A huszárok közül elesett vagy száz. Csak hatvankettő menekült meg. Valamennyi: sebbel.
S midőn a csatának vége lett, gróf Schaaffgotsche holttestéhez odament egy hű szolgája, és sírva fakadva holt ura fölött, midőn e mellett meglátta a gyermeket, kirántá pisztolyát, s a gyermek mellébe lőtt.
– Ez a kutya ölte meg – szólt – az én uramat.
A gyermek nem hallotta e szót, s nem érezte a lövést. Piros vére rózsákat festett a fehér hóra.
Schmidt, a vén sváb és felesége kiálltak az utcaajtóba, s ott lesték-várták, mikor jön már a fiatal huszár, az ő vendégjük.
Előttük menekült el az egész tábor, gyalogosok, tüzérek, lovasok, az egész táborkar, maga a vezér is. Az ő vendégük nem jött.
A sváb asszony sírva kérdezett meg minden futó honvédet, hova lett a veszprémi alispán fia.
Nem felelt neki egy se.
Utóbb menekültek a huszárok is. Egy, kettő, egymás után, véresen, foszlott ruhával, szakadozottan.
A sváb asszony ezeknél is a gyermek után rimánkodott. Egy huszár meghallotta, s kardjával a város vége felé mutatott a csatatérre.
A sváb asszony sietve indult meg, hogy fölkeresse a gyermeket. Alig ért a város közepére, már a vasasezred jött rá szemközt tömegben, győzve, trombitahang rivalgása mellett.
Csak megállt a sváb asszony, mint a sóbálvány. Ezek közt nem lesz már az ő vendége.
Hazatántorgott. Nyugtát nem találta. Egyszer sírt, másszor imádkozott. Hogy az a gyerek meghalt volna, el nem hitte. Bizonyosan elbújt, valahol a hóban rejtőzik, bizonyosan meghűl, megbetegszik, fel kell azt keresni.
Mikor bealkonyodott, a két öreg kiment a város végére, s elment a csatatérre. Megnéztek minden holtat, a gyermeket nem találták. A csikorgó hidegben mentek tovább, lámpát is gyújtva, pedig a hó is, a hold is világított, a csillagok is fénylettek. Végre két holtat találtak egymás mellett. Az asszony rögtön megismerte, hogy az ő vendége az egyik.
De még akkor se hitte, hogy meghalt.
Férjét rögtön visszaküldte emberekért és ágybéliért. Ő maga addig melengette, ápolgatta, siratgatta.
Hazavitték s levetkőztették a meleg szobában. Irtóztató volt arra ránézni. Az a gyönge termet hogy össze volt zúzva, az a gyermekarc hogy össze volt vágva!
De a meleg szobában vérezni kezdtek a sebek. Orvost hívtak rögtön, s az bekötözte a sebeket.
Künt az irtózatos hidegben elfagytak a sebek ajkai. Ezért nem vérzett el a gyermek.
A sváb asszony kezén magához jött, s szemeit felnyitotta épen szilveszter reggelén.
Tavaszra felgyógyult. Kardot többé kezébe fogni nem tudott, de azért végigharcolta a függetlenség harcát. Tizenöt esztendő múlva jöhetett haza Olaszországból, s első útja volt a vén svábot és feleségét fölkeresni. Azok már akkor rég porladoztak fönt a dombon, a temetőben. Még sírjukat se találta meg."*9

– Brrr...
– Ismerős?
– Jellasics neve mindenképpen... már Tápióbicskénél is az ő seregével találkoztunk. De nekem Kun Bélástól Schaafffgotschéstől áthasított koponyástól fikciónak tűnik az egész, kedves kalifám... eszembe jut egy verssor,

Légy te gólyakalifám
Gólyakaliforniában...

vagy valami hasonló... De már keresem is Bona Gábornál, Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban, II. kötet. Lássuk. Kun Aladár, Kuhn Ármin, Kun Dániel. Kun Béla NINCS BENNE.
– Akkor légy kedves megnézni a Kapitányok... kötetben is. Eötvös néha talán túlzott, de kitalálni nem talált ki ilyeneket. Meg hát Veszprém körül igencsak ismerős volt.
– Bona Gábor, Kossuth Lajos kapitányai, 354. oldal, megvan. 1828-ban született Gyepesen, apja Veszprém megye alispánja, földbirtokos. Bátyja Kun Géza honvéd alezredes. 1848 novemberétől hadnagy az I. huszárezredben. A délvidéki harcok után Perczel drávai hadtestébe kerül. December 30-án a móri csatában súlyosan megsebesül és fogságba esik. Közben 1849. január végén főhadnaggyá léptetik elő. Pest felszabadulásánál visszanyeri szabadságát, majd alszázados a világosi fegyverletételig. Közlegényként besorozzák és Olaszországba viszik. Megszökik és belép az olaszországi magyar légióba. A kiegyezés után hazatér.
– Na ugye.
– Erről mondják, hogy ő sem sokat unatkozott életében. De Eötvös, egyezzünk meg, nem históriai forrás vagy kútfő vagy hogy nevezik, forráskút...
– Nem szeretem ezt a sudribunkós, nyegle beszédet. És miben is volt pontatlan Eötvös? Hogy Kun Béla nem tizennyolc éves volt a csata időpontjában, hanem húsz? Vagy abban, hogy később mégiscsak fegyvert tudott fogni? Ha ugyan valóban fegyveres szolgálatról van szó.
– De hogy esett fogságba?
– Lehet, hogy besúgták Schmidtéket. A kedves móri szomszédok.
– Vagy a sudribunkók. Engem most már csak egy dolog érdekel...
– Hogy miért nincs Kun Béla utca Magyarországon.
– Nincs? – Nem tudom. Hanem inkább arra volnék kíváncsi, gróf Schaaffgotsche nem volt-e valamiféle atyafisági viszonyban Hermann von Riedesel báróval. De ha nem is, valamikor biztosan találkozniuk kellett, mondjuk valamilyen hídon...
– A Tápió hídján?
– Szent Lajos király hídján, keresztül a Tápió fölött, igen.

Harmadik este

– Ha már Eötvös Károlynál tartunk, keressük már elő azt a leírását a táncról és a női lábról.
– Leírásnak nem rossz, ó Felség, ha romantikus is. Vegyük azt is ide, amit Deák Ferenctől idéz a nők szépségéről?
– Az sem utolsó.

Eötvös a női lábakról

„Egykor félszázad előtt a balatonfüredi fürdőigazgatónak ifjú és csodálatosan szép felesége megőrült, nem is gyógyult meg sohasem. Egyik napon kiment a parkba, zavart elmével levetkőzött meztelenre, s kiment a tarlóra sétálni, őrjöngeni. Harmatos, gyönge lábait véresre marta a kavics és torzsa. Szobrász és festő álmainak felelt meg testének alaki szépsége.
Sokan nézték a tarlón. Én is. Mindenki elbámult az alak tökéletességének ragyogásán. Előkelő társasággal maga Deák Ferenc is látta, s még ő utasította a lövölde szolgáit, vigyenek hozzá leplet, takarják le, s kísérjék haza. Ő küldött rögtön orvosért is.
Eleven társalgás fejlődött ki rögtön afölött Deák társaságában, vajon a női test alaki szépségének titkai miben állnak? A vonalak alakulásában nem. Hiszen a festő és szobrász tökéletesebben tud alakítani, s művének hatása meg se közelíti az eleven női test hatását. A színben sincs a hatás titka. Bár a bőrnek fénylését visszaadni, vásznon előállítani nem lehet, de azért a festő a legtökéletesebb testszínekkel diadalmasan birkózik.
– Az eleven női test meleg. – Ezt mondta az egyik.
– Illatos. – Ezt mondta a másik.
– Mozog. – Ezt mondta a harmadik.
Deák Ferenc pedig ezt mondta:
– Igazatok van. A plasztika annál tökéletesebb, annál szebb, hatása ránk annál nagyobb, minél több gondolatot, eszmét és érzelmet tud bennünk gerjeszteni. Az eleven test sokkal többet tud, mint a művész alkotása. Egy fiatal szép női arcnak mosolygását se festő, se szobrász híven nem tudja ábrázolni. Csak egy megkövesült mosoly készül ecsetje vagy vésője által. A mosolyban pedig az a különösen ható szépség, hogy az arcnak, szemnek, szájnak vonásai egy pillanatig se állnak mereven, hanem összhangzón örökké mozognak. Erre csak az élő alak képes."*10

– Szép kis jelenet. Kamaszok és idősödő urak gusztálják az őrült meztelen asszonyt a tarlón. Még szerencse, hogy Deák véget vetett az ingyen látványosságnak, s így alkalom adódott elvont esztétizálgatásra is...
– Vonnegut írja, ha valamilyen szerencsétlenség alkalmával meztelen nőt lehet látni, erről mentősök és tűzoltók azzal a szóval értesítik egymást barátilag, hogy puma. A nők egyik testrészét nevezik meg ezzel a szóval, egy olyan állat nevét használva, mely állat egyébként ezerszer ritkább látvány, mint az a női testrész.
– Mint az a női testrés?
– Vénségedre besédhibás lettél, ó fáraó?
– No, hogyan állunk azokkal a lábakkal?

„Gyönyörűen táncolt Szegedy Róza. Táncának kellemei még Medinát is felülmúlták.
Ami pedig nagy szó...."*11

– Szegedy Róza, a jéghideg gyönyör.
– Tessék?
– Ez a Szegedy Róza egy nagy hűtőláda volt. Egy igazi frizsider.
– Te azt honnan tudod?
– Honnan, hát voltam vele együtt eleget.
– Na szépen állunk. És ilyen titkokat kibeszélni egy szegény nőről, micsoda dolog ez, ó padisah? De hadd folytassam.

„Mikor Kisfaludy a testőrtisztséget a királyi udvarnál elfoglalta: volt akkor Bécsben egy európai hírű táncos férfi és nő, kik tudományukkal, művészetükkel s testük ügyességével történeti nevet alkottak a maguk számára s egyúttal a színművészet számára is.
A férfi: Salvatore Vigano. A nő: Medina Mária. Házastársak voltak. A férfi lángész, a nő bámulatos szépség. Mind a kettő korának első táncosa.
Táncot azelőtt is ismert a színpad. De csak egyes táncot. Az egyén ügyessége, kelleme és bája szerepelt benne; egyéb értelme s egyéb hatása nem volt a táncnak. Volt tömeges tánc is, de ez is csupán a termek társas mulatságát s a népfajok kölcsönös táncait mutatta be a mívelt, a magas és a legmagasabb társaságnak.
Vigano és Medina jött arra a gondolatra, hogy a tánccal eszmét, cselekményt, érzelmeket, egységes és egész színi műveket lehet ábrázolni, előadni, megteremteni, s így a táncból, csupán a táncból színdarabot alkotni. Ha az arcvonások és karok mozdulatai alkalmasak arra, hogy a zene segélyével s néma arcjátékkal egész színdarabot alkossanak: a lábak sokkal alkalmasabbak lehetnek az arc, a karok és a test mozdulatainak segélyével s neki való zenekísérettel ugyanarra.
A gondolat kikelt, felnőtt, megizmosodott, gyönyörűen megvalósult. Létrejött a balett-színmű. Az, amelyik ma is fennáll, s amelynek Vigano és Medina az eredeti alkotója.
Sok minden kell az ily színműhöz. Szoborszerű szép testalkat, domború mell, telt csípő, szép karok, szép lábak; gyöngéd, finom, gyors és természetes mozgások. Főképpen pedig testhez álló mez, mely a termet minden hajlását, minden domborulatát, minden gödröcskéjét tökéletesen elárulja. Szép a szép női kar. Ki merné azt, ki tudná azt eltagadni? De hol marad annak szépsége a női lábak szépsége mögött? És hol marad művészi hatása? Emeld fel a női kart: csupán a váll és a lapocka mozdul meg; a váll és a lapocka mozgásában pedig alig van élet, alig van változatosság. Költészet, művészi alakulás pedig semmi sincs. Még senki se lett szerelmes női lapockába. Még Petrarca se énekelte meg Laura lapockáját. A váll szépsége valamivel többet jelent. De akár nyugszik a kar, akár ölelésre, akár esküvésre emelkedik: a váll csak gömbölyű, kör alakú marad. Se lágy hullámai, se gödröcskéi, se mosolyvonalai nem támadnak. Mozgását is alig lehet látni.
Mi más az, mikor a nő lábát emeli fel!" [Ezt én is így gondolom – jegyezte meg közbevetőleg Sahriár.] „A láb domború izmai új alakulást nyernek. Hullámos hajlásaival, finom rezgéseivel állandó mozgásba jön a csípő, s ennek minden alakulása bájos, mert kör- és hullámvonalak váltakoznak minden alakulásban. Szakadatlanul alkalmazkodik a derék s a felsőtest is a lábak mozgásához. A karok játéka főleg csak a látás által, a lábak játéka azonfelül a képzelet által is nyújt művészi élvezetet.
A mai balett-színmű már részben romlott művészet. Mikor a táncosnő lábának hüvelykujján fut, mint a csirke, vagy mikor a táncosnő lábujjain pörgettyű módjára pörög, mint a búgócsiga, vagy amikor a táncmester karján félkör alakba hanyatlik: akkor már vége a művészetnek. Mindez már torzkép. Mindez pusztán erőművi izomműködés és nem művészet. Olyan, mint a kígyóember vagy mint az a bolond ember, aki saját fejére ül. Nincs olyan szobor, amelyben a hős vagy az istennő lábának csak hüvelykujján áll. Olyan szobor sincs, amely saját tengelye körül pörgettyű módjára pörögjön, vagy amely félkör alakra hanyatt hajló nőtestet ábrázoljon. A táncnak pedig egyetlen művészi feladata: mozgásban állítani elő a tökéletes szoboralakokat.
Medina tánca még nem volt elfajult. Az ő tánca még igazi művészet, igazi mozgó szobor tánca volt.
De Szegedy Róza tánca ennél is szebb volt.
Azt írja a költő, hogy a kellemek gazdagabb mértékben megvoltak Róza táncában, mint Medináéban. Apolló se tudná leírni táncának gyönyörűségeit. Lábai oly ékesen rajzolták le a zene hangját, s minden tagja oly édesen kísérte a lábakat. Az öt érzék nem elég ezt a táncot tökéletesen megérteni.
A szeretőnek és a költőnek szeme látta így ezt a táncot.
De mindenkit ne hozzon rajongásba Szegedy Róza tánca. De azért a költőnek mégis igaza volt.
Mert az igazi magyar tánc akkor is, ha férfi járja, akkor is, ha nő járja, a legszebb tánc a kerek világon. Nyugati nemzetek tánca meg se közelíti. Csak néhány keleti nép táncában a magyar tánc fenségének néhány elemét megtalálni.
Nem a csárdást értem, s kivált nem úgy, ahogy manapság járják. Nem is azokat a mozdulatokat értem, amelyeket táncmesterek fedeztek fel: hamissá, idegenszerűvé tenni az eredetit.
[...]
Medinát a legényszerelem egész pokoltüzével szerette több mint egy éven át Kisfaludy. S Medina, bár rajongott érte Bécs egész férfiközönsége, a magyar testőrt tüntette ki, pedig ennek semmi kincse nem volt, csak deli szép alakja volt. De amikor azután meglátta Róza táncát: úgy elmúlt Medina alakja az ő lelkében, mint a hajó nyoma a viharos tengeren."*12

– Már csak azt nem tudjuk, milyen volt Caroline d'Esclapon lába.
– Caroline Desk...?
– Gyönyörűszép kisasszony volt Draguignan városában, ahol Kisfaludy hadifogolyként húzott le mennyit is? Aki egyébként nagyon snájdig pasas lehetett, ez a Caroline is fülig belezúgott a daliás hadifogolyba.
– Ó, csodálatos kalifa, milyen kár, hogy ma már nincsenek ilyen pasik.
– De jut eszembe a lábakról... s még mindig nem tudjuk, hogyan emelte lábát a szép Caroline... a róla készült portré szerint a hosszú lábú nők közül való volt, akik iránt a rövid lábúak Bendeleiben Izidora ösztönös és mély gyűlöletével és féltékenységével viseltetnek. De fél évszázad sem telik bele, s ha más stílusban is, mint Eötvös, Szentkuthy is ír a női lábról, a harisnyáról és a meztelenségről meg az eleven mozgásról, amelyet már Deák Ferenc is oly sokra becsült:

Szentkuthy a női lábakról

„A női láb, mindenki tudja, ha nincs rajta más, mint a bőr rózsás-kávés világossága, egyáltalában nem meztelen: ahhoz, hogy igazán aktszerűen nyitott és kihívóan önmagára-nyúzott legyen, fel kell öltöztetni – hogy kevesebb legyen, valamit hozzá kell adni. [...]
Ha meztelen női lábat nézünk, mindig a határvonalak közötti területet látjuk, az anyag különböző sűrűségeit, színeváltozásait, képzett és valóságos ellenállások hullámfürdőjét, súly-lampionokat az erósz homályos útján. Ha ezt a lábat valami preciőz mitológiában Venus Contenu néven istenítenék s a harisnyásat Venus Ligne címen, úgy elég soká kellene gondolkozni, hogy melyik az anyagiasabb vallás. A csak-húsra irányuló vágy (ahol nincs harisnya) tulajdonképpen nagyon is absztrakt élvezetet keres: a formák örökös, tengerszerű változását, bizonytalanságát; nem akar semmi formát fixen, hanem inkább a »formáció« örökké tartó kezdő-stádiumát. A meztelen lábnak ez is a kétélűsége: pozitív anyag, kimért mennyiség, de nem azért szeretjük, mert kész valami, mint egy ismerősről készült szobor, hanem mert tapogatható s minden egyes simogatással újrakezdhető, minden csókkal kiradírozható, fölcserélhető. Mikor a test szó szerint meztelen, csakis önmaga, akkor lesz a legakármibb: hipotézisek széthulló, összefüggéstelen cérnaszála.
A meztelen testnek, s így a lábnak, nincs önállósága a világ többi tárgyai között, ami elég váratlan dolog: a fehér hússzín és tarka perzsaszőnyeg sokkal könnyebben összefolynak valami érdektelen egyneműségbe, mint a perzsaszőnyeggel félszorosan letakart láb és egy mellette a földön heverő perzsaszőnyeg. A meztelen test a tárgyak között mindig csak éppen »ott van«, de sem ellentét, sem alkotórész, sem semlegesség. A Venus Contenu-ben anyag aligha lesz található – hogy az ember mennyire nem számítja anyagnak a testet, onnan is látni, hogy feltűnő, sőt érthetetlen ellentétet talál a nő alakja és súlya között: mikor felemeli a nőt, azt hiszi, hogy ólom van valahol hozzákötve, a súly nem lehet az övé. Furcsa, hogy középkori tradíció alapján ma is sokan »anyagiasság«-nak tartják a testi szerelmet, és ötven kiló ezüstöt és ötven kiló aktot közös nevezőre tudnak képzelni, nem látva, hogy az ezüst ambíciója valóban az, hogy a súlyát rögtön helyben kitöltse, míg a női test célja és módszere az, hogy a lehető legnagyobb, sőt végtelen kerülőutak segítségével érje el az ötven kilót. [...]
Egyszerűen az anyag helyébe lépne a forma? Nem, mert a sűrű, át nem látszó anyagból készült posztóharisnya nem erotikus, pedig az volna a legformábban forma. Kompromisszum hús és háló, anyag és alak között, vagyis a pikantéria sémája? De vajon szerepel-e a benyomás élvezetében valójában a hús is? Nem áll-e közelebb a dolog ahhoz, hogy a hús csak ad hoc kaptafa a szép harisnyához? Nagyon is tudjuk, hogy ha a harisnya önmagában hever, nem egyéb értelmetlen és petyhüdt rongynál, melyet legföljebb egyes darabjain két kezünk közt kifeszíthetünk, s akkor furcsa átlátszóságát élvezhetjük: részben a szövés mértani kockáit, részben az áteső fény-botlások következtében ezen kockák fölé rajzolódó tipikus moáré-gyűrűzéseket.
Három adat: a tehetetlen rongy, a finom kockahalmaz és a növényi évgyűrűk. Mindez a lábat megelőzi. Mikor a harisnya lassan-lassan emelkedni kezd ott az uszodai padon, mint egy hőmérőben a kondoleáló higany, elsősorban azt képzeljük, hogy az a rongy titokzatosan magában hordta azt a szabályos ívelt formát, melyet ő s a láb együttesen adnak. Pedig sem a láb, sem a harisnya nem voltak formák: az első végtelen változhatósága, a másik rongy volta miatt. A harisnyát a formátlan hús teszi éles kristállyá, a húst a fekete iszapcsomóhoz hasonló harisnya avatja sznob-görög »morphé«-vá. [...]
Talán bonyolultan épített és irányított szökőkutaknál tapasztalni hasonlót: a víz oly nyomással lökődik fel, oly felületeknek verődik neki, oly fényekkel van belülről világítva s oly vízsugarakkal van keresztezve, hogy éppen elérjen a levegő ölében valami tarka virágformát, szirmokat, lombokat vagy ágakat, melyek egy pillanat századrészéig tartanak (mikor a legtökéletesebbek, mégis könnyű szabad szemmel észrevenni) s aztán szétolvadnak, szertefolynak, de ez az elmúlás nem durva megsemmisülés, a virág vagy lomb »sic transit«-ba halása, hanem ellenkezőleg: öncáfoló folytatás, lágy és csiklandozó variáció, a forma felszabadulása a benne levő irányokká – a lehajló sziromból hosszú lehajló ív lesz, a rózsa habzó magházából folyton táguló központi ködlabda: szobor helyébe irány-pantomim kerül. [...]
Azért a szerelem egyik legkedveltebb szigete a láb, mert a legabszolútabban test: sem jellem, sem biológia nem zavarja. Milyen ügyetlenség például a kar a láb mellett – képzeljünk csak el egy női karra húzott selyemharisnyát, milyen siralmas alaktalanságot mutatna. A kar alkalmazkodó, nem úgy, mint a láb, mely önálló és független formát vívott ki magának. [...]
A harisnya selyme és a ruha (elsősorban a szoknya van itt érdekelve) nem akarnak találkozni, irányuk metszi egymást. Mily nagyszerű ellentét van a harisnya feszessége (mely gótikusan a csípők felé húzódik) és a szoknya lazasága (mely erkölcsi tehetetlenséggel a bokák felé omlik) között. A harisnyás láb, mint jeleztük, maximális formákat és maximális forma-oldásokat tartalmaz, egy időben, egy helyen, de ezen a forma-pagodán átvonul két fix energiarajz: kettő mindenesetre, néha három."*13

– Jó kis komparatisztikával szórakoztatsz, ó padisah. Teszerinted Eötvös élvezte volna Szentkuthy stílusát?
– Nem tudom, de Szentkuthy mesélte nekem, hogy amikor megjelent Casanova emlékiratai című műve, néhány vidéki könyvterjesztő lecsapott a könyvre, remélvén, mekkora üzlet lesz, biztosan tele jó sok disznósággal. Aztán dühükben majdnem megverték, hogy becsapta őket.
– Casanovát is ebben a hiperintellektuális stílben írta?
– Igen, de zsenialitásban mégsem ér fel – mint egyetlen más műve sem – a Prae-hez, amely az emberi szellem egyik nagy csodája.
– És visszatérve Víganóhoz és Medinához, ők a Burgtheaterben szoktak-e fellépni, ó sahinsah?
– Mindent azért én sem tudok...
– ...pedig azt hittem.
– ...de miért érdekel ez téged? Mármint a Burgtheater?
– Csak mert eszembe jutott a tűzvész, amikor a színházban agyontaposták egymást a bécsiek.
– Az Ököritófülpösön történt és egy csűrben. Móricz meséli el, egyik legjobb írása.
– Ezt is Móric meséli. Kunovics Móric, Maros Tamás könyvében.

Tűzvész a Burgtheaterben

„Gyakran eszébe jutott életének egy emlékezetes élménye: a bécsi Burg színház égése, ami akkortájt világszenzációt jelentett. Zsúfolásig tele volt ez a nagy színház, mikor egyszerre tűz támadt a színfalak mögött, a lángok pillanatok alatt elborították az egész színpadot s a mennyezetet, átcsaptak a nézőtérre, mire pokoli pánik támadt sok ezer néző között, úgy, hogy több száz emberáldozata lett ennek a tűzkatasztrófának. Móric jól tudta, hogy az öreg apja figyelemmel kíséri a bécsi eseményeket, s a tűzvész láttára menten arra gondolt, hogy ha most az öreg hírét veszi ennek a tűzvésznek, első gondolata az lesz, hogy vajon az ő fia nem-e volt az áldozatok közt, és erre szörnyen meg fog ijedni. Móric alighogy ezt átgondolta, már rohant a postahivatalba – még javában égett a színház, s ő feladta ezt a táviratot: »NEM VOLTAM A BURGTHEATERBEN ÉS JÓL ÉRZEM MAGAM, MÓRIC.«
Másnap, mikor az öreg Kunovics megkapta a táviratot, érthetlenül bámult a levegőbe.
A bécsi esemény híre még nem érkezett el Marosportusra, s az öreg sehogyse tudta logikus magyarázatát találni ennek a misztikus táviratnak. Előbb csak mosolygott az értelmetlen szövegen, próbálta talmudi észjárással kianalizálni, hogy micsoda burkolt célzás rejtőzhet e sorok mögött, de nem tudott sehogy se zöldágra vergődni. Mikor aztán az öreg Mandelbaum rabbi, kihez tanácsért fordult, szintén nem tudta a rébuszt megfejteni s csak rejtélyesen, sokatmondóan mosolygott, az öreg Kunovics elkomorult.
Az istenért, mi történhetett az ő Móricával?"*14

– Már emlékszem. De idejön még a leírás a várandós anyákról.

„...a bécsi klinikán azt a szenzációs megállapítást tették, hogy azoknak a terhes asszonyoknak, akik jelen voltak a színházégésnél, megszületett gyermekük vörös égési sebekhez hasonló foltokkal jöttek a világra."*15

– És Freud mit szólt az egészhez?
– Tölthetek bort?
– Kérnék.
– Vöröset?
– Vöröset,
– Szárazat?
– Inkább nedveset, ha lehet.
– Freudot kérdezted. Azt tudod-e, hogy 1914 nyarán a Szerbiának történt hadüzenet napján ő is felvonult a sokasággal a Burg előtt, lelkesen éljenezve és nyúlszőr kalapját a magasba dobálva? Meg van örökítve, nem messze a Burgtheatertől.
– Ahümhm. Viszont egyszer álmában ugyancsak egy nagy sokaságot látott. Valahogy mindenki olyan dúlt, ingerült, enervált és rosszkedvű volt a tömegben, melynek hangulatán érződött: itt pillanatokon belül lázongás vagy rebellió fog kitörni, hogy Freud még ott-helyben-álmában rájött, hogy ezek csak magyarok lehetnek.
– Hihihi. Valóban azok voltak.
– Honnan veszed?
– Mert én is ott voltam.
– Ott, hol?
– Freudnak ebben az álmában ott benne.

Negyedik este

A szegény Erich koponyája

„Már megint ez a delíriumos Hartleben. A német Maupassant. A dekadens újpogány. A halott. Mióta bevégezte az álmatlan földi pályát, azóta több meséje van Hartlebennek. Mégis csak igaza lesz Bródy Sándornak:
– Viharosan, szépen, gyorsan érni meg a halálra: ez a cél. Hogy közben miket írunk, az olyan mindegy.
Hartleben már beérkezett. Sokan elparentáltuk. A dalait hiányosan mondta el. De viharosan élt. És most halottan új poémákat küld nekünk...
Bolyongó koponya, ez is a halottnak a verse. Hartleben halotti testéről testamentum szerint levágták a fejet. A test elhamvadt Bresciában. A fejnek csináltak egy ideiglenes mész- és cinkágyat a temetőben. Hadd tisztuljon ott meg.
Ám jött a levele az özvegynek Salóba. Neki kell az ura koponyája. Mindjárt. Nehogy a szerető foglalja le. Egyszóval kellenek a hamvak. Kell a fej. Sejti ez a kiváló asszony, hogy néha többet ér egy halott költő koponyája, mint egy elevené.
De doktor nem akadt hirtelenében, aki díszes csupa csonttá nyesse meg az elágyalt fejet. Nyolc nap múlt ekkor a halál óta. Nyers volt még a fej. És egy inas goromba kése kezdte tisztogatni. Ekkor derült ki, hogy egy ládika sincs a temetői ágy mellett. Az inasnál volt egy nagy újságpapíros. Talán olyan, amelyen rajta volt a Hartleben nekrológja. Belecsomagolta a koponyát, amelyet, hejh, sokszor feszítgetett az alkoholgőz. És vitte az inas a hóna alatt. Mintha egy lepény volna. Vagy egy levesescsésze.
Az út pedig korcsma mellett vezetett el. Az inas megszomjazott. Az inasoknak is szabad szeszre szomjazni, nemcsak a költőknek.
A csárda asztalára tette le csomagját. A borozók kíváncsian nézegették. Egy-két részegebb atyafi ki is józanodott talán tőle. Mert nem volt szép látvány e koponya.
És nagysokára került csak valaki, aki e siralmas, fonák, bántó szituációból kimentette a pogány német poéta koponyáját, melyben, hejh, nemcsak szeszgőz hajlékozott, de – töméntelen nagyszerű gondolat s új melódia is.

A német újságok pedig botránykoznak, vádolnak és sírnak. Hogy ilyen bolyongásra jutott egy nagy német költő koponyája!... Óh, jaj... Szeretjük a szép földi szokást, mely a halottnak nagy kegyesen és könnyek között megad mindent, amit az élőtől megtagadott. Miért e siránkozás? Hartleben sem vetette meg a csárdákat. Borospohárhoz sűrűen kergette a világ kegyetlensége. Hát nem hozzá illő, szép véletlen ez? Hát nem igazi Hartleben-vers? Újságpapírosban a megnyiszált poétafej, csárdaasztalon, borospoharak közt... Egy utolsó vidám óra, mielőtt odakerülne az üzlet-zseniális unott feleség mellé, akitől egy másik asszonyhoz menekült volt élő korában, hogy aztán ettől a szeszhez meneküljön...

Ez a bolyongó koponya velő nélkül is nagyszerű verseket tud adni. Nagyszerűbbet talán, mint a szintén bolyongó, eleven Hartleben eleven feje. Arról pedig nem tehetünk, hogy az eset kissé hajmeresztő. Igaz és emberi. És költői. Gringoire-uccse!..."*16

– Érdekes, hogy ez a Hartleben mennyire ismeretlen maradt, ami a magyar recepciót illeti...
– Kedélyes idők, Hartlebennel, megszöktetett hercegnőkkel, Rigó Jancsival, Festetics Taszilóval, Kincsemmel és Jugendstillel, Freuddal, Svejkkel, Adyval.
– Bécsi, berlini, párizsi tanulmányok...
– Írástudatlan betyárok... Tudod-e, Rózsa Sándort hogyan vették rá, hogy annyi sok gyilkossága közül bevalljon legalább egyet?
– Hogyan?
– Nos, Ráday Gedeonnak...
– A lélekidomárnak.
– Igen. Rádaynak az emberei sehogy sem boldogultak az öreggel a Csillag börtönben. Ahhoz, hogy elítélhessék, kellett volna a beismerő vallomás, de úgy nézett ki, soha nem fogják tudni kicsikarni belőle. Ám volt az áldozatok, a láb alól eltettek közt egy angol utazó vagy kereskedő is. Az egyik kihallgatáson az asztalon hagytak egy hírlapot, úgy hogy Rózsa Sándor is lássa. Véletlenül az angol áldozat fotójánál volt kinyitva. És azt mondták a betűt nem ismerő vén betyárnak: látja, az újság arról ír, hogy Anglia meg fogja támadni Magyarországot, mert a magyarok nem akarják megmondani, ki ölte meg az angolt. Ebben a pillanatban megszólaltak odakint az ágyúk. Mi történik? – kérdezte Rózsa Sándor. – Hát az angolok. Kezdődik a háború – felelték gyászos képpel. A betyár ekkor – hogy elhárítsa a veszedelmet hazája felől – beismerte, hogy ő volt a tettes, ő ölte meg az angolt.
– És tényleg nem is támadtak meg bennünket. Bár nemsokára, az első világháború végén mégiscsak megérkeztek Szegedre, ha nem is az angolok, de a franciák... Igaz, hogy gyarmati csapatokkal. Azt mondtuk: írástudatlan betyárok. És írástudatlan katonák is. Ismered-e, tündöklő uralkodó, a román pásztor történetét, amelyet Edith Bone jegyzett fel?
– A volt Balázs Béláné?

A román pásztor története

„1915-öt írtunk, a katonai kórházban dolgoztam, és az egyik betegem egy súlyosan sebesült román katona volt. Beszélni nem tudtam vele, mert én nem tudtam románul, ő pedig semmilyen más nyelven. A férfi állandóan az ablaknál ült, és úgy sírt, mint egy második Niobé, a könnyek folyamatosan patakzottak a szeméből, jobb karja szilánkos törés miatt gipszben. A csúnya sebesülés valószínűleg nagy fájdalommal járt. Előkerült egy tolmács, megkértem, tudakolja meg, mitől van a férfi ilyen rossz lelkiállapotban.
A történet a következő: a férfi egy apró erdélyi faluban pásztorkodott, Erdély akkor még Magyarország része volt. Tavasszal a pásztor a falu összes birkáját fölhajtotta a hegyi legelőre, ahol épített magának egy apró kunyhót. Ott élt a feleségével és két apró gyerekével, amíg be nem köszöntött az ősz. Egy nap a felesége megbetegedett, majd meghalt, ő pedig magára maradt a hegyi kunyhóban a két apró gyerekkel. Amikor a nyájat a kunyhótól elhajtotta, a gyerekeket bezárta, nehogy elkóboroljanak, vagy más baj érje őket.
Egyszer aztán amikor messze járt a nyájjal a hegyekben, szembetalálkozott néhány csendőrrel, akik megparancsolták, hogy tartson velük. A pásztor nem tudott magyarul, a csendőrök nem tudtak románul, kizárólag mutogatással érintkezhettek. A pásztor mindhiába próbálta elmagyarázni, hogy két kisgyereke a kunyhóban van bezárva, és vissza kell mennie értük. A csendőrök egyszerűen belerúgtak és előre lökdöstek őt. Kényszerítették, hogy a nyájat leterelje a faluba, de arra se adtak neki lehetőséget, hogy megkérjen valakit, nézzen a gyerekek után. Messzire hurcolták, mesélte, egy olyan városba, ahol minden ház úgy nézett ki, mint egy templom, és még csak azt sem tudhatta, mi lett a gyerekeivel. Írni-olvasni nem tudott, ha vadember nem is, de egyszerű lélek volt.
Elhatároztam, hogy csinálok valamit. A tolmács segítségével még egyszer kifaggattam a férfit, aki azt mondta, a faluban mindenkinek tudnia kellett, hogy a két gyerek egyedül maradt fönn a hegyen, talán valaki vette a fáradságot, és megmentette őket. Volt tehát némi remény. A férfi sajnos egy nagyon mindennapi névvel megáldott faluból származott – még vagy fél tucat hasonnevű falu létezett az országban –, és csak a falu nevére emlékezett, a megye nevére, ahol az egész életét leélte, nem. Következésképpen táviratok mentek az összes adott nevű falu helyi hivatalnokának. A kórház parancsnoka, egy őrnagy, együttérzőnek mutatkozott, aláírta a táviratokat, és hivatalos megkeresés gyanánt küldte szét őket. Két nappal később azonban üresen találtam a kórtermet, ahol az én román pásztor-katonám feküdt. Az altiszt közölte, az éjjel utasítást kaptak, hogy minden mozgásképes sebesültet egy másik kórházba kell irányítani, mert friss sebesültszállítmány érkezik Galíciából, ahol most vad ütközetek zajlanak. Sem azt nem tudtam meg soha, hová vitték az én katonámat, sem válasz nem érkezett egyetlen táviratra sem. Hamarosan engemet is másik kórházba irányítottak, és a mai napig nem tudom, mi lett a sorsa a román katonának, ahogy azt sem, éhen haltak-e a kisgyerekek a hegyi kunyhóba zárva."*17

– Égnek mered az ember haja, Seherém, adj valamit innom, hogy megnyugodjam. Ami meg ezt a Bone, azaz Hajós Editet, ex Balázs Bélánét illeti... nem ártana filmet forgatnunk róla, jegyezd föl ezt és juttasd is eszembe. Nem tudom, írt-e naplót, amíg ápolónővér volt a háború alatt, de báró Bornemiszáné Szilvássy Karola, a legcsodálatosabb magyar nők egyike, alakja és élete ugyanúgy regényt és filmet érdemelne, nos, ő is hadinővérként ápolta a sebesülteket, s még naplót is vezetett erről...
– Ez hol jelent meg?
– Sehol. Attól én még olvastam.
– És vajon Bánffy Miklós is? Olvasta ő is?
– De ha már a Monarchia népeinél és ezek testvéri érzelmeinél tartunk... emlékszem, Herczeg Ferenc meséli valahol, volt valamilyen szerb barátja, aki egyszer bevallotta neki, miszerint hogy...
– Várjál, Sahriár, ne rontsd el a történetet, inkább felolvasom.

A szerb cimbora története

„Szerbek nem jártak a Szavljevics-házba, kivéve Lázárevicsékat, akik azonban semmi közösséget sem tartottak a fajukkal. (Ők ezerholdasok voltak, pedig az ember, mint előbb már megállapítottam, csak ötszáz holdig lehet szerb.) Meg kell azonban jegyeznem, hogy Szavljevics, mint minden szerb entellektüel, akivel találkoztam, nagyszerb volt. Mikor egyszer kissé kapatos volt, ami egyébként ritkán esett meg vele, megmutatta nekem az ágya fölött függő jatagánt és azt mondta:
– Látod, fiam, ha eljön a szerb nemzet nagy napja, akkor ezzel vágom el a torkotokat, pedig úgy szeretlek, mint az édes gyermekeimet!
A jóságos öregúrból akkor a szerb lélek beszélt. Magyarok és szerbek közt fegyverszünet volt, a fegyverszünet idején mély és forró barátságok szövődtek, de mindenki érezte, hogy a barátság csak addig tart, amíg áll a fegyverszünet."*18

– Nohát, én megesküdtem volna, hogy a történetet a következőképp idézi fel Herczeg:
„– Látod ezt a jatagánt, imádott barátom, akit legjobban szeretek minden barátaim közül? Nohát, én ezzel fogom elvágni a torkodat füledtől füledig, ha eljön majd a nap.
– De kedves barátom, miért fogod ezt tenni velem?
– Mert magyar vagy, imádott barátom."

– Persze, az olvasott szöveg tovább él az ember elméjében. Ahogy az asztalosok mondják: dolgozik az anyag. Már úgy értve: azután is, hogy a bútor elkészült. De azért megdöbbent, hogy ennyire másként emlékszem. Nem lehet, hogy Herczeg kétszer írta meg az esetet?
– Nem tudom, nem hiszem. Nekem viszont erről a történetről az a román paraszt jut eszembe, aki az 1907-es moldvai lázadásban hetekig-hónapokig ölt, rabolt, gyilkolt és gyújtogatott. Aztán amikor a lázadást a bukaresti karhatalom leverte, sok-sok ezer románt kivégezvén, sokkal többet, mint amennyit a magyar földesurak valaha is összesen...
– Trianon előtt nem egészen másfél évtizeddel vagyunk...
– De a skót utazó éppen másfele utazgat éppen akkor, nincs ideje az Ókirályságba is eljutni... No mindegy. Szóval a csendőrök kihallgatták ezt a mi lázadónkat, és ennek a kihallgatásnak a jegyzőkönyvében olvasható ez a bizonyos esetleírás. Vagyis hogy számon kéri a csendőr, hogy a paraszt a falubeli zsidó kocsmárost megkínozta, félig agyonverte, leszúrta, megnyúzta, felgyújtotta a házát, aztán meg a kisasszonyokkal sem viselkedett úriember módjára, a kocsmáros lányaival:
– Haragudtál te arra a kocsmárosra?
– Dehogyis, nagyon jó ember volt szegény, Isten nyugosztalja.
– Valamikor csúnyán viselkedett veled?
– Szó sincs róla, mindig segített nekem, ha bajban voltam.
– És másokkal?
– Mindenkivel jóságosan viselkedett. Ritka derék ember volt.
– Akkor meg mért ölted meg?
– Mert ez volt a sorsa szegénynek, Isten nyugtassa.

Ötödik este

A táborszernagy

„Blénessy, nyugalmazott táborszernagy, aki az egykori Osztrák–Magyar Monarchia idején a katonai ranglétrán csaknem a császár után következett, az 1918-as összeomlás után Nagyváradon telepedett le. Mindennapos vendége volt az Újságíró Klubnak, ahol három egykori törzstiszt-társával együtt kapucínerezett.
A táborszernagy újságíró klubi látogatása programszerűen zajlott le. Délután fél négykor Ketter nyugalmazott százados foglalta el helyét a törzsasztalnál, majd őt Dióssy nyugalmazott őrnagy követte. Négy órakor érkezett meg Kanabé ezredes és fél ötkor a táborszernagy, akit nyolcvan év körüli asztaltársai helyükről felkapaszkodva, cúgos cipőik sarkát összeütve, feszes vigyázzállásban fogadtak. A »Herr Excellenz« fejével biccentve, merev kézfogással üdvözölte az urakat, rangjuknak megfelelő sorrendben. Helyet foglalt az asztalfőn, és rövid »bitte«-vel hellyel kínálta meg őket. Elsőnek az ezredes, majd az őrnagy ült le, végül Ketter kapitány csak az Excellenz megismételt invitálása után foglalt helyet.
Felszolgálták a sötét kapucínert, rövid tőmondatokban a táborszernagy a társaság tagjainak állapota felől érdeklődött, majd intett Ketter kapitánynak, aki korát meghazudtoló frissességgel felugorva, a támlás szék mögül bőrmappát húzott elő, és feszes testtartással a táborszernagy elé tette. Blénessy hosszasan lapozgatott a mappában, majd Ketter századoshoz fordult:
– Herr Kapitän, hol is hagytuk abba tegnap?
A százados rövid gondolkodás után megszólalt:
– Szíves engedelmével, ott szakítottuk félbe a tanácskozást, amikor... Igen kérem, amikor a Constein-féle porosz hadosztály áttörte 8. hadtestünk derekát, és Prchim falu bevétele után oldaltámadásba ment át...
– Also – folytatta az Excellenz –, tehát itt hagytuk abba. Nézzék, kérem, ezt a térképet – tolta oda az agyongyűrött térképet az urak elé. – Benatek falu elfoglalása után a poroszok képtelenek voltak terepnehézségek miatt kifejlődni, s ezt hadvezetőségünk elmulasztotta felmérni... A Thun-hadtest feladata lett volna, hogy tüzérségi tüzet zúdítson rájuk...
– Bocsánat, Excellenz – kért szót a kapitány –, Thun kegyelmes úr a Benedek excellenz csatavesztési pöre alkalmával tett terhelő vallomásában a Festetich-hadtestre hárította a beavatkozás elmulasztását.
– Engedelmet kérek – avatkozott bele az ezredes –, de a Festetich-hadtestet már akkorra megtizedelték a poroszok...
Aztán csak úgy záporoztak a nevek: Mutius tábornok, Chlum, Ramming-hadtest, Lipa falu...
Az urak, akiknek együttes életkora kereken 320 évet tett ki, az Úrnak 1937. évében, kapucíner mellett, Benedek tábornok 1866. évi königgrätzi csatavesztését vitatták meg..."*19

Pertu

[Balogh Edgár] „Temesvárott született 1906 őszén, [...] néhány héttel a kilencvenedik [születésnapja] előtt halt meg. E kilenc évtized alatt sok mindent csinált. A prágai német egyetemen tanult, a csehszlovákiai magyar fiatalok okán került kapcsolatba Masaryk elnökkel, nem sokkal később ki is utasították Közép-Európa legdemokratikusabb országából. A szülőföldjére távozott, bekapcsolódott az erdélyi magyarság szellemi vérkeringésébe. De hogy ne foglalkozhasson túl sokat kedvenc tevékenységi formájával, a szervezéssel, behívták katonának. [...]
A negyvenes évek második felében a Magyar Népi Szövetség kulturális ügyekkel foglalkozó alelnöke, életének ezt a szakaszát tartják legellentmondásosabbnak a kutatók. Az ötvenes évek első felében többször is lecsukják »magyar nacionalizmus« miatt, végleges kiszabadulása után szerkeszti az újjáélesztett Korunkat [...].
Én fiatal újságíróként a hetvenes évek elején ismertem meg személyesen, akkor már nyugdíjasként éldegélt Rákóczi úti lakásában, rengeteg könyv és szép képek között. [...] Figyelmes vendéglátó volt, s bár ritkán hagyta szóhoz jutni a vendéget, szívesen hallgattam nagy ívű elképzeléseit a Duna-völgyi népek testvériségéről, az erdélyi magyarság önösszeszedéséről. Élvezettel ittam Rebi néni kakaóval ízesített, törökösen elkészített kávéját.
Történetünk a nyolcvanas évek közepén játszódik, ekkor délelőttönként az Élet és Irodalom című hetilap főszerkesztő-helyetteseként dolgozom, délutánonként pedig gyakran forgatok. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Országos Széchényi Könyvtárnak van egy Oral History nevű interjúsorozata, amely dokumentációs igénnyel készül. Ennek keretében beszélgetek irodalmárokkal, történészekkel, újságírókkal, elsősorban erdélyiekkel. A legérdekesebb részeket átveszi a Magyar Televízió [...].
A nyolcvanas évek közepén Edgár bácsit utoléri egy férfibetegség. Magyarország legjobb urológusa, Wabrosch professzor operálja (sikeresen, még egy évtizednyi életet kölcsönöz neki). A beteg lábadozását arra használja föl stábunk, hogy ki-kihozzuk a budai János-kórházból, és kamera jelenlétében beszélgessünk vele. Itt lép be a történetbe másik hősünk, mondjuk így: a másik szereplő, Kéri Kálmán a neve.
Csaknem egyidős a huszadik századdal, 1901-es születésű. Miközben Ludovikát végez, és vezérkari tisztnek tanul, minden nap lóra ül, és megjáratja kancáját a Vérmezőn. Aztán katonai attasé a moszkvai követségen, majd egymás után három honvédelmi miniszter (Bartha, Nagybaczoni, Csatay) szárnysegéde. 1944 októberében pedig az első magyar hadsereg vezérkari főnöke – ezredesi rangban. Amikor Horthy kormányzó ki akar ugrani a háborúból, őt bízzák meg azzal, hogy felhasználva orosz nyelvtudását, lépjen érintkezésbe a negyedik ukrán front parancsnokságával. A kiugrás nem sikerül, a parlamenter azonban 1945 után is katona marad, amíg Rákosiék le nem tartóztatják.
Raboskodik a recski internálótáborban, majd segédmunkásként tengeti az életét.
Néhány év múlva pincemesterségig viszi, a Ferenciek téri Kárpátia étterem alagsorában van az irodája. Munkája hivatalnoki, állása bizalmi – politikai megbízhatatlansága ellenére ő kapja azt a feladatot, hogy irányítsa az egyik legdivatosabb vendéglő borforgalmát."*20

– Itt álljunk meg egy pillanatra. Hadd olvassak föl Simonffy „Kompország" András Rozsda ősz című memoárjából egy-két bekezdést. A szerző édesapjával, Simonffy Tóth Ernővel, a 20. századi magyar történelem egyik rokonszenves szereplőjével, Dálnoki Veress Lajos tábornok barátjával 1956. október 23-án a Rákóczi úton (Rákóczi, figyeled? folyton visszatér a neve), a Rákóczi úton a tömeggel halad az Astoria felé, amikor a mélyből a járdaszintről, egy üregből, rekedtes, krákogó hang szólítja meg őket:

„S ahogy ott megtorpantunk, a látvány lenyűgöző, sőt torokszorító hatása alatt, egy pinceablakból (már az Astoriáéból) egyszerre csak keresztnevén szólítja valaki Apámat. Pinceablak nem volt, szétlőtt fekete lyuk tátongott ott, s a lyukban két eleven szem.
– Ernőkém, csak nem a nagyfiad?
Kéri Kálmán volt az, az első magyar hadsereg vezérkari főnöke, később a recski szigorított barakk lakója, akkori minőségében azonban az Astoria szálló pincemestere.
Apám szája tátva maradt, kereste a hangforrást, végre megtalálta, s félve rákérdezett az említett névre.
– Igen, igen – újságolta Kálmán bácsi a barlang mély szájából –, itt dolgozom éppen."*21

– De térjünk vissza Zöldi László történetéhez, pedig érdekes volna tudni, hogyan alakult a tábornok élete 1956 októberének utolsó hetében meg azt követően. Zöldi így folytatja:

„A hetvenes évek elején [Kéri Kálmán] nyugalomba vonul, és nyomorúságos kegydíját nyelvtanításból egészíti ki. Angolul, németül és franciául fogadja magántanítványait. A rendszerváltás hónapjaiban, közel a kilencvenhez tér vissza a közéletbe. Tagja, sőt korelnöke lesz a magyar országgyűlésnek."*22

– Igen, emlékszem, ő tartotta az első szabad parlamentben az első beszédet, és azzal kezdte, hogy „Amikor apostoli királyunk, Ő Császári és Királyi Felsége I. Ferenc József 1915-ben engem kadéttá avatott..."
– És mit szóltak a képviselők?
– Borzongva nevettek. Körülbelül úgy, mint III. Napóleon, amikor megszólította őt egy idős hölgy, akit igen fiatalon vett feleségül Bonaparte egyik megvénült tábornoka vagy marsallja, kevéssel halála előtt. Az özvegy pedig ötven évvel később úgy szólította meg a méltatlan oldalági utódot: Tudja, Felséged, Napóleon császár egyszer azt mondta a férjemnek...

„[Kéri Kálmán] 1994-ben vezérezredesként, tisztelettől övezve hal meg.
Történetünk idején nyugalmazott pincemester, és azzal keres egy kis mellékest, hogy tévéstáboknak adja ki a Budapest Körszálló mögötti lakását (magasföldszint, kertre néző ablak). Kéri Kálmán második feleségével az egykor hatalmas lakás leválasztott részében húzódik meg. Kopottas, de választékos ízlésről árulkodó, dohánybarna, neobarokk bútorok, márkás tájképek a falon, Jókai- és Mikszáth-összes, Herczeg Ferenc-díszkiadás a könyvszekrényben."

– Benne a szerb cimbora történetével.

„Ebben a légkörben remekül lehet fölvenni történelmi témájú beszélgetéseket. Különben is, a csöndes mellékutcában lévő színhely csak egy ugrásnyira van a János-kórháztól, délutánonként onnan sétálunk át a lábadozó Edgár bácsival.
A forgatás lassan halad, kímélni kell a nemrégiben operáltat. Sok a szünet, ilyenkor a házigazda felesége kávét főz (majdnem olyan selymeset, mint Rebi néni a kolozsvári Rákóczi úton). A csésze finom rajzolatú meisseni, a kiskanál ezüst, nyele csavart, mintha csomót kötöttek volna rá. A lakás hangulatához illő, vaskos ezüsttálcát Kéri Kálmán hordja körbe. Miközben kínálja, kellő visszafogottsággal professzorurazza, és természetesen önözi a neves vendéget. A két öreg nem elegyedik párbeszédbe. Az egyik főszereplő, a másik epizodista. A hierarchia egyértelmű.
Edgár bácsi éppen arról számol be, hogy 1926-ban, még Csehszlovákiában miként változtatta meg a nevét Kesslerről Baloghra, amikor kanálcsörgés zavarja meg a felvételt. A házigazda ejtette le, rögvest elnézést kér. A megismételt mondatok után szünet, Kéri Kálmán odalép a vendéghez, és halkan, udvariasan megkérdezi tőle, hogy véletlenül nem rokona-e annak a Kessler nevű tisztjelöltnek, aki az évfolyamtársa, sőt szívbéli barátja volt a Ludovikán. Edgár bácsi igennel válaszol. Ekkor a házigazda kilép rezonőri szerepköréből, és felajánlja a vendégnek, hogy a magázásról térjenek át a tegezésre. A két öreg diszkréten meglapogatja egymás vállát, majd félrevonulnak, és élénk beszélgetésbe kezdenek. Mi megilletődötten figyeljük őket.
Másnap szóba kerül, hogy Edgár bácsit miként hívták be a román hadseregbe, hogyan jutott el Olténiába, és a laktanyában öreglegény-fejjel, román nyelvtudás nélkül is kitűnően érezte magát az egy évtizeddel fiatalabb bakák között. Elemében érzi magát, kitűnően érvényesíti epikai adottságát és a katedrán szerzett előadókészségét. Nem akarjuk túlságosan terhelni, ezért a rendező szünetet rendel el. A főszereplő fölhevülve lép testvére hajdani évfolyamtársához, és így szólítja meg: »Kálmán bátyám, mit szólsz hozzá?« Kéri Kálmán szolgálaton kívüli ezredes, a rendszerváltás utáni magyar országgyűlés majdani korelnöke halkan, udvariasan, de határozottan válaszol: Pardon, közlegény nem tegezhet vezérkari tisztet."*23

– Jákob óta tudjuk, hogy a létra az égbe nyúlik...
– Tudom, Jákob ranglétrája...
– Ezt a nem is tudom mit, ezt én már nem is minősítem.
– Bocs. De ha már itt tartunk, emlékszel-e, Krúdy egyik regényének végén úgy áll a tér közepén a Bakáts tér templomának tornya,

„megvilágosodva,
mint a lelkek lajtorjája".

– Igen, Kertész Imre is idézi. De van ám még egy történetem tábornokokkal, Sárközi Mátyástól. Ha nem hallgatod meg, soha nem fogod megtudni, hogyan szólította Dálnoki Veress Lajos Király Bélát, amikor Londonban találkoztak.
– Pedig erre nagyon kíváncsi vagyok.

Tábornokok és sakálok

„Király Béla Londonba érkezett. Lakásadóm, Cohen úr, a fűszeres izgatottan kopogott albérleti szobám ajtaján, hogy jöjjek a telefonhoz, egy tábornok keres. Béla bácsi pattogó volt, mint katonatiszthez illik, s szokása szerint kissé éneklőre húzta a mondatok végét, mint afféle finom úriember.
Milyen régen is volt már a ködös novemberi hajnal, amikor a szomszéd pulija felverte a környéket hisztérikus csaholásával. Tucatnyi marcona, géppisztolyos nemzetőr törtetett felfelé a kerteken átvezető lépcsősoron, kis házunk felé, élén egy ortopédcipős, sánta, nagydarab fiatalemberrel. Jött e csoportban sápadtan a tábornok is. Betoppant a szobába, ahol keresztben-hosszában emberek aludtak, ágyon, díványon, matracon.
Összeomlott a forradalom. A nemzetőrök teherautóikkal tűzpárbaj közepette törtek ki a pesti rendőr-főkapitányság Deák téri épületéből. A Lánchídnál ismét úgy kellett átvágniok magukat. [...]
A telefonbeszélgetésből az világlott ki, hogy az angliai szabadságharcos szövetséggel baj van, valaki elvitte a kasszát. Vasárnap délután lesz a tisztújító gyűlés egy hotelban, legyek ott én is.
Mikor a bérelt kis tárgyalószalonba léptem, már jelen volt Ispánki páter, Mindszenty sokat szenvedett, börtönviselt hajdani titkára, egy Makra nevű, kopaszodó fiatalember, akiről kiderült, hogy szintén éveket ült, mint politikai fogoly. A forradalom szabadította ki.
Vártuk Dálnoki Veress Lajos tábornagy érkezését. A szikkadt kis öregúr hamarosan befutott.
Teát hozott a pincér, s megkezdtük kissé bizarr tárgyalásunkat. Király Béla elmondta, hogy az ENSZ meghallgatta őt, Kéthly Annát és másokat a magyar helyzetről folyó vitában. Dálnoki a maga részéről közölte, hogy vacsorára hivatalos, tehát húsz percnél tovább nem marad velünk, ám az lenne a legcélravezetőbb, ha a forradalom londoni magyar menekültjei fúvószenekart alakítanának, ez jól összekovácsolja a kis közösségeket.
A tábornagy mindvégig ezredesnek szólította a tábornokot, jelezve, hogy számára Király Béla vezérőrnagy rangja smafu, hiszen ezt az új hadvezetés adta neki, nem sokkal az előtt, hogy a tiszti akadémia főparancsnoki irodájából az Andrássy út hatvanba hurcolták. Azt is sietett hangsúlyozni, hogy tulajdonképpen ő a legfontosabb ember ebben a szobában, hiszen őt kétszer ítélték halálra, míg Király Bélát csak egyszer.
A gyérülő hajú Makra a haza felszabadításának sovány lehetőségeiről szólott, majd a nemzet javát hajdan oly jól szolgáló Szálasi Ferencről, akinek a munkásság és a parasztság felemelkedését célzó tervei sajnos nem valósulhattak meg.
– Szálasi nemcsak háborús gonosztevő, de egyben ostoba fajankó volt! – mondta dühtől vörösen Király Béla. Makra sértetten távozott.
– Csupa hülyével vagyok körülvéve – temette arcát a kezébe a tábornok, mikor már csak ketten maradtunk."*24

– Megint Dálnoki Veress... De 1956 hőstörténetének van egy vígeposzi epizódja, már nem emlékszem, hol hallottam, Pityuról szól, aki afféle falu bolondja volt Zsámbékon, pufajkájában naphosszat az útkereszteződésben irányította a forgalmat. Senki nem törődött vele. 1956. november 4-én aztán felvirradt Pityunak is a napja. A Budapest ellen, a forradalom eltiprására felvonuló Vörös Hadsereg székesfehérvári harckocsiezredének egysége haladtak át Zsámbékon. A nagy csörömpölésre Pityu is felriadt, és kiállt szokott helyére irányítani a forgalmat, egy tankot balra, kettőt jobbra. Sikerült is akkora zűrzavart keltenie, amit még a Corvin köziek is megirigyelhettek volna. A szovjet katonák ugyanis vakon szót fogadtak Pityu irányításának.
– Hittek a pufajkának.
– Megfeneklett, hörgő lánctalpasok, zsákutcákban egymásnak faroló, saját tengelyük körül pörgő páncélos behemótok, kivillanó vörös csillagok és CCCP-feliratok az apokaliptikus füstben, dízelolajszag, csikorgás, orosz vezényszavak és káromkodás, sok-sok materina pizdával és job tvoju matyokkal, ez az a mérleg, amit Pityu megvonhatott magának, vagy megvontak neki a rögtönítélő hadbíróságon. – Szabotázs, diverzió, ellenforradalmárság, hazaárulás, ezek csak a kevésbé minősített vádpontok lehettek, de nem tudom, végül mi lett vele, elítélték, kivégezték, Szibériába küldték-e, netán ma is békésen irányítja a forgalmat valahol az Alföldön vagy a Bajkál-tónál. Mások esküsznek, hogy Pityut vagy a szellemét még a nyolcvanas években is látták Zsámbékon, a hadgyakorlatra felvonuló szovjet tankokat irányítgatta egy éjszaka.
– Hm.
– Látom, összevontad szemöldöködet, ó Sahriár. Kedved ellen valók az igaz sztorik?
– Sehe, bennünket most csak történetek érdekelnek, nem a történelem...
– Mi más a történelem, mint narratíva?
– Természetesen nincs történelem, csak történetek vannak. De ha már ilyen jól állunk a rabulisztikával, szeretném ezt az egy mesédet, Seherezádé, Király tábornokról, kiegészíteni. Én is elmondok, pontosabban felolvasok valamit, nem egyébért, csak mert Király Bélát atyai barátomként tiszteltem és szerettem. Szóval, a tisztánlátás végett.
– Miből készülsz felolvasni, ó Sahriár?
– Egy Szabó „Lótetű" Miklós nevű ügynöknek a visszaemlékezéseiből, akit a magyar hírszerzés juttatott Nyugatra. Hogy milyen feladatokkal, az kiderül könyvének ebből a fejezetéből is, amelynek címe is magától a jeles szerzőtől származik: Kis és nagy sakálok. Hallgassunk meg belőle egy részletet:

„...Szennik György grafikusművész emelkedett szólásra. Hangja úgy harsant, hogy a teremben csönd támadt tőle.
– Tábornok úr! Igaz-e, hogy a Horthy-érában Gömbös lányt vett feleségül? Igaz-e, hogy a háború után azonnal elvált tőle és belépett a kommunista pártba? A vezérőrnagyi rangját nem Rákositól kapta-e? Megfelel-e a valóságnak az a hír, hogy a tábornok úr már a bécsi utcákat rótta, amikor a nagykovácsi erdőkben még visszavárták főhadiszállásának tagjai?"*25

– Mit szóltok mindehhez, Seherezádé?
– Ami az ügynököt illeti... hát ebben a kérdésben te vagy otthonosabb, fényességes szultán, ez a ti világotok. Ellenben ez a történet a Gömbös lánnyal tényleg nem tűnik elegánsnak. Máshol is olvastam, például Pintér Istvánnál, Magyarok amerikai koszton.
– Akkor egyezzünk meg valamiben. Amilyen undok, visszataszító dolog karrierizmusból nősülni és csak azért elvenni egy lányt, mert az apja nemrégiben még miniszterelnök volt, igaz ugyan, hogy már meghalt – nohát, amilyen ocsmány dolog az ilyesmi, ugyanannyira karakán, imponáló tartásra vall, ha viszont a Rákosi-érában az új hadsereg ifjú, nagy jövő előtt álló tisztje egy fasisztaként megbélyegzett miniszterelnök lányát veszi feleségül. Nem igaz?
– És Király mikor vette feleségül Gömbös Gyula lányát?
– Bizony már jócskán Rákosiék alatt.
– Szóval akkor Szabó, meg Pintér...
– Emlékszel, Vonnegut hogy nevezi a bődületes, a falrengető, a révézetes, kolosszális hazugságot?
– Azzal a szóval, hogy Foma.
– Nahát, Foma.
– És meddig volt felesége Király Bélának a Gömbös lány?
– Király már néhány éve halálraítélt volt, amikor a feleségének sikerült bejutnia hozzá, és kérte, egyezzen bele a válásba. Úgy látszik, ekkor már nem bízott abban, hogy hamarosan amúgy is megözvegyül. Királyról nyilvánvalóan megfeledkeztek. Ő maga mesélte nekem, mármint Béla bácsi, hogy amikor az asszony bent járt nála beszélőn a siralomházban, és közölte vele, hogy elindítja a válókeresetet, mintegy mellékesen azt is megkérdezte, ne adjon-e be kegyelmi kérvényt is a nevében? Amire Király, aki akkorra már rájött, hogy egyszerűen elfelejtették kivégezni, felszisszent és azt felelte: Nehogy eszedbe jusson! Valakinek neadjisten még a kezébe kerül és észbe kap, és azt fogja mondani: Micsoda?! Hát ez még él??! Gyorsan fölakasztani!
– Rózsás János, akinek nevét Szolzsenyicintől tanulta meg a világ, Gulág-memoárjában felidéz egy cári időkből származó balladát, amellyel az odesszai börtönben szórakoztatták egymást a foglyok:

Voszkreszenyje maty sztaruska
K vorotam tyurmi prisla...

Vasárnap az édesanya a börtön kapuján kopogtat: élelmet hozott a fiának. Mire az őrök az anyókának: ne buzgólkodjon, fiának nincs szüksége a hazai falatokra.
– Merthogy már hajnalban kivégezték.

*

– Tudod-e, Fényességes, erről a sok császári és királyi generálisról eszembe jutott a történet a derék katonáról, aki az ülepére tetováltatja az ezredese arcképét...
– És emiatt aztán fogdába zárják...
– Igen, áristomba, de közben az ezredes hősi halált hal, vagy nem is hősit, és érkezik az özvegy a temetésre és síremléket kíván állíttatni a vitéz férjnek...
– És kellene a sírra egy portré az elhunytról, de nem találnak egyetlen képet vagy rajzot sem róla.
– Aztán valakinek eszébe jut, hogy mégis van egyetlen arckép, amely a derék katona seggén látható mint tetoválás...
– Úgyhogy előkeresik a sötétzárkából, hogy álljon négykézláb modellt a sírképfestőnek.

Hatodik este

– Voltak-e igaz barátaid, Sahriár király?
– Volt egy-kettő.
– Például ki?
– Például Jób.
– Az Ószöviből?
– Igen, ő. Azt hiszem, valójában magyar volt. Egy igazi lúzer. Mikorra már mindene meglett, az Úr elvette tőle az egészet saját hatalmi játszmái, egy mennybéli fogadás miatt. Jókai Mór egy verse szerint ugyanez – a Teremtő és a Sátán közti fogadás – okozza a magyarok történelmi és mindenféle problémáit is. Ezt a verset egyszer felolvasták Kötcsén, de a jelen levő értelmiségiek nem értették meg az üzenetét.
– Jób juszt is hűséges maradt az Úrhoz, erről beszélünk?
– Igen, egy igazi magyar választó volt.
– A hűsége és kitartása miatt?
– Persze. A hűséget én egyébként mindennél többre becsülöm...
– Igen?
– Igen.
– Gondolom, Szabó Lőrinc verse, a Semmiért egészen kedvenc költeményed lehet...
– Úgy érzed, Szabó ugyanazt követeli meg attól, aki szereti őt, mint amit az Úr várt el Jóbtól? Hűséget, imádatot, szerelmet, feltétel nélkül, ellentételezés nélkül, csak önmagáért? Nem paritásos, nem üzleti, nem te-is-adsz, én-is-adok alapon, csere-bere fogadom, hanem önmaga lényegénél fogva? Erre gondolsz?
– Nem, én fordítva gondolom, szerintem az Úr viselkedett úgy Jóbbal, mint ez a Lőrinc, s mint ahogy az önző férfiak szoktak a szerencsétlen nőkkel, akik nagy pechükre... pechjükre... balvégzetükre... beléjük szerettek. De ismered-e, ó csillag a padisahok között, Jób könyvének azt a fordítását, amelyet Walter... nem, hanem Franklin Benjámin készített, és amely a Rókák a szőlőben című regényben olvasható?

Jób gróf

„Elővette Bibliáját, felütötte Jób könyvét, és ezt olvasta:
Egy néminemű napon eljövének ismét az Istennek fiai, hogy az Úrnak udvarlanának, eljőve a Sátán is ő közöttük: hogy az Úr előtt állanak.
És monda az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? Felele a Sátán az Úrnak, s monda: A földet kerülém, bejárám, s onnét jövök.
És monda az Úr a Sátánnak: Eszedbe vevéd-é az én szolgámat, Jóbot, hogy nincsen hozzá hasonlatos e földön, tökéletes férfiú és igaz istenfélő, és a gonosznak gyűlölője.
Felele ismét a Sátán az Úrnak, s mondá: Az ember bőrt ád a bőrért, és mindeneket, valamije az embernek vagyon, az ő életéért adja.
De bocsásd reá, kérlek, a Te kezedet, és verd meg önnönmagát és az ő testét, és meglátod, ha szemtől szembe meg nem átkoz téged.

Franklin pedig a következőképpen ültette át e sorokat:

S minthogy fogadás vala a mennyekben, eljöve az Úrnak udvarába az ő egész nemessége, hogy udvarlanának néki, eljöve a Sátán is, a szolgálattevő udvaroncok között.
És mondá az Úr a Sátánnak: Már jó ideje nélkülözöm becses társaságát. Hol járt ön?
Felel ismét a Sátán az Úrnak, s mondá: Birtokomon tartózkodám és néhány szomszédos birtokon, barátaimat látogatván.
S mondá az Úr a Sátánnak: Hadd halljuk, mit tart ön Jób grófról? Úgy vélem, legjobb barátom, tökéletes férfiú, tetőtől talpig telve hódolattal irántam, aki kerül mindeneket, mivel bosszantásomra lehetne.
Felele ismét a Sátán az Úrnak, s mondá: Valóban azt hiszi felséged, hogy e jó magaviselet csupán magas személye iránti hajlandóságból és szeretetből fakad?
Nem tette-é gazdaggá, s nem halmozta-é el kegyének minden jelével, míg végül is össze nem kapar vala egy tekintélyes nagy vagyont?
De bocsássa rá kezét, s tegye próbára, felséged! Vonja meg tőle segedelmét, tegye ki hivatalaiból, s kobozza el javadalmait! S mihamarabb látni fogja, hogy sürgősen átpártol az ellenséghez."*26

– Ezt a regényt korábban Határ Győző is lefordította, érdemes volna összevetni a két változatot...
– Mindig mindent érdemes összevetni. Itt most vegyük csak az utolsó mondatot. Határ szerint: „S csakhamar látni fogja, hogy nyomban ellenzékbe megy." Mármint Jób.
De van ebben a Feuchtwanger-könyvben egy igazi Franklin-apokrif is. Gyakran eszembe jut, ha méltányosság, türelem, megengedő megértés és hasonlók kerülnek szóba. Jelzem, amit Déry itt méltányosságnak fordít, azt Határ türelemnek:

Ábrahám vendége

„– Kedves abbé – fordult de la Roche-hoz –, ugyan mondja el már az uraknak a méltányosságról szóló példázatot Mózes első könyvéből!
Az abbé, némi gondolkodás után, azt felelte, hogy nem tudja, Franklin melyik példázatra gondol; Morellet abbé sem emlékezett hamarjában arra, hogy Franklin mire céloz.
A doktor, fejét csóválva, elcsodálkozott azon, milyen kevéssé ismerik ezt a kis történetet, jóllehet a biblia sok bölcs példázata között ez egyike a legbölcsebbeknek; arra persze most nem kívánt kitérni, tette hozzá, hogy a mű egyébként mennyi kusza, zavaros mesével keseríti el az olvasót. Ismerve két jeles barátjának türelmetlenségét, s előre látva, hogy régi vitájuk nyilván ma is kiújul, magával hozta bibliáját, s engedélyt kért a társaságtól, hogy felolvassa a szóban forgó fejezetet.
S kihúzta kabátzsebéből kis bibliáját.
– Mózes első könyvének harmincegyedik fejezetéről van szó – mondta.
S olvasni kezdte a történetet, mely az aggastyánról szólt, ki éveinek súlya alatt görnyedezve, a sivatagból jövet, botjára támaszkodva, Ábrahám elé járul.

Ábrahám pedig ül vala a sátor ajtajában; s feláll vala; s méne az idegen elé, s monda nékie:
– Jer be, kérlek, mosd meg lábadat, s töltsd sátramban az éjt, reggel majd felkélsz és továbbindulsz.
Az idegen azonban így szólott:
– Nem úgy, hanem istenemhez kívánok imádkozni amott a fa alatt.
De Ábrahám nem engedett, és megragadá az ő kezét; és a férfiú megfordult, és bémene véle az ő sátrába; és Ábrahám kenyeret sütött néki, és ő evett belőle. És Ábrahám látta, hogy sem hálaimával, sem áldásért nem fordul Istenhez az idegen, és mondá:
– Miért nem imádkozol a mindenható istenhez, mennynek és földnek teremtőjéhez?
S ama férfiú felelt és monda:
– Nem imádkozom a te istenedhez, sem néven nem nevezem őt; mert alkottam én magamnak istent, aki mindig házamban lakozik, és ellát mindennel, amiben szükségem vagyon.
És felgerjedt Ábrahám haragja a férfiú ellen, és felállt, és rátámadt, és megütötte, és elűzé őt a sivatagba.
S ekkor megjelene az Úr Ábrahámnak és mondá:
– Hol vagyon a te vendéged, Ábrahám?
Ábrahám pedig válaszolt és mondá:
– Megtagadta, ó, Uram, hogy imádkozzék hozzád, s hogy neveden szólítson. Ezért elűztem színem elől a sivatagba.
Az Úr pedig így szólt:
– Kilencvennyolc esztendőkön át tűrtem, tápláltam s ruháztam őt, jóllehet szívében megátalkodott ellenem, és te, ki magad is bűnös vagy, egy éjszakára sem fogadtad be?"

S azzal Franklin összecsukta a könyvet.
– Nem rossz történet – mondta Cabanis doktor.
– Különös – tűnődött Morellet abbé –, nem emlékszem erre a fejezetre.
De la Roche abbé sem bírt visszaemlékezni rá. Franklin odaadta nekik bibliáját, a két abbé fölé hajolt. S jól olvashatóan, ódon betűkkel vésve, világosan ott állt a fejezet címe: Genezis, harmincegyedik fejezet.
– Mondja meg igaz lelkére – kérdezte Madame Helvetius Franklintól, amikor újra kettesben maradtak –, ki írta ezt a fejezetet, a jó Isten, vagy maga?
– Mind a ketten – felelte Franklin."*27

– Maradona keze volt, de Isten akarata. De ha már az apokrifeknél és átiratoknál tartunk...
– Tudom, a Halotti Beszéd.

„Halotti beszéd" vagy a biztos siker

Nagy látványos színmű, a Pray-kódex alapján
Játsszák: Igazgató, Háziszerző, Isa, Por, Chomuv, Vogymuk, A halott, Cigányprímás, Cigány.
Előjáték, a függöny előtt.

Háziszerző: Alázatos szolgája, igazgató úr!
Igazgató (izgatottan): Hagyja, hagyja!... Mi van? Mi van?!
Háziszerző (kezeit dörzsöli): Minden rendben van, igazgató úr! Biztos siker!
Igazgató: Na ne beszéljen... hát mégis kitaláltak valamit?
Háziszerző: Bennem megbízhat az igazgató úr! Mikor az igazgató úr ezelőtt két héttel elutazott Berlinbe... mit mondott az igazgató úr nekem, mint háziszerzőnek?
Igazgató: Hogy találjanak ki valamit erre a műsorra, de valami biztosat – mire hazajövök. Kész tervet akarok hallani!
Háziszerző: Úgy van! És még mit mondott?
Igazgató: Hogy nem muszáj annak eredetinek lenni, dramatizáljanak a Mikszáthtól valamit, az most biztos!
Háziszerző: Úgy van! Mint valami idea fixát, úgy emlegette igazgató úr a Mikszáth!
Igazgató: Na és?...
Háziszerző: Tessék rám bízni! Már túl vagyunk a tervezgetésen. A darab készen áll... az utolsó ecsetvonások... a színészek kívülről tudják.
Igazgató: Őrült kíváncsi vagyok... És mi az a darab? Mikszáthtól van?
Háziszerző (legyint): Hogyisne! Azon rég túl vagyunk! Sokkal érdekesebb témát dramatizáltunk. Erre nem gondolt senki! Végigdramatizálták az összes Jókai és Kemény Zsigmondot és Herczeg Ferencet, mivel a dramatizált regények divatban vannak... De ilyen sláger még nem volt, ami nekünk jutott eszünkbe.
Igazgató: Ne kínozzon már! Mi az?
Háziszerző: Azonnal meg fogja tudni! Ugyanis meghagytuk a szóban forgó dramatizált műnek az eredeti címét!
Igazgató: Tehát?
Háziszerző: Fogóddzon meg az igazgató úr! Darabunk címe: Halotti beszéd!
Igazgató: Micsoda?
Háziszerző: Így, ahogy hallja: Halotti beszéd!
Igazgató: Megőrült? Miből dramatizálták maguk ezt?
Háziszerző: Hát abból az izéből... a hasonló című regényből!
Igazgató: Regény?... De hiszen a Halotti beszéd egy nyelvemlék... egy töredék... a Pray-kódexből... a legelső magyar írás.
Háziszerző (csodálkozva): Igazán...? Érdekes!
Igazgató: Maga ezt nem tudta?!
Háziszerző (vállat von): Nézze, igazgató úr, nekem igazán mindegy volt! Én szóltam a Manókának...
Igazgató: Miféle Manókának?
Háziszerző: A fiamnak, aki a negyedik Bé-bejár, szóltam neki... hogy nézze meg az irodalomtörténetben a legrégebbi regényt! Hát ezt mondta!
Igazgató (fejéhez kap): Szerencsétlen, és maga ezt dramatizálta?!
Háziszerző: Nem! Majd a Kassáktól dramatizálom a Puna-Luát. Nekem régi regény kellett, a legrégibb, ameddig nem ér a dramatizálok keze... (Dicsekedve.) Esküszöm, hogy nincs az a Hevesi–Harsányi–Zágon-cég, aki idáig mert volna visszamenni!
Igazgató (kétségbeesetten): De hiszen ez nem egy regény!
Háziszerző: Akár regény, akár nem, olyan darabot kanyarítottunk belőle, hogy az összes pesti színigazgatók megnyalnák utána a primadonna ujját!
Igazgató (kezeit tördelve): Jézus Mária! Mit csinálnak maguk itt, ha én egy percre kiteszem a lábam?!
Háziszerző: Bízza rám, igazgató úr! Olyan siker lesz, amilyen még nem volt a világon.
Igazgató: Megőrülök!
Háziszerző: Kérem! Kérem!... Mindjárt meglátja. Az utolsó házipróbát kezdjük azonnal! Már bent vannak a színészek. Mindegyik tudja a szerepét! Rögtön kezdjük! Nagyon érdekesen kezdődik! Egészen úgy, mint a regényben!
Igazgató: De hiszen... a Halotti Beszéd... Az egy szónoklat... a XIII. század elejéről... egy búcsúztató... Így kezdődik: »Látiatuk feleim zumtukkel, mik vogymuk... Isa por és chomuv vogymuk.«
Háziszerző: Úgy van, szórul szóra! Nagyon jól tetszik emlékezni! Tessék nézni:

(Függöny szétmegy. A színen asztal, asztal előtt pad, padon kiterítve, lepedővel letakarva fekszik Vogymuk. Asztal mellett ülnek Isa (Nő), Por és Chomuv, előttük kupa. A két férfi fekete talárban, nagy kódex betűkkel a taláron, Isa középkori ruhában, de bubifrizurával.)

Igazgató (rémülten): Mi ez?
Háziszerző (fölénnyel): Hát a darab! Mindjárt meg lehet tudni, ahogy kezdődik. Hűen az eredetihez. Latiátoc feleim, zümtükkel. (Int.) Tessék!
Isa (feláll, meghajtja magát): Isa! (Leül.)
POR (feláll, meghajtja magát): Por! (Leül.)
Chomuv (feláll, meghajtja magát): Chomuv! (leül)
Háziszerző (csevegve): Hát igen! Ezek játsszák a darabot! És aki itt fekszik... – a halottra mutatva – a szegény Vogymuk – halott bólint a lepedő alatt, kicsit felül, udvariasan –, akiről a darab szól!
Igazgató (összecsapva kezeit): És ezzel akar maga sikert csinálni? Ez magának egy könnyű, kedves, gondűző mulatság! Amire bejön a közönség?! Halott a színpadon! És körülötte a középkor kísértetei – méghozzá nem is emberek, csak három főnév! Maga szerencsétlen! Hiszen Isa, Por és Chomuv vagyunk, az nem három szereplő...
Háziszerző (vállat von): Ugyan kérem, igazgató úr! Mondtam, hogy tessék rám bízni! Tessék kivárni!... Ez csak expozíció! (Tapsol.) Mehet!
Por (sóhajt): Hej, haj!
Chomuv: Mit sóhajtoz?
Por: Hát ez a szegény Vogymuk! Szegény uram!
Chomuv: Még élhetett volna!
Por: Bizony! Ha olyan vén emberek is élhetnek, mint kigyelmed, aki a hamut is chomuvnak mondja!
Chomuv: Aj, aj!
Por: Ej, ej!
Isa: Huj, huj!
Chomuv: Heon! Heon!
Por: Bion, bion!
Isa: Supra, supra! Szökj fel, kabla!
Igazgató (kitörve): Mi ez?... Ez egy darab?!... Ez egy expozíció?!... Hogy ezek így óbégatnak?!... Ezt hallgassa a közönség?!
Háziszerző: Na de, igazgató úr, az istenért!... Hát nem tud egy percig várni! Hát mit mondjak – megvegyek magától kápé nyolcvantáblás házat előre?... Tessék várni – mindjárt jön a meglepetés! (Tapsol.) Tovább!
Chomuv: Mit is akartam monduani?
Isa: Valamit a Milosztról?
Chomuv: Aja, persze! Hallottuátok, mennyi milosztban teremtuve eleve miv isemüköt?
Por: Valamit hallottam beszélni a Kódex kávéházban.
Isa: És valamit odutta es neki mend, ha nem csalódom!
Chomuv: Úgy van! Odutta vala nekie mend paradizumot házoa.
Isa: Na ja! És mondua neki elnije!
Por: Mondua! Mondua! Persze, hogy mondua! Heon!...
Chomuv: Heon tiltotta vala ezen fának gimilcétől.
Isa (rajongva): A gimilcet nagyon szeretuem... a gimilc, az valami remuek! Mindig gimilcről szoktam ábruandozni!
Igazgató (türelmetlenül): Nahát, ezt nem bírom!... hiszen maguk meg vannak őrülve! Micsoda halandzsázás ez? Mi van itt?
Háziszerző: De igazgató úr, az Isten szerelmére! Hát valami expozíció csak kell!... Nem térhetünk rá rögtön a nagyágyúra!... Még egy fél percig tessék várni. (Tapsol.) Tovább!
Chomuv (iszik a kupából): Gyirikik!...
Igazgató: Tessék? Mit mondott? Mi az, gyirikik?
Háziszerző: Gyerekek helyett... ez olyan régies! Tessék figyelni!
Chomuv: Gyirikik!... (Nagyot fohászkodik.) Ouan kisirvés kedvemben vogymok.
Por: Heon! Heon! Egy táltos kéne ide!
ISA (kezére üt.) Menjen, maga utáltos! Mikor szegény férjem itt fekszik.
Por: Huát akkor egy igric!...
Chomuv: Azt lehet! Itt áll a tornácon a Radics Igric, a híres Radics Móricnak a hetvenkettedik fia!
Por: Hogy kerül az ide?
Chomuv: Hát – siratni!
Por: Heon... heon... (Lehajtja fejét.)

Két cigány, kétoldalt hegedűvel belopódzik, megállnak az asztal mögött, diszkréten hangolják a hegedűt.

Igazgató: Ejha!... (figyelni kezd.)
Háziszerző: (Kezeit dörzsöli diadallal.) Na?!... Tessék várni!
Chomuv (felkapja fejét, elkeseredetten): Huj, huj, fiúk! Hadláve holtát teremtuve eleve... hadláve!
Por: Hadláve... (Merengve.) Hadláve!
Cigányok (halkan játszani kezdik a Hallod-e, te kőrösi lányt)
Chomuv (felkapja a kupát): Hej, Radics Igric! Be keserves kedvemben találtál!... (énekel) Hadláve te kőrösi lány, te kőrösi lány, te kőrösi lány
Isa miloszt mentekebán, mentekebán, s node mentekebán
Látjátok Por Isa vala.
Mennyi miloszt, node mennyi miloszt odatta vala.
Háziszerző: Na, na?
Igazgató: Ne zavarjon, kérem!
Por: Tudja, Isa nagysám, amikor hegedűszót hallok, elfeledem, hogy evék a tiltott gimilcből... Hej, Igric szomszéd, tudod-e, hogy hadláve voltál gye feledve!
Igric (hegedülni akar)
Háziszerző: Ez a dal elmarad!
Igazgató: Dehogy marad, kérem. Egyáltalán ne zavarja a próbát!
Háziszerző: De, kérem, direktor úr, úgyis sok éneklés lesz benne!
Igazgató: Hát aztán? Hagyjon békét, kérem! És ne zavarja állandóan a próbát! Kihozza a színészeket a tempóból! Tovább, kérem!... Itt valami új, nagyszerű dal kellene és a darab grandiózus lesz!
Vogymuk (felkel a földről): Kérem, direktor úr, talán jó volna, ha én fekve elénekelném, hogy »Lesz maga juszt is az enyém!«
Igazgató: Remek! Szenzációs!
Háziszerző: Ugyan kérem! Ez nem illek bele a hangulatba!
Igazgató: Fogja be a száját! Mit ért maga ehhez?
Háziszerző: De kérem, egy halott énekeljen?
Igazgató: Nem a halott fontos a darabban, hanem az ének!... Tessék! (Dirigál.)

Szereplők (énekelnek): »Lesz maga juszt is az enyém!«
Igazgató (rendez): Ide mindenki! Vogymuk köré! Úgy! Kupákat a kézbe! Úgy! Igricek, húzzátok! Úgy!
Háziszerző: És a címe?
Igazgató: A Vogymuk gyerek esete az igricekkel!
(Gyors függöny, mögötte még hallik a lárma.)*28

– A vége kissé kabarésra sikerült, de így is zseniális.
– És azt olvastad, hogy Karinthy miért nem ment oda Kosztolányi halálos ágyához?
– Nem. Ki írja?
– Ascher Oszkár. Nagy színművész volt és jó barátja mindkettejüknek.

Karinthy Kosztolányi halálos ágyánál

„Négyesztendei szenvedésnek szörnyű tüzes koronája volt ez az utolsó három hónap.
Augusztus 9-én, vasárnap délután mentem ki a kórházba, hogy még egyszer láthassam – mert orvosai szerint már napok, órák kérdése volt csak, mikor végez vele a betegség. Nagy riadalomra, izgatott futkosásra érkeztem: fuldokolni kezdett, pillanatok alatt kellett a műtőbe vinni, s altatás nélkül, bemosakodás nélkül végezték el rajta gégemetszést. (Ez a nyolcadik műtét volt a négy év során!)
S mikor visszahozták a szobájába, már csak tágra nyílt szemekkel, széttárt kezekkel tudta kérdezni: »Mi volt ez?!« – beszélni nem tudott többé!
Aztán papírt, ceruzát kapott, s elkezdett írni. Kérdések és kérdések százai következtek...
– »Mi történt?« – »Nyelvem megvan?« – »Tudok majd beszélni?« – »Szomjas vagyok őrjítően!« – »Maradjatok itt!«
Felesége, édesanyja a hetek óta tartó szakadatlan reszkető féltéstől, ápolástól, virrasztástól fáradtan, nem bírták már az éjszakázást; biztatták, hogy korán reggel újból eljönnek. Erre rám nézett és felírta: »Csak egy éjszakára!...«
Ott maradtam. A kórházi éjszaka borzasztó csendjét kétszeresen szörnyűvé és csendessé tette az ő kényszerű némasága – s egész éjjel írt, írt!
Csak percekre hunyta le a szemét, aztán újra a ceruza után nyúlt, és az írótömb lapjai egymás után teltek meg – most is erőteljes vonású – írásával.
Mit írt? Rapszodikus visszaemlékezéseket régi beszélgetéseinkre, meghatóan önvádoló mondatot: »Most arra gondolok, hogy annak idején megbántottam a fajtádat. Ez most úgy fáj, hogy beleőrülök« [...] egy hirtelen emlékezés neki tett panaszaimra: »Tarts ki, Oszkár!« – aztán hirtelen ijedtséggel, halálfélelemtől riadt szavakat: »Félek!« – »Végem van« – »Figyelj rám, ha elalszom!« – Aztán könyörögve: »Vizet! Vizet!« (Nem volt szabad innia.)
Aztán enyhült kicsit a félelme, s már tréfált: »Meleg van! Levegőt!« »Mehr Luft!« s mindjárt utána: »Oszkár, viccelek« – »humor és tragikum: egy!«
Megint csönd; aztán hörgő köhögések a gége ezüstcsövén keresztül és megint, újból csak írás, írás. És egyszerre: »Jaj, de szép éjszaka ez, hiszek az életben, a barátságban, a szeretetben.« Aztán megint átcsap a félelembe, orvost kér; s közben injekciók, mesterséges táplálás, a kanül tisztogatása, gyötrődés.
Reggel fél ötkor aludt el.
És ez az éjszaka, amelyről azt hittem, hogy az utolsó lesz, csak bevezetője volt a közel három hónapon át tartó borzalmas szenvedéseknek.
Augusztus utolsó napjaiban még viszonylagosan jó erőben volt. Szeptemberben is még egyszer-kétszer kiül az erkélyre, ahonnan a Svábhegy őszülő lejtője látszik; némaságra ítélten, ökölnyi mély sebbel a nyakán gyötrődik, készül a halálra, fél a haláltól, méregért könyörög – Arany Jánost olvassa –, és remél! Még hiszi néha, hogy kigyógyul! És elviccelődik: »Fellépek veled, énekszámmal« [...] aztán újból kétségbeesett napok jönnek, már nehezebben mozdul, ekkor kezdődnek a kérések, hogy haldoklását, gyötrődését írjam meg, felemeli ujját, hogy esküdjem. Kívülről nézi önmagát, világosan látja, hogyan pusztul, gyengül napról napra.
Közben volt úgy, hogy napokon át csupa remény volt, ő maga és környezete is, az orvosok is: lázmentes volt, tréfálódzott, kedvenc »Kraft-Ausdruck«-jait használta írás közben, s szójátékokat csinált, amikkel olyan szívesen foglalkozott mindig is. [...]
Október. Megkezdődtek a magas lázak; szeptikus lázak, a seb nem gyógyul. Gyomra felmondja a szolgálatot, rettenetesen legyöngül, már felülni sem tud segítség nélkül. Felesége négy-ötféle formában készíti el és pumpálja belé orron keresztül a táplálékot: szőlőlevet, madártejet, kávét stb. hiába; egyre szörnyűbb a testi legyengülése, a bőre csontokra tapad már csak; a régi Kosztolányi Dezsőre csak szép keze és a jellegzetes haj emlékeztet, arcvonásaiban keresni, kutatni kell az ismerős vonásokat, szeme már idegenül, fátyolosan néz. Már alig ír, csak a »jaaj«-ok hörögnek szegényből, csak kezét emeli még könyörgően, s a kilencedik operációt (okt. 24-én) alig állja már.
Pedig még egy tizedikre is sor került.
Utolsó öntudatos mozdulatát, amivel felém nyúlt, nem lehet többé elfelejteni: fölemelte kezét, a mellemre tette, aztán erőtlenül bontogatni kezdte kabátom, mellényem gombjait, s a szívem felé tapogatott, ott tartotta tenyerét, hangtalanul sírt, féloldalt fordult arcán csorogtak le a könnyek; – mit akart ezzel a szép, felejthetetlen Kosztolányi-pátoszú mozdulattal? [...]
A teleírt tömbök itt előttem egy fájdalmas Kosztolányi-mű kéziratát adják: egy »Infernó«-ét, amit szegény, kínlódó teste itt a földön járt végig.

*

A tizedik műtét után egy nappal már megkezdődött az agónia. A délutánra Karinthyval egy írónő, Nagy Margit lakásán voltunk uzsonnára hivatalosak. Elmentem, de csak azért, hogy Karinthyt elhívjam, hogy utoljára láthassuk még Kosztolányit. Sötét volt már, mikor a János-kórházhoz értünk. Mentünk fel a C-pavilonhoz, szótlanul. A kísérteties, kék lámpa égett csak a szobában, Kosztolányi hanyatt feküdt, eszméletlenül, hörgő lélegzéssel. Az ágyhoz léptem, de Karinthy állva maradt a küszöbön, nem lépett a szobába. Aztán mentünk, Karinthy szótlanul, idegesen rángatva a vállát. Gyalog mentünk a Széna térig, ott beültünk a Budavár kávéházba, s késő éjjelig hallgattam Karinthy csendes, sírva mondott emlékezését kettőjük együtt eltöltött fiatalságáról (elmondta, hogy azért nem lépett be a szobába, mert eszébe jutott, hogy fiatalkorukban gyakran játszották azt, hogy egyikük haldoklik, s a másik a többi baráttal ott áll az ágy mellett, közönyös beszélgetésben).

*

Karinthy, könnyes szavaival a maga fiatalságát és – talán megsejtett – közeli halálát is siratta. Ilyen elérzékenyültnek, minden gúnytól, cinikus vagy játékos szokott hangjától pőrére vetkőzöttnek és csak fájdalmasnak, tizenhárom évi ismeretségünk alatt egyszer láttam őt eddig: mikor nővérét, Elzát, a festőművésznőt temettük. Akkor hárman, Kosztolányival mentünk a Farkasréti temető sírjai között, s egy dombosabb helyen megállva, Kosztolányi végignézett a sírok rengetegjén, aztán azt mondta: »Az egész rendszer el van hibázva!!« Akkor ketten szomorkodtak így, szegény Elza felett, aki fiatalságuk barátja is volt (csodálatos portrét festett Kosztolányiról, egy Carrière ecsetkezelésével vetekedő tehetséggel). Emlékét Karinthy a Mindszenti litánia című versében örökítette meg. – Dideregtető esős hajnal volt már, mikor Karinthyval kijöttünk a kávéházból, s a reggeli újságokban már benne állt Kosztolányi halálhíre!"*29

– Azért arra a Karinthy Elza által készített Kosztolányi-portréra kíváncsi volnék...
– Sehe, ha jót akarsz, szerezd meg nekem...
– Ha jót akarok?
– Ha jót akarsz nekem. Hogy ne öljön meg a kíváncsiság.
– És az irigység. Hogy másnak megvan, neked meg nincs.

Hetedik este

Kártyacsata az Otthon Körben

„Ha a játékosok megéheztek, fiáker ment az Erdélyi Borozóba étlapért, mert abban az időben még nem volt meleg konyha az Otthon Körben. Csak szalámit és rántottát lehetett kapni. Az urak az étlapból választottak, a fiáker a vacsorát is elhozta. Étkezéshez Beöthy László mindig Veuve Cliquot-t ivott, Luxor volt a cigarettamárkája. Soha mást nem szívott. Nem dobozszámra vásárolt, hanem marékkal. Annyi cigarettát vett, amennyi a tenyerébe belefért. Józsi, a pincér, aki egyben a szivarosfiú teendőit is ellátta, mindig megtaksálta, hány cigarettát markolhatott az igazgató úr. A számlát nem volt szabad prezentálni. Sokszor két hónapig se fizetett. Akkor megkérdezte, mivel tartozik. Két hónap... Luxor cigaretták... Kártyapénzek... Napi tíz-tizenöt kapuciner, vacsorák, Veuve Cliquot-k... Józsi kijelentette:
– Ezeregyszáztizennégy korona és harminchat fillér.
– Itt van, fiam, ezerkétszáz korona. A többi a magáé.
Egyszer megtörtént, hogy kora délután ültek le kaszinózni. Kártyaverés közben Beöthy megjegyezte:
– Kedves Edus, ma csak fél hétig játszhatom, mert színház előtt haza kell mennem átöltözni. Előkelő vendégek lesznek a Nemzetiben, fogadni kell őket. Tehát fél hétig.
– Helyes – egyezett bele Pályi Ede –, pontosan fél hétig.
Hat órakor Beöthy elővette óráját, és utasította Józsit, kerítse elő Lajos bácsit, a fiákerest, hogy az fél hétkor álljon a kapuban a zeuggal, mert haza kell rohannia átöltözni.
Aztán tovább játszottak. Beöthy elfeledkezett a színházról, a színészekről, az előkelő vendégekről, Pályi arról, hogy be kell mennie a szerkesztőségbe, vezércikket írni, telefonálni politikusoknak, az árusítási osztály főnökével tanácskozni az eladás csökkenéséről.E
gyszerre csak megjelent a játékterem ajtajában Lajos, a fiákeres. Furcsa volt, hogy beeresztették oda. Beöthy rárivallt.

– Mit keres itt maga, Lajos? Hát a ruhatáros nem állta útját?
A fiákeres legyintett.
– Nagyságos úr, hol van már a ruhatáros!
– Hát a Józsi?
– A Józsi már régen elment.
– Hát nincs itt egy lélek sem?
A fiákeres rázta a fejét.
– Senki.
Beöthy ámuldozott.
– Jézusom! Hány óra van?
– Fél tizenkettő – felelte a fiákeres –, már el is múlt néhány perccel.
– Hiszen akkor elkéstem az előadásról.
– Nem este fél tizenkettő van, hanem délelőtt fél tizenkettő! Mindjárt ebédidő.
– Akkor már hozathatunk ebédet. Mindjárt itt lesz a Józsi. Átküldünk az Erdélyi Borozóba étlapért. Eszünk valamit, és játszunk estig. Akkor én bemegyek a színházba, maga, Edus, a szerkesztőségbe. Jó?
– Jó – felelte Pályi Ede –, csak ne beszéljen olyan sokat, mert azzal is múlik az idő."*30

Nem elég mogyoros

„Rákosi Szidit Fedák Sári csüggedt szavai megijesztették. Másnap délben szapora lépéseivel beszaladt a Király Színházba, meghallgatta a zenepróbát. Aztán, amikor úgy vélte, alkalmas a pillanat a megszólalásra, megpendítette a dolgot a fia előtt.
– Unalmas, lassú a zene.
Erre már a direktor [Beöthy László] is beült a zeneszobába, és pillanatok alatt látta, hogy amit Kacsóh, a muzsikus felépített, azt Kacsóh, az ügyetlen korrepetítor lerombolja. Gyorsan elszalasztott egy embert Kontiért, aki ez időben boldogan élt, mert nem kellett felkelnie délelőtt. A küldönc ágyából húzta ki a karmestert.
Kacsóh ezúttal Konti előtt a szaknyelv szerint: átment a darabon. A karmester mosolygott. Aztán megkérte a zeneszerzőt, álljon fel a zongora mellől, és ő ült le.
– Nogyon szép ez, tonár or, de a legnogyobb boj, hogy o tempok lossuk.
Félóra múlva kialakult az igazi János vitéz. Ahogy Fedák Sári írta: »Az öreg Konti szétszórta az egész zenét, és fejetetejére állította az összes tempókat. Könyörtelenül keresztülgázolt az egészen. Remek látvány volt, mikor egy-egy ilyen generális tempóváltozást csinált. Valósággal húzta kifelé a zenekarból a hangokat, és dobta fel az égig. Sajnos, annyira már nem volt zseniális, hogy az én torkomból is tudott volna hangokat kihozni, nemcsak a zenekarból.«
Most látszott csak igazán, milyen remek muzsikát komponált a furcsa számtantanár. Amikor a zenekari próba véget ért, s a daljáték muzsikája a karmester keze alatt újjászületett és kiszínesedett, Kacsóh megölelte Kontit.

– Hiszen én is így gondoltam, karnagy úr...
– Gondolni könnyű – vélekedett Konti –, de meg is kell csinálni. Tonár or kitűnően tonította be a muzsikáját, csak o tempoi lossuk voltak... és nem elég mogyoros... De tonár or, grotolálom mogát. Nem todom, a poblikom elfogodjo-e az egészet? De ho elfogodjo, nogy siker lesz..."*31

Az ébresztőóra

„Egyszer [Beöthy László] a kártyaasztalnál elszédült, ónszínű arca lebukott; szerencsére kéznél volt egy orvos, Salgó Ernő, a műfordító, az térítette magához a kártyáit görcsösen szorongató, alélt férfit; alkalmi páciense alighogy jobban lett, máris szigorú tárgyilagossággal nézett körül.
– Ki ad ki?
– Nem úgy van az... – intette le Salgó –, ráérsz még kártyázni. Előbb mondd meg, mikor vizsgált meg orvos?
– Soha.
– Miért?
– Nincs időm!
Salgó megfogta a sápadt ember pulzusát, a ruhatárból felhozatta orvosi táskáját, és meghallgatta szívverését. A rögtönzött játékszobai orvosi vizsgálatra természetesen senki sem figyelt, a kártyások bódultan merültek el lapjaikba, a közjáték nem zavarta meg őket. Az orvos a fejét csóválta.
– Meg kéne vizsgáltatnod magadat – tanácsolta.
– Ugyan...
– Dohányozzál kevesebbet – alkudott Salgó.
– Majd együtt halok meg a cigarettáimmal.
– Mikor szoktál hazamenni a Fészekből?
– Reggel.
– Legalább éjjel fél kettőkor légy mindig otthon. Ezt ígérd meg.
– Jó – rázta le barátját, de fejében továbbra is ott motoszkált ez a terminus dolog. Idejében kéne lefeküdni...
Egy nem tágító, nem türelmetlenkedő ügynök várakozott akkoriban hetekig az előszobájában. Amikor a mézesbeszédű férfi végre bejutott hozzá, felajánlotta egy svájci óragyár legújabb találmányát.
– Az óra gazdáját életbeosztásra és rendszeretetre szoktatja. Abban a percben, amikor gazdája lefekszik aludni, az óra is megszűnik működni. Nyolc óra múlva hangos csengetéssel ébreszti tulajdonosát: itt az ideje felkelni!
Beöthy apróra megvizsgálta az óra szerkezetét.
– Nem rossz dolog – csettintett. – Időben lefeküdni, időben felkelni.
– Tehát az igazgató úr parancsol egy ilyen órát?
– Igen.
– Akkor csak azért esedezem, méltóztassék megmondani, hogy minden este milyen időben parancsol lefeküdni, mert gyáram az ön óhaja szerint készíti el a szerkezetet. Tehát?
Beöthy egy pillanatig habozott.
– Hát talán éjjel fél kettőkor... Állítsák be úgy az órát, hogy éjjel fél kettőkor aludjék el. Helyes?
– Parancsára, igazgató úr.
Egy hét múlva Beöthy megkapta az órát, még a monogramját is belevésték a gyárban.
Este mindenkinek mutogatta. Elégedett mosollyal jelentette ki, vége a rendszertelen életmódnak, az óra majd pontosságra szoktatja.
Valóban, fél kettőkor Beöthy László már lefeküdt – az óra miatt.
Másnap negyed kettőkor jutott eszébe a dolog.
Bosszankodott, de a drága órával nem mert kikezdeni – rohant haza.
A harmadik éjszaka nyert a Fészekben, virágos kedvében sajnálta volna ébrenlétének kellemes perceit megrövidíteni. Negyed kettőkor leszólt a portáshoz, hogy küldje fel a sofőrjét. Amikor az megjelent, átnyújtotta neki az órát.
– Vigye az órát haza, fektesse le, mert nagyon fáradt és álmos."*32

A Gerbeaud kisasszonya és a gyémánt karperec

„A később fukarságáról is nevezetes Bánffy ifjú éveiben szeretett kilengeni, sokat mulatozott, szórta a pénzt. Bejárt Kolozsvárra, s ott a kávéházban egy öreg, dörzsölt ügyvéddel, hírhedt kártyaművésszel alsózott. A vén mester a fiatalurat állandóan megkopasztotta, és a papa fizethette az ezreseket. Szülei hiába kérték, ne kártyázzon az ügyvéddel, mereven így válaszolt: »De igen. Játszani fogok vele.« Erre atyja (az arisztokraták konokul így nevezték az apákat), György gróf, belső titkos tanácsos, főajtónálló, magához rendelte a hivatásos kártyást, és közölte vele: ha nem játszik többé Miklóssal, haláláig havi fizetést folyósít neki, abból úri módon megélhet. Ebben meg is egyeztek, a parti feloszlott. A főajtónálló megelégelte fia kiruccanásait, és levegőváltozás céljából felküldte Pestre – itt azonban az ifjú tüstént megimádta a Gerbeaud egyik kisasszonyát. Válogatott szép lányok szolgáltak ki a cukrászdában, Bánffy választottja a csillogó nőkollekcióban is a legkívánatosabbnak látszott. A lankadatlan heves udvarlás eredménytelennek bizonyult, megtört a lány szívós ellenállásán. Miklós egyre hevesebben sodorta lógó bajuszát, görcsösen folytatta ostromát – bement a hírneves Bachruch céghez, ott kiválasztott egy tiszta fényű, nagy briliánskővel ékesített karperecet hatezer koronáért, és a délutáni uzsonnánál átnyújtotta a kisasszonynak – persze elegáns módon, roppant szerény tokba zárva. A lány kipirultan fogadta az ajándékot, elszaladt vele, majd visszatért, és letette az asztalra: »Nem fogadom el – mondta nagyon halkan –, az ékszer nem elrejtésre való, hanem hordásra. Boldog lennék, ha viselhetném... De nem lehet. Nyolcan vagyunk kiszolgálók, mit szólna a másik hét? Azt, hogy tisztességes úton nem juthattam hozzá. Az igazat...« – elszáguldott. Bánffy elgondolkozott, fizetett, megint besétált Bachruchhoz, és még hét ugyanolyan briliánsköves karperecet kért, amilyent délelőtt vásárolt. A cégfőnök csuklani kezdett az izgalomtól, sajnos, most nem teljesítheti a kívánságot, de azonnal futárt küld Bécsbe, és garantálja, hogy az ottani testvérüzletből holnap estére itt lesz az áru. Harmadnap délelőtt a gróf asztalához kérette mind a nyolc pincérnőt; valamennyi megkapta a karperecét – a hetek óta üldözött kisasszony bólintással jelezte meghódolását."*33

– Miért somolyogsz, Sahriár király, mint Mandelbaum rabbi Gyulafehérváron? Mért vágsz ilyen rejtelmes ábrázatot?
– Hadd maradjon ez az én titkom. Mi lenne még?
– Egy másik karakteres történet egy másik Bánffyról. A személy más, a család ugyanaz.

A csokoládéhuszár

„A tér másik oldalán, lakásunkkal szemben állt a nagy 18. századbeli Bánffy-palota. A báró Bánffy család élt ott. A palota egy részét bérbe adták. A földszinten volt egy katonatiszti klub, egy bank és Layda, a legjobb cukrászda az egész városban.
Húgommal, Babával együtt imádtunk keresztülfutni a téren a cukrászdába, ahol megtanultuk a legérdekesebb illatok és látványok neveit, mint például mandulás csók, linzer, Sacher-torta, cukrozott ananász, dobostorta, krémes béles.
Egy másik játszótársam Bánffy Dénes, a báró Bánffy család gyermeke volt. A Bánffy szülők már mindketten elhagyták a negyvenet, mikor az egyetlen gyermekük, Dénes megszületett, és természetesen azonnal Ő lett a család szemefénye.
Bánffy Dénes igen magas kultúrával és átlagon felüli intelligenciával rendelkezett. Más gyerekekkel viszont nem volt túl barátságos. Én kivétel voltam annak ellenére, hogy két-három évvel idősebb volt nálam. Ennek egyik oka az lehetett, hogy mindkettőnknek angol nevelőnője volt. Mivel alig volt más angol nyelvű személy Kolozsváron, így nevelőnőink gyakran találkoztak, mialatt reánk felügyeltek."*34

– ...Jut eszembe a kolozsvári angol nevelőnőkről, ne haragudj, míg el nem felejtem: Sárközi Mátyás idézi Arthur Koestlert meg Cs. Szabó Lászlót... de ugye tudod, Felség, hogy ami a gyaurokat illeti, vannak ugye a pápisták... az ő hitük szerint a legderekabb egyéb keresztényeknek is, ha nem katolikusnak keresztelték őket, tisztítótűzben azaz purgatóriumban kell szenvedniük... például a reformátusoknak is.
– Hogy jön ez ide? Mi ez a blabla?
– Akkor lássuk Koestlert, a kommunista Góliát elleni harc egyik legeredményesebb Dávidját, a Sötétség délben szerzőjét: „Hároméves koromtól egész sor Fräulein, Mademoiselle és Miss kezére voltam bízva. E külföldi gyereklányok mind valamiféle családi katasztrófa vagy különös sorsfordulat miatt jöttek Magyarországra. Ha férfiak lettek volna, az Idegenlégióba léptek volna be. Volt valaha egy 1910-ből datált fényképfelvételem e kevéssé rokonszenves nőstények egy csoportjáról, amint a pesti állatkertben a lencse elé álltak, a rájuk bízott gyerekekkel. Úgy néztek ki, mint egy női fegyház rabjai, egyforma olcsó prémgalléros kabátban, muffal, tollboával, tollas kalapban."
– Muffal, ez jó, tollboával...
– Sárközi felolvasta a fentieket Cs. Szabó Lászlónak, aki hajdanában a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, és aki most nevetve a következőt felelte: Nekem Kolozsváron egy aranyos, tiszta, pedáns angol Missem volt. Angol, de katolikus. Harminc évig élt Magyarországon. Egyszer az mondta az anyámnak: „Nagyon megszerettem magukat, Mrs. Szabó. Második otthonra és családra leltem maguknál. Minden nap imádkozom, hogy majdan a haláluk után minél rövidebb ideig szenvedjenek a tisztítótűzben..."
– Térjünk vissza a másik két kolozsvári kölyökhöz, Óváry Zoltánhoz és Bánffy Déneshez.

„Mikor Dénes tízéves lett, csokoládéból készült huszárt kért születésnapjára. Misem volt könnyebb, mint lemenni a cukrászdába egy emelettel lejjebb szülei palotájában, és megrendelni az ajándékot.
Mikor másnap lement, hogy megkapja az ajándékot, nem tetszett neki.
– Ez nem huszár! – jelentette ki. – Rossz az egész egyenruha.
– Rendben van – mondta a cukrászda tulajdonosa –, gyere vissza holnap, addigra kijavítjuk.

Ez így ment nap mint nap, közel egy hónapig, mert valami kis apróság mindig volt, ami nem tetszett neki azon, amit a cukrászok készítettek. Vagy a kalap, vagy a kard, vagy a huszár alakja, vagy valami más kis részlet.

Végül is a főcukrász elkészített egy kifogástalan csokoládéhuszárt.
– Ez most tökéletes – jelentette ki Dénes.
– Örülök, hogy tetszik – mondta a tulajdonos.
Egy dobozzal jött vissza, és azt mondta:
– Nagyon óvatos legyél, ahogy viszed haza.
– Ó nem! – állította meg Dénes –, kérem, ne csomagolja be, itt akarom megenni."*35

Huszártiszt a kirakatban

„Hajdan, hajdan, olyan régen, hogy talán még mamutok is éltek benne, a marosvásárhelyi honvédhuszárok voltak a legmulatósabb kompánia Erdélyben. A Maros menti dzsentri adta meg duhaj kedvét a regiment tisztikarának. Erős, piros fiúk, akiket végül is a törköly ütött főbe reggel, miután egész éjszaka nem tudott diadalmaskodni a pezsgő. A Royal gazdag lett tőlük. Az volt a főhadiszállás, annak a padlójára loccsant a legjobb bor, annak a cigányát, pincérét tömték a legtöbb bankóval, ott tört a legtöbb tükör. És onnan indult el egy ködbeveszően múlt hajnalon az a részeg társaság, amelyről itt szó lesz. Tudni méltóztatnak talán, hogy a részegek soha nem oszlanak cél nélkül széjjel. Mindig akad valami kollektív ügy, ami összetartja őket. Például elmennek más kocsmába, más bort kóstolni, kártyázni, verekedni. Így a mi társaságunkat is együvé fogta egy közös, szép szándék. Mégpedig nem egyéb, mint hogy hazavigyék azt a társukat, akiből különös őrültet csinált ez alkalommal a hegy leve.
Ment, ment a kapatos kompánia a csillagosan hideg kék, erdélyi éjszakában. Fehér hó ropogott alattuk, ahogy tántorogtak, a bundájuk, bekecsük nyitva, a kard a hónuk alatt, a csákó félrevágva a fejükön. Mintha szivaroznának, látszott pálinkás leheletük a fagyban. És lármájukra egyik-másik alvó, vásárhelyi ház sárgán nyitotta ki szemét az éjjeli nagy feketeségében. A különösen részeg főhadnagy, akit hazafelé vittek, egészen odavolt. Azt se tudta, ki fia-borja. Feje lankadtan hanyatlott a teste terhét cipelő cimborák vállára.
Így értek el a huszárok szörnyű tántorgások között a piacra, és ott is a »Székely és Réti« bútorkereskedés elé, amelynek a portékája reklám céljából éjszakára is ki volt világítva. Kedves, világos hálószoba volt a kirakatban. Az ágy rendesen megvetve, hívó fehér párnákkal, kék selyempaplannal...
A tisztek megállottak. Részeg szemük bámulta a csodát. Egy kis hadnagynak pedig valahogy eszébe jutott:
– No megérkeztünk! Fektessük ágyba Gergelykét!
A huszároknak több se kellett ennél a bolond ötletnél. Emelkedtek a nehéz lovassági kardok. Hasadt, törött az üveg, és amíg az őrt álló bakter rémülten menekült békésebb vidékre, a legények beemelték pajtásukat a szilánkokon keresztül az auzlágba. Beemelték, annak rendje-módja szerint levetkeztették, ágyba fektették, atilláját, csizmáját, kardját, csákóját szépen mellé készítették a székre, azzal fülére húzták a paplant, és mint akik dolgukat jól végezték, továbbmentek, otthagyták cimborájukat a csillagok gyémánt csodálkozásában.

Eddig a történet világos része. Innen már mitikus homály következik. Van verzió, amely szerint a huszár nyugodalmasan aludt az ébredő piac nagy gaudiumára egészen addig, amíg föl nem költötte a boltossegéd. Van változat, amely azt állítja, hogy egyenesen a kaszárnyába ment barátunk »Székely és Réti« kirakatából. Néhányan úgy mondják, hogy lehúzatta a redőnyt, és tovább hunyt a reklámágyban alkonyatig. Beszélik, hogy semmi baj sem lett a dologból, az ezredes megbocsátott. De áll az a legenda is, hogy véres párbajok forrása lett ez a tréfa. Mi inkább a párbajoknak hiszünk. Mert akkor úgy volt, hogy a huszárok azt a sok tarka bolondságot, amit csináltak, mind lemosták piros vérükkel."*36

– Erre az utolsó bekezdésre már nincs is szükség, Sehe. Az már lekerekíti, lezárja, elvarrja a történetet. Hunyady jól érezte, hogy a klasszikus kompozíciós elvek megkövetelik a történetnek mintegy valamiféle talapzatra állítását. De ahogy a szobrászok oly sok évtizede talapzat nélkül szeretik odaállítani műveiket a járda aszfaltjára vagy a park füvére, úgy mi is csak a történetekre vagyunk most kíváncsiak, nem az írói bekeretezésre. Igen, ez a befejezetlen művek varázsának egyik titka: az, hogy nyitva maradnak, mint egy főtéri betört kirakat, benne egy alvó huszártiszttel.
– És azt is méltányolom, Sahriár, hogy szemérmesen elhallgatod ezzel a történettel kapcsolatban...
– Azt, hogy ottani házunk, a Rákóczi-lépcső közelében nem messze volt a Rétiék-féle bútorkereskedéstől?
– Meg hogy ez a huszártiszt, ez a Gergelyke, ez nem más volt, mint...
– Szót se többet, Sehe kisasszony. És most már lépjünk ki a dzsentrivilágból.
– De akkor sose fogod megtudni, hogyan lett palotája Kunovics doktornak a marosvásárhelyi piactéren.
– Álljunk meg, álljunk meg. Ki volt ez a Kunovics doktor?
– Maros Tamás önéletrajzi regényének főhőse, maga Maros Tamás.
– Vele már találkoztunk. De nem kéne tisztázni, ki volt ez a Morus... Maros Tamás?
– Ez írói álnév. Valójában dr. Turnowsky Sándorról van szó. A Maros nevet azért választotta, mert életében eleinte nagy szerepet játszottak a Maros menti városok: Gyulafehérvár, azaz Maros-Portus, meg Marosvásárhely. A könyvének is az a címe, hogy Marosportustól Moszkváig. Első kötet: Marosportustól Berlinig. Franklin-nyomda nyomása, Nagyváradon, 1932. Libraria Helicon könyvesbolt, Targu Mureş, Telefon no 103. – A második kötet soha nem jelent meg, gondolom, vagy leírni nem merte, hogy mi történt Moszkvában, vagy kiadatni nem...
– Gyulafehérvár, ott született Karácsony Benő... Na és hogy volt azzal a kastéllyal?

Ostor a kártyaasztalon

„A sok eladó ház közül Annának legjobban tetszett egy régi mágnás palota, melyet gazdája, egy tönkrement gróf, akkortájt áruba bocsájtott. Szép, barokk épület volt ez. Szép, tágas termek az emeleten, a földszinten személyzeti lakások, nagy udvar, kert, istálló, de sok invesztálás kellett ahhoz, hogy az egész épületet rendbe hozzák. [...] Nehezen ment a vásár, mert nagy volt a differencia ár dolgában vevő és eladó között. Végre egy kaszinói kártyacsata megoldotta a kérdést, a gróf egy éjjel elkártyázta vagyona roncsait – utolsó tét a kaszinó előtt várakozó négyes fogata volt. Behozatta az ostort, azt tette fel – pars pro toto – egy lapra, s azt is elvesztette. Másnap égetően kellett a pénz, s úgy adta el ősi családi házát, ahogy kérték.
Kunovics doktor és neje lettek a grófi kastély telekkönyvi tulajdonosai, s ez a vásár vetette meg a családi vagyon alapját. A házat szépen rendbe hozták, a földszinti lakásokat üzlethelyiségekké alakították át, s így nemcsak a lakáskérdés lett megoldva, de bizonyos bérjövedelem is biztosítva volt."*37

– Ez jó kép, ezzel az ostorral a kártyaasztalon. De mondd, csakis kártyavirtussal lehetett akkoriban renomét szerezni? Akár színidirektor volt az ember Pesten, akár ifjú gróf Erdélyben38 vagy, mondjuk, egyszerű dzsentri...
– Hallgasd meg, amit Maros, vagyis Turnowsky Sándor a Maros megyét uraló Péterlaky család ifjú sarjának egy esetéről mesél el.
– Hallgatom.

A szénásszekerek fénye

„Az egyetlen mód és alkalom arra, hogy egy ambiciózus szolgabíró ismertté tegye magát a megyében, ha a társasági életben szerepel. Péterlaky ezen a réven vált ismertté. Minden megyei társaságnak ő volt a legkedveltebb tagja, mindenfajta dáridók legvidámabb résztvevője. De szolgabírói hírnevét egy híres virtusos ténye alapította meg. Alig pár hónapja volt szolgabíró, mikor egy borús, ködös őszi este, boros fővel kocsiján haladt Péterlaka fele. A kocsis két lépésnyire nem látott, a lovak botorkáltak a nagy sötétben.
– Miért nem ügyelsz jobban a lovakra, János – szólt rá a kocsisára.
– Hát hogy ügyeljek, instálom, mikor az orromig sem látok – felelt János.
– Na, hát ha csak az a baj, majd én csinálok világosságot. Legyen világosság – mondta a szolgabíró, és lőn világosság.
A kocsi előtt haladt három nagy szénásszekér, jól megrakva, jó száraz sarjúval. Péterlaky leszállt a kocsiból, odament a szénásszekerekhez s egy-egy szál gyújtóval felgyújtotta mind a három szekeret. A lángok pillanatok alatt felcsaptak, megvilágították az utat, s pazar fényben haladhatott hazafelé a szolgabíró fogata.
Ennek a nagyszerű stiklinek híre ment az egész megyében. A károsult parasztok panasza tudomásul vétetett s irattárba helyeztetett. A Gyurka bravúrjáról hetekig beszéltek a megyében. Sokat törte a fejét azután is, hogy valami ehhez hasonló ötletet produkáljon, de ez nem sikerült neki, soha többet ilyen zseniális módon nem tudta tanúbizonyságát adni a virtusnak, mint ezen alkalommal."*39

– Remek vicc. Legalább, mint a pornográf ábrázatú Zichy grófé. Nagyjából ugyanabban az időben, a huszadik század elején Magyarországon.
– De miért rabjai ennyire a kártyának? Meg mindenféle szerencsejátéknak?
– A 20. század vége fele egy verseny után a magyar párbajtőr-válogatott gigászai leültek ultizni. Éjjel kettő fele Fenyvesi doktor azt találta mondani Kulcsár Győzőnek – vagy fordítva –, hogy nem csak vívni nem tudsz te, de ultizni se, s még hozzátett felszólító módban egy igét meg egy igekötőt.
– El nem tudom képzelni, milyen igét.
– A történetnek két változata van, az egyiket egy európai utas írta meg...
– A másikat meg te.
– Akkor a fiúk lecsapták a kártyát, borultak és gurultak a poharak, és Schmitt Pál bíráskodásával megkezdődött a valaha vívott legizgalmasabb összecsapás, amúgy sisak nélkül és melegítőben...
– ...és gondolom, pezsgőspalackkal a kézben... megmutatom én neked, az anyád... parázs mérkőzés lehetett. Film még nem készült róla?
– ...eldöntendő, hogy ki a világ legjobb párbajtőrözője.
– És eldőlt?
– Nem, ugyanis Kulcsár Győző két asszó között eltörte a lábát. Mert volt ott valami a pásttal, kilazultak a deszkák vagy nem tudom, de ez történt, rossz helyre lépett és beszakadt a padló. Lehet, hogy túl nagyot dobbantott vagy ugrott.
– És?
– Akkor a csapat kijózanodott annyira, hogy Kulcsárt bevitték az ambulanciára, de csak az egészséges lábáról engedtek röntgenfelvételt készíteni, arról viszont kettőt, és azt a kettőt mutatták be az edzőnek, mintha egyik a jobb, másik a bal lábról készült volna. Mintha semmi baja nem volna egyik lábának sem.
– Miért?
– Ugyanis három hét múlva kezdődött az olimpia, és féltek, nehogy ne engedjék indulni Kulcsárt a törött lábával.
– És mi lett?
– Úgyhogy el tudott indulni.
– És ki nyerte meg az olimpiát?
– Ő.
– Most már értem, miért nem nyert meg minden versenyt. Olyankor, amikor nem törött lábbal vívott, néha veszített.
– Állítólag ő volt minden idők legjobb vívója.

Nyolcadik este

– Mielőtt felolvasnám neked, ó Carbonaro, kalifák kalifája, Ahmed Rumi történetét, felidéznék még egy furcsa párviadalt, amelyet két magyar zeneszerző vívott Balatonmáriafürdőn. Ezt az attrakciót is Sárközi Mátyás meséli el:

A máriafürdői párviadal

„Mind Kodály Zoltán, mind Bárdos Lajos tiszteletet parancsoló küllemű férfiú volt, s a művészvilágban óriási tekintély. Bárdos zordnak tűnő wagneri arcéle azonban igazi mókamester-lelkületet takart. Csak egy példa: ha a vendéglőben azt akarta elérni, hogy tökéletes kiszolgálásban részesüljön, vendégét többször, a pincérek hallatára, »miniszter elvtárs«-nak szólította. A felszolgált adag is megnőtt, a pincérek is gyorsabb tempóra kapcsoltak.
Balatonmáriafürdőn Bárdos Lajos két egymás melletti házat vásárolt a tó partján, csak így fértek el a tizenegy gyermekével. Az egyik régi villához jegenye-allé vezetett az út felől. Itt zajlott le a magyar zenetörténet legkülönösebb epizódja. Bárdos meghívta régi barátját, Kodály Zoltánt üdülni, s uzsonna előtt kieszelt egy kis testmozgató játékot.
Vékony kötél végére jó erősen odakötözött egy téglát, és az volt a feladat, hogy a kötelet kalapácsvető mozgással forgatva végig kell futni a jegenyefasoron anélkül, hogy a tégla fának ütődjön. A kötél hossza miatt ez csak igen nagy ügyességgel volt elérhető. Ne higgyük, hogy a játékot Bárdos a nagyobbacska gyermekeivel mutatta be, Kodály szórakoztatására. Csak két versengő szállt be a próbatételbe: a házigazda Bárdos Lajos, egyházzenénk kiválósága, no meg a vendég: Kodály Zoltán, a világhírű komponista. Egyikük sem volt már fiatal. De vadul rohangáltak a fák között, fejük fölött bősz cowboyként forgatva a kötélre kötött téglát. Hol egyikük csavarodott a kötéllel valamelyik jegenye köré, hol a másikuk."*40

– Ez gyönyörű, két nagy zeneszerző vágtat az allén, fejük fölött helikopteresen téglát forgatva...

Márai Sándor: Ahmed Rumi

„Ez a találkozás Luxorban történt, este nyolckor, Ramadán utolsó napján, mikor az arab vásárról jöttem, egy félhomályos utcán, szép, nyitott kert mellett, ahonnan erős szagú afrikai virágok naplemente után vad és nyugtalan illatokkal töltötték meg a különben egyáltalán nem illatos és regényes luxori utcát. Lassan mentem, egyedül, hirtelen sötétedett. Előttem ment egy fehér ruhás arab, megállt, a botjára támaszkodott, megvárta, amíg elmegyek mellette, és lassú, csöndes köszöntéssel azon a méltóságos hangon, ahogy csak magyar parasztokat hallottam köszönni a világon, mikor hazafelé mennek este, munka után, ezzel a barátságos és mégis méltóságteljes köszöntéssel mondta:
– Adjon isten jó estét!
Ezt tempósan mondta, és olyan zengzetes tiszta, erdélyi kiejtéssel, ahogy magam se tudok magyarul. Kis távolságban állt, botját csípőjének támasztva, minden indulat és lelkendezés nélkül. Arab arca volt, arab viseletben járt, hosszú fehér kaftánban, fején vastag turbánnal. Első becslésre is lehetett ötvenéves. Megálltam, azt hittem, hogy rosszul hallok:
– Maga magyar?
Megint az a lassú, tele magyar beszéd:
– Nem, kérem szépen. Arab ember vagyok.
Ezt csak így mondta, magyarul: »arab ember vagyok« – ezer és ezer mérföldre Magyarországtól, Luxorban, a Nílus mellett, szemközt Tutanhamon sírjával és a Halottak völgyével, Afrika kellős közepén, olyan megfoghatatlan távolságban mindentől, ami Magyarország és magyar nyelv, s mégis olyan egyszerűen, mintha semmi sem lenne természetesebb, hogy ő, az arab, magyarul szólít meg engem Luxorban, egy sötét utcán. Mozdulatlanul állt, figyelmesen, udvariasan, tolakodás nélkül, s nézett reám, az ötvenéves araboknak azzal a nyugodt, kicsit elhasznált nézésével, mintha mondaná: ha nincs kedved, el is mehetek, ha zavarlak uram – félelmetes volt.

Nem tudhatta, hogy mit ver föl bennem, mifajta ideges és áhítatos csodálkozást. Máskor is megtörtént már, hogy idegenek külföldön megszólítottak szajkómód betanult magyar szavakkal, de az öreg arab magyarul beszélt, lassan, megfontolt szavakkal, s szókincse talán nem is volt dúsabb, mint egy szűkszavú magyar paraszté – mégis magyarul beszélt, érzett rajta, hogy élő valami számára ez a nyelv, ismeri zenéjét, sőt ismeri méltóságát, hangsúlyát, tud bánni vele. Először csak a különösségen csodálkoztam, hogy magyarul beszél ez az arab. Később eszembe jutott, hogy ennél még sokkal megfoghatatlanabb, miért szólít meg éppen engem, ezen a sötét utcán magyarul – itt Luxorban, ahol persze találomra megszólíthat minden idegent angolul, de – nemzeti önbizalom ide vagy oda – hogy ilyen elterjedt és híres nemzetség lennénk, amelynek afrikai mellékutcákon anyanyelvén hízelkednek az arabok, ezt mégse hittem.
Mindehhez ez volt első napom Luxorban; reggel érkeztem, a szállodába be sem írtam nevem, lelket nem ismerek itt, élő emberrel nem beszéltem még – nem volt semmi jel vagy nyom, amelyből ez az arab magyar voltomra következtethetne.
– Honnan tudta, hogy magyar vagyok?
Most elhangzott a válasz, amit nem felejtek el, amíg élek:
– A bőr színén, nagyságos uram. Meg a homlok formájáról. Ezen a kettőn rögtön megismerem a magyarokat.
Így persze lelepleztek, öt lépésre a Nílustól és a XVIII. dinasztia sírjaitól, Szudán határán; lelepleztek, mert hiába vettem ruhám Párizsban, kalapom Londonban, cipőm Bécsben, a vak is látja rajtam, hogy magyar vagyok. S élhetek hosszú életen át nyugati metropoliszokban, egy sötét luxori utcán az első rongyos arab rám olvassa, hogy magyar vagyok – ahogy egy arab vagy néger felöltözhet német tábornoknak, mégis mindenki tudja, hogy arab vagy néger. Miről tudja? Kérem, nagyon egyszerű: „a bőr színéről és a homlok formájáról". Igaz, hogy a botokud négert is erről ismerni föl, s különösen ami a bőr színét illeti, izgatott e megismerés, mert eddig hajlandó voltam vakon hinni, hogy általában vagyunk olyan fehér bőrűek, mint egy középjó francia – de a leleplezés nem érintett kellemetlenül, bólogattam, s iparkodtam méltósággal viselni az igazságot, amit, íme, ha akarnám se tagadhatok le: hogy magyar vagyok, persze, hogy magyar vagyok. Itt a bizonyíték: a bőröm színe, meg...
– A bőr színéről?
– Arról is nagyságos uram. Jártak ide angolok, franciák meg németek. De a magyar embert én rögtön megismerem, mert más színe van a bőrének, mint az angolnak vagy a franciának.
Csönd van és sötét, alig látjuk már egymást. Egészen csöndesen kérdem:
– Mégis milyen? Sötétebb? Vagy világosabb?
Érzem, hogy drukkolok, van valamilyen titokzatos hangsúlya e beszélgetésnek – sokszor gondoltam már a lehetetlenre, milyen különös lenne egyszer kibújni bőrünkből és úgy látni magunkat, magyarokat, ahogy egy angol lát minket... Mégis milyenek vagyunk? Olyannak lát, mint önmagát? Vagy talán mégis valamilyen egzotikus néptörzsnek, színes bőrű valakinek lát, mint én egy sárga embert? Most itt az alkalom, hogy levizsgázzak, mert valaki lát engem, egy félvad ember látja bennem a magyart.
– Nem sötétebb, nem világosabb. Csak más a színe, nagyságos uram. Ide Luxorba ritkán jön magyar ember. Esztendeje se járt erre magyar. De ahogy láttam nagyságos uramat, rögtön tudtam, hogy magyar ember.
Megtörlöm a homlokomat, kiverte a verejték, mert nagyon meleg van; lehet most este vagy harminc fok. Következik a cigaretta, állunk, hallgatunk.
– Ki maga?
– Ahmed Rumi vagyok.
– Honnan tud magyarul?
– Magyarországon éltem, uram. Dragomán voltam Teleki Samu grófnál. Öt esztendeig szolgáltam a grófnál, a háború előtt.
– A háború óta nem beszélt magyarul?
– De igen, egyszer. Akkor hat hónapot szolgáltam Plesch Árpád konzul úrnál.
Lélegzetet vesz:
– Szeretnék visszamenni Magyarországra, nagyságos uram.
– Miért?
– Mert – gondolkozik –, mert ott jó élet van. Olyasféle az élet, mint Afrikában.
– Ámen – mondom.
Ahmed Rumi eljött másnap, harmadnap, eljött öt napon át, és hűségesen szolgált. Egészségesen elbocsátottam. Kért, írjam meg, hogy jól van, megnősült, két gyermeke van és egy felesége Kairóban, többre nem telik egyelőre, mármint több feleségre. Egyszer már kapott levelet, hogy a gróf meghalt, a birtokot valahol Marosvásárhely mellett elkobozták a románok. Ahmed Rumi rajongással és odaadással beszélt szolgálata öt esztendejéről, s általában a legnagyobb magyarbarát, akivel kóborlásaim során valahol is találkoztam. Egyebekben mit csinál? Jól van, köszönöm, nem csinál semmit. Délelőtt egy kis kertben ül Luxorban, és cigarettázik. Tud valamit angolul, s ha idegenek érkeznek, dragománoskodik, megmutatja nekik a karnaki templomot, amiről persze fogalma sincsen; de beszélni igazán és szívből csak magyarul tud; magyarul és arabul. Arra az esetre, ha valaki írni akar neki, vagy Luxorba vetődik és szüksége van egy jó magyar dragománra, megkért, írjam ki a címét. Íme: Ahmed Rumi, Luxor, Upper – Egypt.
Bemutatkozni fölösleges, mert a magyarokat rögtön fölismeri a bőr színéről."

– Mit szólsz?
– Mit szóljak. Márai nagy író volt.
– Írt nagyon jót is, kevésbé jót is. Én legjobban a Szindbád hazamegy című kisregényét szeretem.
– És a Rómában történt valami?
– Az valóban kolosszális mű, a század derekának legnagyobb regénye, csupa párbeszéd egyébként. De a Szindbád hazamegyben olvashatóak a magyar irodalom legszebb mondatai.
– Már-már önmaguk paródiái. De ha már mondatokról beszéltünk, tegnap, amikor a magyar párbajtőrcsapat dzsentris virtusáról beszélgettünk, eszembe jutott William Styron egy mondata, engedd meg, hogy idézzem. Házam lángra gyullad, fordította Bartos Tibor. „McCabe! – bődült el. – Te ócska sipista! – És két rövid másodpercen belül lecsapta a szemüvegét, a whiskysüveget a háta mögé vágta, s már úszott békaemberi mozdulatokkal a boruló kártyaasztal fölött, kártyák, zsetonok, papírpénzek felhős kavargásában, kitárt karral rá a dermedt McCabe-re."
– Mutasd csak azt a könyvet... van ebben még egy mondat... nem ebben van? De igen, figyelj csak, én ezt még jobban szeretem:
„S most, amint Mason lépcsőházának kapujához ért, dr. Caltronit látta zajos robogóján, szemüvegéről visszaverődő rózsaszín fénykarikákkal, vadul szedve a kanyarokat föl a hegyen, a falak felé; a hátsó ülésen kopasz fiatal pap billegett, aggódón pillantott föl az égre, s mint valami úrfelmutatót szorított a melléhez egy üveget, amiben, semmi kétség, embervért vitt."
– Igen, ezt Márai is megirigyelhette volna.
– Ami meg a Szindbád hazamegyet illeti... Szeretnék egyszer filmet készíteni, ez volna az egyik szála: Krúdy Gyula utolsó napja, Márai látomásában, amint jön-megy a városban, merthogy a lánya...
– Igen, és a másik szál?
– Az Venyedikt (és nem Viktor) Jerofejev kisregénye, vagy minek nevezzük ezt a textust, Moszkva – Petuski, ez a címe, majdnem ugyanarról van szó: az apa, aki Petuskiba utazik a fiához, de nem jut el, vagy későre jut el, mert közben annyi minden történik, vagyis csak egyvalami: az élet.
– Párbeszédes filmet gondolsz?
– Nem, csak alámondásosat, két zseniális színész kellene. És két zseniális hangú narrátor.
– Egyébként nemcsak Márai találkozott érdekes bennszülöttekkel Észak-Afrikában, hanem Faludy György is. Ő nem Egyiptomban, hanem Marokkóban. Egyszer kint érte az alkony a város fölött egy hegyi úton. Rossz tekintetű arab jött szembe fütyörészve, s a kezében lóbált üres palackot hirtelen hozzáütötte a sziklához. Kezében így késnél veszedelmesebb fegyverrel közeledett. Sokan véreztek el már attól, hogy nyaki ütőerüket egy ilyen törött üveggel metszették át.
– És? Kiderült, hogy ő is magyar?
– És Faludy tudta, hogy vége van, semmi esélye. De hirtelen ötlettel ráordított az arabra: Döntsd el, hogy macska, vagy kígyó, vagy nyúl akarsz lenni, mert én mágus vagyok s most elvarázsollak!
– Amire a marokkói, aki lehet, hogy teljesen ártatlan szándékkal sétált éppen arra...
– Hát az rémülten elvágtatott, s talán még ma is vágtat, kezében a törött üveggel... de ha nem, unokái még ma is borzongva mesélik, hogy milyen gonosz és veszedelmes varázslók kísértenek Casablanca fölött a hegyi ösvényen.
– Most pedig megtudhatod tőlem, milyen jövendő kormánytisztségeket osztottak ki maguknak a német őrizetben tartott magyar politikusok 1944 szeptemberében. Aki elmeséli: Joél Palgi.

Az ejtőernyős és a miniszterek

„A 314-esben ült »barátom« – Makkai János [parlamenti] képviselő, akinek nagy része volt a faji megkülönböztetések első törvényesítésében. Két szomszédja volt: Baróthy-Huszár Aladár, aki a felsőház elnöke volt és közeli barátja Horthy tengernagynak, Magyarország diktátorának, valamint Nagy Ferenc, a kisgazdapárt parlamenti képviselője.
A 312-es lakója Szentmiklóssy volt, a magyar kormány külügyminiszterének helyettese a német megszállásig – fiatal, sovány, alacsony termetű ember, rendkívül értelmes arccal. Tizenkilenc napot ült sötétzárkában, minden étel nélkül, csak vizet kapott. Azt mondták neki, hogy nem szedik ki onnan, amíg el nem árulja, mit csinált a külügyminisztérium titkos ügyirataival. Azt válaszolta erre, hogy nincs módjában semmiféle felvilágosítást adni, mert köti a hivatali esküje, amelynek alapján meg kell őriznie az államtitkokat. Fölöttese, Gönczi miniszter személyesen fáradt a sötétzárkába és megengedte neki, hogy elárulja a titkot. Akkor megszólalt, és kijelentette, hogy miután felmentették a titoktartási esküje alól, feljogosítva érzi magát annak a közlésére, hogy fogalma sincs, hol vannak a titkos iratok. Ő nem rejtette el, és nem is adott senkinek sem utasítást arra, hogy elrejtsék azokat.
Tőlem balra, a 319-esben ült ugyanannak a minisztériumnak az osztályfőnöke, egy nagyon előkelő család sarja: az apja, Szegedi-Maszák valamikor az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere volt. Őt is, többek között, a titkos dossziék elrejtésével gyanúsították.
A 310-es cellában két magas, idősebb férfi, akiknek ősz haja még fokozta nemes megjelenésük tiszteletreméltóságát. Az egyik Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnökigazgatója, a másik Laky Dezső volt közellátási miniszter. Ez a két előkelő úr az év elején Szegedi-Maszák segítségével Svájcba utazott, hogy az angol kormány titkos megbízottjával tárgyaljon. Néhány nappal a németek megszállása előtt tértek vissza Magyarországra fontos eredményekkel. Mihelyt a németek bevonultak, azonnal letartóztatták őket. Mikor tagadták, hogy tárgyalásokat folytattak Bernben, a Gestapo eléjük rakta a létrejött megállapodás szövegét szóról szóra. A német kémszolgálat kitűnően dolgozott, és még az angol kormány titkos »kiküldöttjét« is szembesítették velük, aki nem volt más, mint Canaris admirális titkos szolgálatának egyik embere.
A 320-asban nagyon kellemes ember ült, Antal[l] belügyminisztériumi tanácsos. A nevét én is ismertem: segítségére volt a lengyelországi zsidó menekülteknek, hogy letelepedhessenek Magyarországon és nem engedte, hogy a rendőrség zavarja a zsidómentési akciókat.
A 321-esben Bajcsy-Zsilinszky Endre, a magyar parasztok vezére ült, az egyetlen nemzeti hős, az egyetlen partizán, akivel a magyar nemzet dicsekedhet. [...]
Gyönyörű arcú ember volt, és ősz haja még jobban fokozta méltóságteljes megjelenését. [...]
Szeptember 9. Szép nap. A legszebb nap az életemben, amióta elfogtak. – Eljöttek, hogy kimeszeljék a cellámat. Az összes cellákat kimeszelték és a veszedelmes foglyokat, akiket magánzárkákban őriztek, egy egész napra összegyűjtötték egy tágas cellában. Az egész tarka társaság összetalálkozott. Csak Bajcsy-Zsilinszky nem volt ott. Néhány nappal előbb átszállították egy Budapest melletti koncentrációs táborba. Most szemtől szembe találkoztam azokkal, akikkel az udvaron keresztül kötöttem barátságot. Sok mindent hallottam tőlük, valóságos előadásokat; kulisszatitkokat arról, hogy Magyarország hogyan sodródott bele a háborúba és hogyan foglalták el a németek. Minden elbeszélés lényege az, hogy ők, akik itt foglyok, semmiben sem bűnösök. A felelősség azokon a svábokon, a helyi németeken van, akik fontos pozíciókat foglaltak el a kormányban és a hadseregben. Baróthy-Huszár elmesélte például, hogy a koronatanács elutasító határozatot hozott Magyarországnak a háborúba való belépése tekintetében és csak a hadsereg főparancsnoka, Szombathelyi tábornok, aki német származású, indította meg a háborút az oroszok ellen a saját felelősségére.
Nagy volt a lelkesedés a cellában. Valamennyien hitték, hogy már közel van a megváltás napja és hogy kárpótolni fogják őket szenvedéseikért.
– Rajtunk kívül senki sem jöhet számításba, hogy jelölt legyen az eljövendő kormányba, mert csak mi vagyunk mentesek minden bűncselekménytől, amit a nácik elkövettek! – jelentette ki az öreg Baróthy-Huszár.
Makkai csupa hév és tűz volt:
– Alakítsuk is meg most mindjárt a szabad magyar kormányt. Én a propagandaminiszteri tárcát akarom!
Ő volt a legfiatalabb a társaságban. A többiek, az őszhajúak, barátságtalan pillantásokkal mérték végig: lassabban, fiam!

Mindenesetre hozzáfogtak a munkához. Tekintettel arra, hogy a betöltendő tárca sok volt, viszont azok a magyar politikusok, akiket a németek letartóztattak, kevesen voltak – ráfanyalodtak Makkaira és egyhangúlag propagandaminiszterré választották. Csak két ember nem jutott tárcához a kormányban: az egyik – Nagy Ferenc, aki kisgazdapárti képviselő volt a parlamentben, ennek a pártnak az egyedüli képviselője és ő maga is, az apja is valóban kisgazda volt. Arra jelölték ki, hogy ő lesz a földművelésügyi államtitkár. A másik, aki nem kapott tárcát – én voltam...
Amikor láttam, hogyan állítják össze Magyarország kormányát, megszólaltam:
– Kár, hogy palesztinai vagyok, mert különben bizonyára nekem is jutott volna egy miniszteri tárca.
– Önt pedig hajlandó vagyok elfogadni angol követnek Magyarországon – fordult hozzám Baranyai, akit csak az imént választottak meg miniszterelnökké.
Valamennyien tréfálkoztunk, de éreztem, hogy a szíve belsejében mindegyikük nagyon komolyan gondolja a dolgot. Sokuknak közülük kétségtelenül kilátásuk volt arra, hogy tárcához jusson a kormányban, bármilyen uralom jöjjön is a fegyverletétel után. Ezért azután hosszasan elbeszélgettem Baranyaival a magyarországi zsidók jövőjéről és elrablott vagyonuk visszaszolgáltatásáról. Határozott követelést állítottam fel: minden vagyon, amelynek tulajdonosai már nem élnek – a zsidó népé. Megígérte, hogy majd foglalkozni fog az üggyel: még ebben a politikai operettben sem mert ígérni és kötelezettséget vállalni.
Két nap múlva SS-küldönc lépett be a cellámba és azt mondta, hogy csomagoljak.
– Hová? – kérdeztem.
– Hivatalosan semmit sem tudok. Barátságból azonban megmondom: a magyarok átveszik magukat. Jó jel.
Nagy izgalomban szedtem össze a fogkefémet és a szappant, az ajtóra pedig belekarcoltam: »1944. szeptember 11. – Kiszabadultam!« – És kiléptem a folyosóra."*41

– Jó történet – mordult fel Sahriár – ki ez a Joél Palgi?
– Nussbacher Ervin, Kolozsvárról emigrált Palesztinába. 1944-ben angol ejtőernyősként dobták le Jugoszláviában. Elfogták őket...
– Tudom, a Szenes Hanna csoport... Csak azt mondd meg, miért volt egyszerűbb bárkinek is angol ejtőernyősként megérkeznie Magyarországra? 1944-ben, a háborús Jugoszlávián keresztül. Mit gondolsz? Nem lett volna egyszerűbb török útlevéllel a zsebében felülnie Isztambulban az Orient expresszre?
– Erre csak az akkori angol hadvezetés tudott volna válaszolni, ó Sahriár. De vajon tudott-e Palgi törökül?
– Ez mindegy, végül is magyar útlevéllel is utazhatott volna. Vagy svájcival, mit tudom én... De ez a kiadás, úgy tudom, a legnagyobb könyvritkaságok egyike. Még az OSZK-ban is csak egyetlen példányát őrzik, ki sem lehet kölcsönözni vagy lemásolni...
– Úgy van.
– És akkor te hol jutottál hozzá?
– A te könyvtáradban, Sahriár.
– Vagy úgy. De tudod-e, hogy ezt a politikai operettet nemcsak ebben a börtönben adták elő az unatkozó magyar államférfiak?
– Nem-e nem?
– De nem ám. A magyar kormányalakítás börtöntársasjáték máshol is dívott, nemcsak 1944-ben a Fő utcában... dívásban volt... oda dívott, hogy például másfél évtized rá Márianosztrán is ugyanezt játszották, de hát ki szólhatná meg őket emiatt... Keresd csak elő azt, amit Bibó István mesél el abban az életútinterjúban, amelyet Hanák Gábor készített vele.
– Erre gondoltál, ó Fényességes Fényesség?
– Éppen erre. Ez az. A beszélgetést Hanákék 1977. március 29-én rögzítették Bibóék Orsó utcai lakásán. Olvasd föl azt a részt, amikor Bibóból igazságügy-minisztert akarnak.

Börtönkormány Márianosztrán

„Ugyanígy volt a... szóval, a nyomozó is... mikor már behívatott, és ott egész barátságosan elbeszélgettünk, és valahogy szó esett azokról a szamár emberekről, akik itt bent kormányokat alakítgatnak. »Tud ilyeneket, tud ilyeneket? Nagyon örülnék, ha elmondaná.«
Nem mondtam el neki. Volt egy cellatársam, aki rendkívül lelkesen alakított kormányokat. A miniszterelnöki széket mindig üresen hagyta, azt szerénysége tiltotta, hogy megnevezze, és az első kormányába engem betett protestáns államtitkárnak. No, én rendkívül fanyarul fogadtam az egész kormányalakítást, és nem mutattam iránta semmi lelkesedést. Ő azt hitte, keveslem a sarzsit és a következő kormányában már igazságügy-miniszternek minősültem, de ez sem nagyon lelkesített. Ő speciálisan abban a régi rabmentalitásban élt, hogy a volt rabok együttessége úgy, mint azok '45-től kezdve a kommunisták börtöneiben a hatvanas-hetvenes évekig voltak, az egy együttes: nagy, nagy szolidáris együttes, amely egy leendő fordulatnak a politikai garnitúráját hivatott kiadni.
Hát, ez az egész elképzelés nagyon távol állt tőlem, de a régi, az úgynevezett régi rabok között elég magától értetődő volt."

– Én ezen nem tudok nevetni, Felséges Felség. Hiszen melyik legyőzött fél, melyik üldözött, melyik mártír hős ne lett volna biztos abban, hogy nemsokára fordul a kocka, s legkésőbb az utolsó ítélet totális igazságtételének édes pillanatában beáll a rend. És akkor én állok majd a jó oldalon, mi fogunk végre nyerni, az én csapatom győzend és ellenségeimet – úgy kell nekik – eltapossák, -suk, megsemmisítik, -tjük, leküldik-leküldjük a nihilbe és a gyehennába, a Hádésznek, az Orkusznak a legtávolabbi sarkába – de legalábbis ugyanebbe a koszos börtönbe – melyik fogoly ne ábrándozott volna erről, II. Ramszesz koráig visszamenőleg?
– Az Orkuszt említetted. Tudod-e, hogy Tolkien innen vette az orkokat?
– És azt tudod-e, fáraó, hogy Észak-Lengyelországban van egy Orkusz nevű falu? Az igaz, hogy roppant eldugott helyen van. Nem jártál arra? De ha már szóba került II. Ramszesz... Találkoztál vele? Ismerted?
– Ramszesz kettőt? Sokat tanultam az öregtől. Öcsém, szólíts bátran Ramszikámnak vagy Ramszi bátyámnak, így biztatott, mert persze gátlásos voltam... Vagy az nem is ő, hanem Első Ramszesz volt? Sokszor már összemosódnak az ember agyában az ilyen régi dolgok... Na. De azért egy életét halálra szánt őskeresztény vértanúnak a lelkülete és egy börtönben kormányosdit játszó társaság jövőfelfogása között csak van különbség, azt elismered, nem? Itt nem a reménynek egy kínosan lehetetlen pillanatban, egy képtelen helyzetben való megszólalása az abszurd, kedvesem, hanem az, hogy... de mit magyarázom? Nem érted? Amit olvastunk, az nem a lelkierőről fennmaradt példázat.
– Mert most nem a heroizmusról beszélünk, kalifák kalifája, hanem a komolytalanságnak, a bohózati elemnek, az operettnek és a képtelen abszurdnak a metszéspontja az, amitől érdekesek nekünk ezek a históriák, ezt akarod mondani. Mint azokban a tragikus történetekben is, nem is egy van ilyen, amikor valaki hirtelen úgy találta magát börtönben, hogy tudtán kívül rákerült valamiféle kormánylistára. Mert egyesek, akiket nem is ismert, alkalmasnak találták valamely miniszteri posztra. S ezt le is írták. Ha sikerül majd megbuktatni a kommunistákat és átvenni a hatalmat, mért ne adjunk neki is egy tárcát. Hallottál a Számadó Ernőék-féle Érmelléki Köztársaságról? „Tudok valakit, derék magyar orvosnak mondják, jó lesz egészségügyi miniszternek." A szekusok a hasukat fogták a röhögéstől, miközben lehallgatták a konspirációt.
– De attól ő, mármint az orvos, még börtönbe került.
– Ahol biztosan nem volt kedve kormányalakítással foglalkozni.

Kilencedik este

– Még a tegnapi történethez az orvosról, aki tudtán kívül lett volna miniszter, egy adalék Rózsás Jánostól.
– Aki megjárta a Gulág poklát.
– De szépen mondod.

„Az utazás harmadik vagy negyedik napján megőrült közöttünk János bácsi, egy öreg bajai kocsmáros. Tépte magán az inget, félrebeszélt és fennhangon jajgatott." Az is kiderül, hogy került a transzportba. 1944 őszén egy Baja környéki szegény parasztembert elfogtak a mezőn a szovjetek. Nem hitték el, hogy a termést ment begyűjteni, ez a gondolat felfoghatatlan volt nekik. „Vallatni kezdték. Mindenáron ráfogták, hogy kémkedni járt utánuk. Dehogy hitték el, hogy a dolga után ment a mezőre. Ütötték, verték a nyomorultat: vallja be, kinek kellett volna a kémjelentését továbbítania? Tagadott, tagadott, de vallatói annak nevét várták tőle, akinek a megbízásából kémkedett. Nem akart ártani se rokonának, se szomszédjának, se ismerősének. A végén kínjában eszébe jutott, hogy valahányszor ment a bajai vásárra, mindig meg szokott állni a híd közelében lévő korcsmánál. Ott virított a cégér: TÓTH JÁNOS KOCSMÁJA. Addig ütötték, amíg kinyögte: Tóth János kocsmárosnak, Bajára vittem volna a jelentésemet."*42 A parasztember aztán a tárgyaláson sírva kért tőle bocsánatot.

– Jut eszembe, azzal a craiovai tábornokkal mi lett, akinek unokaöcsikéje forradalmat akart kirobbantani Margineanu hadnaggyal együtt?
– Nem tudom. E mai estén, úgy terveztem, recski történeteket idéznénk fel...
– Találkozunk megint Kéri Kálmán tábornokkal? Vagy Faludy Györggyel?
– Kiderül majd. Egyelőre csak lássuk, kommentár nélkül, hogyan emlékszik vissza egy pribék, egy verőlegény, egy börtönőr, egy ávéhás csirkefogó arra, ami harminc éve történt, hogyan emlékszik vissza, hogyan gondolkodik és hogyan beszél... Tanulságos, és még fordulatos is.

Gúzs

Böszörményi Géza Recsk című dokumentumkötetéből, amely recski rabtársakkal és néhány egykori fogvatartóval készített interjúkból áll.

„VARGA JÁNOS (volt ávéhás)
– Visszaélések?
– Mit nevezünk visszaélésnek?
– Például, hogy ütötték a rabokat...
– Nem ütöttük a rabokat. Nem. Szigorúan tiltva volt. Szigorúan tiltva volt – nem ütöttük.
– Éheztették a rabokat.
– Nem éheztettük, nem éheztettük, egyetlen egy dologban éheztettük őket, hogy dolgozni kell, hogy dolgozni kell. Most mindegy az, hogy mit csinál, mindegy az, hogy fát vág, fát fűrészel, vagy a követ töri. Mindegy az, de mozogjon, dolgozzon. Tudniillik hát a kicsi kezei némelyiknek egy kicsit tönkrementek, orvosoknak, professzoroknak, egyéb dolgoknak, úgyhogy... na, hadd ne mondjak mást... De az, hogy mi ütjük... – Hát mit üssek én egy emberen? – Elég baja van annak...

FÓRIÁN ISTVÁN (volt táborparancsnok)
– Azt hallottam, hogy Csete József alatt jött szokásba az úgynevezett gúzsbakötés. Mit tud maga erről?
– Erre egyértelműleg nemet mondok, mert nem volt ilyen.
– Nem volt gúzsbakötés?
– Nem volt. Erre parancs nem volt, ilyen nem volt. Lehet, hogy másutt volt, de nálunk nem.

DR. BENKŐ ZOLTÁN (volt recski rab)
– A gúzsbakötést 1951 nyarán vezették be a recski táborban. Lényege az volt, hogy az embernek a kezét csuklóban és bokában összekötik.
– Meg tudnád mutatni?
– Hát hogyne. Én óriási szakember vagyok ebben: Recsken összesen 111 órát ültem gúzsban."

Azonban a parancsnok továbbra sem emlékszik a gúzsbakötésre:

„FÓRIÁN ISTVÁN
– Nem volt gúzsbakötés, ilyenről én nem tudok, és nem láttam. A gúzst tudom, hogy micsoda, mert gyerekkoromban a teheneket kötöttük gúzsba, de embert gúzsbakötni, nem is tudom, hogy köll, vagy milyen az..."

A hajdani fogdmeg úgy emlékszik: mindenért a rabok voltak hibásak.

„VERECZKI JÁNOS (volt ávéhás)
– Az ilyen büntetéseket, fogdát, kosztelvonást nem a parancsnokság hozta, nem tőlük indult ki... hanem ők, a rabok, maguktól javasolták.
– Én ezt nehezen hiszem el, hogy az internáltak maguk javasolták volna társaiknak a fogdát.
– De ez pedig így volt. Ez így volt. [...]
– Arról se tudott, hogy az internáltakat gúzsba kötötték?
– De arról tudtam. [...]
– Mennyi ideig lehetett valakit gúzsba kötni?
– Öt-hat perc.
– Én viszont úgy hallottam, hogy két óráig.
– Nem. Nem tudok róla. Ezt nem tudom.

KISS DÁNIEL (volt recski rab)
– Én a négyes számú barakkban laktam, ahol körülbelül 150-en voltunk együtt, egy úgynevezett munkabrigád. Szomszédom Ónodi Mihály volt, aki a szegedi tanyavilágból került hozzánk, egy középkorú parasztember. Szűkszavú, nagyon jellemes, aki mindent eltűrt szó nélkül, és az egyik őszi reggelen hiába szóltam hozzá, nem válaszolt. Éhen halt.
A másik szomszédom Csík Mátyás volt, akihez ennyit szóltam: »Úgy látszik, innen soha nem fogunk elkerülni« – mert annyira elkeserített Ónodi halála. Csík Mátyás engem beárult a parancsnokságnál, és ennek következtében kétheti éjszakai fogdát kaptam, minden éjszaka kétórás gúzsbakötéssel. És a hetedik éjszakán, 1951. október 21-én a fogdán a dobkályhához kerültem, ahol egy általunk Viplának nevezett ávós tizedes a kályhához fordított. A kályhát megrakta, és két órán keresztül – annak ellenére, hogy figyelmeztettem, kértem, a társaim figyelmeztették, mert érezték, hogy pörkölődik a kezem – de nem vett el a kályhától, hanem elégette a kezemet. Két óra után levették a szíjakat a csuklóimról. A kezem akkorára feldagadt, mint egy bokszkesztyű, de akkor ki kellett mennem, hogy a vérkeringésem egy kicsit rendbe jöjjön, bukfencezni a szabad ég alá.
Akkor jelentkeztem a kórházba, és a saját bajtársam, akit Ács Zoltánnak hívtak, aki orvos volt, és a kórházat vezette, nem vett fel a kórházba, mert azt mondta, hogy fogdásokat nem vehet fel. Így a barakkba kerültem, és estére már körülbelül 40 fokos lázam volt. Akkor a táborparancsnok utasítására felvett a kórházba, és akkor a kezeimet csak úgy tudtam használni, hogy felkötötték mind a kettőt. Későbbiekben erre nem volt kezelés, hanem várni kellett, amíg a kezem elrohad. A Batthyány téri rabkórházban találkoztam először Gáti Béla nevű ávós sebésszel, őrnagyi rangban volt, aki megdöbbenten hallgatta, hogy mi történt velem, és közölte, hogy nem tudja megmenteni a kézközépcsontokat, mert teljesen el vannak rohadva. Így azt javasolta, hogy levágja az ujjaimat, természetesen a kézközépcsontokat is kifejti, és miután az egész kézfejem el van égve, a hüvelykujjam felől áthúzza a bőrt. Úgyhogy most aránylag rendben van.
– És mivel biztattak téged?
– Miután a Gáti a kezemet levágta, ami egy borzasztó lelki érzés, már úgy értem, hogy egy döbbenetes érzés, és a kezemet a vödörbe dobta, akkor azt mondta, hogy maga sem fog többé zongorázni.

VÁRKONYI IMRE
– Azt nem mondom, hogy nem volt visszaélés, mondjuk, én gúzsbakötést nem láttam, de hogy volt, azt el kell ismerni.

VARGA JÁNOS
– Nem volt. Nem volt. Nem volt. Ez rágalom, mert nem volt. Mert nem volt. Az, hogy büntetés volt minden fogolytáborban (ahol foglyok vannak, ott mindenhol van büntetés), ami azt jelenti, hogy magánzárka, tehát úgynevezett fogda, az volt, különböző kedvezményeknek az elvonása volt, de más semmi.
– Egy gúzsbakötés alkalmával Kiss Dánielt hozzálökték a forró kályhához, és leégett a keze. Erről mi a véleménye?
– Nem tudok róla... Nem tudok róla...

VARGA JÁNOS (valamivel később)
– Maga nem hallott a gúzsbakötésről?
– Dehogynem.
– Hát akkor meséljen róla.
– Miért? Hát az is egy büntetés... az is egy büntetési eszköze neki, az, hogy a fegyelmezésnek az eszköze neki a gúzsbakötés is. Nem? Hát világos. Ha már nem megy a rábeszélés, ha már nem megy a magánzárka, akkor világos, hogy elő kell venni a testi fenyítést. És máma is ezt csinálják és holnap is és holnapután is ezt fogják csinálni. Mert ha valakinek nem lehet megmagyarázni szépszerével azt, hogy na mi a helyzet, vedd tudomásul, márpedig ez van, ezt kell csinálnod, akkor valahogy másképp köll rábírni, nem? És én ezt a büntetés-végrehajtásban, a büntetés-végrehajtásnak az izéjében én nagyon is izének tartom azt, hogy igen is, ha nem megy másként, akkor a testi fenyítést kell elővenni. Főleg a zárt rendszeren belül, mert ha valaki a zárt rendszeren belül még mindig azt gondolja, hogy még ő valamit tud csinálni, akkor világos dolog az, hogy a testi fenyítést kell alkalmazni. Magyarul mondva: gúzsba kötni vagy megbilincselni, vagy gumiszobába tenni, vagy mit tudom én... Lehet válogatni. Abban az időben mi csak ezt ismertük. Az, hogy gúzsba kötöttük a faszikámat, aki nem úgy csinálta, ahogy elő van írva a nagykönyvben. Mert volt egy nagykönyv, amiben meg volt szabva, magának a rabtartásnak, magának a viselkedésnek és mindennek a formája. Ha ezt valaki nem csinálta meg, világos dolog, hogy különböző fenyítési eszközökhöz kellett nyúlni. Nem tagadom egy pillanatig sem. Egy pillanatig sem tagadom, és az buta ember, aki ezt tagadja."*43

– Recsk maga volt a pokol, miközben maga volt a stupiditás.
– Bárhonnan közelítünk. Felolvasom, amit Egri György újságíró mesél el ugyanebben a könyvben egy meteorológusról:

„Egyébként a tábor egyik legérdekesebb figurája szintén egy jelentős tudós, Tóth bácsi, a meteorológus volt, aki közvetlen cucc-szomszédom, a mellettem levő fél szalmazsákon aludt, és a második nap az ideérkezésünk után azt mondta nekem: »Kedves Gyurka barátom, soha életemben ilyen boldog nem voltam, tudod te, hogy egész Magyarországon a Mátra hegységnek vannak a legkülönlegesebb meteorológiai viszonyai?« Ezt a Tóth bácsit különben azért tartóztatták le, mert egy meteorológiai jelentésben azt mondotta, hogy északkelet felől súlyos viharfelhők közelednek hazánk felé. Arról fogalma sem volt, itt tudta meg az illetékes szakembertől, hogy azon a napon, mikor ő ezt a jelentést kiadta, egy szovjet páncélos hadosztály érkezett be vonattal Magyarország területére."*44

– És Pityu irányította őket.
– Vajon ez a Tóth bácsi nem volt rokona a bajai kocsmárosnak?
– Nem minden ártatlanul meghurcolt rokona más, azonos nevű ártatlanul elítélteknek. De apropó ártatlanok: Sárközi Mátyás mesél Bien doktorról, aki a pesti német gimnázium...
– Egészen pontosan: a budapesti Birodalmi Német Gimnázium...
– ...orvosa volt, a zsidótörvények idején elbocsátották, de valahogy átvészelte azokat az éveket. „De alighogy felszabadult az ország – folytatódik a történet – beállítottak hozzá az oroszok: ő volt-e a német gimnázium orvosa. – Hogyne. 1940-ig, amikor menesztettek, mint zsidót." A válasz nem hatotta meg az orosz katonákat. Bien doktort fiával együtt elvitték Szibériába. A fiú még hazatért, az apa ott pusztult valamelyik lágerben.
– Na és a nagyváradi Nussbaum László doktor, a pilisvörösvári bányaorvos? Rózsás János Gulag lexikonában is önálló szócikk. 1944-ben deportálták, de túlélte a haláltáborokat. 1945 őszén, útban hazafelé, az egyik állomáson a másik sínpárra egy magyar hadifogoly-szállítmány szerelvényét tolták be. Egy fogoly rosszul lett, a szovjet tisztek orvost kerestek. Nussbaum doktor jelentkezett, ellátta a beteget, de a szovjetek nem engedték vissza a saját vonatára. Lágerből lágerbe került. „1948-ban [Szibériában] aztán az állambiztonsági szervek letartóztatták, mert észbe kaptak: ez az ember voltaképpen nyugatról utazott haza, nem lehet más, mint imperialista kém! A katonai törvényszék 25 évi javító-nevelő munkatáborra ítélte az 58. § 6. pontja alapján, kémtevékenység vádjával."45
– És mennyit húzott le ebből?
– Keveset, még az egyharmadát sem. 1955 őszén már átadták a magyar hatóságoknak. Igaz, azok sem sokat vacakoltak a tényállás felderítésével. 1956-ban aztán szabadlábra került a jászberényi börtönből. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága később rehabilitálta.
– Gondolom, ez igen jól eshetett neki. Nem ő volt az, aki, mikor Szibériában arról faggatták, hogy került oda, fatalisztikus humorral csak annyit felelt: Auschwitzből jövet rossz vonatra szálltam át.
– De még van egy érthetetlen dolog: hogy tudták letartóztatni ott a szibériai lágerben, ha már egyszer le volt tartóztatva?
– Addig mint ártatlan volt letartóztatva, utána mint kém.
– Visszatérve a recskiekhez: amíg ismerőseink ott raboskodtak, esetleg Szibériában számlálták a 25 évből még hátramaradt tíz-tizenöt esztendőket, Pesten sem volt eseménytelen az élet. Faludy György így idézi fel, hogy Recskről szabadulva hogyan számolt be neki a kedvese a közben történtekről:

Mélyaltatásban

„[ZSUZSA:]
– ...Királyhegyi Palit pedig kitelepítették.
– Mi? Szegény újságírót is kitelepítenek?
– Összetévesztették Királyhegyi Pál gróffal. Az ÁVH határozatai ellen nem volt fellebbezés.
– Hogy bírta?
– Jól. Csak az elején írt nekem: küldjek altatót, mert nem bírja a hajnali lármát, a kakaskukorékolást, a kondás kürtjét, a disznóröfögést és a többi lármát a csepp faluban. Akkoriban húst, kenyeret, vajat szinte lehetetlen volt kapni, de altató dögivel került elő a gyógyszertárakból. Több évre szóló, roppant csomagot küldtem neki.
– És aztán?
– Négy hét múlva újra írt: küldjek neki megint. Megkérdeztem, mit csinál vele? »A falunak egyetlen kútja van«, felelte. Gondosan kiszámítja a szükséges mennyiséget és bedobja. Öreg és fiatal, kondás és pásztor, disznó és kakas: mind délig alszik.
– Mikor tudtad meg, hogy Recskre kerültem?
– Valamivel a kitelepítés után, amikor apámat elvitték Tokajra.
– Miért vitték el?
– Mint gyárigazgatót. De Tokajon, 62 éves korában, beleszeretett a cukrász nagyon szép, 18 éves lányába...
– Szegény öreg.
– Dehogy szegény. A lány imádta és meg akart szökni vele. Ezért telepítették át Jászkarajenőre."*46

De az öregnek nemcsak a fiatal lányok miatt főtt a feje.

Aranykincs a körfolyosón

„Zsuzsa legyintett:
– A szokványos. Nők és az aranyrudak.
– Miféle aranyrudak?
– Nem mondtam el? Neked elmondhatom. Apám, amilyen ostoba, ért bizonyos dolgokhoz. 1937-ben rájött, hogy világháború következik és a nácik meg a magyarok elvesztik. Egy összeggel nyugdíjaztatta magát gyárigazgatói állásából, eladta csúszdáját, szőlejét, minden birtokát. Angol fontot akart vásárolni, de rájött, hogy hamisítják. Ezért 25 aranyrudat vásárolt, meg egy négyszobás öröklakást a Wahrmann utcában.
– Amit én is ismertem. Feljelentették és elvették az aranyrudakat?
– Nem vették el. Egy fiatal szobafestőt fogadott, aki befalazta a rudakat és kifestette a lakást. A szobafestőnek és feleségének vízumot szerzett Argentínába, és ellátta pénzzel. Apám egyik unokafivére nagykereskedő Buenos Airesben, ehhez küldte őket. Minden karácsonykor üdvözlőlapot kapunk tőlük.
– Akkor mi a baj?
– Hát nem látod? Közel két éve ott ültünk vacsora után, anyám, apám meg én. Este kilenckor jön a postás a kitelepítési végzéssel. Szegő Jenő gyárigazgató és tőkés, valamint felesége aznap éjfélig elhagyja lakásukat és az értük jövő autóbuszon elutaznak új lakhelyükre, Tokajba. Ott ültünk kétségbeesetten, miközben a postás megszokott borravalóját várta. Anyámat sikerült a rákkórházban elhelyezni, de apámat elvitték Tokajba, onnét Jászkarajenőre.
– És az arany a falban maradt?
– Nem. Apámat hat héttel ezelőtt visszaengedték Budapestre. Felment öröklakásunk új tulajdonosához, doktor Egyed főorvoshoz és rögtön rájött, hogy igaz emberrel van dolga. Elmondta, hogy lakása falába kincset rejtett, mire a főorvos és családja egy délutánra magára hagyta a lakásban apámat. Kiszedte a rudakat.
– Vagyis minden megvan?
– Megvan, de most ez a baj. Az aranyat évekkel ezelőtt oda kellett volna adni az államnak. Akinek ennyi aranyrúdja van, életfogytiglant kap vagy felakasztják. Eladni nem lehet, mert senki sem meri megvenni. Apám házkutatástól fél. Ezért az aranyrudakat a szemétládában tartja.
– Hol?
– A szemétládában, a gangon, harmadik emeleti, parányi lakásának konyhája előtt. Persze hulladékkal és szeméttel letakarva. A Kresz Géza utcában a házmester este öt óra táján indul lefelé az ötödik emeletről, hogy a szemetet összeszedje. Apám már régen ott ül az ablakban. Ha a házmester eléri a negyedik emeletet, apám beviszi a konyhába a ládát, kiszedi a rudakat, és a ládát a szeméttel kiteszi megint. Ha a házmester elment, beteszi a ládába a rudakat. Már néhányszor végignéztem ezt a műveletét és közben dúdoltam is neki.
– Mit?
– Azt, hogy »a tőkéseké a haszon«.
Nevettünk mindketten, mint a gonoszak."*47

Akik már el is felejtették Faludyt

„BÁLINT JÁNOS (volt ÁVH-s)
– Emlékszik Faludy György költőre? Hallott róla?
– Faluvégi?
– Faludy György költőre emlékszik?
– Nem. Déry János... azt hiszem, Déry János volt, akire emlékszem. Ha János volt... Tibor? Nem tudnám megmondani.
– Déry Tibor az író, de ő nem volt itt.
– Ilyen vöröses haja volt ennek?
– Déry Tibor nem volt Recsken.
– Déri.
– Az nem volt itt.
– Akkor János volt!... Most Tibor, vagy János?
– Déry Tibor az egy író, és nem volt...
– Más Déry is lehet, nem? Vagy itt volt Lencsés Ferenc.
– A szakács?
– Úgy van! Ő volt a szakács, azt hiszem Ferenc, ugye? Akkor: Bagaros Pál.
– Ő ki volt?
– Szinházista volt. Akkor Budinszky... Nándor?
– Ő ki volt?
– Ki? Hát például ő a fehérneműket vasalgatta, meg egyebeket."*48

– Recsknél tartva lehetetlen nem beszélnünk az egyik legbámulatosabb sorsú emberről, Michnay Gyuláról. Nagynénje, Ida néni: Clemenceau menye. Apja a magyar kiugrást szervező katonatisztek köréhez tartozott, Lakatos Géza miniszterelnöknek és a számunkra Londonból ismerős Dálnoki Veress Lajos tábornoknak a jó barátja. De ez csak a családi háttér, Michnay nevét más okból nem fogjuk elfelejteni.
– Ő volt az egyetlen, akinek sikerült megszöknie a recski kényszermunkatáborból, sőt utána ki az országból is, át Ausztriába. Elképesztő hidegvérrel, leleményességgel, merészséggel. És nem a hollywoodi filmvásznon, hanem a kelet-európai valóságban. Fejben kivitte több száz recski rab nevét, ezt a névsort közzétették a nyugati rádiók, és Rákosiék kénytelenek voltak bezárni a munkatábort.
– A szökés története megható szerénységgel van megírva...
– Van megírva...
– Michnay Mint Mohamed koporsója című könyvében.
– De azt most nem tudjuk felolvasni.
– Mindenestől nem, főleg hogy kívülről tudjuk, de néhány bekezdést azért igen, például Michnay háborús élményeiből, amikor ott a munkaszolgálatosokkal...

„Egy Jakab nevezetű, árpádsávos tartalékos főhadnagy vezetésével körülfogva minket, agyonlövéssel fenyegetőztek. Örökölt hidegvérem mentette meg a helyzetet. Mindegyikünk civilben volt, és én odavágódtam a főhadnagy elé, szólva, hogy négyszemközti jelentenivalóm van. A szemmel láthatóan tökéletes katonára valló fellépésem meglepte a főhadnagyot, és félrelépett velem.
– Hivatásos tiszt vagyok, különleges megbízatással – mondtam – kérem, hozzon össze egy hivatásos tiszttel!
Annyi eszem volt, hogy nem mutattam Veress Lajos nyílt parancsát. Jóllehet, nem hitt nekem, de levitt a hídhoz. S mit ad Isten! Kisvárda felől két „Ansaldo" páncélos totyog, és ki hajol ki a toronyból: H. Pali, soproni évfolyamtársam.
– Heccsen-Pecs! – kiáltottam rá.
– Mi az MICHI, hogy kerülsz ide?
– Van nálad valami kézifegyver?
Pali ledobott egy géppisztolyt.
– Szevasz! – mondta, és töfögött tovább.
– Na látja, főhadnagy úr! – szóltam kezemben a géppisztollyal. Nem hagytam ott a 20 munkaszolgálatost, hanem a főhadnagy embereivel együtt visszavonultunk [...] Később módomban állt H. Palinak viszontszolgálatot tennem, amikor egy népbírósági tárgyaláson egy orosz falu felgyújtásával vádolták."*49

– Az meg Mrożek tollára méltó eset, amikor Michnaynak már sikerült megszöknie Recskről, és felforgatták az egész országot, hogy nyomára bukkanjanak, akkor ilyesmik estek meg a nagy hatósági túlbuzgalomban:

Fekete lyuk a Ferencvárosban

„Egyik ismerősöm lakását megszállta az ÁVO, arra gondolva, hogy netán arra tévedek. Napokon keresztül senki sem hagyhatta el a lakást, aki belépett.
A véletlen úgy hozta, hogy valami régi adóhátralék miatt a kerületi elöljáróságról kijött hozzájuk a végrehajtó. Ő sem távozhatott. Miután nem ment be dolgozni, a hivatal kiküldött egy másikat, nézzen utána, mi történhetett az elsővel. Ezt is ott tartották. A hivatal mindezek után bűntettre gyanakodott, értesítették a bűnügyi rendőrnyomozó szerveket, akik két rendőrnyomozót irányítottak oda. A lakás ezeket is elnyelte. Most már biztosnak látszott a tömeggyilkosság gyanúja, és a főkapitányságról egy teherautónyi rendőr közrefogta a házat és benyomultak a lakásba."*50

– Amin az egész IX. kerület még sokat mulatott azután.
– Itt szükséges, Sehere, elmondanunk, hogy ez a történet részlet egy hosszabb elbeszélésből. A szerző nem úgy artikulálta, mint önálló kompozíciót: kissé olyan, mintha egy festményből kimetszenénk egy részletet, amely mondjuk egy hajót ábrázol...
– Vagy Ikarosz lezuhanását.
– ...egy tengeröbölben: de a festmény témája nem ez, egyáltalán nem, s maga a hajó nagy valószínűséggel puszta kellék-elem, mellék-elem... na most kérdem én, szabad-e a kompozíció eme részletét kimetszeni... ez önmagában is aggályos... de kimetszeni és elhelyezni tengeri tájképek közé: megengedhető-e?
– Egyrészt: nem harcolhatunk másképpen a szemlélet ellen, mely mindent úgy komponál, hogy van eleje, közepe és vége, van feszültség, van konfliktus és van tanulság. Minden valahonnan eljut valahova. Ez hatékony elv a történetalakítás kezdeteikor, de egykaptafás narrációt eredményez, előzetes formába önti az elvárásainkat.
– Nem ugyanaz meccset nézni és meccs közben megélni a gólt, vagy kiollózni őket, és egy gólösszefoglalóban, egybemazsolázva, ömlesztve kapni. De ne búsulj, ezekről a dilemmákról írok a bevezetőben.
– Ki búsul? Hacsak nem Hacsek. Hacsek és Sajó. Búsuljon a ló. Di-dá-dú, volt egyszer egy százlábú...
– Megkeresnéd, amit Michnay az anyjáról ír?

„1944 tavaszán Ponyvád pusztán, a Teleki-kastélyba ejtőernyővel titkon érkezett szövetséges megbízottak tartózkodtak, akiknek el kellett jutniuk a kormányzóhoz."*51

– Te, ezek nem a Joél Palgiék voltak, a Szenes Hannáék?
– Nem, bár lehettek volna. Folytatom.

„Anyám, mint orvos, sürgős betegszállításra kért egy mentőautót, s így jutottak el a küldöttek Budapestre. A Gestapo tudomást szerzett erről, és elrendelték anyám letartóztatását. A főbíró, aki apám barátja volt, ezt megüzente anyámnak: Nagyságos Asszonyom, meneküljön, a németek úton vannak!
Anyám perceken belül döntött. Pár búcsúsort írt, s apám vadászfegyverével 1944. június 24-én agyonlőtte magát."*52

– Stilárisan nem minden hibátlan, amit leír, de egyetlen gyöngyszemet hadd idézzek. A családjáról van szó. Fokozódik a náci őrület, a család egy része Hitler-barát (sőt, az egyik nagynéninek, persze nem Idának, legjobb barátnője Incsi néni, vagyis Géresiné Ujfalussy Ilona, Szálasi egyik titkárnője, nyakában óriási gyémánt nyilaskereszttel. A mutatós Incsi néni az összeomlás után sem marad magára: nemsokára egy orosz orvos ezredes feleség lesz). Mások a családból, az apa is, Hitler-ellenesek. „Meg kell jegyeznem, hogy a rokoni kapcsolatokat mindez nem érintette, csupán zavarta. A családi tanács összeült, köztük több tábornok és magas rangú politikus, és többen azt javasolták, apám váljon el anyámtól." Mivelhogy az anya egyik fölmenője zsidó volt.
„Mikor a német nagyanyám meghallotta, miről is van szó, felállt, és azt mondta apámnak: »Gyulácskám, ha ezt megteszi, akkor ennek a háznak a küszöbét többé nem lépheti át.« Ezzel a téma egyszer és mindenkorra el volt intézve..."
– Ez a mondat a Gyulácskámmal a legkifinomultabb francia vagy angol írók tollára méltó gyöngyszem. Azokban a regényekben beszélnek így az anyák a fiaikkal.
– Ha már francia író. Marcel Proustot egyszer, amikor egy tavasszal éppen parafával bélelt szobájában szenvedett virágpor-allergiájától, felkereste egy barátja. Proust inasa bejelentette a vendéget, majd a következő szavakkal tért vissza: Az író úr most nem tudja fogadni, de biztosítja arról, hogy nem szűnik meg folyamatosan Önre gondolni.
– Mi pedig mit szánjunk a szovjet világ fejfájára, Gulágostól, Recskestől, ügynököstől, lótetűstől és egyáltalán?
– Tudod-e, Sehe, mi lesz az utolsó híradás a Szovjetunióval kapcsolatban?
– Hogy mi lesz? Nem tudom. Csak te ismered a jövőt.
– Egy 1960-ban fellőtt szovjet űrhajó, amelyet nem sikerült visszahozni a Földre, s amelynek pilótái úgy fagytak meg az űr hidegétől, hogy közben elátkozták a kontárokat, a pártdirektívákat haptákban hallgató tudósokat és hajbókoló mérnököket s az egész dicsőséges birodalmat, amely kivagyiságból felküldte őket megfagyni a csillagok közé... Testük még sokáig utazott a világegyetemben, mígnem húszezer év elteltével egy expedíció rájuk nem talált. Hosszasan vitáztak azon, hogy mit jelenthet a CCCP-felirat meg a sarló és kalapács a rakéta páncéljára festve. Ez volt az utolsó eset az univerzumban, hogy valaki a sarló és kalapáccsal foglalkozott.*53

Tizedik este

Örkény István és az a bizonyos sztálinvárosi anekdota

„A Magyar Nemzetben:

Ez még az ötvenes évek elején történt, »ab urbe condita« – a város alapítása után egy-két évvel. A hatalmas iramú építkezés sok zavaros, ellenséges, „trónfosztott" elemet is felszívott még akkor. Lejött egyszer Pestről látogatóba egy ismert tudós vagy művész – de író is lehetett, ki tudja ma már, s a Vasmű egyik tisztviselője kísérte. A betanult szöveget mondta neki, sablonos frázisokat, filiszteri lojalitással meg is tetézte: »A magyar nép hatalmas ipari fellegvára lesz itt, acélba öntve a szocializmus...« Egyszer csak elhallgatott, ismét eszébe jutott a vendég neve, kutatott az emlékezetében. (Nevezzük a vendéget Szabónak.) Szabó... Szabó... csak nem a Szabó textil-nagykereskedő úr fia tetszik lenni?... De igen, mondja a vendég. Erre kaján bizalmassággal a füléhez hajolt, és belesúgta: »Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó...«

Az író helyreigazításában:

Mihályfi Ernőnek, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének

Kedves Barátom!
Nb. lapod pénteki számában egy velem kapcsolatos anekdotát elevenít föl a cikkíró. Nagy öröm ily kiválóan szerkesztett lap hasábjain megidéztetni, de még nagyobb lenne az örömöm, ha az idézet pontos lenne. Engedd meg, hogy ennek érdekében nb. lapodban az alábbi helyreigazítás közzétételét kérjem:
Ad 1. Nevem nem Szabó, hanem Örkény.
Ad 2. Néhai atyám nem textiles volt, hanem patikus.
Ad 3. Az illető nem nyavalyát mondott, hanem lófaszt. Pontosan ezt mondta: »Lófasz lesz itt, nem acél!« (Kiemelés tőlem, Ö. I.)
A szíves közlésért előre is köszönetet mond, és barátsággal ölel
híved
Örkény István
Kelt Budapesten, 1960. jún. 11-én

És saját szavaival:
Velem történt meg egy híressé vált, mert kortörténeti anekdota. És épp Sztálinvárosban.
– Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz a nagyolvasztó. – Itt, író elvtárs, ahol most vagyunk. – De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz ebből kohó? – Író elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus huszadikán lesz csapolás. – Az ide két hónap, mérnök elvtárs, és még egy kapavágás sem történt. – Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat? – Igen. – A gyógyszerész fia? – Igen. – A Csillag patika tulajdonosáé? – Igen. – A méltóságos úré? – Igen. – Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél."*54

– Ami azt illeti, ez utóbbit mint álmot sikerült megvalósítani.
– Az nem vitás. Egyébként nekem is van egy kedvenc Örkényem. Az a címe: Sport.

Sport

„Amikor lenéztem a tribünről, megigézett a látvány. Nemcsak a sűrű embersokaság, a kivilágított pálya, a színes mezben öltöztetett hajtók, hanem sokkal inkább a lázas izgalom, mely összefogta az összes jelenlévőket, s még engem is, aki először voltam itt, megcsapott meleg leheletével.
Kölcsönkaptam egy látcsövet, végignéztem a salakpályán.
– Ütik is őket? – kérdeztem, hirtelen megborzongva.
– Te humanista! – mosolygott a barátom.
A küzdőszellemről kezdett magyarázni, mely itt egyformán elragad mindenkit, ahogy például egy rakétának minden legkisebb darabja részese a lendületnek, pedig valójában csak a hajtómű termel energiát. Az ostor nem arra szolgál, hogy fájdalmat okozzon. Inkább csak kontaktust létesít két élőlény között, akik ugyanannak a rohanásnak a megszállottjai; tehát nem »ütésre«, csak »jelzésre« való, annak közlésére például, hogy befordultak a célegyenesbe, hogy jobbról vagy balról felnyomul valaki és így tovább.
– Mással, mint ütéssel, nem lehet üzenni? – kérdeztem.
– El kell fogadni a játékszabályokat – mondta a barátom.

Egy kis ablakhoz vezetett, ahol fogadásokat lehet kötni. Elmondta, hogy a következő futamnak két nagy esélyese van; ő a hosszú nyakú Jónásra kötött fogadást.
– És melyik a másik?
– Frici bácsi.
– Mutasd meg.
Belenéztem a látcsőbe, és szemügyre vettem Frici bácsit, aki különben dr. Vezér Frigyes néven szerepelt a versenyújságban. Erősen lámpalázasnak látszott, ahogy feszes bricseszében, sáros félcipőjében emelgette a lábát a nedves salakon, miközben idegesen harapdálta a zablát. Az sem volt éppen bizalomgerjesztő látvány, ahogy szarukeretes pápaszemével hátra-hátranézegetett a hajtójára, bár nekem újonc létemre nem volt jogom ítéletet mondani.
A két esélyes azonban nem keltett bennem bizalmat. Egy kis látcsövezés után megfogadtam egy Honvéd utcai ügyvédet, akinek hallomásból ismertem a nevét. Amikor barátom meglátta kezemben a tikettet, csak mosolygott.
– Hát ez hogy jutott eszedbe?
– Egy ismerősöm válóperét vitte – magyaráztam. – Mi bajod vele?
– Ősszel operálták az orrsövényét – mondta a barátom. – Ha befut, hetvenszeres pénzt fizet, de eddig mindig gyengén szerepelt. Egy csomószor diszkvalifikálták, tisztátlan ügetés miatt.
– Ha csak az arcát nézem – jegyeztem meg –, elég értelmesnek látszik.
– Ez csak a látszat – legyintett a barátom. – De te vagy a szűz kéz. Lehet, hogy neked lesz igazad.
Már a start után látni lehetett, hogy aligha lesz énnekem igazam. A Honvéd utcai ügyvéd hamar leszakadt a mezőnyről, talán mert az aktatáskája akadályozta a mozgásban. Ő volt az egyetlen, aki aktatáskásan futott, ráadásul kalocsnit viselt, és időnként elővette kockás zsebkendőjét, és hosszan fújta az orrát. Talán csak meg volt fázva, vagy pedig az operáció nem sikerült tökéletesen. Persze a fő baj az volt, hogy hiányzott belőle a küzdőszellem.
Dr. Jónás Elek viszont, akire a barátom nagyobb összeget tett, majdnem végig vezetett. A futamot mégsem ő nyerte meg, hanem izgalmas hajrá után a hetvenéves Páciusz Vilmos doktor futott be elsőnek, akinek jól csengett a neve a jogi világban, könyve pedig – Az államjog fejlődése az aranybullától a pragmatica sanctióig – a professzorságot hozta meg szerzőjének.
Páciusz a fordulóban még bele volt gabalyodva a bolyba. Mikor azonban hajtó néhányszor ráhúzott a farára, az ősz jogtudós minden erejét összeszedve kiugrott a többi versenyző közül. Fél pályán elhagyta Bárdi doktort, a volt képviselőt, aztán utánaeredt utolsó vetélytársának. Hosszú, csontos lábával könnyen trappolt el a lelátó előtt, és közvetlenül a célszalag előtt faképnél hagyta Jónás doktort. Amikor levezették a pályáról, hajtója kivette a szájából a zablát, és egy üveg Bambit vett neki. Az ősz professzor, miközben a csalódott tömeg dühösen üvöltött, hálás horkantások közt egy hajtásra kiitta az üveget.
Az én kalocsnis ügyvédem viszont utolsó előttinek futott be a célba.
Lesétáltunk a büfébe.
Barátom rosszkedvűen fejtegette, hogy nem érdemes ma már ügetőre járni. Mindenki csal, a hajtók – mint most is – visszafogják a favoritokat. – Bár – tette hozzá – az operisták futama alkalmasint érdekesebb lesz.
– Hát ezek – néztem föl a versenyújságból. – A Teológiai Főiskola?
– Ők már csak megjátsszák a nagy lelkesültet – legyintett barátom. – A papságban nincs már szufla. Pedig egyszer egy diakónus még a zablát is átharapta, de legföljebb a zsűrit tévesztette meg... Csak az operistákban lobog a szent tűz, az igazi, sportszerű versenyszellem! Igaz ugyan, hogy el vannak hízva, de azért énekelve futnak, és Brunnenwasser II. Gertrud, a nagy Wagner-koloratúra, még a fordulóban is kivágja a felső cét... Hiába, a művészek nem hagyják magukat visszafogni!"*55

Drága jó csizma!

„A teremben csípősen terjengett a fertőtlenítő szaga. Ezt az orrfacsaró kölnit talán a sebészek pumpálják be egy gumicsövön, hogy a betegek állandóan érezzék, hová jutottak.
A riadalomnak ebben a gomolyfellegében nem lehet hadonászni, mocorogni. Aki ébren van, az legfennebb csak pislog. Így feküdnek egymás mellett a bepólyált, összecsavart betegek, ezek a gézből szabott óriási rongybabák. Óvatosan szuszogtak, és lelkesen örültek az életnek.
Ekkor megnyikordult az egyik ágy, egy borostás állú öregember kínosan felkönyökölt, és elordította magát:
– Jaj!
Ez lehetett volna diadalkiáltás is, vagy vakmerő életjel. A kórházban illik jajgatni. Így hozhatja az egyén a világ tudomására, hogy fájdalmai vannak, ami hozzátartozik az élő mindenséghez. De az öreg oldalt fordult, és ismét elüvöltötte magát:
– Jaj!
Erre a terem lakói mérgesebben pislogtak. Haragudtak az öregre gyengeségéért, szószátyárságáért. Úgy pislogtak rá, mint mi, ha valaki kétszer mutatkozik be egymás után, vagy egyfolytában azt mondja, hogy »jó estét«.

A jajgató azonban mintha félreértette volna a terem csendjét, az emberiség sűrű pislákolását. Szemmel láthatólag nem a fájdalma növekedett, hanem a keserűsége. Jajgatott, mint egy modern Megváltó, aki megváltás közben meggondolta magát, és csak azt akarja közölni a világgal, hogy kálváriajárása közepette nem kapja a betegpénzt.
Hangjában volt mégis valami földöntúli, a leláncolt görög félisten hangja zagyválódott össze egy közönséges beteg panaszával.
– Jaj! – üvöltött ismét. Aztán kiegészítette: – Jaj! Jaj, a csizmám!
Önfeledten rikkantott a meghökkent tanácstalanságba.
– Jaj, az én drága, gyönyörű pár csizmám!
A betegek sűrűn pislogtak. Kinek a gyomra, kinek a feje, kinek a veséje fájt. Az öreg volt az egyetlen, akit szemmel láthatólag fájó lábbelivel hozott be a mentő.
Egy sovány operált az epebetegek rosszindulatával halkan megkérdezte a jajgatót:
– És nagyon fáj a csizmája?
Az öreg, aki ordításai közepette rendszeresen félreértette a világot, hálásan tekintett a kérdezőre.
– Jaj – mondta boldogan –, úgy fáj, hogy ki se lehet mondani. A fejem, az is fáj, a mindenem, az is fáj. De az semmi a csizmámhoz képest!
Egyes betegek erre a kijelentésre igyekeztek arrafelé nézni, kíváncsian és irigykedve.
– Jaj – mondta a jajgató –, azt hiszem, az történt, hogy megoperálták a csizmámat. – És magyarázgatta: – Valószínűleg az orvos ment neki, késsel, de hogy miként, azt nem tudom, mert el voltam ájulva.
Ismét megremegett, túláradó fájdalommal.
– Jaj, az én gyönyörű pár csizmám, vajon most hol pihen?
Valaki suttogva megkérdezte:
– Tulajdonképpen miben szenvedett a maga csizmája?
A jajgató ebben a kérdésben is részvétet érzett, és meghatódott.
– Jaj, az úgy volt – magyarázta –, hogy este fölültem egy teherautóra, mentünk, mint rendesen, aztán valami a szemembe vakított, és itt ébredtem föl.
– És miből gondolja, hogy nincs többé csizmája?
– Abból sejtem – felelte a jajgató –, hogy a csizmám volt rajtam a legértékesebb. A kezem is fáj, de avval már úgysem tudok tisztességesen dolgozni, és a kezem, az meg is van. A fejem is hasad szét, nincs is valami nagy szükségem reá. És maguk is láthatják, hogy meghagyták a fejemet. Ezzel szemben nyomtalanul eltűnt a csizmám, az én drága szép csizmám!
– Nézze – szólt közbe egy újabb beteg –, ebben a kórházban mindenki mezítláb fekszik. Ilyen okkal mind üvölthetnénk, hogy elvitték a bakancsunkat. Minden egyéni holmit bent tartanak a raktárban.
– Jaj! – rikkantott az öreg.
– Vén hülye – nyögte valaki. – Nyugodjon bele, hogy megvan a csizmája.
Mire az öreg fájdalmasan tovább ordított:
– Akkor mutassák meg! Látni akarom a csizmámat!
Erre megmagyarázták a kórházi szokásokat.
– Csak akkor adják oda, amikor hazamegy – suttogta valaki szakszerűen.
– De mutassák meg!
– Itt nem mutogatnak csizmákat. Ez nem kirakóvásár.
Egy szelíd hang csöndesen megkérdezte:
– Miért nem hisz nekünk? A szenvedők nem szoktak hazudni!
A jajgató erre feljajdult.
– Mindig ilyen ájtatos beszédek között tűnt el a csizmám. Egyszer a végrehajtók vitték el avval, hogy ha csizmám van, éhínség lesz. Volt, amikor akna verte szét a szobával együtt, aztán úton voltam, éhínség lett, és két koma elvette. Megint szereztem csizmát, azt lehúzták rólam a börtönben, ahová azért kerültem, mert nem akartam csizma nélkül maradni. Aztán az újabb csizmám megégett, a következőt ellopták, az azután következőt önként ajándékba kellett adnom, nehogy elvegyék. Egész életemben dolgoztam a csizmáért, de igazából sohase volt, és most már nem is lesz, mert végül az orvosok táncolnak majd benne. Az én drága, szép pár csizmámban.
Mindenki hallgatott, a betegek zavartan pislogtak. De a jajgató tovább kesergett, ribilliózott.
– Miért van az, hogy a királyoknak, gyárosoknak két pár csizmájuk is van? Beszélnek rabokról meg moziszínészekről, akik hetenként vásárolhatnak egy új pár csizmát. És akkor én hiába követelem, hogy az én becsületes csizmámat mutassák meg egy percre, legalább addig hozzák ki a raktárból. Ha van raktár!
Az orvos egy pillanatra benézett, a jajgató meglátta, és kínnal feléje fordult.
– Jaj, doktor úr – kiáltotta –, biztosan maga akarja hordani az én szép csizmámat! A kedves doktor úr ellopta az én drága csizmámat!
Az orvos bólintott, kisietett. De bántotta a képtelen vád.
– Az öreg a kilencesben – mondta bosszúsan a főnökének – azt állítja, hogy elloptam a csizmáját.
A főorvos elgondolkozott.
– Nem baj – mondta halkan –, legalább hamarabb megbarátkozik majd a gondolattal, hogy le kell vágnunk a lábát."*56

Erdélyi utasok

„– Már megint utazik a család? Hol járnak most?
– Belgiumban.
Péterben is úrrá lesz a játék ösztöne:
– Belgiumban? Éppen azt tanuljuk most a földrajzban.
Mélán tekintek ki utasszemmel az ablakon:
– Valóban ez Belgium? Mennyi csatorna!
– Igen, a háztetőkön! – biggyeszti ajkát Péter. – Csatorna inkább Hollandiában van!
Ezt már nem hagytam annyiban:
– Uraságod, úgy látszik nem járt még erre. Mindjárt megállunk egy nagy állomáson, Brügge a neve, csupa csatorna az egész. Holt városnak is hívják, olyan csöndes a vízi utcáival.
– Édesapám járt benne? – kérdi egyszerre csillogó szemmel Péter. – Meséljen róla!
Egyszerre utasból tanár lettem:
– Csak utazgattam ezen a vidéken. Hallottam, hogy a legtöbb embernek vörös itt a haja. Flamandok lakják ezt a várost több mint ezer éve. Jómódú, kemény polgárok, akik valaha papostul, templomostul, egerestül áttértek a katolikus hitről a protestánsra. A templom előtt állt egy ősi fafeszület, melyre hagyományos tisztelettel néztek föl a hívek, bár keresztet nem vetettek többé. S amiért a rideg facipősök ezt elmulasztották, éktelenül megharagudtak rájuk a szomszédos, fekete hajú és katolikus belgák. Nosza, bejöttek Brüggébe és megpirongatták a flamandokat, Brügge városából Bruges-t csináltak, elrendelték az ő vallásukat, a hivatalokban csak franciául beszéltek, és kijelentették, hogy a flamandok ezután csak ideig-óráig megtűrt emberek, míg mindenki francia lesz...
Palika elfelejtette, hogy úton vagyunk, és mozdonyvezetés helyett mellém ült. Péter nógatott: »És aztán?«
– Aztán semmi. A flamandok békés nép, elmentek szépen haza, középkori házaikba, és dolgoztak. Szőttek, fontak és hajókáztak a csatornákon, tengeren, és megnyugodtak abban a hitben, hogy Isten, ő akarta, hogy így legyen. Minden parancsot teljesítenek, és ha zúgolódtak is néha a nehéz rendeletek miatt, ellenállásra sohase gondoltak, hanem engedelmeskedtek. Meg is tanultak jól-rosszul franciául, sőt a nyugalom kedvéért el-eljárogattak még a hivatalosan visszaállított misékre is.
– Egyszer azonban megkutyálták magukat. A város új főbírója, Brabançon, egy torzonborz katona, akinek fényes-fekete haja volt – elrendelte, hogy holnaptól kezdve mindenki hollóhajat viseljen, különben így, meg úgy.
– Bezzeg megmakacsodtak erre a békés polgárok. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, elhatározták, hogy vörös hajukból pedig nem engednek, egy kurta szálat se feketítenek be, és másnap éppen olyan skarlát színekben pompáztak a piacon, mint az előtt.
A főbíró toporzékolt. A leggazdagabbakat megbüntette és befestette a hajukat – de hiába. Harmadnap kiment a templom elé hajvizsgálatra, mikor a híres feszület előtt egy kicsiny fiút pillantott meg. Lehetett akkora, mint Palika, valamivel nagyobb. Hólabdát szorongatott a kezében, és mosolyogva nézett majd a szeméig érő, rikítóveres fürtjei alól a morcos-fekete bácsira. A főbíró rákiáltott:
– Neked miért olyan a vörös a hajad, te kölök?
– Mert apámé is az.
– Hát apádé hogy mer még vörös lenni?
– Hogyne merne, mikor a nagyapámé is vörös volt.
– Tán még a dédapádé is, te tacskó?
– Az kopasz volt, kérem, de vörös parókát viselt.
– Vörös parókát? Talán az ördögnek?
– Nem, kérem, csak azért, hogy össze ne tévesszék a belgákkal!
– Tyüh, az ebugattát, képzelhetitek gyerekek, hogy dúlt-fúlt erre a főbíró bácsi. Kirendelte az összes belgákat a városból, és elmasírozott a tengerpartra, Seebrüggébe, a kikötővárosba, ahol csónakra szálltak valamennyien. Aztán kinyittatta a tengerparti zsilipeket, és ráeresztette a téli tengert a flamand síkságra. Megduzzadtak a csatornák, kilépett és dagadt a víz, már a feszület lábát nyaldosta, aztán ellepte a házak tetejét, nemsokára a tornyot is, végül ötven méternyi magasban megállt, és a szörnyű hidegben megfagyott a fölszíne. A flamandok egy helyben maradtak, csak nézték-nézték ezt az áradást, csodálkoztak is, mikor fejük fölött égbolt helyett jégbolt kéklett a magasságban.

– De édesapám – aggódott Pali –, nem fulladtak meg a flamandok?
– Dehogy fiacskám, nem isznak azok vizet, csak bort. Szót se szóltak ezek a vén, ravasz tengerészek, csak folytatták a munkájukat, ki-ki a maga mesterségét folytatta, folytatta. Persze, csak hétköznap, mert vasárnap vígan lubickoltak föl a jégburáig; a felnőttek, mint busafejű nagyhalak, ráleheltek alulról a jégkéregre, a fiatalok szeme még foszforeszkált a félhomályban. A gyermekek fordítva, fejjel lefelé csúszkáltak a jégazúron, sisonkáztak, és ha láttátok volna, milyen tarka élet indult a mély vízben! Hínár lepte el a kövezetet, polipok úszkáltak az emberek közé, napról napra új csudákkal s veszedelmekkel ismerkedett meg a közélet. Mulatságos volt, ahogy a nagyhalak bekapták a kicsiket. Egy-egy cápát ki kellett kerülni, újfajta tintahalakat megszokni. A cethalakért nagy volt a verseny e mozgó, bő zsírú bankárok spermacetijéből készült a kenőolaj, mellyel puhították a jégkérget...
– Hát a belgák, édesapám, ezalatt mit csináltak? – méltatlankodott Péter.
– Fönt a jégpáncél tetején várták, hogy megtörjenek a flamandok.
– Néztek lefelé a mélybe és bosszankodtak, hogy az északi tengerből itt vörös tenger lett, mert annyira virított odalent a flamandok vörös haja.
– Hiába – mondta úgy márciusban Barbançon főbíró első tanácsadója –, ezekről víz se mossa le hajuk ősi színét.
A főbíró mérgeskedett:
– Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó!
A tanácsos helyeselt:
– Nem is kár értük. Csak az bánt, kegyelmes főbíró uram, hogy lent felejtettük az átkozott, vörös hajú emberek közt a Donatello-féle fafeszületet. Ha még azt valahogy kihorgászhatnók, sorsára hagyhatnók aztán a sörényes flamandokat a szeplőikkel együtt.
A főbíró bólintott. Parancsára előállt a legügyesebb belga halász, aki lyukat vágott a jégen, és egy-kettőre fölszigonyozta a templom elől Flandria legszebb Krisztus-fáját. Ezernyi belga várta térdre hullva a remek faragott képet, s mikor a jégsírból fölszínre került a kereszt – csak fölordított rémületében Brabançon főbíró.
Mert a Megváltó flandriai faképe, melyet századokkal azelőtt olasz művész faragott feketére égetett hajjal, most halvány-vörös fürtökkel bukott napvilágra. A belga nép görnyedezett a csuda láttán, és a tavaszi nap abban a percben ragyogó melegen bújt elő az égen. A főbíró pedig lelkében szenvedett rianást. Olvadás és a víz lecsapolása után kihirdette Brabançon Brüggében, hogy ki-ki olyan színű hajat viseljen, amilyent akar."*57

– Feszületről jut eszembe...
– Biztosan Zádory Oszkár, akiről Kuncz Aladár ír, és valójában a Finta fiúk egyike volt, hát róluk is kellene egy...
– Persze hogy kellene, de nem a Zádory-feszület jutott eszembe a Fekete kolostorból, hanem a loretói, amelyikről Rákóczi ír a Vallomásaiban:

„Keveset időzvén az Adriai-tenger partján, néhány nap alatt Loretóba érkeztünk. Ott három napig maradtunk, s egész utamon csupán ezt az időt hittem jól sikerültnek, mert valóban áhítatra fordítottam, és kiengeszteltem bűnnel terhelt lelkiismeretemet. Jobban ismered nálam, Istenem, állapotomat és a kegyelem mértékét, melyre szentségeid gyakorlatában engem méltattál. Ugyanis éppen ezen a szent helyen és ama házban, ahol a jámbor hit szerint fiad megtestesülésének százszor szent misztériumát hírül adták, és emlékezetben tartják a kegyelmed által véghezvitt végtelen csodákat, nagy megrendülést éreztem. A jámborságnak, nem pedig a kíváncsiságnak ugyanezzel az indulatával utunkat ezután Sirolóba is irányítottam, ahol a hívők tiszteletére kiállítják kereszten függő fiad hatalmas, fából faragott képmását, és sok csodát tartanak számon."*58

– Igen, bár némi zavart okoz, hogy a fejdelem, mint az ki is derül a szövegből, valójában két szobrot látott. Egyiket Loretóban, ez a bronz Madonna a gyermekkel, a bazilika bejárata fölött, Girolamo Lombardo remekműve. Ez is csodás, a másik az izgalmasabb. Nem tudni, ki faragta és hol, bár a hol és mikor kérdésre a tudomány ma már könnyen válaszolni tudna. Vélhetőleg valamikor a nyolcadik században. Csodás hírre tett szert, aztán Nagy Károly elküldte ajándékba III. Leó pápának, ettől kezdve érte aztán tengeri vihar, földrengés, minden amit el tudsz képzelni. 1294-ben halászok találtak rá a tengerben...
– Ahá, már értem, hogy kapcsolódik Molter történetéhez...
– Azóta Sirolo városkának a nevezetessége, zarándokutak célpontja, csodatevő kegyhely...
– Kegyhely? Egy szobor?
– Ne akadj bele mindenbe. Szóval Rákóczi Loretóban hallott a sirolói Krisztus-királyról, átlovagolt oda, de mert Cirolónak jegyezte fel a nevét, sokáig senki nem értett semmit az egészből és Loretóban keresték azt, ami nem ott volt. Pedig a Marchéban általánosan ismert mondás eligazította volna azokat, akik odafigyelnek:

Chi va a Loreto e non va a Sirolo
vede la Madre e non il Figliuolo.
Aki Loretóba megy, nem pedig Sirolóba,
az Anyát látja, nem pedig a Fiát.

– De Rákóczi mindkettőt látta.

– Most térjünk vissza (nem Molière-re és nem Voltaire-re, a franciák mindig felkapták a fejüket, amikor bemutatkozott, hanem csak:) Molterre, aki sokkal nagyobb író volt, mint manapság gondolják. Én még személyesen is ismertem, de már nagyon a vége fele. Akkor már mintha nem is ebben a világban élt volna.
– Hiszen erről olvastam egy feljegyzést, a Hitel c. folyóirat egyik 1989-es számában. Hadd keressem elő azt a részt.
– Hagyjuk későbbre. A lényeg: Molter a vége fele már teljesen meghasonlott, elidegenedett a saját életétől, nem érezte a sajátjának, nem ismerte fel, hogy az az övé.
– Az öreg Kemény Zsigmondnak egyszer felolvastak egy fejezetet valamelyik régi regényéből, és azt állapította meg: „Ez olyan jó, hogy akár én is írhattam volna."
– Mondjuk: „ez az élet nagyon ismerős, akár az enyém is lehetett volna". De mégis, – a sláger szavával élve – engem ki visz haza? A saját életembe.
– Beszélgessünk az én kontinuitásáról?
– Vagy legalább az én énélményéről. Bemegy egy 95 körüli aggastyán a bordélyházba. Mit szeretne, bácsi? – Nőt – feleli reszketeg hangon. – Nőt? Túl van már azon maga, bácsi. – Túl vagyok? Igen? Akkor fizetek.
– Ide züllöttünk, Sahriár? Vicceket mesélünk egymásnak? Ezt azért nem gondoltam volna.
– Mert nem vagy kelet-európai, Sehehe. És ezért a kelet-európai misztika, humor és babonaság, s ezek elegye idegen tőled.
– Te meg nem tudod, mi történt Rákóczi szobájával Marosvásárhelyen 1944 szeptemberében.
– És te tudod?

Képes képtelenség

„1946 januárjában, amikor beléptem a marosvásárhelyi református kollégium igazgatói irodájába, elámulva láttam, hogy a hátsó falon függő, nagyméretű, bekeretezett arcképek – régi igazgatók – egyikének melléből, pontosan a szív tájékán, egy töltőtoll nagyságú, szögletes, érdes acéldarab áll ki; az aligazgató, miközben az újrairatkozási kérvényemért nyúlt, pillantásomat követve, megmagyarázta:
– Tavalyelőtt ősszel, aznap, amikor a város gazdát cserélt, egy gránát még itt is becsapódott, az épület előtt, a Gecse utcában. Ez a repeszszilánk az ablakon repült be, és a szegény öreg Trózner igazgató úr képébe fúródott; azóta is ott van, nem nyúltunk hozzá, ott is hagyjuk.
1944. szeptember végén, az egy gyönyörű nap volt, opálosan ragyogó kék ég, a várost már régen kiürítették, Frieszner tábornagy menekülő páncélos hadosztályai már több napja átdübörögtek a városon, a tordai csatateret tapintatosan elkerülve északi irányban; a kipufogó gázfelhők eloszlottak, a fosztogatók is elültek már, s a rájuk vadászó motoros csendőrjárőr is végleg eltűnt a Mezőségen keresztül, az orosz előőrsök már beóvatoskodtak a városba, amikor a Maroson túlról, a Bese-tető felől két belövés érkezett. Az egyik a plébánia épületének sarkát érte, az emeleten, a Rákóczi Ferenc szobájának nevezett kör alakú helyiséget verte szét, s lent a téren életét vesztette egy szegény taligás. A másik az említett Gecse utcai...
Az öreg Trózner fiával, Trózner József zeneszerzővel és tanárral úgy nyolc év múlva ismerkedtem meg, a Teleki Téka olvasótermében. Különleges figura volt, a háború előtt a Keleti Akadémián végzett Bécsben, évekig kutatott Firenzében az Uffiziban. Mivel Tolsztojt eredetiben akarta olvasni, megtanult oroszul is – és ez tette aztán be neki az ajtót. Amikor negyvenben bejöttek a magyarok, behívták katonának. Ő egy űrlapra, ahhoz a kérdéshez, hogy milyen nyelveken beszél, naivul beírta az oroszt is. Persze beosztották a kémelhárításhoz. Bár ott csak fordítói munkát végzett, elképzelhetjük, hogy mennyit kellett magyarázkodnia a háború után különböző hatóságoknak és szerveknek; – úgyhogy csendesen, zárkózottan élt; rengeteg szerzeményéből – nemcsak kamarazenét, de szimfóniákat, versenyműveket is komponált, sohasem adtak elő semmit. Magányára jellemző, hogy olykor délutánonként leült a zongorája mellé és saját magának Wolf-dalokat énekelt.
Egyszer meghívott magához, és zongorán eljátszotta egy szerzeményét. Kolokol, vagyis »Kisharang« volt a címe, amolyan »éj mélyből fölcsengő száncsengő« stílusú, turgenyeves hangulatú, erősen érzelmes és oroszos műdal, a La Campanellát is az ember eszébe juttatta. – Nos, hogy tetszett – kérdezte. – Nagyon szép, feleltem, csak nem valami modern. – Ezt, kérlek, mosolyodott el, részedről a legnagyobb elismerésnek tekintem. Sohasem akarok modern lenni...
A beszélgetés itt elakadt. Hogy továbblendítsem, félénken próbálkoztam:
– Ne haragudj, hogy ilyen szomorú ügyet hozok szóba, de édesapád mit szólt, amikor megtudta, hogy a mellképét repeszszilánk érte?
– Hogy mit szólt? Hogy mit szólt hozzá? Amikor meghallotta a robbanást, kiment a sarokig, a Teleki Téka mellé, s onnan figyelt a kollégium felé, hogy nem érte-e valami kár. És ott kinn mászkált Váradi bácsi, az iskolai szolga; amikor észrevette apámat, nagy lelkendezve hozzászaladt, hogy tessék elképzelni, igazgató úr, a gránátszilánk berepült az igazgatói iroda ablakán és pontosan beleállt a képen az igazgató úr szívébe, odaszegezte a képet a falhoz!
Apám szótlanul végighallgatta, aztán gyorsan hazajött, bement a szobájába, lefeküdt és azonnal meghalt. Vagyis nem szólt hozzá semmit, ezen kívül."*59

– Nohát, Seherém...
– Tudod-e, hogy mondják szuahéli nyelven a szabadságot?
– Nem én.
– A Seheréről jut eszembe. Uhuru.
– Te beszéled a szuahélit?
– Nem, csak emlékszem, hogy amikor Kenyában vagy Tanzániában átadták a Nagy Uhuru Vasutat, és az akkori elnök dr. Julius Nyerere volt, mekkora botrány tört ki, mert egy magyar hetilap azt a képaláírást hozta a címoldalán, hogy „Nyerere azt mondta: Uhuru!"
– De annak a nagy vöröses sziklának Ausztráliában, annak meg az a neve, hogy Uluru.
– Egyszóval, kedves Seherém és Uhurum, tudod mi jutott eszembe erről a Trózner Jóskás-históriáról?
– Fogadjunk, hogy egy Eötvös Károly-történet.
– De mennyire. Tünemények című kötetéből keresd elő a Telepátia címet viselő írást.
– A tartalomjegyzékben nincs ilyen.
– Akkor lapozd végig, benne kell lennie, a vége fele.
– Megvan, Telepáthia, 230. oldal.
– Na abban mit ír Széchenyiről?

Bolváryné, Széchenyi szerelme

„Élt Veszprémben valamikor egy rendkívül derék és nemes asszony, Vargha Mária volt a családi neve, Bolváry Józsefnek volt a felesége. Elmondhatom az esetet, mindenki meghalt már, akit érdekel. [...]
E nő cenki származású volt. Tüneményes, csodálatos szépség 1825 körül. Árva lány volt, Sopron városának főügyésze volt gyámja és gondnoka. Annak házánál növekedett, vagyona nem volt.
Gróf Széchenyi István, akkor még fiatal, nőtlen ember, lángoló szerelemre gyulladt iránta. Írt hozzá egy kis kötetnyi verset is német nyelven, gyönyörű kötésben megvoltak e versek kéziratban a nőnél, s én olvastam ezeket..."*60

– Nohát. Azt tudtam, hogy Széchenyi bátyja, aki Lajos névre hallgatott, írt verseket németül, nem is egyet Schubert is megzenésített közülük...
– És Bolyai János is írt németül verset egy Fanny Hény von Schönbruck nevű lányhoz...
– Tudom, Szőcs Géza egy drámájából...
– Azt te hol olvastad?
– Kéziratban. Különben Széchenyi Lajosnak volt fia, Imre gróf, Liszt Ferenc egyik legjobb barátja, akinek a sopronhorpácsi kastélyát Liszt annyira szerette... Rengeteg onnan keltezett levelét ismerjük, imádta a kastélyt. Tudtad?*61
– Egyszóval Vargha Mária...?

„E nő utóbb barátnéja lett Széchenyinek, s a legnagyobb magyar évekig lángolt érte. Le is festtette előkelő művésszel, s az arckép egész házasságáig ott volt mindig az íróasztalán a szemei előtt.
Széchenyi magas költészettel írja le »Világ« című művében, hogy Magyarország újraszületésének eszméje miként támadt vagy erősödött meg lelkében, midőn Hellász dicső, de szomorú romjai közt egy csodálatos szépségű görög leányt látott. Akik Széchenyinél azt a képet látták, azok a görög leány arcképének vélték azt..."*62

– Mert nem találkoztak még Vargha Máriával. És mit jelent az, hogy barátnéja?

„...Így beszélte el nekem gróf Waldstein János is, Széchenyinek egyik legbensőbb barátja.
Pedig ez az arckép annak a csodálatos szépségű cenki árva lánynak arcképe volt.
E nővel, már mint Bolvárynéval s mint hatvanéves nővel megismerkedtem..."*63

– Akkor Széchenyinek bizonyára el kellett törpülnie e mellett a Bolváry mellett, ha a nő neki adta a kezét...

„...Patvarista koromban esetleg nála fogadtam lakást és élelmezést. Akkor is szép és nemes, magasztos lelkű nő volt. Múltja, gondolkodása elbájolt engem. Aki Széchenyit is nemzetgyógyító, országalkotó hevületre tudott indítani.
Egy napon, 1866-ban megbetegedett, s harmadnapra meghalt. Éppen a kaszinóban voltam, s barátaimmal kártyáztam. Egyik pillanatban megrezzentem, a kártya kiesett kezemből, s fennszóval azt mondtam: E pillanatban halt meg Bolváryné. Megnéztem az órámat, háromnegyedet mutatott kilencre. Letettem a kártyát, rögtön mentem a lakásomra. A nő halott volt. Kérdeztem a férjét: – Mikor halt meg?
– Háromnegyed volt kilencre. Pontosan annyit mutatott az óra."*64

– Ami bizonyítja, hogy Eötvös minden bizonnyal szerelmes volt ebbe a madámba. „Bolváryné én vagyok." Madame Bolváry, c'est moi.
– Ahogy mondod. Bolváryné, c'est moi. Szóval az ifjú Eötvös, aki esetleg, azaz alkalomadtán nála szokott megszállni, belezúgott a nénibe...
– Vagy még inkább a negyven évvel azelőtti Vargha Máriába szeretett bele.
– Akibe Széchenyi.
– Kíváncsi volnék, mit ír minderről maga Széchenyi. Mondjuk a Naplójában.
– Én is. Nagy kár, hogy a napló teljes formájában mindmáig kiadatlan.
– És mi lett a versekkel? És hol van az arckép?

– Mit szólnál hozzá, ó Carbonaro, ha Carbonaro-írásokból is felolvasnék Fényességednek? Vagy ezekre már nem vagy kíváncsi? A sajátjaidra? Nem érdekel, hogy hatnak annyi év után az olvasóra, ideértve tennenmagadat? Vagy nem tartod őket elég fordulatosnak és izgalmasnak?
– Például melyikre gondolsz?
– Például amelyek a Napútban jelentek meg, A fogkefe és A bérgyilkos.
– Hm. A fogkefe és a bérgyilkos, ez egy hangjáték volt, nem?
– Ez két írás, ó Fényességes.
– És miről szólnak? Már nem emlékszem olyan nagyon kristálytisztán.

A fogkefe

„– Uram, uram! Kölcsönadná a fogkeféjét?
– Nem, kérem.
– Már kölcsönadta másnak?
– Nem, uram. Nem szokásom kölcsönadni a fogkefémet.
– Sem az autóját, sem a feleségét... ne mondja tovább. Ismerem ezt a dumát, meg az ilyen alakokat, mint maga.
– Akkor nem érhette nagy meglepetés.
– Előre tudtam... de hát akkora szükségem van egy fogkefére, hogy...
– Miért, fokhagymát evett?
– Meg van egy nagy szurtos, odvas fogam, oda mindig beragad néhány cafat... nagyon idegesítő. És a dohánylepedék is roppant szívósan rakódik a fogra meg a nyelvbőrre. Tudja, a nyelv felületére, arra a nyálkahártyás részére. Nagyon rakódik.
– Sajnálom.
– Meg tudja, amikor az ember szájában összegyűlik az a nagy, zsíros, tapadós slájm, és nem tud tőle megszabadulni...
– Az borzasztó.
– Lehet, nincs is tisztában azzal, hogy mekkora szükségem van a fogkeféjére... mi az magának, egy fogkefe... azt gondolja, biztosan túlzok.
– Nem gondolok semmit.
– De tudnia kell, hogy hiába erőlteti most a fantáziáját, hogy elképzelje, mi van az én szájüregemben...
– Dehogy erőltetem én ilyen irányba a fantáziámat.
– ...ugyanis én nem fogmosás céljából kérném kölcsön a fogkeféjét.
– Úgy?
– Igen. Egyáltalán nem a fogam szeretném tisztítani vele.
– Nem? Hanem a mijét?
– Már megbocsásson, ez csak énrám tartozik. Csodálkozom is, hogy ilyen bizalmas kíváncsiság kínozza magát...
– Vagyis, hogy mire kell magának az én fogkefém?
– Köztünk marad a dolog, ne húzza fel magát.
– Én??
– Mondom, spongyát reá. Csak vannak dolgok, amelyek nem tartoznak másra. Mondjuk például az, hogy van-e, tegyük fel, gomba az ember lábujja körmén.
– Mondjuk?
– Uram, ne húzza az időt. Mondja meg szépen, mit akar, aztán fejezzük be a témát.
– Hogy én mit akarok?
– Igen. Mit akar azzal a fogkefével?
– Használni szeretném esténként meg reggelenként.
– Na látja, ebben én nem akadályozom meg. Hát mért nem mondta, hogy attól fél, hogy nem kapja vissza tőlem? Hát kinézi belőlem a fogkefetolvajt?
– Ne fárasszon, uram, hagyjon nekem békét.
– Látom, még mindig attól retteg, hogy nem kapja vissza a nyavalyás fogkeféjét. Nem érti, hogy nekem csak egy félórára kell, talán annyira sem, csak egy negyedórácskára.
– Egy percre sem.
– Vagy attól tart, hogy kölcsönadnám ki tudja kinek, valamilyen undorító alaknak, és az el sem képzelhető, hogy mit művelne vele?! Ettől reszket?
– Nem szállna le rólam?
– Nos, becsületszavamat adom, hogy a fogkeféje nem kerül másnak a kezébe, és sértetlenül kapja vissza tőlem. Sem a nyele nem lesz eltörve, sem a szőre kitépkedve.
– Nézze, legyen a magáé, és ne találkozzunk többet. Itt van.
– Egy használt fogkefe? Minek néz engem?
– Amikor vettem, még új volt. Nem is tudom, mi történt vele. Elnézést, akkor visszaveszem.
– És van gusztusa egy ilyen kefével fogat mosni?
– Tessék?
– Nem azért mondom, de még a lábujjam körmét se mosnám meg ezzel a kefével. Hozzá nem érnék vele semmi pénzért. Nemhogy mondjuk a nagyapám műfogsorát ezzel akarnám tisztogatni.
– De én ezt nem is erőltetem.
– Nem? Hát ki akarta az előbb rám sózni az undorító fogkeféjét? Piha! Mindjárt rendőrt hívok. Rendőr!
– Megbolondult?
– Van egy ajánlatom.
– Nem akarom hallani.
– Meg fogja bánni.
– Mi mást tehetnék.
– Agyő. Remélem, nem látom többé.
– Agyő. Mi volt ez? Valamilyen fogkefereklám? Vagy kandi kamera? Vagy valamiféle teszt? Hallja! Hé! Most itt hagy a fogkefémmel egy titok közepén?"

– Köszönöm, hogy előkerested, Sehehe.
– Itt a másik is, ezt még jobban szeretem. Hány álmatlan éjszakámon olvastam el újra meg újra, ha te azt tudnád.
– De mitől voltál álmatlan?
– Depresszió, frusztráltság, kudarc, neurózis, ilyenek...
– Akkor lássuk a vérgyilkost.

A bérgyilkos és a Mester

„– Mester... ha megengedné, s ha nem zavarom, bemutatkoznék...
– Á, maga az?
– ...és rögtön el is mondanám, milyen ügyben rabolom az idejét.
– Ügyben? Foglaljon helyet.
– Köszönöm. Igen. Üzleti ügyről van szó.
– De én nem vagyok üzletember.
– Tudom. Én mindent tudok Önről.
– Mindent?
– Mondjuk úgy, hogy meglepné, mennyi mindent. Ami azt illeti, én sem üzletember vagyok.
– Hanem?
– Hanem bérgyilkos.
– Egy vérgyilkos? Igazi?
– El sem tudja képzelni, mennyire igazi. Meg se próbálja.
– Eszembe sincs. De tudja, én... bizonyára másféle kuncsaftjai vannak... de én senkit sem akarok megöletni. Úgyhogy itt akár be is fejezhetjük. Sajnálom, ha csalódást kellett okoznom magának.
– Ennyire nincsenek ellenségei?
– Nincsenek halálos ellenségeim.
– Talán nem tud róluk.
– Érdekes volt beszélgetni magával. De most, ha nem haragszik...
– Ne siesse el. Fontos ügyről van szó.
– Tudom, egy üzletről.
– Az üzlet lényege: én nem ölöm meg magát...
– Nagyon jó!... eddig nagyon jó!
– ...Ön pedig eltűnik.
– Honnan? És hova?
– Eltűnik a városból, az országból, a kontinensről. Hogy hova – beszélhetünk arról is, hogy hova. Nos?
– Nagyon kecsegtető.
– Na ugye.
– Gondolom, valamelyik tévé kandi kamerája veszi ezt a beszélgetést. Csak annyit mondjon – egyenes adásban vagyunk? Élőben közvetítik társalgásunkat a bérgyilkosságokról?
– Nézzen szét nyugodtan. Nem fog egyetlen árva kamerát sem találni, de még egy mikrofont sem.
– Akkor még egyszer: mit akar tőlem?
– Én – semmit. Csak egy ajánlatot tettem.
– Hogy nem ad be nekem ciánt, nem puffant le, nem nyiffant ki.
– Hogy bizonyos feltételek között nem gyilkolom meg.
– De ha ezek a feltételek nem teljesülnének...
– Akkor sajnos el kell tennem láb alól.
– Mert mit vétettem én magának?
– Nekem aztán semmit. Most látom először, úgy értem, életben. Tévében persze sokszor láttam, és a legtöbb lemeze megvan nekem. Igazán nagy hódolója vagyok.
– Akkor miért akar kinyírni?
– Dehogy akarom. Éppen erről beszélünk. Meg akarom menteni az életét.
– Igazán kedves... ez nem tudathasadás? Egyrészt meg akar ölni, másrészt megmenteni saját magától?
– Attól akarom megmenteni, hogy valaki megölje. Én vagy más.
– De maga miért ölne meg?
– Mert visszautasíthatatlan ajánlatot, egészen pontosan: megbízást kaptam, hogy megöljem.
– Kitől?
– Ne haragudjon, ez üzleti titok. Bennünket, orvosokat, ügyvédeket, gyóntatópapokat és bérgyilkosokat köt a titoktartás. De ha megmondanám is, mit érne vele?
– Lehet, hogy leülnék elbeszélgetni az illetővel.
– Letagadná. Azt mondaná, őrült képzelődésről van szó.
– Vagy szólhatnék a rendőrségnek...
– És mit mondana nekik? Csak nem arra hivatkozna, amit tőlem hallott?
– Miért ne?
– Ez pályafutásom végét jelentené. Az én szakmámban az ilyesmi elképzelhetetlen.
– Most mi fontosabb, a maga szakmai jó hírneve, vagy az én életem?
– Attól függ. De tegyük föl, elmenne a rendőrségre. És mit mondana? Még a nevem sem tudja.
– Hát nem azt mondta az előbb, hogy úgy hívják, hogy...
– De azt mondtam. És ez elég lesz nekik?
– Térjünk csak vissza oda, hogy valaki megbízta... Mondtam, hogy nincsenek halálos ellenségeim.
– Önnek bizonyára nincsenek. De másoknak meg vannak, és ezek között ott van Ön is.
– Egyetlen ismerősömről sem tudom elképzelni ezt a...
– Ne siesse el. De számolnia kell azokkal is, akik nem ismerősei. Talán megnyert egyszer egy versenyt, vagy versenyvizsgát, és ettől másvalakinek tönkrement az élete.
– Gondolja?
–Vagy lehet, nem is ment tönkre, de ő úgy érzi.
– Miattam?
– Vagy lehet egy apró nőügy. Önnek jelentéktelen egyéjszakás kaland, már réges-régen el is felejtette, de másvalaki számára akár életre szóló tragédia is lehetett. Sok hasonlóval találkoztam.
– Erről volna szó?
– Nem, ezt nem mondtam. Csak számba vettem, hányféle okból támadhatnak az embernek ismeretlen és valószínűtlen ellenségei. Aztán itt vannak még az őrültek.
– Szóval nem mondja meg, ki kérte fel erre a munkára.
– Biztosan Ön is egyetért azzal, hogy ezt semmiképp nem tehetem meg.
– Azt sem mondja meg, személyes ismerősöm-e a megrendelő? Vagy a számomra ismeretlenek közül való? Esetleg, ahogy célzott rá: egy őrült?
– Nem, a barkochbát soha nem szerettem.
– Azt sem tudhatom, mekkora összegről szól a megbízás?
– Ellenajánlatot akar tenni?
– Nem azért kérdeztem...
– Megmondhatom: egymillióról van szó.
– Egymillió... izé?
– Igen.
– Nos, ez hízelgő. Kíváncsi voltam, mennyi a piaci értékem. De elhangzott itt egy szó, az ellenajánlat. Talán erről is beszélhetnénk...
– Oszlassunk el egy tévedést. Az egymillió nem az Ön piaci értéke. Ezzel az összeggel az én munkámat fizetik meg.
– Ezt vitatom. Mégiscsak az én személyemről van szó.
– De az én munkám nélkül, már megbocsásson, vígan élhetne akármeddig.
– Viszont ha nem az én személyemről volna szó, kiirthatna akár egy egész várost is, no és mennyit fizetnének érte? Egy kibaszott krajcárt sem, már elnézést.
– Más szemszögből látjuk a dolgokat. De azt gondolom, jelen esetben találkozik az Ön személyének és az én munkámnak az értéke. Az is lehet, hogy összeadódnak, nem tudom, nem vagyok közgazdász.
– Beszéljünk az ellenajánlatról. Másfél millió?
– Kiadna másfél milliót, hogy megölessen egy embert, akit nem is ismer?
– De aki az életemre tör. Önvédelemre ki ne adna ki többet is?
– De hogyan győződne meg arról, hogy valóban az életére tört? Honnan biztos abban, hogy nem vezetem félre? S hogy nem is fogom becsapni, és valóban meg is ölöm azt az illetőt? Még ha lelőnék is valakit az Ön szeme láttára, honnan lehet biztos abban, hogy valóban a megbízómmal számoltunk le?
– Ez egy elvont beszélgetés...
– ...annyira azért nem.
– ...nem pedig egy megbízás.
– Ami a lényeget illeti: úgyis tárgytalan, ne foglalkozzunk vele.
– Kétmilliót szeretne?
– Jól fogna. Sajnos, a megbízóval való viszonyom kizárja annak lehetőségét, hogy visszafordítsam a megbízást és Ön helyett őt tegyem hidegre.
– Ilyen közeli kapcsolatban áll vele? Rokona? Vagy érzelmi szálak fűzik hozzá?
– Nem rokonom. Érzelmi szál is csak egy fűz hozzá, de az erős. Egyszer ugyanis...
– Igen?
– Szóval, izé... mondjuk úgy, megmentette az életemet. Ezt nem viszonozhatom azzal, hogy most elveszem az ő életét, kétmillió ide vagy oda.
– Háromért sem tenné meg?
– Százért sem.
– Ez azt jelenti, hogy kétszázért igen.
– Egymilliárdért sem.
– Kétmilliárd?
– Ne folytassa.
– Látom, a pénz nem számít magának. Akkor miért vállalta el mégis, hogy engem...?
– Valamiből csak meg kell élni. De a szakmai becsület szempontja még ennél is fontosabb. Ha elterjedne rólam, hogy már kiöregedtem... nem is jó rágondolni.
– S ha már itt tartunk: miért akarja átba... átverni a megbízóját, miért akar életben hagyni engem, miközben neki meg azt fogja mondani, hogy elvégezte a munkát.
– Több kérdést tett fel. Először is, egyáltalán nem az a szándékom, hogy a megbízómat, az Ön csúnya kifejezésével, átverjem...
– Ezt jólesik hallanom.
– Ha szándékokról beszélhetünk, azt kell rögtön leszögeznünk, hogy amit elsősorban akarok, az nem más, mint hogy megmentsem az életét.
– Ez amilyen kedves, éppolyan rejtélyes. Vajon minek köszönhetem ezt a kitüntetést, hogy nem akar szitává lőni rongyos egymillióért?
– Egyetlen dolognak. Annak, ahogyan Ön, kedves mester, Sosztakovics hegedűversenyét játssza azon a lemezén, amely a...
– Tudom.
– Hogy én azt hányszor meghallgattam, de hányszor, Szűzmáriám... talán még meg is sirattam... do la szi la fa fa fa... re mi re szi szi la...
– Nahát!
– Vagy a Passacagliában, mi, mi, fa mi, fa mi, fa mi re do... do szo, do szo la szo... a hátam is borzong belé.
– Ön zenész?
– Nem.
– Nem?
– Nem.
– Már-már azt hittem.
– Nem, dehogy vagyok. Vagyis...
– Vagyis?
– Hajdan én is tanultam hegedülni. Aztán máshogy alakult az életem.
– Értem. Nem találkoztunk már valahol korábban?
– Nem, nem találkoztunk. És mégis... ne vegye rossznéven, ha ezt mondom: barátomnak érzem, amióta ez a lemez... micsoda mű!... annak a hajszolt, halálra üldözött, szerencsétlen, menekülő embernek a szívdobogása, de beh... mit magyarázom Önnek – én...
– És ennek köszönhetem, hogy felkeresett az ajánlatával.
– Igen, hát persze visszautasíthattam volna a megrendelést, egyébként ez volt az első gondolatom...
– Csak hát a pénz, az sem utolsó.
– Nem bizony.
– Meg van az is, amit a szakmai presztízsről mondott. Nem engedheti meg magának, hogy leírják. Hogy ejtsék vagy elfelejtsék...
– Persze, hogy nem. De mégsem ez a legfőbb okom, hogy nem mondtam nemet.
– Hanem?
– Sejti-e, mit tett volna a megbízó, ha nem vállalom el a munkát?
– Ne csigázzon. Mit?
– Rábízta volna másra, egy fatuskóra, egy botfülűre, aki soha nem hallott, Mester, nemhogy Sosztakovicsról, de még Bachról sem, egy iparosra, egy suszterre! Akkor most már nem ülne itt velem.
– Értem. Mit mondjak. Brrrr. Egy dilettáns keze által...
– Nos?
– Hm... Hogyan gondolta a kivégzést? És hogyan az eltűnésem?
– Magán a gyilkosságon, úgy értem, a technikai részleteken, még nem is igen gondolkoztam, annyira nem voltam képes megbarátkozni ezzel a gondolattal Önt illetőleg.
– Megint csak azt kell mondanom, ez nagyon megtisztelő.
– Egyébként távolról sem vagyok ilyen érzelmes természetű, ne gondolja, kedves Mester. Ez pályámon most először történik meg, hogy így felülírom a megbízást.
– És az eltűnésem? Úgy véli, megoldható?
– Ó, persze. Csak egy utazást kellene megszerveznünk valami nagyon sötét helyre... mondjuk, Etiópiába... vagy Afganisztánba... Irakba, mit tudom én... ahol egy koncertje bevételét ajánlaná fel az éhező gyerekeknek.
– És?
– És odautazna, hogy átadja a pénzt, és akkor valamilyen ismeretlen szervezet elrabolná.
– Ez lenne maga.
– Igen, és egy darabig még követelnénk mindenfélét a szabadon engedéséért, pénzt, fegyvert, terroristákat kiengedni a börtönből, repülőgépet, tudja... aztán, hiszen van szenzáció elég, lassan elaludna az ügy. De addigra már régen Új-Zélandon lenne. Vagy egy polinéz szigeten. Vagy a Tűzföldön. Én Új-Zélandot ajánlanám. Tudja, két nagy szigetből áll, tiszta, csöndes, rendezett, biztonságos világ, amilyenek hajdan az angliai grófságok voltak, csodás zöld fű, legelésző bárányok...
– És nincsenek bérgyilkosok.
– Sem megrendelők.
– Vonzóan hangzik.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog.
– Tetszik is.
– Hát akkor...
– Akkor bizony nagy kár, hogy soha nem fogom a lábam erre a két csodálatos szigetre rátenni.
– Választhat más országot is.
– Nem a hely miatt kell nemet mondanom, hanem a helyzet miatt.
– Hogyhogy?
– Úgy döntöttem, hogy vállalom a sorsom.
– Az Ön sorsa az, hogy nekem köszönhetően megmenekül. Családja nincs, nem kell megválnia senkitől. 20–30 évet, még többet is, vígan élhet ott Wellingtonban, lesz egy kis stúdiója és nagyszerű felvételeket készíthet, amelyek megbízóm halála után mind közkinccsé lesznek. Talán nem is telik el túl sok idő addig, ki tudja.
– Valami nekem is azt súgja, hogy a maga különös és titokzatos megbízójának a napjai meg vannak számlálva...
–Na ugye!
– Semmi na ugye. Az én sorsom nem az, hogy elmeneküljek az Antipódusokra, nekem a sorsom az, hogy meg kell halnom.
– De hiszen én...
– Köszönöm a jóakaratát, mégis, a megbízója iránti kötelesség, a tisztességérzet, a szakmai becsület úgy kívánja, hogy végezze el a munkát, amit megrendeltek magánál. Jut eszembe, kapott értem előleget?
– Igen, a felét már kifizették. De most, hogy megismertem, Mester, még kevésbé tartom lehetségesnek végrehajtani ezt a megbízást.
– Pedig meg kell tennie.
– Az lehetetlen, hogy valaki ennyire ne akarjon élni. Ennyire fatalista emberek nincsenek. Érzem, hogy van egy oka a konokságának.
– Van hát. Már elmondtam magának.
– Mikor?
– A megbízójáról van szó. Az üzlet ugyanis az üzlet, a tisztesség tisztesség, az ígéreteket be kell tartani, elvállalta, meg kell tennie.
– Nem mondja, hogy ezért akar meghalni?... hogy megmentse az én szakmai becsületemet?
– Nem éppen így áll a dolog. De ha már a megbízójánál tartunk...
– Igen.
– Azt mondja, egyszer megmentette az életét.
– Ühüm.
– Beszélne erről részletesebben?
– Miért?
– Megmondom őszintén, mindabból, amit itt elmondott, egyetlen ponton éreztem úgy, hogy nem beszél igazat. Azt hiszem, megbízója egyáltalán nem mentette meg a maga életét, és azt is gondolom, lehet, nem is ismeri személyesen, hanem ki tudja, talán csak egy közvetítőn keresztül tartják a kapcsolatot.
– Bámulatos, Mester, mennyire átlát a hazugságon, bele a vesékbe. Ön nagy emberismerő. Azt a kutyafáját! Minden csodálatom az Öné.

– Ugyan, kérem, semmiség. Egyáltalán nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem mond igazat...
– Nem volt nehéz!
– ...ugyanis nem is arról van szó, hogy belelátok az emberekbe, mondjuk magába.
– Hanem?
– Nem találta ki? Én vagyok a megbízója.
– Tréfál velem?!
– Jaj, dehogy. Akarja, hogy nevén nevezzem azt a lecsúszott ügyvédet az alsóvárosból, aki felkutatta és leszólította magát a Három Macskában?
– Hihihi... hihetetlen.
– Térjen magához. Van a táskámban egy kis szíverősítő.
– Köszönöm. Hát ez... ez a dolog... ez dermesztő. Meg vagyok semmisülve. Még ilyet... én ehhez hasonlót egész pályafutásom alatt, becsületúristenemre mondom, én még...
– Ne fájjon emiatt a feje. Most már csak azt kell megbeszélnünk, hogyan teljesíti a megbízást. Egymillióért vállalta, azt mondja?
– Annyiért.
– Gondolhattam volna. Az a disznó nekem kétmilliót mondott, egyet már le is gombolt rólam előleg fejében, amit állítólag már át is adott magának.
– Egy felet kaptam. Most hirtelen nem látom át, Önt csapta-e be egy félmillióval, vagy engem. Mondom, nem vagyok közgazdász. De hogy micsoda gazemberek vannak...
– Az ember senkiben sem bízhat.
– Most mindjárt azt mondja: már a bérgyilkosokban sem.
– Miért, bízhatom?
– Hogy érti?
– Ugye elvégzi a munkát, amivel megbízta... amivel megbíztam.
– Hogy Önt ööö... izé?
– Igen, igen.
– Ezek után, hogy képzeli?
– A részleteket magára bízom. Mégiscsak a maga mestersége.
– Személyes viszonyba kerültünk. Ön lenyűgöző ember. Ráadásul tudja, mi jár a fejemben. Rám néz, és a tekintete azt mondja: tudom, mit tervezel. Így nem lehet dolgozni.
– De maga a szakma kiválósága. Túlteszi magát az ilyen apróságokon egykettőre. Egyébként, amikor megszólított, azt reméltem, már rántja is elő a stukkert.
– Hogyhogy? Ön tudta, ki vagyok?
– Megvan nekem a fényképe. Megmutassam?
– Képes volt rá az a gazember... kiadni a kezéből a fényképemet?!
– Mint megbízónál van nálam, nem mint áldozatnál. Itt van ni.
– Borzasztó... Ezért még számolni fogunk az ügyvéd úrral.
– Bátorság. Maga ízig-vérig profi. Nem okozhat gondot magának, hogy taccsra tegyen. Ahogy mondtam, az apró aggályokon hamar túlteszi magát.
– Csak hiszi. Én tudom, hogy nem úgy van az...
– Térjen magához. Hány embert ölt meg eddig?
– Hogy jön ez ide?
– Na? Ne szemérmeskedjen, mondja.
– Fontos ez?
– Igen. Amikor a vakbelemmel műtötték, akkor is megkérdeztem a sebészt, hányadik műtétje. Maga csak annyit mondjon: öt alatt vagy öt fölött.
– Fölött.
– Gondoltam. És mivel dolgozik legszívesebben? Kötél, golyó, méreg? Kés?
– Autóbaleset... vagy kizuhanás az ablakból... De ne gúnyolódjon velem.
– Eszembe sincs. Vagy azt mondja, nincs jogom ismerni saját halálom körülményeit?
– Ezt nem szokás... Nem egy szokásos kérés.
– Úgy érti, az áldozatok nem igénylik? Persze, mert a szerencsétlenek álmukban sem sejtik, mi várja őket. No ha már áldozatként nincs is, de megbízóként...
– Igen, az a baj, hogy megbízó is akar lenni és áldozat is egy személyben. Nagyon összekeverte a dolgokat, attól ilyen zavaros minden.
– De hát csak van jogom tudni, miként tervezi elvégezni a munkát, amit megfizetek és amit el is vállalt.
– Egyáltalán nem végzek el semmit. Visszaadom a pénzt. Ezt a megbízatást nem tudom elvállalni.
– Ohó, ilyen könnyen nem ússza meg.
– Nem kényszeríthet rá, hogy megöljem.
– Azt nem. De kérhetem rá. Már csak azért is, hogy ne kelljen megint az ügyvédhez fordulnom, akitől mellesleg undorodom, és aki képes volna a kivégzésemet, szóval, a munkát egy kezdőre, egy kontárra, ahogy maga mondta, egy suszterre bízni. Ezt nem élném túl.
– Tessék?
– Tréfa volt, rossz vicc, ne törődjön vele. Maga nagyon megnyerő egyéniség, be kell vallanom, már el sem tudom képzelni a halálomat máshogyan, mint a maga közreműködésével.

(Zene. Érezhetően sok idő telt el, talán órák, és ezt a két ember végigvitatkozta.)

...egyetlen esetben lehetne szó mégis róla. Ha megmagyarázná, hogy miért akar meghalni... pontosabban, és ez nem ugyanaz: miért akarja megöletni magát. Ha ezt elmondaná, és ha ez engem meggyőzne, akkor esetleg...
– Fogja fel úgy, hogy egy öngyilkosjelölttel találkozott.
– De miért kellek ehhez én? Mármint az öngyilkosságához.
– Rengeteg okom lehet rá.
– Erre visszatérünk. De már azt sem értem, meghalni miért akar. Egy sikeres, világhírű művész...
– Tudja, hány sikeres ember lesz öngyilkos? Ahogy ma mondják, öngyi?
– Ugye nem drogozik?
– Soha meg nem próbálnám.
– Valami végzetes betegség támadta meg?
– Dehogy, teljesen egészséges vagyok. Még jógázom is néha.
– Az jó, azt én is szoktam... Szerelmi csalódás? Bűntudat?
– Azt mondta, nem szeret barkochbázni.
– Elvesztette az önmagában való hitét? Depresszió?
– Nem fogja kitalálni, s ha kitalálná sem biztos, hogy megmondanám. Ez már az én titkom marad. És ne próbáljon lebeszélni.
– Hát hogy is ne próbálnám...
– Próbálkozhat, de fölösleges.
– Akkor térjünk vissza oda, hogy miért van szüksége ehhez énrám.
– Mert olyan szimpatikus.
– Maga nem gyáva ember, nem habozna meghúzni a ravaszt, ha arról volna szó.
– Ha ezt elismerésnek szánta, köszönöm. Valóban nem okozna gondot.
– Valamilyen biztosítási trükk? Ha öngyilkos lesz, nem fizet a biztosító, ezt kell kicseleznünk?
– Ravasz gondolat, de soha semmiféle életbiztosítást nem kötöttem. Mint említette, rokonaim sincsenek, mindenemet egy erdélyi alapítvány örökli, a tehetséges fiatal kolozsvári és marosvásárhelyi zenészeké. Az a neve, hogy Rákóczi hegedűsei alapítvány. Tudja, ott iktatták be fejedelemnek Vásárhelyen. És akkor már beszélnünk kellene Lozsádi Zsuzsannáról is...
– Sejtem már. Önnek a vallása tiltja az öngyilkosságot, és nem akarja magára venni ezt a bűnt, miközben valamilyen oknál fogva élni sem akar már többet. Na? Talált, süllyedt?
– Nem állítom, hogy igaza van, de folytatni sincs értelme ezt a kitalálóst.
– Nos, akár így van, ahogy sejtem, akár nem: biztos-e Ön abban, hogy ha másnak az ujját helyezzük a ravaszra, az már nem számít öngyilkosságnak? Mi erről a teológusok véleménye? Elvben is érdekel a dolog a maga sorsától és döntésétől függetlenül is.
– Nem tudom, hogyan gondolkodnak az ilyen esetről a papok...
– ...de hiszen nem a papok véleménye a fontos, hanem az égi hatalmaké!
– ...de miután nem igazán érzem magam érintettnek, alig-alig foglalkoztat ez a kérdés.
– Ha nem mond valamit, amivel meggyőz, nem fogom tudni megtenni.
– Emlékszik, az előbb afelől érdeklődtem, hogy megosztaná-e velem halálom körülményeinek ismeretét.
– És azt mondtam, hogy nem.
– Ezzel nyert. Mert én ezekre a részletekre nem is vagyok kíváncsi. Sőt, elvennék a kedvemet az egésztől. És ahogyan még maga sem tudja a hol, hogyan és mikort, így mindezt én sem tudhatom, tehát folyamatosan arra kell készülnöm, hogy bármikor, bárhol, bármelyik pillanatban.
– És ez Önnek jó? Így élni, ezzel a tudattal?
– Azt hiszem, sok öngyilkosságra hajlamos embert az tart vissza a dologtól, hogy önkezűleg és öntevékenyen eljárva, megfosztanák magukat az élet egyik legizgalmasabb titkától.
– Haláluk időpontjának ismeretétől?
– Időpontjának és körülményeinek ismeretétől. Amikor valakit halálra ítélnek, ez a biztos tudás a legkegyetlenebb az egészben. Hogy már semmiféle fátyol nem takarja az érkező halált, kendőzetlen, rücskös és közeli, mint egy űrszonda felvétele a Hold sötét oldaláról.
– És akkor Ön...
– És akkor én életem és halálom közé, habár nagyon is meg akarok halni, beiktatok egy áttétet, egy transzmissziós szíjat, ha mérnöki és egyben politikai fogalmakat is használhatunk.
– Én nem politizálok.
– Annál jobb. Szóval, az áttétben vagy áttételben az a lényeg, hogy mint minden, ez is elromolhat. Vagyis: nem biztos, hogy működni fog. Íme, maga is kis híján elszúrta ezt az egészet, amit kifundáltunk az ügyvéd barátjával.
– Szóval abban reménykedik, hogy mégsem fog megtörténni a dolog?
– Nem, ebben nem reménykedem, de tudom, hogy nem zárható ki, és ez már elég ahhoz, hogy szabadnak érezzem magam. Hogy az a kispályás tervezhetőség sőt tervezettség, az a pitiáner, banális bizonyosság, amely megmérgezné maradék életemet, kapjon egy-két halvány kérdőjelet e számomra legfontosabb helyzetben.
– Nem fél megválni az élettől, de hallani sem akar a precízen kiszámítható halálról.
– Ez az, bravó... tehát egyrészt van az igen vagy nem kérdése, vagyis, hogy megtörténik-e a dolog vagy nem, meghalok-e vagy sem. Majdnem biztos, hogy igen, de valami azért még mindig közbejöhet, például magát is leszúrhatja egy kollégája.
– Hát annak nagyon korán kell kelnie...
– Ez tehát egy dolog, az igen és a nem közötti apró kis senkiföldje, amely a Talán névre hallgat. Másfelől viszont... Engedje meg úgy vélekednem: igen pórias, igen kevéssé választékos ízlésre vall, ha valaki úgy indul randevúra a halálával, hogy abban már semmi titok nincsen. Meghúzom a ravaszt, puff neki és annyi. A legolcsóbb dizájn, a legfantáziátlanabb konfekció. Hol itt a kiszámíthatatlan? Az történik, ott és úgy, ahogyan elgondoltam. Semmi váratlan, semmi előre nem látott, semmi meglepetés, semmi emóció, semmi titok.
– Ami a titkot illeti...
– Olyan ez, mintha valaki a menyasszonyával a nászéjszaka előtt forgatókönyvet készítene, percre beosztva a cselekményt, és azután félszemmel folyton azt lesne, hogy minden a tervek szerint történik-e... hát ennyit arról, hogy mi a véleményem az önkezűségről.
– Nekem erről a menyasszonyról az jut eszembe, ismeri, amikor Móricka feleségül venné Sárát, de kiköti, hogy még azelőtt szeretné látni ruhátlanul, mert tudni akarja, milyen is lesz meztelen valójában a felesége. Hát persze erről szó sem lehet. De Móricka addig-addig, amíg valahogy kivételesen meg nem engedik neki, hogy meglesse Sárát a fürdőben.
– És?
– És meglesi és akkor utána közli, hogy mégsem nősül. Miért nem? Merthogy – így Móricka – ennek a Sárának túl nagy az orra, nem tetszik ez nekem.
– Hehe, nem rossz. Akkor hát: értjük egymást, ugye? Ne tudjak semmit előre. Sem azt, hogy hol, sem azt, hogy mikor és milyen eszközzel. Képletesen: nem akarom tudni, hogy milyen hosszú a halál orra.
– Hát, ha az enyémre gondol, azt már tudja.
– Magával már megkötöttem a szerződést, és ez nekem elég. Igazán megnyerő ember, bármikor meg is látogathat, szívesen látom, megiszunk egy pohár kadarkát, elbeszélgetünk erről-arról, Sosztakovicsról, csak a végrehajtási részletekről lesz tilos beszélnie.
– Megtisztel, de nem tartom valószínűnek... Minél jobban kötődik az ember valakihez, annál...
– Annál kevésbé képes fellógatni vagy lepuffantani?
– Kérem, ne használjon ilyen kifejezéseket.
– Elnézést. Jé, mekkora stukker! Mit akar vele csinálni?
– Semmit, csak a zsebkendőmet keresem, elkezdtem izzadni.
– Biztos benne?
– Miben?
– Hogy semmit nem akar vele?
– A zsebkendőmmel? Csak megtörlöm a homlokom. Meg a tenyerem is. Mondom, megizzasztott az Önnel való beszélgetés."

VÉGE

– Mármint vége a hangjátéknak.
– De a mi kis olvasókörünk? Annak remélem még nem értünk a végére.
– Holnap van még egy ráadás napunk beillesztve pluszban.
– Amiből mindenki tudni fogja, hogy február végén vagyunk és szökőévben. Ez a holnapi nap van is, nincs is. A szökőnap egy kicsit a napfogyatkozásra hasonlít, nem is tudom, miért. Tényleg, van olyan, hogy teljes napfogyatkozás február 29-ére essen?
– Sző, fon, nem beszél, nem takács, mi az?
– Tessék?
– Mindenre van példa, fáraó.

Szökőnap

A kisRókák

»– Tehát, mikor felértek a hegy tetejére, Bruno kinyitotta a kosarat: és kivette a Kenyeret, és az Almákat, és a Tejet: és ettek és ittak. És mikor megitták az összes Tejet és megették a Kenyér felét és az Almák felét, a Bárány megszólalt „Ó, a mancsaim olyan ragacsosak! Meg akarom mosni a mancsaimat!" És az Oroszlán mondta „Menj hát, a hegy aljában van egy patak amott, mosd meg abban. Megvárunk itt!"
– Soha sem nem jött vissza! – suttogta Bruno ünnepélyesen a fülembe.
De Sylvie meghallotta.
– Nem szabad sugdolóznod, Bruno! Tönkreteszed a mesét! És mikor a Bárány már jó ideje oda volt, az Oroszlán azt mondta Brunónak „Menj, kérlek, és nézz utána annak a buta kicsi Báránynak! Biztosan eltévedt." És Bruno elindult lefelé a hegyen. És mikor a patakhoz ért, látta, hogy a Bárányka a partján ücsörög: és ki más ücsörgött mellette, mint éppen az öreg Róka!
– Asztat nem tudhassuk, ki más ücsörgött mellette – motyogta Bruno elgondolkodva maga elé. – De egy öreg Róka ottan ücsörgött, az bisztos!
– És az öreg Róka éppeg mondta – folytatta Sylvie, most az egyszer eltűrve a nyelvtani szabálytalanságot. – „Igen, drágám, nagyon boldog leszel nálunk, ha eljössz és meglátogatsz! Három kisRókám van otthon és olyan nagyon borzasztóan szeressük a kis Báránykákat!" És a Bárány mondta „De soha nem eszik meg őket, ugye, uram?" És a Róka mondta „Ó, dehogyis! Micsoda, hogy megegyünk egy Bárányt? Még álmunkban sem nem teszünk mi olyant!" A Bárány tehát mondta „Akkor elmegyek önnel." És elindultak együtt, kéz a kézben.
– Az a Lóka nagyon, extlémül nagyon gonosz volt, igaz? – mondta Bruno.
– Nem, nem! – mondta Sylvie, megütődve egy kissé ezen az erőszakos megjegyzésen. – Nem volt azért olyan szörnyű!

– Nos, úgy értem, nem volt túl szép dolog a részéről – javította ki magát a legényke.
– Bruno tehát visszament az Oroszlánhoz. „Ó, gyere gyorsan!" mondta. „A Róka elvitte a Bárányt magához a házába! Biztosan meg akarja enni!" És az Oroszlán mondta „Olyan gyorsan vágtatok, ahogy csak tudok!" És elrohantak együtt a hegyen lefelé.
– Gondolja, hogy elkapta a rókát, Uram bácsi? – mondta Bruno. Megráztam a fejem jelezve, hogy nem óhajtok beszélni: és Sylvie folytatta.
– És mikor a házhoz értek, Bruno benézett az ablakon. És látta bent a három kisRókát, az asztal mellett ültek, patyolat tiszta köténykékben, kanállal a kézben...
– Kanalakkal a kezükben! – ismételte Bruno a gyönyörűség extázisában.
– És a Róka egy nagy, hatalmas kést tartott a kezében – minden készen állt arra, hogy megöljék a szegény kicsi Bárányt... (– Nem kell meglémülnöd, te-maga, Uram bácsi! – vetette gyors suttogással közbe Bruno.)
– És éppen, mikor a szörnyű tettre sor került volna, Bruno egy hatalmas ORDÍTÁST hallott...
(Az igazi Bruno megfogta a kezemet és erősen szorongatta.)
– ...és az Oroszlán, bumm keresztültörte az ajtót és a következő pillanatban leharapta az öreg Róka fejét! És Bruno beugrott az ablakon és körülugrálta a szobát nagy diadalüvöltéssel „Hurrá! Hurrá! Az öreg Lóka halott! Az öreg Lóka halott!"
Bruno izgatottan felugrott.
– Megismételhetem most is? – érdeklődött. Sylvie meglehetősen határozott volt ebben a kérdésben. – Várd ki a végét – mondta. – Most következnek a beszédek, elfelejtetted? Mindig is szeretted a beszédeket, nem igaz?
– De, szeretek azokat – mondta Bruno; és visszaült.
– Az Oroszlán beszéde. „Most, buta kis Bárányka, menj haza édesanyádhoz, és soha ne higgy az öreg Rókáknak. És legyél nagyon jó és szófogadó."
– A Bárány beszéde. „Ó, valóban, uram, úgy lesz, uram!" és a Bárány elment. (De te maga nem kell elmenjél! – magyarázta Bruno. – A legjobb rész, az következik most! – Sylvie mosolygott. Szerette a figyelmes közönséget.)
– Az Oroszlán beszéde Brunóhoz. „No, most Bruno, vidd azokat a kisRókákat haza magaddal, és tanítsd meg őket, hogy legyenek ügyes, szófogadó jó kicsi Rókák! Nem olyanok, mint az a gonosz öreg szatyor ott, amelyiknek már nincs feje! (– Amelyiknek nincs már feje – ismételte Bruno.)
– Bruno beszéde az Oroszlánhoz. „Ó, valóban, uram, úgy lesz, uram!" És az Oroszlán elment. (– Egyre jobbik és jobbik lesz – súgta Bruno nekem – egészen a végéig!)
– Bruno beszéde a kisRókákhoz. „És most, kisRókák, megkezdjük az első leckét: hogyan kell jó kicsi Rókának lenni. Be foglak tenni benneteket a kosárba, az Almákkal és a Kenyérrel együtt: és nem szabad megennetek az Almákat: és nem szabad megennetek a Kenyeret: és nem szabad megennetek semmit – míg meg nem érkezünk a házamhoz: akkor megkapjátok majd a vacsorátokat."
– A kicsi Rókák beszéde Brunóhoz. A kicsi Rókák nem mondtak semmit.
– Bruno tehát betette az Almákat a kosárba – és a kicsi Rókákat – és a Kenyeret... (– Elpiknikezték az összes Tejet – magyarázta Bruno súgva) – és elindult hazafelé. (– Most már közeledünk a végéhez – mondta Bruno.)
– És ment, ment egy kis darabon, és aztán gondolta, belenéz a kosárba, hogy lássa, hogy-mint vannak a Rókák.
– Tehát kinyitotta a kosár fedelét... – mondta Bruno.
– Ó, Bruno! – kiáltotta Sylvie – nem te meséled a történetet! Tehát kinyitotta a fedelet és, lám csak, az Almák nem voltak sehol! Bruno mondta „Legnagyobb kicsi Róka, te etted meg az Almákat?" És a legnagyobb kicsi Róka mondta „Nem nem nem!"
(Lehetetlen visszaadni azt a hangsúlyt, ahogyan Sylvie előadta azt a gyors kicsi „Nem nem nem!"-et. A legközelebbi hang, mellyel le lehetne írni az, mikor egy fiatal és izgatott kacsa próbálja elhápogni a szavakat. Viszont túl gyors volt hápogásnak, mégis túl harsány ahhoz, hogy bármi más lehessen.)
– Aztán azt mondta „Második kicsi Róka, te etted meg az Almákat?" És a második kicsi Róka mondta „Nem nem nem!" Majd megint megszólalt „Legkisebb kicsi Róka, te etted meg az Almákat?" És a legkisebb kicsi Róka megpróbálta mondani „Nem nem nem!" de annyira tele volt a szája, hogy nem sikerült, csak annyit vartyognia „Bhecs! Bhecs! Bhecs!" És Bruno belenézett a szájába. És a szája tele volt Almával! És Bruno megcsóválta a fejét és azt mondta „Jaj, jaj! Milyen rosszak ezek a Rókák!"
Bruno feszülten figyelt: és mikor Sylvie megállt levegőt venni, csak éppen ellehelni tudta a szavakat: – A Kenyérről?
– Igen – mondta Sylvie – most következik a Kenyér! Úgyhogy újra becsukta a fedelet; és tovább mendegélt; és aztán gondolta, csak éppen belepislant megint. És lám csak, nem volt többet Kenyér! (– Mit jelent a „lám csak"? – mondta Bruno. – Psszt! – sziszegte Sylvie.)
– És megszólalt „Legnagyobb kicsi Róka, te etted meg a Kenyeret?" És a legnagyobb kicsi Róka mondta „Nem nem nem!"„Második kicsi Róka, te etted meg a Kenyeret?" És a második kicsi Róka csak annyit mondott „Bhecs! Bhecs! Bhecs!" És Bruno belenézett a szájába és a szája tele volt Kenyérrel! (– Meg is fojtogathatta volna – mondta Bruno.) Tehát megint azt mondta „Jaj, jaj! Mit csináljak ezekkel a Rókákkal?" És tovább bandukolt. (– Most jön a legérdekesebb rész – súgta Bruno).
– És mikor Bruno megint felnyitotta a kosár fedelét, mit gondoltok, mit látott? (– Csak két Rókát! – kiáltotta Bruno nagy sietve.) – Nem kellene ilyen gyorsan elkiabálnod. Mindazonáltal, tényleg csak két Rókát látott. És azt mondta „Legnagyobb kicsi Róka, te etted meg a legkisebb kicsi Rókát?" És a legnagyobb kicsi Róka mondta „Nem nem nem!" „Második kicsi Róka, te etted meg a legkisebb kicsi Rókát?" És a második kicsi Róka mindent elkövetett, hogy mondhassa „Nem nem nem!" de csak annyi jött ki a száján „Bhaucs! Bhaucs! Bhaucs!" és mikor Bruno belenézett a szájába, félig tele volt Kenyérrel és a másik fele tele volt Rókával! (Bruno ezúttal semmit nem mondott a bekövetkező szünetben. Egy kissé lihegni kezdett, minthogy tudta, hamarosan elérkezik a kritikus pillanat.)
– És mikor már majdnem hazaérkezett, még egyszer belepillantott a kosárba és mit lát...
– Csak... – kezdte Bruno, de egy nagylelkű gondolat fültövön vágta és rám nézett. – Mondhatod, te-maga, ezúttal, Uram bácsi! – súgta.
Nemes ajánlat volt, de nem rabolhattam el tőle gyönyörűségét.
– Rajta, Bruno – mondtam – mégis csak te mondod a legjobban.
– Csak – pusztán – egy – Róka! – mondta Bruno nagy ünnepélyességgel.
– „Legnagyobb kicsi Róka" – mondta Sylvie, nagy sietségében megfeledkezett a narratív formáról – „olyan jó voltál, hogy alig tudom elhinni, hogy szófogadatlan voltál: de attól félek, megetted a kicsi húgodat?" És a legnagyobb kicsi Róka mondta „Bheaucshrr! Beaucshrr! Bheaucshrr!" és aztán megfulladt. És Bruno belenézett a szájába, és egészen tele volt. (Sylvie megállt levegőt venni, és Bruno hátradőlt a százszorszépek közé és diadalittasan méregetett.)
– Hát nem nagyszerű, Uram bácsi? – mondta. Mindent megpróbáltam, hogy kritikus hangot üssek meg.
– Nagyszerű – mondtam – de úgy megrémíti az embert!
Ekkicsitt közelebb húzódhacc hozzám, ha akarsz – mondta Bruno.)
– Bruno tehát hazament: és bevitte a kosarat a konyhába és kinyitotta. És mit látott... – Sylvie rám nézett ezúttal, mintha azt gondolta volna, egy kissé elhanyagolódtam és kijár nekem legalább egy találat.
– Nem tuggya kitalálni! – kiáltotta Bruno szolgálatkészen. – Asszem, én kell elmongyam neki! Nem volt – semmi a kosárba! – Beleborzongtam a rémületbe és Bruno tapsolt gyönyörűségében. – Ténlegg megléműlt, Sylvie! Mondd el a többit is!
– Így hát Bruno megszólalt „Legnagyobb kicsi Róka, megetted saját magad, te gonosz kisRóka?" És a legnagyobb kicsi Róka mondta „Bheaucshrr!" És akkor Bruno látta, hogy csak a szája maradt a kosárban! Kivette tehát a szájat és kinyitotta, és rázta és rázta! És végül kirázta a kicsi Rókát a saját szájából! És aztán mondta „Nyisd ki újra a szájad, te rossz, gonosz kis állat!" És megint rázta és rázta! És kirázta a második kicsi Rókát! És mondta „Most nyisd ki te a szájad!" És rázott és rázott! És kirázta a legkisebb kicsi Rókát, és minden Almát és minden Kenyeret!
– És ekkor Bruno a falhoz állította a kicsi Rókákat: egy kis beszédet tartott nekik. „Most, kicsi Rókák, nagyon galádul kezdtétek – és ezért büntetést kaptok. Először is felmentek a gyerekszobába, megmossátok az arcotokat és tiszta köténykéket vesztek fel. Aztán meghalljátok a vacsoracsengőt. Ekkor lejösztök: és nem kaptok semmi vacsorát: hanem kaptok egy jó nagy verést! Akkor majd lefekhettek. Reggel hallani fogjátok a reggelihez szólító csengőt. De nem kaptok semmi reggelit! Kaptok megint jó verést! Na, ekkor majd rendet tanultok. És, esetleg, ha nagyon jók lesztek, és eljön az ebédidő, kaptok egy kis ebédet és nincs többet verés!" (– Milyen nagyon kedves volt! – súgtam Brunónak. – Tűrhetően kedves – javított ki Bruno szigorú ünnepélyességgel.)
– A kicsi Rókák tehát felszaladtak a gyerekszobába. És nemsokára Bruno bement az ebédlőbe és megrázta a nagy csengőt. „Csing, ling, ling! Vacsora, vacsora, vacsora!" Viharzottak is lefelé a kicsi Rókák, micsoda sietséggel vacsorájukhoz! Tiszta köténykék! Kanalak a kézben! És, mikor beértek az ebédlőbe, csodálatos fehér abrosz várta őket az asztalon! Ám semmi nem volt rajta, csak egy nagy korbács. És micsoda verést kaptak! (Zsebkendőmet a szememhez emeltem, és Bruno gyorsan a térdemre mászott és megsimogatta az arcomat. – Már csak egy verés, Uram bácsi! – suttogta. – Csak annyit sírdogálj, amennyit nem tudsz visszatartani!)
– És másnap reggel korán Bruno újra megrázta a nagy csengőt! „Csing, ling ling! Reggeli, reggeli, reggeli!" Száguldottak lefelé a kicsi Rókák! Tiszta köténykék! Kanalak a kézben! Semmi reggeli! Csak a nagy verés! Aztán jött a rendtanulás – sietett továbbmondani Sylvie, mert zsebkendőm még mindig a szemem előtt volt. – És a kicsi Rókák már nagyon jók voltak! És megtanulták a leckét visszafelé, és előrefelé, és fordítva is. És végül Bruno megint csengetett. „Csing ling, ling! Ebéd, ebéd, ebéd!" És mikor a kicsi Rókák lejöttek... (– Vajon volt rajtuk tiszta kötényke? – érdeklődött Bruno. – Persze! – mondta Sylvie. – És kanalak? – Nahát, nagyon jól tudod, hogy a kezükben volt! – Sose lehet tudni – jelentette ki Bruno.) – és milyen lassan, lassacskán jöttek! És mind azt mondták „Ó! Nem lesz ebéd! Csak a nagy verés lesz!" De, mikor beléptek a szobába, a legcsodálatosabb ebéd tárult a szemük elé! (– Nyuszi? – kiáltotta Bruno tapsolva.) – Nyuszi, és sütemény és... (– ...és lekvár? – mondta Bruno.) – Igen, lekvár – és leves – és... (– ...és cukorkák! – kottyant közbe Bruno még egyszer; és Sylvie elégedettnek tűnt.)
– És ezután mindig olyan jó kicsi Rókák voltak! Megtanulták a leckéjüket, mint az angyalok; és soha nem tettek olyant, amit Bruno megtiltott; és soha többé nem falták fel egymást; és soha többé nem ették meg saját magukat sem!«*65

– Mi ez a történet, párjanincs Sehe?
– Lewis Carroll egy alig ismert regényéből való. A Noran Kiadónál jelent meg (Luna könyvek) 2010-ben, Gergely Zsuzsa fordította. „Sylvie és Bruno. A történet vége." Ez a címe.
– Elég hülye cím.
– Az író találta ki.
– És hol vannak belőle a magyarok?
– Ki tudja... Talán az öreg Róka volt magyar. De az is lehet, hogy menet közben a magyarokat már mind megették. De elő volt az írva, hogy minden egyes történetnek valamilyen módon...?
– Nem, dehogy.
– És végül is ezt a történetet magyarrá teszi az, hogy ezen a nyelven ezt a formát találta neki Gergely Zsuzsa. Más fordításban máshogy hangzana.
– Igaz, mesélhetted volna angolul is. Vagy svédül. Vagy a fülünknek oly kedves óperzsa nyelven.
– Akkor az nem ugyanaz a történet volna?
– A történet nem valamilyen nyelven születik, legalábbis nem föltétlenül. A történet a valóságban megesik, vagy valakinek a fejében megszületik. De a nyelv csak esetlegesség. Ugyanazt a történetet kétszáz év elteltével egészen máshogyan írná meg ugyanaz a szerző. – Nem a történet változna meg, nem is a szerző, csak a nyelv.
– Vagy vegyünk egy verset és vegyük a fordításait. Amikor lefordítod a Wanderers Nachtliedet, valójában mit fordítasz? A németül már megírt verset, vagy azt a tartalmat, amit Goethe megírt?
– Ezt szét lehet választani?
– Vegyünk egy nagyon egyszerű mondatot, például: Süt a nap. Amikor ezt lefordítod valamely nyelvre, mit fordítasz? Ezt a mondatot, vagy azt a tudást, azt az „értelmet", amiről ez a mondat szól?
– Hogyhogy?
– Az a mondat, hogy Süt a nap, már önmaga egy fordítás. Egy nyelvi formákba – szavakba, nyelvtani szabályok közé – lefordított valóság. Amikor széthúzod reggel a függönyt, a legritkább esetben gondolod magadban ezeket a szavakat: Süt a nap. Ezzel szemben valami olyasmit gondolsz, amit, ha meg akarsz fogalmazni, ezt a három szót fogod kiválasztani a teljes szókészletből. Vagyis a megfogalmazás maga, a nyelvi formában való megjelenítés, az már egy fordítás, egy kivetítés, egy lenyomat. Te mit fordítasz? A fordítás fordítását vagy magát az eredetit?
– Nagyon rabulisztikus ez nekem, térjünk vissza oda, hogy van egy tartalom, egy értelem. Ha ennek a nyelvi köntöse, ez a nyelvi göngyöleg mondjuk svéd, akkor egy svéd – ha magyar: akkor egy magyar jelenséggel van dolgunk.
– Mondjuk egy magyar köntössel.
– Van még ilyen magyar köntösünk?
– Itt van ez a Mark Twain...
– Csak nem A titokzatos idegen? Sátán három könyve? Amely az angolon kívül csak magyarul jelent meg teljes hármas formájában?
– De bizony. A legzseniálisabb művek egyike ez, maharadzsám. És ezt is ki más fordította, mint...
– A virág-hírű műfordító, Gergely Zsuzsa.
– A Maros... a Morus-fordító?
– Éppen ő.

A kővé vált rosszember

„– Végre megvagy, tetves csavargója, busásan megfizetsz a sok bajért és vesződségért, amit okoztál nekünk, az éjszakai strázsálásokért, leskelődésért, a sok fáradságért. És a szidalmazásokért és gúnyolódásért, melyet Őfelségétől kaptunk, amiért túlravaszkodtál minket és engedtük, hogy ilyen sokáig az orrunknál fogva vezess. Ó, igen, keserűen megfizetsz, ne félj!
Sátán így válaszolt:
– Tévedtek, nem vagyok én vadorzó. Becsületemre mondom, ártatlan vagyok.
Jót nevetett ezen minden őr, így kiáltoztak: – A becsületével jön nekünk – Ez! – és Bart kijelentette, nem kellene hazudoznia, nincs semmi tehetsége hozzá.
– Nem hazudok – mondta Sátán. – Idegen vagyok; nem ismertek; soha nem láttatok; honnan tudnátok, hogy én vagyok az, akit kerestek, és nem valaki más?
Bart fesztelen, megvető fejmozdulattal mondta:
– Világos, hogy akár ismerlek, akár nem, te nem ismersz engem; különben tudnád, hogy nem szoktam időmet és gazdám idejét fajtádbeli söpredékkel való eszmecserére pazarolni. Úgyhogy ne fáraszd magad. Inkább ki vele: mi a neved, honnan jössz?
– Nem kívánom megmondani nevemet, és azt sem, honnan jöttem. És tévedsz, mikor azt hiszed, hogy nem ismerlek. Mind a négyötöket ismerem; és mindannyiatokról tudok olyan dolgokat, amikről talán nem szeretnétek, ha elöljáróitok szeme elé kerülne.
Nagyon dühösek lettek erre, és hárman már éppen egy fához akarták kötözni, hogy kikorbácsolják belőle a szemtelenkedést; de Bart leintette őket:
– Várjatok – hagyjátok beszélni, nem vesztünk semmit. Minden egyes hazugságáért, külön korbácsütés jár. Rajta. Mit tudsz te Casparról, itt?
– Hogy tíz éjszakával ezelőtt, éjfélkor, egy elhagyatott helyen elrejtett valamit, amit a gazdája nagyon szeretne visszaszerezni.
– Hazugság! – kiáltotta Caspar, a többiek pedig combjukat verdesték gonosz nevetésükben, hogy Caspar ilyen ijedten és félszegen csattant fel.
– Akkor menjünk és keressük meg – mondta Sátán.
– Helyes! – mondták mindnyájan, Caspar kivételével, és már indultak volna is; de Caspar ekkor könyörgőre fogta, visszaszívta a „hazugságot" és kijelentette, hogy elhamarkodva szólt.
– Akkor valld be – mondta Sátán.
– Bevallom – mondta Caspar kelletlenül és olyan fejmozdulattal, mintha fenyegetőzne: »megfizetsz te még ezért«, amin a többiek újfent jót derültek.
– Ügyes találat, csavargó – mondta Bart –, megment egy veréstől. De nem vagy kint még a csávából. Próbálkozz újra. Mit tudsz Johannról?
– Hogy nála is van valami, ami nem az övé. Egy aranytárgy, melyen titkos jel van. Ismerem a gazdáját és a jelet is. Még azt is tudom, hol van az aranytárgy.
Johann szitkokba tört ki, és a legszégyentelenebb neveken nevezte Sátánt, ledobta zekéjét és verekedésre hívta, de Sátán meg sem mozdult. Majd Johannon annyira felülkerekedett indulata, hogy hibát követett el; megesküdött, hogy nincs nála semmiféle arany, és arra szólította Sátánt, bizonyítsa be az ellenkezőjét.
– Bevarrta a zekéje bélésébe, oda – mutatta Sátán.
Johann már ugrott is a zekéért, de a többiek gyorsabbak voltak; a bélésben megtalálták az aranypénzt.
A dolgok komolyra kezdtek fordulni. A férfiak elvesztették dévaj kedvüket, elképedve, kényelmetlenül topogva bámultak. A pillanatnyi néma csend után megszólalt Bart az olyan ember hangján, aki mostanig gyermeki játékkal mulatta magát, de már beleunt, és visszatér a méltóbb, fontos ügyekre:
– Na, elég ebből a marhaságból. Kötözzétek meg a csavargót és hozzátok utánam.
– Ah – mondta Conrad gúnyosan prüszkölve –, így szabadul a róka a hurokból, mi?
– Ezt hogy érted? – kérdezte Bart.
– Úgy, hogy bezzeg minket kiszolgáltattál, te meg most szépen elsomfordálsz.
– Szívd vissza rögtön!
– Nem szívok vissza semmit. Tudod te, nem mered megengedni, hogy ez az ördög fattya elmondja, amit rólad tud. Hallod? – Mert nem mered.
– Hazugság! – Majd, dühében felindulva, ő is elkövetett egy hibát. – Ha bármit tud rólam, amit takargatni szeretnék, ki vele. Gyerünk – ki vele, te vadorzó és kém; de jól vigyázz, ha csak egy szó hazugságot is mondasz rólam, ízzé-porrá töröm a csontjaidat.
– Csak az igazat fogom mondani – mondta Sátán. – Először is, mától fogva nem őrző leszel, hanem őrzött. Közmutatvány és érdekesség leszel, így fogod eltartani a családodat.
Ezen a többiek jót nevettek, Bartot kivéve.
– Ördög vigye a jóslásaidat! – kiáltotta. – Szorítkozz arra, amit tudsz rólam.
– Nagyon helyes. Tizennyolc évvel ezelőtt egy embert meggyilkoltak e falu közelében, pénzért. Tudom, hol van a holttest; és a holttesttel együtt minden bizonyítéka annak, hogy te követted el a gyilkosságot és nem Jakob Hein, akit bitófára küldtél miatta.
Mielőtt magukhoz térhettek volna, Bart Sátán mellének szegezte puskáját, ujja a ravaszon volt. Ám soha nem húzhatta meg; Sátán kővé változtatta – ruhástól, puskástól, mindenestől. És mialatt a többiek ezt a furcsa szobrot bámulták, Sátán Adolf atyává változott. Csak egy pillantást vetettek rá, majd hanyatt-homlok elmenekültek, sűrűn hányva a keresztet, és hamarosan már szét is kürtölték a hírt, újra megőrjítve ezzel az agyongyötört falut. Sátán ezzel a viselkedéssel súlyos foltot ejtett Adolf atya jellemén, akinek már így is elég rosszul állt a szénája, de nem szóltam semmit. Nem lett volna értelme; Sátán csak azt mondta volna: – Ember – nincs semmi jelentősége.
Seppi sajnálta Bart családját, de Sátán azt mondta, nagy jót tett velük ezzel; hogy Bart most már aranybánya számukra; közszemlére tehetik és meggazdagodnak belőle.
Találkoztunk a felfelé csörtető tömeggel, de már korábban figyelmeztetett, hogy tartsuk magunkat távol tőle, és mi engedelmeskedtünk. Mondta, hogy nem fogják túl szívesen fogadni, és igaza lett. A tömeg nagy ívben kettévált, és utat engedett neki; kegyetlenül féltek tőle, egyházi tekintélyének szolgai hódolattal adóztak, mindenki levette föveget és alázatos főhajtással köszöntötte; ám abban a pillanatban, hogy hátat fordított nekik, megkövezték. Már-már tökéletes esőzuhatagként borították el a lövedékek, melyek célt érve, széles sugárban pattogtak vissza róla, de nem zavartatta magát, elégedetten lépdelt tovább, mint az olyan ember, aki záporfürdővel üdíti fel magát, és igen hálás érte.
Aztán visszafordultunk. Szívfacsaró volt látni a családot, olyan keserű volt bánatuk. Karjaikat a szobor köré fonták és csókolták, siratták, vigasztalhatatlanok voltak. A tömeg pedig csodálta a szobrot, és váltig álmélkodtak a legapróbb részletekig terjedő valósághűségén, hogy még a ruha legkisebb foszlott és szakadt részei is tökéletesen megmaradtak, míg a munka portréként is tökéletesnek volt mondható. Vérengző arckifejezése és tartása is csodálatosan élethű volt, és eleven és valóságos; olyannyira eleven és valóságos, hogy mikor az asszonyok hirtelen e baljóslatú arc és márvány puskacső előtt találták magukat, röviden felvisítottak és félreugrottak. A madarakat a vadásztáskában tökéletesen ábrázolták, és világosan látszott az a légy is, mely a bal orcáján volt; úgy nézett ki, mint azok a keményre fagyott legyek, melyeket téli reggeleken lehet látni az ablakpárkányokon, csillogó jégpáncélban. Siebold, a részeg művész is ott volt, és kijelentette, nincs még egy olyan művészeti alkotás egész Európában, mely párja lehetne ennek vonalvezetésben és megmintázásban.
A halottszemlebírák helyet foglaltak, tiszteletteljesen levették fövegüket, megeskették az őröket, és elkezdődtek a tanúvallomások. Az őrök kijelentették, hogy in flagranti kapták a papot, aki az ördög praktikáival pillanatnyilag egy vadorzó külsejét öltötte magára, mely félrevezette őket, így nem is sejthették, hogy a külső mögött a pap rejtőzik. Vita keletkezett, melyben a vadorzó meg akarta ölni a megboldogultat, mire a megboldogult, önvédelemből, ráfogta a puskáját a vadorzóra, de mielőtt lőni tudott volna, megboldogult: mert feketemágiával és az ördög mesterkedésével átváltoztattatott az itt jelenlévő sziklává. Ezután a pap visszavette önnön külsejét, és véget nem érő trágár káromkodások közepette fenyegetőzött, ha bárki kezet mer emelni rá, ő esküszik, hasonlóan állandósítja az illető külsejét is.
Majd a bírák meghozták az ítéletet, mely szerint a megboldogult Istencsapása következtében lelte halálát.
A légy is.
A halottkém nem volt hajlandó elfogadni az ítéletet, a légy miatt.
A bírák ragaszkodtak az ítélethez, lehetetlen tiszteletlenség nélkül kizárni belőle a legyet, mivel Isten, kifürkészhetetlen bölcsességében helyénvalónak találta megtisztelni e szerény állatot Csapásának megfelelő hányadot jelentő részével.
A halottkém kijelentette, hogy minden gondolkodó elme számára nyilvánvaló tény: az, hogy a legyet Istencsapása sújtotta, puszta véletlen, nem előre megfontolt szándék.
Az elnök visszavágott: – Ha véletlen baleset történt, akkor egyáltalán nem hozható semmiféle ítélet, minthogy nincs mód annak megállapítására, melyik felet érte a csapás véletlenszerűen, és melyiket előre megfontolt szándékkal.

A halottkém kifejtette azon elméletét, miszerint az elnök hülye barom; ez általános kavarodást okozott, Siebold, a részeg művész és mások helyeseltek, majd rendreutasíttattak, és újra csend lett. A halottkém folytatta: – A mérlegelő elme számára nincs itt semmiféle nehézség. A szándék szükségszerűen az elsődleges fél ellen irányul, mely természetesen a megboldogult, magasabb rendű méltóságának joga által, mint ember, tisztségviselő és keresztény, és nem a másodrangú fél ellen, amely vagyon, rang és törvényes elismertség nélkül nem követelhet – a józan ész határain belül – előnyt az elsődleges féllel szemben oly súlyos ügyben, mint a jelenlevő, ahol az isteni kegyelem nyilvánvalóan csak az egyik fél számára kívánta kinyilvánítani megtorlását és nem mindkettőnek.
A bírák elnöke bizonyos szenvedélyességgel válaszolt: – Honnan tudja maga olyan jól, hogy véletlen baleset történt? Vajon beleillik az Istenség természetébe, hogy balesetek történnek vele? (Siebold – Jó!) Vajon valóban olyan gyenge mesterlövész lenne Ő, hogy egyre lő, és kettőt talál el? (Siebold – Nagyon jó!) Mit tudja maga, hogy mit követett el a légy? Ismeri Isten útjainak rejtélyeit? Vajon magas kiváltsága lenne a halottkém úrnak, hogy az Ő cselekedetei fölött bíráskodjék és eldöntse Helyette, hogy melyik tette szándékos, és melyek azok, amelyeket kutyafuttában, figyelmetlenül követ el – a maga fizetése mellett? Őrült önhittség ez, istenkáromló szemtelenség!
Néhány izgatott bíra: Tartson ki az ítélet mellett! Tartson ki!
Az elnök: Bízzanak bennem, kötelességemet haladéktalanul teljesítem. Uram, ezen bíróság nem fogadhatja el – a legborzasztóbb tiszteletlenség nélkül – hogy a könyörületes Gondviselés alapos és igazságos indok hiányában kezet emelne akár a legszerényebb teremtésére is, mint ez a légy itt. Nem tudjuk, és nem is akarjuk elismerni, hogy ez a légy a véletlen áldozata. E légy bűnös volt egy olyan bűn elkövetésében, mely előttünk rejtve van, és ezt a bűntettet alázatos szemeink nem fürkészhetik. Mit elkövetett, örök titka marad neki és Teremtőjének (és esetleg a halottkém úrnak!), de bűnös volt, bűne bebizonyíttatott és mindörökre megállapíttatott sorsa által. Szolgáljon ez mindnyájunk számára tanulságul.
A halottkém: Akkor hát kitart ítélete mellett.
Az elnök, hatásosan: Isten minket úgy segéljen, kitartunk; és ez ügynek ünnepélyesen elkötelezzük életünket, vagyonunkat és legszentebb becsületünket. (Hangok: Ámen!) »Egy veréb sem eshet le«, és így tovább, és így tovább; de még egy légy sem. Ez a keresztény – amilyen volt, olyan – ez az állítólagos keresztény Isten rendelése által hunyt el; a légy is. Ez a bíróság ítélete, mellette kiállunk, vagy elbukunk. Wir können nicht anders.
Az egész gyülekezet tapsorkánba tört ki.
A halottkém, méltóságosan: Távolítsák el a legyet a képről, és zárják ki az ítéletből. Semmilyen más körülmények között nem fogadom el a bíróság döntését.
Az elnök, határozottan: Szó sem lehet róla.
A halottkém: A bírósági vizsgálat lezárult. Ítélet nem született. Az ítélet hiányában, mely megállapítja az ember halálának okát, a szükséges temetkezési engedélyt nem adhatom ki; következésképpen, a megboldogult temetetlenül marad – azaz megszentelt földbe nem temethető. Öngyilkos is lehetett.
A család jajongani és könyörögni kezdett, de a halottkém tántoríthatatlan volt, a kép felé intett és így szólt:
– A törvényt be kell tartani. Távolítsák el a kövületet.
Huszonkét ember hatökrös szekérre tette, és a síró család és a fedetlen fejű közönség kíséretében a Bart-tanyára szállították, ahol elrejtették szem elől, és gyászszövetet tettek az ajtóra. Aznap éjjel virrasztottak mellette, és másnap minden a megszokott temetési szertartások szerint történt; minden szempontból megadták a szokásosan kijáró tiszteletet, még temetési értesítőt is szétküldtek (az időpont feltüntetése nélkül). Néhány hónap múlva, mikor az első gyász időszaka lejárt, megkezdődött a nyilvános kiállítás, és mérhetetlen sikere volt, gyermekeknek és szolgáknak fél áron, tömegesen özönlött oda a nép az egész Birodalomból, még idegen országokból is jöttek. Sok olasz képkereskedő fizetett jutalékot a kiváltságért, hogy apró másolatokat készíthessenek, és azokat árusíthassák. A család gyorsan meggazdagodott, és a következő generáció már nemességet szerzett Németországban a szokásos piaci áron. Sok-sok év múlva eladták és kézről kézre, országról országra járt, most már hosszú ideje Firenzében van, a Pitti-kastélyban, és római régiségként keresi kenyerét."*66

– Hogy tetszett, ó kalifám, kalifócám, gyémántom, kalifancsóm?
– Kalifancsóm?
– Falikancsót akartam mondani, felség. Szóval hogy tetszett?
– Megjárja, most pedig, hogy ennyi szerzőt meghallgattunk ennyi témáról, azt kérdem tőled, Sehehe, melyik mindezek közül a te kedvenced legesleg?
– Egyik sem, fáraó. De reméltem, hogy meg fogod kérdezni, és akkor sor kerülhet az én kedvencemre is.
– Miért nem olvastad fel magadtól?
– Nem tudom. Azt szeretném, ha egyszer valaki magától úgy udvarolna nekem, mint Dalí tette, amikor fel akarta hívni magára Gala figyelmét. Akkor olvasom. Ez a részlet valamiért kimaradt a festő magyarul megjelent naplójából.

Dalí Galának udvarol

„Elkísértük Eluard-ékat a »Miramar« szállóba, és megegyeztünk, hogy másnap tizenegy órakor találkozunk a strandon.
Másnap reggel jóval napkelte előtt ébredtem: torkom elszorult a mélységes nyugtalanságtól. A gondolat, hogy barátaim, főleg Eluard-ék, tizenegy órakor a strandon lesznek, és hogy udvariasságból pontosnak kell lennem, és munkámat egy órával előbb félbe kell hagynom, mint általában, kétségbeejtett, és már előre tönkretette számomra a reggelt. Szerettem volna megállítani a nap mozgását, hogy visszanyomjam a tengerbe, ahonnan felkelt, és ilymód halasszam el az ütközetet, amelyet érzékeim jósoltak.
Mégis, miféle ütközetről volt itt szó? A reggel ragyogott, mint minden más reggel; egyedül talán csak az a könnyű béke lengett a levegőben, amely a nagy eseményeket megelőzi. A ház ébredezett, mint minden más reggelen: a cselédlány megérkezett, és a kulcsot a konyhaajtó zárjába nyomta, a halász evezői megcsobbantak a vízben, az ablakom előtt elhaladt a kecskenyáj a bakkal. A nap olyannak indult, mint a többi. És mégis... mi fog most történni? Nem volt türelmem az állvány előtt üldögélni. Felpróbáltam nővérem fülbevalóit; nem, ez az ékszer nem felelt meg a fürdéshez, én pedig kivételesen kacér akartam lenni Eluard-ék miatt. És miért ne jelenhetnék meg meztelenül előttük, összeborzolt hajjal, mivel lenyalt hajamat már tegnap este látták, és estére megint viszontlátják? Ha majd megkérdeznek, így gondolkoztam, összekuszáltan, ecsettel a kezemben megyek le, nyakamban gyöngysorral. Ez majd, oly feketére égett bőrömön, mint az araboké, érdeklődésre méltó benyomást fog tenni. Végül is, elhagyva a festőállványt, legszebb ingemet kezdtem szabdalni, olyannyira megrövidítve, hogy alig takarja a köldökömet. Majd magamra vettem, miközben hatalmas lyukat vágtam a vállára, majd egy másikat a mellére, felfedve fekete pihéimet; a harmadik a mellbimbó magasságában volt, mert meg kívántam mutatni a barna szemölcsöt. És a gallért? Vajon begomboljam-e vagy sem? Sem így, sem úgy. Összeszabdaltam. Maradt az utolsó probléma, ami megoldásra várt, a fürdőnadrág problémája, ami túlságosan is sportosnak látszott ahhoz, hogy beleilljen egy mondén és egzotikus festő kosztümjébe, amelyet magam készítettem. Így hát visszájára fordítottam, hogy látsszék rozsdától tarkított fehér pamut betétje. A foltok egy rozsdásodó fémkapocstól származtak. Mi mást találhattam volna ki, szorongattatva a körülményektől, a fürdőnadrág témájára?
Ám ez még csak a kezdet volt: hónom alját leborotváltam, de mivel nem kéklett oly ideálisan, ahogy azt elegáns madridi hölgyeken megfigyeltem, kevés kékítőt púderrel kevertem össze, és ezzel festettem ki felső karom belsejét. Ez csak rövid ideig maradt meg szépnek, amíg az izzadság fel nem oldotta a sminket, amely kékes csíkokban csordogált lefelé testemen. Hónom alját mosva észrevettem, hogy a bőr dörzsölésre kivörösödik. Ez még a kéknél is inkább megfelelt. Rájöttem, hogy szükségem van a vörös színre. Előbb, még borotválkozás közben, enyhén felsértettem a bőrömet, és jobboldalt egy apró alvadt vérfolt keletkezett. Újból megborotválkoztam, méghozzá úgy, hogy csupa vér lettem. Most csak meg kellett várnom, hogy a vér megalvadjon; ezzel a vérrel, kacérságból, mindenütt kissé befröcsköltem magam. Ez olyan szépet mutatott, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a dolgot egy apró vágással fejezzem be. Micsoda munka! De ezzel még nem értem a végére: fülem mögé piros bazsarózsát tettem. Most még csak valami illatra volt szükségem. A kölnivizet undorítónak találtam. Hát akkor? Festőszékén ülve Salvador Dalí mély gondolatokba merült. Ó! Csak beszagosíthatná magát annak a kecskebaknak a szagával, amelyik minden reggel elmegy az ablak előtt! Figyelem. Dalí hirtelen felszökött, fejében zseniális ötlettel.
Megtaláltam a szagomat! Bekapcsoltam a gyorsforralót és halenyvet főztem. Elszaladtam a ház mögé, mivel tudtam, hogy ott néhány zsák kecskebogyót hagytak, aminek a szaga eddig csak félig-meddig elégített ki. Fogtam egy marék ürüléket, majd visszamentem a műterembe és a forró vízbe dobtam. Majd ecsettel mindezt elkevertem. Egyszer a hal szagát lehetett jobban érezni, másszor a kecskékét; de tudtam, hogy kevés türelemmel a keverék tökéletesre sikerül, főleg akkor, ha hozzáadok néhány csöpp fokhagyma kivonatot. Csodálatos! Valódi kecskebak szaga volt! Amikor elhűlt, a főzetet bőrömre kentem. Ezzel fel is készültem.
Felkészültem, de mire? Az ablakhoz mentem, amely a strandra nyílt. Ő már ott volt! Ki? Ő? De ne szakítsanak félbe! Amint mondtam, Ő már ott volt, és ennyivel be kell érniük. Mármint Gala, Eluard felesége. És ő volt az! Megismertem meztelen hátáról.
Hogyan tudhattam egész délutánt eltölteni vele, nem ismerve fel, nem kétkedve semmiben? Miatta találtam ki ezt az őrült nászruhát, miatta kentem magamra a kecskék ürülékét és nyúztam meg a hónom alját! Most, hogy megláttam a strandon, nem mertem volna így mutatkozni. Megszemlélve magam a tükörben, úgy találtam, hogy nyomorúságosan festek.

»Valódi vademberre hasonlítasz, Salvador, és te megveted az ilyesmit.«
Átöltöztem és megmosakodtam, amennyire csak tudtam, hogy megszabaduljak az átható szagtól, ami belőlem áradt. Csak a gyöngysort hagytam, meg a megtépázott bazsarózsát.
Barátaimhoz közeledtem a strandon, de abban a pillanatban, amikor Galának jó napot kellett volna kívánnom, olyan nevetőroham kerített hatalmába, hogy nem jutottam szóhoz. A roham mindannyiszor megismétlődött, amikor csak hozzám szólt, és nekem válaszolnom illett volna. Barátaim ebbe beletörődve, mintha csak azt mondták volna:
– Hát igen. Most majd így tart egész nap, mint rendesen.
A vízbe követ hajigálva ütötték el idejüket. Különösen Buñuel volt kiábrándult, mert azért jött ide, hogy új forgatókönyvünkön dolgozzunk. Én pedig, mindinkább vissza kívánva tartani őrületemet, egyre csak Galára gondoltam, elhalmoztam figyelmességemmel, és őrá összpontosítottam gondolataimat. Mivel nem tudtam vele szót váltani, kitüntettem kedveskedésemmel, párnákat hoztam neki, pohár vizet, úgy ültettem, hogy jobban lássa a tájat. Ha módomban állt volna, ezerszer levetem és felhúzom lábára a cipőt. Ha séta közben akár egy pillanatra is sikerült megérintenem a kezét, megborzongtam és úgy tűnt, zöld gyümölcs esőzik körülöttem; mintha Gala keze helyett idő előtt megráztam volna vágyaim gyönge fácskáit. Gala, aki egyedülálló intuícióval meglátta mindazt, ami bennem »reakció«-ként jelentkezett, nem látta, hogy bolondul szerelmes vagyok belé. Félbolond zsenit sejtett bennem, aki nagy erkölcsi bátorsággal rendelkezik. Mivel hogy ő is kívánt magának valami mítoszt, hinni kezdte, hogy én vagyok az egyedüli, aki megteremthetem neki.
Festményem, a Borongós játék gondba ejtette barátaimat. Az ürülékkel befröcskölt alsónadrág oly realizmussal és önelégültséggel volt megfestve, hogy valamennyien kételkedtek, nem vagyok-e koprofág. Annak lehetősége, hogy ebben az undorító betegségben szenvedek, végül is mind gyakrabban kellemetlen érzéseket váltott ki bennük. Gala elhatározta, hogy véget vet kételyeiknek. Azt mondta, nagyon fontos ügyben szeretne velem beszélni, és megkért, hogy találkozzunk. Sikerült komolyan azt válaszolnom, hogy ez nem rajtam múlik, és még az sem fog abban megakadályozni, hogy figyelmesen meghallgassam s komolyan válaszoljak, hogy amíg beszél, belőlem nevetés fog kirobbanni. Gala aggódó hangja majdhogynem ismét kiváltotta belőlem azt az őrült nevetőrohamot; csak akaraterőmmel sikerült visszatartanom magamat. Másnap estére beszéltük meg a találkát. Úgy egyeztünk meg, hogy érte megyek a szállodába, aztán majd a sziklák között sétálunk. Kezet csókoltam neki és távoztam.
Amint hátat fordított, már hajlongtam a nevetéstől, és le kellett ülnöm egy küszöbre, hogy elmúljon a krízis. Útközben összetalálkoztam a Guemain házaspárral. Egész idő alatt engem fürkésztek, majd szóba elegyedtek velem.
– Vigyáznia kell – mondta Camill. – Az utóbbi időben túlságosan is ideges. Lehetséges, hogy túl sokat dolgozik?
Másnap elmentem Galáért. A sziklák közé indultunk sétálni. Melankóliája egy másik égitest tájképének melankóliáját idézte fel bennem. Arra vártam, hogy Gala kezdi a beszélgetést, ahogyan jelezte is, de szemmel láthatóan nem ment neki, mert nem tudta, hogyan kezdje. Egy célzással módot adtam neki rá, amit hálásan fogadott, de tudomásomra hozta, hogy nincs szüksége a segítségemre. Körülbelül így folyt le közöttünk a beszélgetés:
– A Borongós játék című képéről van szó.
Egy pillanatra elhallgatott, időt adva nekem, hogy elébe vágjak és kitaláljam, mit akar. Válaszolni akartam, de jobbnak láttam, ha várok, hátha felmerül még valami.
– Ez nagyon jelentős mű – folytatta –, és ezért a barátai, Paul is, meg én is, tudni szeretnénk, mire véljünk egyes elemeket, amelyeket maga, úgy látszik, nagyon fontosaknak tart. Ha a dolgok a maga egzisztenciájához kötődnek, akkor alapjában nem egyezek magával, mivel – tekintettel az én életemre – ez szörnyűségesnek tűnik. De ez persze a maga életére vonatkozik, amelyhez az enyémnek semmi köze. Azonban ha a képeit arra használja, hogy egy olyan vétket terjesszen, amit maga zseniálisnak tart, akkor ez, szerintünk, munkájának hitelét veszélyezteti, és pszichológiai dokumentummá teszi.
Kísértésben voltam, hogy hazugsággal feleljek. Ha beismerném neki, hogy koprofág vagyok, ahogy azt a szürrealista csoportbéli barátaim hitték, az még inkább fogalommá és érdekessé tenne az ő szemükben. Ellenben Gala éles hangja, feszült arckifejezése és valódi, méltóságteljes őszintesége arra kényszerített, hogy az igazat mondjam.
– Esküszöm, hogy nem vagyok koprofág. Én is úgy iszonyodok tőle, akárcsak maga. De úgy tartom, hogy ezek a trágár elemek éppoly iszonyúak, mint a vér, vagy az én sáskák iránt érzett fóbiám.
Azt vártam, hogy válaszomra Gala megkönnyebbül. Ellenben ő gondterhelt maradt, mintha valami rágna rajta. Majdnem ezt mondtam neki: »És maga? Miről van szó? Miért nem beszélgetünk tovább?« De nem szóltam semmit. A hús, mely oly közeli volt hozzám, és annyira valódi, megakadályozott abban, hogy beszéljek. Nem csak az arc együttérző szépsége alkotta ennek a testnek egyedüli eleganciáját; néztem hajladozó derekát, ahogy győzedelmesen mellettem járt, és így szóltam magamban egyfajta esztétikai humorral: »A Győzelem arcát is fátyolozhatja kedvtelenség. Nem kell bántani.« Mégis meg akartam érinteni, át akartam ölelni a derekát, amikor keze váratlanul az enyém után nyúlt. Ez nevetésre való pillanat volt, és én felnevettem, idegesebben és harsányabban, mint valaha, mert ebben a pillanatban rá nézve ez volt a legsértőbb. De ahelyett, hogy nevetésemért megneheztelt volna, inkább büszkélkedett. Emberfeletti erőfeszítéssel még inkább megszorította a kezemet ahelyett, hogy megvetően ellökte volna, ahogy azt minden más asszony tenné. Intelligenciája médiumként felfogta nevetésem pontos értelmét, amely másoknak annyira érthetetlen volt. Az én kacajom nem volt »vidám«, mint másoké. Nem a szkepticizmus vagy a frivolság kifejezője volt, hanem a fanatizmusé, a kataklizmáé, az örvényé, az iszonyaté. Én pedig épp akkor vetettem lábai elé a világ legszörnyűbb, legkatasztrofálisabb nevetését.
– Kicsikém – mondta nekem –, sohasem fogunk elválni."*67

Utolsó este

– Térjünk vissza egy pillanatra Molter Károlyra, az Erdélyi argonauták szerzőjére, aki a marosvásárhelyi gimnázium...
– Ahol a gránátrepesz szíven lőtte az igazgató portréját.
– Igen. Mint tudjuk, Molter Károly ennek a gimnáziumnak volt a legendás tanára. Legendás mindenekelőtt a szórakozottságáról. Íme az a történet ezzel kapcsolatban, amit korábban félretettünk. A Hitel c. folyóirat 1989-es évfolyamának 5. számában találtam. Tarjányi Eszter faggat egy Erdélyből Nyugatra szakadt, száműzött költőt a honvágyról:

„– Így, hogy Romániába látogatóként sem mehet haza, nincs honvágya?
– Hadd válaszoljak egy anekdotával a kérdésre. Molter Károly élete vége felé, mikor már nagyon szórakozott volt, beadványokat írt a román kormányhoz. Kérte, engedjék vissza Marosvásárhelyre. Meg is indokolta kérelmét azzal, hogy életének csak ott van értelme, hogy ott élnek a barátai, csak ott tud dolgozni. Levelet írt, megcímezte. Feladó: Molter Károly, Tirgu Mureş – vagyis Marosvásárhely... Ez a történet összefoglalja azt, amit elmondhatnék a honvágyról és az erdélyi helyzetről. Honvágyam van Genfben, de sokkal nagyobb honvágyam lenne, ha Marosvásárhelyen élnék, vagy Kolozsvárott, mert azok a városok, amelyekben felnőttem, már nem léteznek. Ha ott élnék, mindennap kellene látnom, mivé váltak, és így a honvágy és a tehetetlenség érzése sokkal erősebb lenne, mint most, távol szülőföldemtől."

– Igen, én is beszéltem egyszer Károly bácsi fiával. Elmondta, hogy épp a tévét nézte, az apja pedig ott toporgott körülötte. Akkor megkérdezte tőle, Édesapa, van valami baj? Amire az öreg azt felelte: Dehogyis, Barna, nagyon jól érzem itt magam... de mégis... fiam, mikor fogunk innen hazamenni?
– És mi a tanulság mindebből?
– Ebből az idézetből, vagy az egész szöveggyűjteményből?

– Az egész szöveggyűjteményből.
– A múltkor azt kérdezted tőlem, megfigyeltem-e, hogy Bergman Varázsfuvolájában a képi fordulatok milyen zseniálisan felelnek meg a zeneieknek. Emlékszel, mit feleltem? Hogy ennyire művelt sajnos nem vagyok zeneileg, én csak nézem a filmeket, mint a vadállat.
– Azt akarod mondani, hogy annak, aki ért hozzá – nem úgy, mint minekünk, akik laikusok vagyunk, s csak olvassuk, mint a vadállat – bizonyára kiderül valami e történetekből a történetről magáról. Nem a narrációról, hanem annak születéséről. Amikor még nincs kettős vagy sokszoros cselekményszál, időbontás, lelki analízis, tudatfolyam és modern vágástechnika, sem szójáték, vagy bravúros nyelvi tobzódás, csak a pőre történet. Amilyent a gépi intelligencia soha nem lesz képes produkálni, miközben már régen komponál, verset ír és portrét fest.
– És akkor miért nem lesz képes történeteket is kitalálni?
– Mert a gép nem tudja megtanulni, mi a csattanó, mi az élet történéseiből és tényeiből való válogatás finom titka, sem humora nincs, sem drámai érzéke, sem lelke. Vagyis nem tud történetet írni.
– Válogatásunkat beszűkítette a magyarokkal kapcsolatos megkötés. Nem tudom, legalább annyi haszna volt-e ennek, hogy összehordtuk egy lehetséges nagy magyar regény építőköveit. Vagy ezek egy részét.
– Nem tudom. Én azon gondolkodom, nem adtunk-e az egésznek valamiféle fölösleges kompozíciót, nem strukturáltuk-e az anyagot, nem volna-e érdekesebb, ha kommentárok nélkül, találomra, mint valami antológiában, egymástól tökéletesen elkülönülve volnának olvashatóak ezek a szto... – nevezzük nevükön őket – sztorik.
– Azt még mindig ki lehet próbálni. Csak ki kell hagyni a köztes dumát, s megőrizni, esetleg újrakeverve, a többit.
– Igen, a malter talán csak nekünk annyira fontos. A világon nagyon sok helyen úgy építkeznek, hogy a köveket pusztán csak egymásra helyezik, nyilván nem mindegy, hogyan, aztán egyszerre csak áll a fal. És legalább olyan erős, mint a téglás-köves-malteros.
– És megbontani sem lehet?
– Nem próbáltam, ez csak egy példázat volt. De mihez kezdünk holnap, ha ennek így a végére értünk?
– Visszatérve a tanulságokhoz. Nekem egy másik film jutott eszembe, amikor megnéztük Fellininek a Casanováját, akkor is azt kérdezted tőlem, mi az egészből a tanulság.
– És egy talmudi bölcsességgel feleltél: az, hogy jobb dolog fiatalnak, egészségesnek és gazdagnak lenni, mint öregnek, betegnek és szegénynek.
– Holnaptól titokzatos történetekből válogassunk. De nem ám olcsó, szériagyártott kísértethistóriákból, hanem olyanokból, amelyekben épp csak megérint a távoli titok, olyanszerű könnyű érintéssel, mint amikor azt olvasod egy versben valamiről, hogy nem más, mint egy ottfelejtett félcipő egy sietős gyilkosság holdudvarában. Vagy mint amikor először hallottad azokat a szavakat, hogy Fandango, Ildefonso, Mirandola, Szuengáli, Ármorika, vagy Nantucket vagy Miramar. Vagy mint amilyen egy kivilágított repülőgép a tenger mélyén, ránövekedett korallokkal és izgatott polipokkal körülötte. Emlékszel a bázeli állomásra?
– A vasútállomásra? Persze.
– A peronokon a köztelefonokat egyaránt lehetett német márkával, vagy francia frankkal, vagy svájci frankkal használni, mindegyik érmét elfogadta.
– És?
– Olyan történeteket szeretnék, amelyekben legyen titok. A titok legyen az a készülék, amelyet mint eszközt a képzelet, az értelem és az érzelmek működtessék, mint a bázeli telefonokat a háromféle érme.
– A végéhez értünk, dicsőséges uralkodóm?
– Sok érdekes zenéről beszélgettünk, most kedvem támadt meghallgatni azt a híres áriájukat, föltennéd kérlek?
– Melyik áriára gondolsz, Felség?
– Amikor ketten várják az orvost.
– Ki írta? Bartók?
– Nem, dehogy.
– A Háry Jánosból van?
– Nem.
– Ne csigázz. Nem Kodály?
– Nem, nem. Ketten várják az orvost.
– Nem emlékszem.
– Az egyik meg ott töprenkedik.
– Töprenkedik?
– Igen, igen.
– Orvost? Ketten?
– Mondom.
– S még miről szól?
– Folyó is van benne.
– Valamit visz a víz?
– Van ilyen opera?
– ...Valamit?
„...és a híddal vízavi
megjegyezte: szép idő van
és egy hullát visz a víz..."
– Szóval nem jut eszedbe.
– Egy hullát visz, Blum Tamás fordításában. S még miről szól?
– Egy szemfedőről.
– És az orvos? Jön?
– Nem tudjuk.
– Akkor mi lehet ez? „Doktorra várva"?
– Nem ismerek ilyen operát, Sehe.
– Én sem. Magyar operát én csak a Bánk bánt ismerem.
– Bánk bán! Hát ez az! Mondom én...
– Ne szórakozz. Hol van ott doktor?
– Hazám, hazám, te mindenem...
– Úgy van.
– ...Csak egy nagy érzés éltetett
Sok gond és gyász alatt
Hogy szent hazám és hős nevem
Szeplőtlen megmarad.

Most mind a kettő orvosra vár
S míg itt töprenkedem,
Hazám borítja szemfödél
S elvész becsületem.

...Így írta ezt meg Katona. Vagy Erkel, vagy Egressy, vagy Nádasdy.
– El ne süsd ezt a cinikus, sötét viccet magyarok közt, ha jót akarsz magadnak.
– Jót akarok.
– És most?
– Most pedig zárjuk szerény dekameronunkat azzal a történettel, amit ígértél a gyergyói ácsokkal kapcsolatban, még amikor Mikes Kelemenről, Rákócziról, Bethlen Gáborról és Bihariról meg Berliozról beszélgettünk.
– Már olvasom is.

A gyergyói ácsok és a Moszkva téri rendőrök története

„Egy csapat gyergyói ácslegény üldögél hajnalban a rabszolgapiacon a Moszkva téren. Bánatos nótába kezdenek, persze rendőrök vetődnek arra. Hagyják abba a nótázást, jóemberek, ilyenkor az nem egyéb, mint csendháborítás.
A harmadik felszólítás után a rendőr gorombább hangnemre vált: ...nehogy aztán itt meg kelljen verni valakit.
Amire felpattan az egyik legény:
– Tük-e münköt, vagy münk-e tüktöket?
És akkor a rendőr a társaihoz:
– Mondtam, hogy törökök ezek, csak magyarul énekelnek."

– Szövegforrás?
– Nyestbeszéd. Szőcs Géza 33 verse Faludy György válogatásában. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2010, 91–92. oldal.

 

Függelék

67. o.
Kis és nagy sakálok

„Hírszerzésünk vezetői mérlegelve a kialakult helyzetet, úgy döntöttek, hogy a politikai emigráció esetében oly jól bevált módszert a katonai emigrációval szemben is alkalmaznunk kell. Jobb két vagy több egymással rivalizáló emigráns katonai szervezet, mint az egységes egy. Ennek jegyében készültem fel Király Béla bécsi »szabadságharcos« nagygyűlésére. A feladat: megingatni a tábornok iránti bizalmat, leszűkíteni híveinek táborát, megteremteni Dálnoki Veress Lajos volt horthysta vezérezredes számára az új ellenlábas »szabadságharcos« szövetség zászlóbontásának feltételeit.
A richtergassei Kiss-féle vendéglő különtermébe elegáns polgári ruhába öltözött, snájdig tisztként, magabiztosan, ünnepelt hősként lépett be Király Béla. Szeme megrebbent, amikor meglátott; nyílt titok volt, hogy nem kedvelem [...].
Lesírt róla, nem érti, miért mentem oda. Egy pillanatra meghökkent, de végignézve hívei lelkes táborán, rossz érzése szemmel láthatóan szertefoszlott.
Nagy expozét tartott. Vázolta a Szabadságharcos és Nemzetőr Szövetség helyzetét. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy hatalmas jelentőségük van a nyugati világban. [...] Ezután megadta a szót a hallgatóságnak.
Megdöbbent, amikor elsőként jelentkeztem. Vonásain rángás futott végig, de nem tagadhatta meg a szólás jogát tőlem sem.
– Uraim! – kezdtem előre megtervezett támadásomat. – Meghallgattuk Király Béla tábornokot, a »Szabadságharcos Szövetség« elnökét. Én most, mint a Magyar Forradalmi Tanács ausztriai meghatalmazottja tőle, mint a tanács elnökétől kérdezem: a Forradalmi Tanács platformján van-e vagy sem?
– Visszautasítom a kérdést! – harsogta Király, de nem tudta belém fojtani a szót. [...]
Azt hittem, azonnal meglincselnek. Munkatársaim szorosan mellém húzódtak, hogy közösen védekezzünk, ha tettlegességre kerülne sor.
– Provokáció! – A tábornok vérvörös arccal magasodott a tömeg fölé és üvöltött. – Hagyd el a termet! Azonnal hagyd el!
Szegény Király Béla! Honnan sejthette volna, hogy mindez csak a kezdete a vesszőfutásának. Amikor a legnagyobb volt a hangzavar és legközelebb a verekedés kirobbanásának pillanata, felállt egy másik magas, nagy termetű, katonás testtartású férfi, Nyirádi Szabó Imre volt repülő főhadnagy.
– Én pedig azt kérdezem, milyen megfontolásból akadályozta meg a tábornok úr, hogy a légierő a nemzetőrség oldalán beavatkozzon a harcokba? Százhuszonöt darab repülőgép került a kezünkre. A hajózószemélyzet rendelkezésre állt. Miért tette ezt?
– Ostobaság lett volna!
Király alig tudott uralkodni magán. Semmilyen támadásra nem számított. Ráadásul észre kellett vennie, hogy saját emberei is felfigyeltek a kérdésre, s gondolkodóba estek. Pedig a java még ezután következett.
Szennik György grafikusművész emelkedett szólásra. Hangja úgy harsant, hogy a teremben csönd támadt tőle.
– Tábornok úr! Igaz-e, hogy a Horthy-érában Gömbös lányt vett feleségül? Igaz-e, hogy a háború után azonnal elvált tőle és belépett a kommunista pártba? A vezérőrnagyi rangját nem Rákositól kapta-e? Megfelel-e a valóságnak az a hír, hogy a tábornok úr már a bécsi utcákat rótta, amikor a nagykovácsi erdőkben még visszavárták főhadiszállásának tagjai?
A történtek híre hamar szétfutott az emigrációban. Hozzájárult ahhoz, hogy Dálnoki Veress Lajos horthysta vezérezredes irányításával új, párhuzamos – nyugodtan nevezhetem így: konkurens – »szabadságharcos« szövetség jöjjön létre. Király és társai egyeduralma megtört, mielőtt kialakult volna. Ugyanakkor jólesően állapíthattam meg, hogy sikerült fellépésemet teljesen »nemzeti« és »forradalmi« ihletésűnek mutatnom."

(Szabó Miklós, Csendes háború, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1984, 357–359.)

74. o.

Ennél a résznél Seherezádé és Sahriár elővették a Biblia két kiadását, egy katolikus és egy protestáns fordítást. Ők sem találták a Genezis 31. fejezetében ezt a részt, ám jobbra-balra lapozgatva Seherezádé érdekes részletre bukkant.
– Tudtad-e, hogy Ábrahám 175 évesen halt meg? Ez igaz? S hogy a két fia temette el?
– Igen, a két száznegyven éves fia. Izsák közelebb a száznegyvenhez, Ismáel a százharminchoz. Meg én is ott voltam.
– Hol is történt?
– A Makpelá barlangjában, Efronnak, a Khitteus Czohár fiának mezejében, mely Mamré átellenében van.
– Ja ott.

94. o.

„Beparancsolja a csapatot a ház udvarára, és kiselőadást tart Szövérdy Samu bácsiról, cseppet sem zavartatva magát attól, hogy az épületben működő hivatal dolgozói is kiszállingóznak a reneszánsz lodzsára, hogy meghallgassák a rendhagyó történelemórát.
– Tudjátok, állítólag Samu bácsi volt a legelkényeztetettebb gyerek Erdélyben.

Apja vidéki birtokán például a szeszélyeitől rettegő személyzeten és kívánságait leső szülein kívül saját felcicomázott kecskefogata is bármikor a rendelkezésére állt.
Régen itt a Szövérdy-palota földszinti, utcai frontját – a jobb oldalon – a város legfinomabb, legcsokoládéillatúbb cukrászdája bérelte. Így hát amikor az ifjú Samu báró csokoládéhuszárt rendelt születésnapjára, a zord atya azonnal utasította a legfinomabb, legcsokoládéillatúbb cukrászda legtiszteletreméltóbb cukrászát, hogy azonnal lásson hozzá fiacskája születésnapi ajándékának elkészítéséhez.
A kétarasznyi figura hamarosan ott gőzölgött a cukrászműhely asztalán, a legtiszteletreméltóbb kolozsvári cukrász pedig büszkén mutatta be művét Samunak és apjának.
– Nem jó – vetette oda Samu. – Nem pásszol a zsinórozás a mentéjén. És a csákója sem. Ez nem huszár.
A legtiszteletreméltóbb kolozsvári cukrász már egy egész kevéssel kevésbé érezte magát tiszteletreméltónak, de nem tehetett mást, újra nekilátott. De Samu napról napra kitartóan hajtogatta délutánonként, amikor iskola után szemrevételezte az aznapi csokoládékatonát, hogy ez bizony nem huszár. Egészen addig, amíg minden csokoládézsinór és csokoládésujtás, csokoládébajusz és csokoládésarkantyú a helyére nem került. Akkor aztán elégedetten kijelentette: ez így huszár. A tiszteletre méltó kolozsvári cukrász kihúzta magát még tiszteletre méltóbbá, pontosabban a legtiszteletreméltóbbá, és örömtől ragyogó arccal kérdezte, becsomagolja-e. Mire kimondta, már bajos lett volna. Samu báró ugyanis leharapta a csokoládéhuszár fejét, csákóstul, bajszostul, s miután lenyelte, válaszolt: „Arra nem lesz szükség. Huszár volt."

(Ugron Zsolna, Úrilányok Erdélyben, Ulpius, 2010, 152–154.)

98. o.

Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának egyik fejezetéből fogalmat alkothatunk, miként ment végbe egy ilyen kártyacsata, amelyben adott esetben ősi birtokok és kastélyok sorsa dőlt el. De visszaköszönnek e bekezdésekből olyan – számunkra már ismerős – helyszínek, mint a Gerbeaud melletti ékszerüzlet vagy olyan figurák, mint a bácskai szerb milliomosok. (Akik alig várják, hogy jatagánjukkal elvágják legjobb barátaik torkát, csak mert magyarok – jegyezte meg Seherezádé.)
„A felső emeletről kibicek jöttek le a bakkszobából. Mesélték, hogy óriási játék folyik odafönn, szédületes játék. László önkéntelen megtapogatta a pénzescsomagot, mely a mellényét oldalvást dübbesztette. Tovább iszogatott szótlan. Később újra jött valaki felülről. Az újságolta, hogy a »fekete kakadu«, Árzenovics azt veszít, »amit akar«! Fantasztikus pechje van a bunyevácnak. – Később újra jött egy, az is azt mondta.
László fölkelt, és besétált abba a kis sötét szobába, honnan a belső lépcső indul föl. Hallgatódzott. Felülről enyhe csörrenések, a zsetonok hangja és egy-egy szó: „Je donne... Non... Les cartes passent..."
Soká állt itt, újra megtapintva párszor azt a pénzcsomót a mellén.
Aztán lassan, mintha mágnes vonzaná, fölsétált az emeletre.
Ott állva nézte a játékot, megigézve is. Szédületes játék. Húsz-harmincezret tartottak keresztbe az asztalon. Illésváry Dönczi, a kis Rozgonyi, Wuelffenstein és Pray Gedeon, kicsik, nagyok, mindenki nyer. Szent-Györgyi Neszti előtt boglyában állnak a gyöngyházlapocskák. Szemközt vele Árzenovics Zénó. Körülötte most egyetlen bámuló sincs; a kibic nem szokott a vesztőnél maradni. Mind átcsoportosultak a kerek asztal másik oldalára. Úgy hatott ez, mintha az egész társaság ostromra menne a bácskai milliomos ellen, ki szélesen könyökölve két üres hely között, mozdulatlan arccal állta a csatát. Nyugodtan jegyezte egy kis cédulára egy-egy vesztés után az összeget. Csak az elrágott szivarján látszott, hogy ez még neki is elég komoly. – Tizenhat! – Bank! – Elvitték. – Huszonnégy! – Bank! – Azt is. Így ment ez folyton. Nem volt egy ütése sem, és utána mindig nyolc-tíz nyerés valaki másnak, melybe a »fekete kakadu« mindig jócskán befizetett.
– Egyetlen passzal rendezhetnéd magad! – szólalt meg egy hang Gyerőffyben, de még nem mozdult. Aztán újra megszólalt ez benne: – Próbáld meg! Itt fekszik előtted a pénz, csak utána kell nyúlni. Tíz-tizenötöt ha rászánsz... hiszen nagy összeg van nálad – és a Napóleon mondását idézte: »La victoire est aux gros bataillons!« Még mindig mozdulatlan állt László; csak a keze tapogatott párszor a mellényén. Most Pray ott előtte, az üres széktől jobbra, kilencszer ütött egyfolytában. – Te hülye! – súgott benne az a hang. – Ha beültél volna, ahogy mondtam, már ez a tied lett volna! Hát lépj be már! – csak azzal a négyezerrel, ami a tied, hát azzal csak lehet...!?
A háromórás kártyapénz-szelvényekkel járt körül a komornyik.
– Hozzon nekem egy hitelt! – szólt hozzá Gyerőffy, és végre elfoglalta az üres helyet Zénó és Pray között. Ez a legjobb hely; a peches embertől jobbra. Mikor átment a »taille«, előtte kimondta a döntő szót: »Passe la main!« Míg visszatért hozzá a kártya, sok idő telt el. Soká maradt ott túlfelől. Közbe maga mellé rendezte az abszintot. Jócskán fölhajtott belőle, hogy előzze azt a félelmet, mely most hirtelen végigszaladt benne. A csomó hozzá került. Zénó, a bal szomszédja csak egy »coup«-ot nyert. László két ezerkoronást tett ki maga elé. Négy ütése volt. Nem felezett az ötödiknél, melyet elvesztett, de nem tették ki a bankját. Így hát maradt vagy húszezer előtte.
Most elfogta valami furcsa önkívület. Úgy érezte magát, mintha hosszú hullám vinné, mintha lebegve rohanna mélységek fölött. Megváltásszerű érzés ömlött végig rajta, akárha valaki sok napokon sivatagban szomjazik, míg végre beleomolhat nyakig egy hűvös hegyi patakba. Ebben a percben majdnem boldog volt. Nem gondolt semmi egyébre. Minden figyelmét a játék kötötte le, az »esprit de la taille«, a kártyajárás fölfedezése. Ez a legfontosabb; ezt kell ismerni, ha nyerni akarunk.
Ő már rég nem volt az a »szép kártyás«, mint most másfél éve, midőn játszani kezdett. Akkor minden olyan irreálisnak tetszett még. A zsetonok csak számot jelentettek, nem pénzt. Fontos csak az, hogy őt elismerjék, befogadják, egyenrangúnak tartsák. Azóta azonban – a Klárának adott szó megszegése óta, de különösen ama nagy vesztés óta, mikor Berédyné mentette meg a gyöngyeivel – már ádázul játszott, és nyerésre. Nyerni, nyerni, minden áron! És már idegesen játszott, és elszántan, mert anyagi helyzete mind nehezebbé alakult.
Minden súlyosabb veszteség számára pusztulást jelenthetett.
A játék tovább tombolt változatlan még jó ideig. László előtt hol elapadtak, hol megint gyarapodtak a gyöngyházlapocskák. Végre úgy fél öt óra felé fordulat állt be. Árzenovicsnak váratlanul »megjavult a keze«. Két, három, sőt négy slágere akadt. Gyerőffy közvetlen szomszédja lévén, bár nagyon sokat egyszerre nem tett, mégis »beúszott« a bankjába. Pár pillanat és már erős vesztésben volt. Most végigfutott a hideg a hátán. – Ezt nem szabad! Ez nem az ő pénze! Ezt vissza kell hozni, mindenáron vissza kell szerezni. Már nem volt előtte zseton, sőt már hozomra tartozott. Kétségbeesetten még kétszer nekirugaszkodott, akár egy fuldokló. Mind a kétszer vesztett. A »fekete kakadu« még mindig bankadó, László azonban már visszadőlt a székébe, és a világ elsötétedett körülötte.
Behunyta a szemét. Tűzkarikákat látott. Csak arra eszmélt föl, hogy a komornyik az öt órát jelenti, és hogy a társaság oszlik.
– Mennyivel tartozom, kérlek? – kérdezte fölkeltében Zénótól.
– Várj csak! Igen... Hetvenkettő... annyi!
– Jó... jó... csak hogy tudjam... – válaszolt László, és lassan fölállott és lesétált a lépcsőn. Útközben megtapogatta azt a vastag pénzcsomagot, mely még érintetlen a mellényében dudorodik. Megvan. Nyolcvanhatezer. Itt van. Még itt van...
Hazament a már világos hajnalban. Kofaszekerek dübörögtek a vásárcsarnok felé. Egy-egy ház előtt már a szemetes csöngettyűje csilingel.

*

Késő délutánig aludt. Akkor a sötétedő szobában számba vette magát, és elítélte. Erkölcsi halálra ítélte önmagát. Ebből nincs menekvés. Csupán kettő közül választhat: a nyilvános és a titkos gyalázat között. Vagy mint kártyaadósságot nem fizetőt kidobják a kaszinóból, és ezzel a társaságból is, vagy kifizeti a veszteségét, és veszni hagyja a Fanny gyöngyeit, maga pedig jár-kél hamisított becsülettel, akár az a Wickwitz, akit ő inzultált azért, akit ő bélyegzett meg nyilvánosan. Csak a kettő között választhatott. Szörnyű lenne élni nyilvánosan kiközösítve, billoggal a homlokán – de sokkal szörnyűbb így élni tovább, ebben a titkos szégyenkezésben. Hát ettől kell szabadulni. A másikat inkább el fogja tán viselni, az ő nagyvilági ambícióit úgyis már megőrölte ez az utolsó év. – »És amúgy is el fogsz pusztulni előbb-utóbb, hát maradjon meg legalább az, hogy te ítéltél magad fölött, szabad akaratból.«
Hosszan ült a poros rajztábla előtt, hol egykor annyi reménnyel dolgozott a zenéjén. Ott domborodott rajta az a nagy csomó bankó – több, mint amit vesztett –, a gyöngyök váltságdíja, papírba burkolva, átkötve zsinórral, érintetlen. Az is kell maradjon. Az is fog maradni. Ez annak az asszonynak a pénze, nem az övé. Tolvaj volna, ha magának akarná. Ez az egy, amit nem szabad.
Most, mikor így határozott hosszú töprengés után, valami csodás megnyugvás szállta meg, és úgy érezte, mintha már réges-régen meghalt volna.

*

A következő két napon sokat járt-kelt. Elsőbben a Dorottya utcai ékszerészüzletbe vette útját. – Bacherach úr ma nincs benn, elutazott pár napra, de holnapután kettő felé biztosan itt lesz. – Ezt mondták. Így hát átment a Donát útra. A kis lakást fölmondta, az utolsó negyedet kifizette, a berendezést eladta, persze potom pénzért. A Fanny kimonóit, papucsát, illatszereit, mindent becsomagolt és postára tette.
A zongoráját a bútorozott szobából egy szállítóhoz vitette, kivel megegyezett, hogy Kozárdra juttatja.
Este lett kétszer, míg mindezzel végzett.
Másodnap délelőtt a saját lakására került a sor. A ruháit, cipőit kiszedte az almáriumból, és szép renddel pakolta be az útiládába. A szemébe ötlött az a szürke szalonkabát, mely akkor, ama ragyogó Király-díj napján volt rajta, és melyet azóta nem viselt. Ott feküdt az ágyon; mellette az a sávos pantalló, és a szőnyegen sámfázva a drapp betétes lakkcipők. Mintha az ő régi lénye feküdne ott hanyatt, kizsigerelve, elaszott hullaként."

(Gróf Bánffy Miklós, Erdélyi történet – Megszámláltattál..., Helikon, 2012, Bp., I, 433–435.)

131. o.

Sahriár így morfondírozott: Szolzsenyicin sok ezer emberrel találkozott a lágerekben, s ahánnyal csak beszélt, mindeniknek kiderült számára az ártatlansága. Egyetlen igazi, hús-vér ellenséget volt alkalma megismerni, aki valóban bűncselekményt követett el a Szovjetunió ellen: írd és mondd egyetlenegy embert, egy román kémet, illetve háborús szabotőrt. Ezt a fickót a románok azzal a feladattal dobták át, hogy a szovjet ejtőernyőgyárakba beférkőzve elvágja a már becsomagolt ejtőernyők zsinórjait. Úgyhogy igencsak meglepődhettek a fiúk, amikor ki akarták nyitni az ernyőt ugrás után, a levegőben. Biztosan jó kis mókának találhatták, mit gondolsz? Ez a kém azonban – írja Szolzsenyicin – hamar kiszabadult, a szovjet hadvezetés kicserélte egy lebukott saját ügynökre.
– Mit szólsz ehhez, Seherém? – érdeklődött a király.
Seherezádé azonban nem szólt semmit, mert közben mélyen elaludt, száján hétféle mosolyával.

134. o.

A szocializmus nyelvi szemérmességet illetően sokat elmond a tény, hogy 1965-ben, amikor a beatforradalom már végigsöpört a planétán, az Ifjúsági Magazin első megjelent száma a Rolling Stones világslágerének, az I Can't Get No Satisfactionnek a következő magyar címet adta, Tardos Péter fordításában: Téged várlak csókot kérőn. Földes László Hobo 17 évvel később megjelent Rolling Stones könyv című kötetéig kellett várni, hogy a magyar nagyközönség angolul nem értő része is megtudja, hogy ennek a sornak nem az a jelentése, hogy Téged várlak csókot kérőn, hanem az, hogy Nem tudok kielégülni. A dal egy strófája az Ifjúsági Magazin, és ugyanaz Hobo fordításában:

Ó miért?
Ó miért?
Miért kell várnom?
Miért kell várnom?

Hiába vártalak, szívem,
A rádiót, ha hallgatom
Ó, ne hagyjál egyedül!
Hiába volt tiéd, hiába a szívem,
te eldobtad, nem kell neked,
És mégis várlak én,
Csókot kérőn várlak én!

És megpróbálok befűzni valami lányt
De ő azt mondja,
„Babám, inkább
gyere egy hét múlva
Mert most ki vagyok kapcsolva"

Nem tudok kielégülni
Nem tudok kielégülni
Bár én próbálok és próbálok
és próbálok és próbálok

Nem tudok
Nem tudok
Oh nem nem nem

(Földes László Hobo, Rolling Stones könyv, Zeneműkiadó, Bp., 1982, 43.)

149. o.

Trózner igazgató 1944 őszén bekövetkezett hirtelen és misztikus halálának mintegy előzménye vagy előképe dr. Csengery Gyula marosvásárhelyi főorvos halála 1920-ban. Az impériumváltozást követően a román hatóságok felszólították, hogy tegye le a hűségesküt az új államhatalomra, különben távoznia kell szülővárosából. Csengery doktor számára megoldhatatlan problémát jelentett a konfliktus; egyrészt a magyar állam felé való lojalitása, másrészt a betegei iránti felelősségérzete és a város iránti ragaszkodása között. Miután ultimátumot kapott a másnapi eskütételen való megjelenésre, azon az éjszakán szívszélhűdést kapott és meghalt.

Képes képtelenség I.

„Szegény Trózner Jóskának is elég különös volt a halála. Sok évvel később, de nem ilyen fájdalommentes. Pár utcával arrébb lakott egy özvegy tanárnő, akinek az életét ugyancsak regényes szomorúság fátylai lengték körül. Délutánonként át szokott járni hozzá beszélgetni. Egy nap, hozzá indulóban, eszébe jutott, hogy a tanárnőnek éppen születésnapja van. Tett ezért egy kis kerülőt, keresni egy virágüzletet. Amikor a csokorral kezében visszafele tartott, elütötte egy autó. Két nap múlva halt meg, a klinikán.
Két dologra azonban még hosszú évekig nem kaptam választ. Az első: ilyen szörnyű folttal a káderlapján miért maradt itthon? Nyugaton végezte a felsőbb tanulmányait, voltak kapcsolatai, német családnevével legalább négy ország örömest befogadta volna; miért választotta inkább Vásárhelyen a mellőzöttséget, az »éppen csak megtűrt« helyzetét? (Néhány évig házasságban élt Erkel Sarolta zongoratanárnővel – abból a családból! –, de Sarolta néni kivándorolt később Németországba, s régi vásárhelyi ismerősei tanúskodását is igénybe vette, hogy mindig jó német volt.)
A másik: melyik Tolsztoj-mű, vagy hős vonzotta annyira? Hiszen annyi nyelven tudott, ha esetleg magyarul nem is kaphatott volna ínyére való fordítást, németül, franciául, olaszul igen. Feltételeztem, a Háború és békéből biztosan nem Kutuzov alakja vonzotta, talán Andrej hercegé, vagy Bezuhové? A vásárhelyi Gecse utca környékéről térképvázlatot készítettem, az összes ismerőseimet feltüntetve – és elképedve kellett felkiáltanom: Nátása!
A Teleki Téka udvarában, hátul, a földszinten, a Kancellár palotájának egykori személyzeti lakásaiban, ott élt valaha az Eö. család. Az elszegényedett, de büszke dzsentri vegytiszta képlete; lásd Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz... Eö. bácsi kissé alacsony, csontos, tele lappangó energiával, olyan volt, mint egy koplaló tigris. A városban egyes ismerősök között az a mendemonda járta, hogy egyik őse gyilkolta volt meg a menekülő Báthori Endre fejedelmet és bíborost; és ki lehetett volna nézni ezt belőle is. A lakásukban, a tálalón, örökké csak ugyanazt a két könyvet lehetett látni, a Szibériai garnizont, amelyben ő is szerepelt, ha nem is saját nevén, és a Vadon szavát. Fölöttük a falon két vadászpuska. Eö. bácsi az első világháborúban tartalékos honvéd hadnagyként vett részt; így került a híres krasznojarszki fogolytáborba, és ott, a Jenyiszej partján ismerte meg Nátása nénit; a nála fejjel magasabb, délceg, tatárszemű orosz lány onnét jött utána. (Mint Lám Béla felesége is Kolozsvárra.) Oh, ezek a régi orosz lányok! Amikor a hadifogolytisztek tábora feloszlott, a pólyás babát beledugni egy tarisznyába; átvágni Kelet-Szibérián; megkerülve, jobb kéz felől hagyva a Góbi sivatagot; Mandzsúrián keresztül kiérni a Csendes-óceán partjaira, és annyi tengeren, Sárgán, Vörösön, Feketén átkelve, dióhéjba kerekedni és a Dunán, Maroson felmerészkedni; a Somostető alatt megtelepedni, további fiakat szülni és felnevelni...
Nátása néni, amikor egyedül volt otthon, és mosott vagy varrt, nem törődve, hogy nyitva a Borsos Tamás utcára nyíló ablak, gyakran rázendített a Vecsernij zvon – Estvéli hangok – kezdetű érzelmes románcra, amely most képzeletében ott zengett-zúgott a Léna és az Angara felett, vagy arra, hogy Szól, sikolt az ének, Sűrű nagy éjben... A Vecsernij zvont, az orosz »Angelust« én is tudtam valamennyire, mert Nátása néni legkisebb fia tizenegy éven át osztálytársam volt... És Trózner József, a szomszéd fiú, a túlérzékeny és túlkulturált művészlélek, a járdán el-elhaladva hallgatta Nátása néni kozákfeleségekhez illő dalolását. Sohasem mert közeledni hozzá, mert tisztalelkű, ártatlan lovag volt, és talán Eö. bácsi puskáitól is félt egy kicsit, de imádta egy életen át, megtanult oroszul és zongorafantáziákat költött hozzá...
Nátása néni túlélte a férjét, fiait, titkos lovagjait; talán egy-két unokája, dédunokája él még a baráti, szomszédos Magyarországon... Egyes tudós körökben terjed az a vélekedés, hogy édeni ősanyánk, Éva Afrikából érkezett, feketén mosolyogva... Mások azonban, úgy hisszük, hogy a Góbi sivatag mellől jött, rózsás orcákkal, régi elefántcsont színű bőrrel, halk, de messzire zengő dalolással, és Trózner Jóska kísérte zongorán.
Sokszor úgy sajnálom, hogy Trózner más zeneművét nem hallottam, és soha senki sem fogja eljátszani őket, pedig egy szekrényre való kottapapírt írt tele...
Vége, vége már a dalnak...

Képes képtelenség II.

Változások után az önhitt újak sokszor eltakarítanak olyan tárgyi alkotásokat is, amelyek a történelem arcvonásait egészítették ki, s amelyeknek meg lett volna a helyük az ő Új Világukban is. A kegyelethiány még a gyakorlati meggondolásokat is elveti. Pedig »kegyelet nélkül nincs történelem, gyakorlatiasság nélkül nincs gyarapodás«. Egyszer egy ütközetben a kelták elragadták Caesar kardját, majd kifüggesztették egyik templomuk oltára fölé. Később, amikor a rómaiak elfoglalták azt a templomot, Caesart biztatták a hívei, hogy vegye onnét vissza a kardját. Ahhoz nem szabad nyúlni, mondta Caesar, mert az szent!
A vásárhelyi Kollégium főhomlokzata elé, a második világháború alatt a virágágyások helyére egy vízmedencét ástak, légoltalmi céllal, tartalékul a tűzoltóknak; a számtantanár el is nevezte Bolyai-tónak. Nem sokkal a háború után betömték; mint ahogy a kolozsvári főtér sarkaiban létesített légó-medencéket is betömték, azzal a gyarló okoskodással, hogy a részeg emberek fürödni fognak bennük, és belefulladnak. A Sétatéri tó mindkét végén volt egy-egy vendéglő, és senki sem tud róla, hogy száz év során részeg emberek rajjal fulladtak volna beléje... Egy tó a legegyetemesebb eszmeiségű emlékmű; mindenkihez szól, senkit sem bánt.
A Kollégium új, keleti főhomlokzata visszafogottan szecessziós jellegével az erő, mértéktartás, világosság és racionalizmus megtestesülése, bár fűződtek hozzá is a metafizika, illetve a parapszichológia körébe utaló események; és nemcsak az igazgatói iroda arcképébe a szív tájékán belefúródó hatalmas gránátszilánk története.
A régi épület: az északi szárny, laktanyára vagy államfogházra emlékeztető háromemeletnyi ablaksorával mindenben az ellentéte volt, noha szervesen kapcsolódott hozzá.
A kapcsolódási pontban a Sárosi utca felőli bejáratnál gyakran ott álldogált Köpeczi bácsi, a kapus vagy fő iskolaszolga; alacsony, görnyedt, törékeny termetű, szemüvege mindig fenn a homlokán vagy lenn az orrán, sosem a szemén, tekintete közelről ködös, semmilyen sem volt, de messziről szürkés-fehéren, kísértetiesen izzott, amikor lefele bámult a Sárosi utca mélye felé; mozdulatai mindig hirtelen félbeszakítottaknak tűntek... A főhomlokzat és a déli szárny felé világos, rangos utcák nyíltak, bennük egy-egy stílusos, híres épület (Teleki Téka, Táblabíróság, Osváth-patika, Ítélőmester háza, Bolyai ház), de az Internátus alatt a Sárosi utca örökké fénytelen volt; jobboldalt egy üres, lejtős telken néhány sötét gesztenyefa, baloldalt Krónék földszintes háza mellett (könyvkötő, kis nyomda) rozsdás bádog ajtóval zárt szűk sikátor le a főtér felé; csak néhány méterrel alacsonyabban, de az emberi létminőség legmélyén a világ legkietlenebb kocsmája, mintha lóhúggyal dagasztott sárral lenne bekenve még a levegője is; lépcsején Bumburi Rózsi krepp-papírral pirosra festett arccal, szájjal (amíg egy januári éjen a hetek óta üres istállóban meg nem fagyott), majd az utcaszűkület után a hirtelen kinyílt, azóta megszüntetett Kispiac.
A második emeleti díszterem, a főhomlokzaton – fekete faburkolatos, címeres, orgonás –, benne két különleges olajfestmény. Az egyik »Az uralkodó« változó arcú, de örökösen azonos portréja; aranyszín dolmány, rendjelszalagok, a köldök táján összefogott fehér kesztyűs kéz. Az arcot először a régi rajztanár még Ferencz Józsefének festette meg, aztán kicserélte IV. Károlyra; majd jöttek I. Ferdinánd és II. Károly román királyok; utánuk Horthy Miklós, legvégül Sztálin. Vele véget ért a fehér kesztyűs történelem; Dej elvtárshoz sem az, sem a rendjelek nem találtak.
A másik, nagyon sötét tónusú olajportréról még több titokzatos erő és méltóság áradt, mintha az igazi mögött működő, rejtett angol háttér-miniszterelnök lenne, egy szabadkőműves nagyfőnök. Bernády Györgyöt ábrázolta, Vásárhely híres polgármesterét, aki mindent el tudott intézni; a város kultúrhérosza volt ő; kivájta a várost a sárból, csodálatos palotáit építette fel a közműveltségnek, minden utcát kiaszfaltoztatott és el tudta intézni az újabb és újabb hatalmas államkölcsönöket, a korszak legjobb építészei és festői lettek a munkatársai, s noha a város polgárainak is hatalmas terheket rakott a vállára építkezéseivel, el tudta intézni, hogy újra megválasszák! S ami a legfantasztikusabb: hogy a hatalmas építkezések ne csússzanak! A Városháza kulcsátadása az alapkő letétele után hat hónappal megtörtént, gépek, daruk nélkül; csak kőmívesek, vedrekkel és hosszú kötelekkel, és malteroslányok saroglyákkal húzták fel a hatalmas, tornyos épületet.
Amikor azonban meghalt, már nem a Város halottja volt – már mindenütt megint késeket fentek a gyerekes és szörnyű világban –, hanem a Kollégiumé, és a díszteremben ravatalozták fel.
A délutáni gyászszertartásra várva, reggel a koporsót a díszterem hatalmas tölgyfa asztalán ravatalozták fel, a próteuszi, fehér kesztyűs uralkodó alatt. Köpeczi bácsi a fénykorban, a hőskorban Bernády György famulusa, főkortese, hivatalsegéde, bizalmas küldönce és felderítő szolgálatának főmunkatársa volt. Amikor kikerültek a Városházáról, a Kollégium főpedellusi állását mintegy kegydíjként, végkielégítés gyanánt kapta.
Óvatos, apró léptekkel becsoszogott az üresnek vélt díszterembe; az oldalkarzaton lapuló, oda detektívregény-olvasás szándékával felhúzódott ifjú embert nem vehette észre.
Körbejárta a koporsót, szemüvegét hol feltolta a homlokára, hol leeresztette az orrára; majd nagyot sóhajtva, meglepő hangerővel felkiáltott: »Na, ezt intézd el, Gyuri!"« (...)
Ha a Sárosi utcán lefele tartott az ember, mindig az volt az érzése, hogy a hosszú, sötét ablaksorokból hidegen nézik, de valójában nem törődnek vele.
Jóval a háború és az államosítások után egy késő este éppen Krónék bejárata előtt tartottam lefele, amikor elémbe állt egy volt osztálytársam, H. Ákos. Tulajdonképpen már a negyedik gimnáziumban kimaradt; nagyon szegények voltak, dadogott, bandzsított, enyhe, de észrevehető viselkedési zavarai voltak néha; kerek holdvilágképén amerikai filmkomikusokat idéző mosoly; a tornatanárok előszeretettel pofozták. Most jobban dadogott, mint máskor, teljesen sárgának tűnt, s azt kérdezte: »Hallom, lélektant tanulsz; akkor tudod, hogy a lelkek hol... hol szoktak... azt tanuljátok, hogy a lelkek...? a...«
Azonnal rájöttem, a lélektant valami spiritiszta teológiának képzeli. Gyorsan elköszöntem tőle. Másnap, az állomás felé tartva, egy közös ismerőssel találkoztam; mondom neki, hogy Ákos milyen rosszul néz ki. Nem csoda, felelte, már legalább két hete felakasztotta magát. Kapott valami kezelés során morfiumot, aztán rászokott; mostanában erős az ellenőrzés a gyógyszertárakban, jött egy brigád Bukarestből; egyáltalán nem jutott hozzá, ezért. (Sok év múlva láttam egy Buñuel-filmet, a szereplője egy sötét mellékutcában találkozik egy régi ismerősével, s beszélgetés közben jön rá, hogy hiszen ez az alak már több éve meghalt. A filmen is azt a sárgás-fekete homályt alkalmazták, mint amilyenben én találtam Ákost.)
Legalább húsz évig nem jártam többet arra éjszaka. Egyszer mégis, a Válluskút felől jövet, betértem az Oroszlánba egy féldecire. Már amikor kijöttem a kapun, éreztem valami feszültséget. A Kollégium kapuja előtt hallom, hogy egy csoport nagy trappolással szalad utánam. Egy alak kiválik közülük, az üres telken a gesztenyefák alatt elém kerül, s jön szembe. Egyszer csak elkezd integetni és kiabálni: »Nem az! Nem az!« Aztán elhalad mellettem, úgy integetve, mint egy gépkocsi ablakmosója, s már rám se néz. Az üldözők mintha a levegőben oszlottak volna el. Én továbbra is egyenletes léptekkel, hátra se nézve haladtam tovább.
Mégsem merek többé arra járni. Hátha egyszer mégiscsak azt fogják hinni, hogy én vagyok az..."

(Szőcs István, Képes képtelenség, Helikon, XXI. évf. 2010. 1. [543.] jan. 10.; Szőcs István, A maradandóság védelmezésében, Helikon, XX. évf. 2009. 24. [452.] dec. 25.)

151. o.

Az említett Széchenyi Imre, Liszt Ferenc barátja, a horpácsi kastély ura Széchenyi István legidősebb, Lajos nevű, nála 10 évvel idősebb testvérbátyjának volt a gyermeke. (Széchenyi Imre egyik fia, László vette feleségül Gladys Vanderbiltet, az amerikai milliomoslányt.) Liszt Horpácson komponált zenét Jókai Holt költő szerelme című balladájára.
Széchenyi István fiatalkorában bátyja, Lajos, a császári kamarás számított ismertebbnek kettejük közül. Nagy összegű adománnyal támogatta az édesapja által alapított könyvtárat, vonzó személyiség és kiváló társalgó volt, verseire Schubert is komponált dalokat. Később István növekvő hírneve messze túlszárnyalta az övét, de adott pillanatban ismertségük nagyjából egyformának volt mondható.
Erről óhatatlanul eszünkbe jut – anélkül, hogy bármiféle párhuzamot merészkednénk vonni a két testvérpár között – az az eset, amikor Fischer Ádám karmestert meghívták Pesten előadást tartani, ő meg is jelent, de az volt a gyanúja, hogy alighanem tévedés foroghat fent, mivel a meghívás bizonyára nem neki, hanem testvérének, a Pesten akkor ismertebb Fischer Iván karmesternek szól. Fischer Ádám mindenesetre így kezdte az előadását:
– Önök valószínűleg azt gondolták, hogy a testvérem fog ma itt beszélni. Igen, kérem, de sajnos én nem a testvérem vagyok, hanem a testvérem testvére.

 

Köszönetnyilvánítás

A szerző, valamint az Ulpius-ház Könyvkiadó köszönetét fejezi ki mindazon íróknak és jogutódoknak, akik hozzájárultak, hogy a magyar és a világirodalom nagybecsű műveiből vett részletek megjelenhessenek e kötetben.

 

[Jegyzetek]

1 Bodor Ferenc: Miért bukott el a mohácsi vész? Adalékok a Nemeskürty könyvhöz és vitához. – Sahriár megjegyzése: Bodor Ferencnek ez az 1960-as években született írása több alkalommal megjelent, legutóbbi közlése: A Dunánál, 2002. május, 120.
2 Mikes Kelemen 36. leveléből – Rodostó, 1720. április 24. In: Mikes Kelemen, Törökországi levelek. Válogatás, Vál., szerk. Fenyő István, Osiris, Bp., 2010, 45–49.
3 Eötvös Károly, Utazás a Balaton körül, I, Révai, Bp., 1905, 90–93. (Eötvös Károly munkái, 1–2)
4 Hector Berlioz, Egy nagy zenész diadalútja. Önéletrajz, Fővárosi Könyvkiadó, Bp., [1925], 171–174.
5 Szász István, Nyúl a telefonpóznán. Anekdoták, történetek, Dacia, Kolozsvár, 1971, 198–200.
6 Fejtő Ferenc, Az 1956-os magyar forradalom – párizsi szemmel, Európai kulturális füzetek, 22.
7 Jókai Mór, A kőszívű ember fiai, Szépirodalmi, Bp., 1960, 366–367.
8 Gracza György, Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története, IV, Bp., 1897, 218.
9 Eötvös Károly, Emlékezések, Révay, Bp., 1905, 189–194 (Eötvös Károly munkái, 6)
10 Eötvös Károly, Utazás a Balaton körül, I, Révai, Bp., 1905, 86–87 (Eötvös Károly munkái, 1–2)
11 Uo.
12 Eötvös Károly, Utazás a Balaton körül, I, Révai, Bp., 1905, 86–87 (Eötvös Károly munkái, 1–2
13 Szentkuthy Miklós, Prae, II, Magvető, Bp., 2004, 23–32.
14 Maros Tamás, Marosportustól Moszkváig, Nagyvárad, 1932, 129–131.
15 Uo., 132.
16 Ady Endre, A szegény Erich koponyája, Budapesti Napló, 1905. február 24.
17 Edith Bone (Hajós Edit), Hét év magánzárka, Noran, Bp., 2007, 11–14.
18 Herczeg Ferenc Emlékezései. A várhegy, 2. kiadás, Singer és Wolfner, Budapest, 1940, 215–216.
19 Szász István, Nyúl a telefonpóznán. Anekdoták, történetek, Dacia, Kolozsvár, 1971, 285–286.
20 Zöldi László, Pertu, Irodalmi Jelen, 2007. április 20.
21 Simonffy András, Rozsda ősz, Magvető, Budapest, 1990, 78.
22 Uo.
23 Simonffy András, Rozsda ősz, Magvető, Budapest, 1990, 78.
24 Sárközi Mátyás, Levelek Zugligetből, Kortárs, 2003, 36–37.
25 A teljes fejezetet lásd a Függelékben, 201. o.
26 Lion Feuchtwanger, Rókák a szőlőben, Ford.: Déry Tibor, Szépirodalmi, Bp., 1963, 402–403.
27 Uo., 282–284. Lásd a Függeléket is, 203. o.
28 Karinthy Frigyes, Így írtok ti. Paródiák, II., Szépirodalmi, Bp., 1979, 384–391 (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei)
29 Ascher Oszkár, Minden versek titkai, Szépirodalmi, Bp., 1964, 182–186.
30 Kellér Andor, Bal négyes páholy, Magvető Kiadó, Budapest, 1960, 74–76.
31 Uo., 167–168.
32 Uo., 271–273.
33 Uo., 307–308.
34 Óváry Zoltán, Emlékeimből. Kilencven év a Föld körül, Kriterion, 2004, 32.
35 Uo. A történetet Ugron Zsolna is elmeséli, Úrilányok Erdélyben című könyvében. Lásd a Függelékben, 204. o.
36 Hunyady Sándor: Árnyék a napsütésben, Jövendő, 2000, 140–141.
37 Maros Tamás, Marosportustól Moszkváig, Nagyvárad, 1932, 105–106.
38 Lásd a Függeléket is, 204. o.
39 Uo., 74–75.
40 Sárközi Mátyás levele Carbonaróhoz 2011 szeptemberében.
41 Joél Palgi: ...és jött a fergeteg, ford. Diamant Elemér, Alexander, Tel Aviv, [1948], 219–220., 236–238.
42 Rózsás János, Keserű ifjúság – éltető reménység. Szovjet fogságom naplója, Püski, 1999, 61.
43 Böszörményi Géza, Recsk, 1950–1953, Interart, Bp., 1990, 108–114.
44 Uo., 146.
45 Rózsás János, Gulag lexikon, Püski, 2000, 276.
46 FALUDY György, Pokolbeli napjaim után, Magyar Világ Kiadó, Bp., 2000, 18–19.
47 Uo., 28–29.
48 Böszörményi Géza, Recsk, 1950–1953: egy titkos kényszermunkatábor története,  Széphalom Könyvműhely, 2006
49 Michnay Gyula, Mint Mohamed koporsója. Életrajzi írások, Belvedere Meridionale, Szeged, 2002, 18.
50 Uo., 21.
51 Uo., 66.
52 Uo., 66.
53 Lásd a Függeléket, 208. o.
54 ÖRKÉNY István, Egyperces novellák, Szépirodalmi, Bp., 1991, 224–225 (Örkény István művei). Lásd a Függeléket is, 209. o.
55 ÖRKÉNY István, Egyperces novellák, Szépirodalmi, Bp., 1991, 331–334 (Örkény István művei)
56 Bajor Andor, Az éjjeliőr nem tud aludni. Karcolatok, Kriterion, Bukarest, 1976.
57 MOLTER Károly, Erdélyi argonauták, Mentor, Marosvásárhely, 2000, 108–111.
58 Rákóczi Ferenc, Vallomások, ford. Szepes Erika, Vas István, Szépirodalmi, Bp., 1979, (részlet)
59 Szőcs István, Képes képtelenség, Helikon, XXI. évf. 2010. 1. (543.) jan. 10. A történet folytatását lásd a Függelékben, 210. o.
60 EÖTVÖS Károly, Tünemények, Révai, Bp., 1908, 230 (Eötvös Károly munkái, 15)
61 Lásd a Függeléket, 216. o.
62 Uo.
63 Uo.
64 Uo.
65 Lewis Carroll, Sylvie és Bruno. A történet vége, Noran, Bp., 2010, 190–200.
66 Mark Twain, A titokzatos idegen, Noran, 2007, Ifjú Sátán krónikája, 8. fejezet
67 Új Symposion, Újvidék, 63–64. sz., 1970, 22–24.

 

Filmek 3