FőoldalTŐLEMPublicisztikaNapló, avagy egy megépülő? soha meg nem épülő? emlékmű története X.

Napló, avagy egy megépülő? soha meg nem épülő? emlékmű története X.

[A Dunánál, 2003. október–2004. április, 4–8. oldal]

Miközben emlékművünknek (nevezzük így: a „dunai" emlékműnek) a tervezetéhez újabb meg újabb személyiségek csatlakoznak (pl. Farkas Adám szobrászművész, a recski emlékmű alkotója; Rákosy Anikó festőművész; Roberto Ruspanti egyetemi tanár, író, egy olasz nyelvű 1956-os regény szerzője; Valentin Lustig zürichi festőművész; Vjacseszlav Szereda moszkvai történész-irodalomtörténész; Keserű Katalin művészettörténész, Duray Miklós pozsonyi geológus, Wossala György üzletember stb.), egyre áttekinthetetlenebb az alternatív emlékműtervek és elképzelések világa. Ezek közül Rajk László Erzsébet-térre elgondolt 1956-os múzeuma, mely egyben konferenciaterem és archívum is lehetne, messze kiemelkedik. Ez az elképzelés persze nem riválisa a „mi" emlékmű-tervünknek (melyet egyébként Rajk is támogat).
S amíg ez történik – vagyis semmi haladás – a Szabadság 1956-os, még meg nem épült emlékművének az ügyében, addig hétről hétre új epizódok követik egymást abban a politikai szappanoperában, amely egy már több mint száz éve létező emlékmű kálváriájának a története. Az aradi Szabadság-szoborról van szó, mely tulajdonképp nem egyéb egyfajta didaktikai eszköznél. Ez az a tárgy – vagy mondjuk: tantárgy – ugyanis, mely arra szolgál, hogy Bukarestben rendszeresen ezen végezzék el és ennek segítségével oktassák a magyar politikusok megalázását – s ezzel párhuzamosan: a históriai érzésű magyar publikum móresre tanítását.
Bárhogy van is, a szabadság aradi emlékműve lassan elválaszthatatlan az 1956-os emlékműtől. Talán ezért sem érdektelen néhány régi fotónak – és néhány régi szövegnek – az előkészítése.
Lássuk tehát, mit írt az aradi Vörös Lobogó 1956. október 21-én.

Visszaállítják a Szabadság-szobrot
Arad és az ország egyik legszebb műemléke a Szabadság-szobor, amely az Avram Iancu-téren állott. Hirdette a népek elpusztíthatatlan szabadságvágyát, forradalmi harcát az elnyomók ellen, és örök emléket állított a kivégzett tizenhárom hős forradalmár tábornoknak, akik a csaták tüzében annyiszor néztek szembe a halállal és végül dicső életüket sortűz és a bakó oltotta ki.
A polgári-földesúri Románia népelnyomó urai féltek a bronzba öntött szobortól, amely ébren tartotta a késői utódok előtt a szabadság győzelmének rendíthetetlen hitét. A húszas években bedeszkázták a szobrokat. Arad főterein az ormótlan deszkabódék irigyen takarták el az óriási értékű műemlékeket. Néhány évvel később eltűnt a deszkaváz, de nem azért, hogy a szobrok továbbra is városunk büszkeségei legyenek. Nem.
A szobrokat lebontották és elraktározták. Ott porosodtak hosszú évtizedekig az ARO mozi mögötti raktárban...
Népi demokratikus rendszerünk megbecsüli a műemlékeket és különösen azokat, amelyek bronzba öntve, márványba vésve az elődök nagyszerű szabadságharcait hirdetik.
A Szabadság-szobor visszaállítását az aradi tartományi múzeum munkaközössége kezdeményezte, élen Zala Béla elvtárssal. A felsőbb hatóságok kedvezően fogadták javaslataikat és most ott tartunk, hogy a Szabadság-szobor visszaállítása befejezett tényként könyvelhető el. A néptanács község-gazdálkodási osztálya, Soriteu Cornel alelnök és Varjas Lajos főmérnök vezetésével elkészítette a technikai dokumentációkat és az alapozási munkálatok már el is kezdődtek. Néhány nappal ezelőtt munkások jelentek meg az Avram Iancu-téren és a szobor helyét eltakaró aszfaltburkolatot felszedték...
Beszélgettünk Varjas Lajos elvtárssal, a városi néptanács község-gazdálkodási osztályának főmérnökével, aki a következőket mondotta:
– Az aszfalt-burkolat felszedése után megállapítottuk, hogy a szobor alapzata jól vészelte át az idők viharait. A következő lépés az lesz, hogy az alapzatra még egy betonlapot helyezünk, amire majd felépítjük a szobrot. A raktározási helyen megkezdődött a szobor darabjainak osztályozása. Az alapzat szürke svéd-márvány darabjai között vannak sérült részek. Kijavíttatjuk, s éppen ezért egy kőfaragóval is érintkezésbe léptünk. Természetesen a szobor visszaállítási munkájába bevonjuk a szobrászművészeket is. Soós István aradi képzőművésszel már beszéltünk erről...
Varjas Lajos elvtárs zizegő papírlapokat vesz elő. A visszaállítandó szobor tervrajzait. Ránézek a vonalakra, a szabályos mértani rajzra, amelyek az újraépítők keze nyomán életre kelnek és nincs messze az az idő, amikor a Szabadság-szobor ismét ott áll méltó helyén.

A szobor története
Forgassuk vissza a történelem sárgult lapjait. A kiegyezés után, 1867-ben a széles néptömegek kezdeményezésére mozgalom indult, hogy a forradalmi harcnak, a tizenhárom kivégzett tábornoknak méltó emlékművet állítsanak Arad legszebb helyén. Megalakult a bizottság, amely 998 gyűjtőívet bocsátott ki és azokat szétosztotta a főurak, főtisztviselők és a gazdag polgárok között. Tíz év telt el, és mindössze 275 gyűjtőívet használtak fel és küldtek vissza a gazdagok, a hatalom birtokosai, nagyon csekély adománnyal. Érdekes megemlíteni, hogy a régi Magyarország főispánjai közül csak egy adakozott a szoborra. És ez az egyetlen Máramaros megye román főispánja, a haladó gondolkodású, a szabadságeszmékhez mindenkor hű maradt Man Iosif volt. A máramarosszigeti román főispán egyébként 1848–1849-ben a magyar országgyűlés képviselőjeként csatlakozott a magyar és román nép közös forradalmi harcához...
A gyűjtés tovább folyt, de a kezdeményező bizottság most már a néphez fordult. A magyar, román, német, szerb és más nemzetiségű tömegekhez. És nem csalódott. Az 1848–49-es forradalom hagyományain nevelkedett néptömegek filléreiből összegyűlt a szükséges összeg. Lássuk, mit mutatnak az egykori feljegyzések: „A vértanúk szobrát a nemzet zöme, kisbirtokosok, földművesek, munkások, hivatalnokok emelték, ezek gyűjtése 132.921 forint volt. A délvidéki szerbek és románok jelentős összeget adtak. A román községek gyűjtése 8057 forint 57 fillér volt."
Összegyűlt a szükséges összeg. A Szabadság-szobor tervét Huszár Adolf szobrász készítette, de váratlan halála következtében Zala György szobrászművészt bízták meg a szobor kivitelezésével, aki az eredeti elgondoláson néhány módosítást eszközölt.
A gyönyörű és felbecsülhetetlen művészi értékű szobrot 1890. október 6-án leplezték le... Zala György művészi alkotásának kiválóságára jellemző, hogy a szobor a brüsszeli világkiállításon első díjat nyert.
Most pedig elemezzük, mit jelképeznek a szobor alakjai.
Az első allegorikus csoport a szabadság ébredését jelképezi. A szabadság egy női alak, kezén széttört láncok, arcán a múlt szenvedései, de ugyanakkor tükröződik a szebb jövőbe vetett hit. Az eszményképre tekint, aki fáklyával világítja az utat.
A második jelképes alak, a harcrakész hős. Fején sisak, kezében buzogány. Az ülő figura olyan benyomást kelt, hogy minden pillanatban kész felugrani, harcba szállni.
A hűség jelképe női alak, jobb kezében koszorút tart, amelyet a haza oltárán helyez el.
Az utolsó allegorikus csoport a haldokló hőst jelképezi. A fiatal forradalmár estében is kezében szorítja a zászlót, a visszahanyatló testet ég felé tekintő, gyászoló nő tartja fel.
A szobor főalakja páncélba öltözött nő. Fején Mátyás király híres fekete seregében használt sisak. Előrelendülő jobb kezében koszorú, míg baljában pajzs és szablya. Hasonlít azokhoz a jelképes női alakokhoz, amelyek a különböző forradalmak idején jelentek meg (1789 Franciaország, 1848 Munténia stb.).
A márványalapzaton a tizenhárom hős forradalmi tábornok bronzba öntött arcképe...
Még néhány hónap, s teljesül a dolgozó nép kívánsága. A gyönyörű szobor régi, méltó helyén fennen hirdeti, hogy elődeink kemény harcot folytattak a szabadságért, amelynek éltető napsugara ma már nekünk, magyaroknak, románoknak, szerbeknek, németeknek egyaránt átforrósítja szívünket...
Messer Sándor (Vörös Lobogó, 1956. október 21., vasárnap)

Hogy mi történt ezután – meg persze előtte is néhány évvel, vagyis 1949-ben –, arról lapozzuk fél Mózer István könyvét:

Vajon teljesült-e a dolgozó nép kívánsága?
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc századik évfordulóján az aradi városi tanács azt tervezte, hogy 1949. október 6-ára visszaállítják eredeti helyére, a Szabadságtérre a tizenhárom vértanú emlékszobrát. Amint Sirbut Iosif, az egykori városi tanács tagja erre emlékezett, a Szabadság-szobor visszaállítását végül nem, csak a megemlékezést engedélyezték a vesztőhelyi obeliszk körül. A néhai alpolgármester, a Magyar Népi Szövetség egyik vezetője, Kővágó Mihály Bukarestbe ment a szobor visszaállításának engedélyéért, meg is szerezte, a Szabadság-szobor felállításából azonban ezúttal sem lett semmi. Pedig Dömötör László, a város egykori építésze a talapzat tervét is elkészítette. A régi felvételeken és képeslapokon látható vaskorlát még a valóságban is állt, és körbefogva óvta a szabadság eszme szimbólumát, amely már több mint két évtizede nem volt ott, de a magyarok lelki szemeikkel látták. Jóval 1925 után, a szobor lerombolása után született aradi úgy emlékezett, hogy gyermekkorában még látta a Szabadság-szobrot. Holott már nem volt a téren, legfeljebb szülei elbeszéléséből vagy titkon rejtegetett képeslap láttán emlékezett rá.
Később, Sztálin halála után, az ötvenes évek közepén beszéltek ismét komolyan a szobor felállításáról, Milos Cristea, a város építész főmérnöke készítette el a Szabadság-szobor talapzatának terveit Dömötör László egykori főépítész rajzai alapján. De jött az ellenszél, újabb ürügyül szolgált az 1956-os forradalom. A román nacionalizmus, a nemzetiségek üldözése állampolitika lett. Háromszáz román értelmiségi aláírta azt a tiltakozást, amelyet a Román Kommunista Párt Központi Bizottságához (RKP KB) küldött, a Szabadság-szobrot a román nép, a román nemzet ellenséges szimbólumának tartották.
A Szabadság- és Kossuth-szobor rabsága folytatódott. Titokban átszállították az UTA tér melletti üres telekre, csak amikor a Victoriei út sarkán a nyomdát kezdték építeni, akkor csodálkozhattak rá szemfülesebb magyarok: ,Jé, hát itt vannak raboskodó szobraink?" S még mielőtt innen is eltüntethették volna, sikerült néhány amatőr fényképpel tetten érni a piszokban, szemétben az 1848–1949-es forradalom és szabadságharc féltett emlékeit. Innen kerültek a Hungária, Ébredő szabadság, Harckészség, Áldozatkészség, Haldokló harcos és a Kossuth-szobor mellékalakjaival együtt ismeretlen helyre. Azaz, a Szabadság-szobor, akárcsak a tizenhárom vértanú annak idején, az aradi vár rabságába, a bástyák közé, a vársáncba. Véletlenül tudjuk, onnan, hogy az RKP KB Végrehajtó Bizottságának egy magyar nemzetiségű tagja valamikor, a nyolcvanas években Aradra látogatott, a szobrot rabságában megtekintette és Kovách Géza dr. történész füle hallatára azt mondta: „Ha engem kérdeznének, már holnap vissza lehetne állítani." De Fazekas Jánost, az akkori kereskedelmi minisztert, úgy látszik, senki sem kérdezte, mert a szobrot a mai napig nem állították vissza, továbbra is rabságban van.
1989. decemberében a Ceauşescu-rezsim megdöntése új eredményeket és terveket érlelt. Megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), s Arad megyében a vezetőség komolyan foglalkozott a magyar vonatkozású műemlékek és emléktáblák visszaállításának gondolatával."
Mózer István: Az Aradi szabadságszobor kálváriája, Réthy és Réthy Bt., Békéscsaba, 1999, 75. o.

2003
Regények 2