FőoldalTŐLEMPublicisztikaNapló, avagy egy megépülő? soha meg nem épülő? emlékmű története IX.

Napló, avagy egy megépülő? soha meg nem épülő? emlékmű története IX.

[A Dunánál, 2003. augusztus–szeptember, 9–13. oldal]

Király Béla bácsival mátyásföldi lakásában összegezzük, mi történt egy év alatt, a felhívás közzététele óta.
Magyar viszonyok között precedens nélküli konszenzus; rengeteg ötlet, szóban és írásban – történelmi, urbanisztikai és képzőművészeti ismeretek és szempontok, megélt, olvasott és hallomásból ismert élmények, csillogó eszmefuttatások gazdagságából rajzolódik elő mind kézzelfoghatóbban a szárnyait a Duna fölött vagy a Duna-parton kiterjesztő angyal alakja – egy őrangyalé, mely egyben a Győzelem, a Szabadság és a Forradalom angyala is, és a gyászé, és amely senkié sem külön-külön, hanem az egész nemzeté.
De sem Király vezérőrnagynak, sem nekem egyetlen hatóság, intézmény vagy szervezet nem írt le egyetlen konkrét mondatot sem, amely gyakorlati értelemben hordozná az emlékmű ígéretét vagy lehetőségét.
Király Béla komoran bólint, majd így szól: akkor hozzunk létre mi egy közalapítványt, és legyen annak a feladata, hogy az emlékmű megvalósuljon.
Király Béla néhány könyvvel ajándékoz meg, kiadójuk legújabb köteteivel. Szerencsés ómennek tartom, hogy a vezérőrnagy Iratok az emigrációból című könyvét épp a következő résznél nyitom ki:

Látogatásom Kuala Lumpurban
Az ENSZ Ötös Bizottságának jelentése pontos és tárgyilagos volt, és ez mélyen érintette a szovjet vezetést. Nyugtalanította őket az a tény is, hogy az ENSZ Közgyűlés évente tárgyalta a magyar ügyet, és elítélte az agressziót. Éppen ezért széles körű kampányba kezdtek, különösen Ázsiában, annak érdekében, hogy a magyar ügy lekerüljön a közgyűlés napirendjéről. Taktikájukban a meggyőzés mellett markáns szerepet kapott a fenyegetés és a vesztegetés is.
E szovjet szándék ellensúlyozása érdekében került sor ázsiai utamra 1961 májusa és szeptembere között. Utam idejére esett Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének harmadik évfordulója.
Lelki és etikai egyensúlyt kellett találnom, hogy egyrészt a mártírokra való emlékezés tiszteletteljes maradjon, másrészt utam eredményesen járuljon hozzá a forradalom folytatásához. Úgy gondolom, nem vallottam kudarcot.
Az út során a Magyar Szabadságharcos Szövetséget (Hungarian Freedom-Fighter Federation) képviseltem, mely szervezetet 1957 februárjában alapítottam, New Yorkban, igazolt szabadságharcosokból. A szövetséget, mint non-profit szervezetet, New York állam bejegyezte. Vigyáztam arra, hogy a szövetség a forradalom békés eszközökkel való folytatására összpontosítsa erejét, és elkerülje az emigrációs szervezetek átkát: az egyéni érdekek előmozdítását és a címekért való acsarkodást. 1961-ben ezt még sikerült elérnem.
Küldetésem célját így fogalmaztuk meg: „...folyamodjon kormányokhoz... szakszervezetekhez, ifjúsági szervezetekhez abból a célból, hogy megszerezze az ázsiai közvélemény támogatását a harchoz, melyet a magyarok és a többi közép-kelet-európai nemzet önrendelkezésének visszanyeréséért folytat".
Heteken át terveztem az út programját, azon gondolkodva, miképp tehetem azt a legeredményesebbé. Reméltem, hogy tömegekkel találkozom majd, és bíztam a média segítségében is. Tudtam, hogy e két tényező létén áll vagy bukik utazásom sikere.
Ekkoriban jó barátságban voltam özvegy Dorothy Bottommal, aki Newport News virginiai város két napilapjának tulajdonosa volt. E városban található az Egyesült Államok haditengerészetének atlanti parancsnoksága és bázisa. A városhoz közeli Williamsburgban pedig az 1963-ban alapított William and Mary College, az ország második legrégibb felsőoktatási intézménye. E környezetben dolgozott az özvegy, aki a médiában széleskörű ismeretségekkel rendelkezett, melyeket készséggel bocsátott a magyar ügy rendelkezésére.
Két héttel indulásom előtt elvitt a New York-i Waldorf Astoria Hotelbe, hogy részt vegyünk a lapkiadó vállalatok vezetőinek évi kongresszusán, ahol szavazati joggal rendelkező küldött volt. A hotel hatalmas dísztermében folyt a kongresszus, ahol a küldöttek ebédlőasztalok mellett ültek. Komoly viták, eszem-iszom és társasági csevegés keveréke jellemezte az egész napot. Érdekes volt közelről megfigyelni a világ közvéleményének ezen irányítóit.
Asztalunknál ült többek között Mr. Bartholomew, a United Press International (UPI) elnöke. Amikor már vagy fél órája csak evés-ivás és csevegés zajlott, a szónoki pódium pedig üres volt, Mrs. Bottom a UPI elnökéhez fordult, megemlítve tervezett utazásom célját, és kérve segítségét. Számítva a lehetőségre, magamnál tartottam egy másfél oldal terjedelmű nyilatkozatot, melyben röviden ismertettem az Ötös Bizottság jelentését, a Közgyűlés határozatait és a Szovjetunió törvénytelen akcióit. Ezt adtam át a UPI érdeklődő elnökének. Mr. Bartholomew, miután elolvasta az írást, biztosított támogatásáról. Kérte, hogy küldjem el számára az útitervet a légi járatok pontos feltüntetésével. ígéretet tett ugyanis, hogy mindenütt a helyszínen fog várni a UPI helyi képviselője.
Így pottyant ölembe a média nélkülözhetetlen támogatása, mégpedig a világ egyik legfontosabb média mamutszervezetének közreműködésével. Zrínyi Miklós jelmondata ötlött fel bennem: Sors bona, nihil aliud – nos a sors az általam képviselt ügy mellé állt. Nem is kellett csalódnom, a UPI helyi képviselői kivétel nélkül lelkesen támogattak utam során, tanácsokkal láttak el, népes sajtókonferenciákat rendeztek, eredményesen segítették munkámat.
Ebben az alfejezetben nem kívánom a hosszú út minden részletét felidézni. Mindössze egyetlen eseményről számolok be részletesen, mely Malajzia fővárosában, Kuala Lumpurban történt. Azért éppen erről, mert a történtek jól rávilágítanak a UPI segítségének fontosságára és eredményességére.
Kuala Lumpurba való megérkezésem előtt már látogatást tettem Japánban, Tajvanon, Hongkongban, a Fülöp-szigeteken, Thaiföldön. Mártírjainkra emlékezve mindenütt sikeres tömeggyűléseken hívtam fel a figyelmet '56-ra és a szovjet agresszió megoldatlan voltára. Mindenütt ígéretet kaptam arra, hogy a kormányok megszavazzák a magyar ügy napirendre tűzését az ENSZ-ben.
Amikor megérkeztem Kuala Lumpurba, a UPI képviselője már várt, de természetesen a más helyeken szokásos fogadóbizottságnak nyoma sem volt. A UPI képviselőjének megköszöntem udvariasságát, de közöltem vele azt is, hogy semmi dolga nem lesz, mivel, program híján, pihenéssel kívánom tölteni itteni napjaimat. Ekkor arról tájékoztatott, hogy az ügy jelentőségére való tekintettel, valamint New York-i utasításra már megszervezett egy sajtókonferenciát másnap délelőttre, a hotelbe, melyben megszálltam. Biztosított arról is, hogy a városban székelő minden helyi és nemzetközi médium képviselője jelen lesz. Szinte könyörögve kérte a terv jóváhagyását. Természetesen nem kellett sokáig bíztatni, hogy éljek a kínálkozó lehetőséggel.
Mint mindig, most is megvettem valamennyi angol nyelvű helyi lapot.
Gondosan tanulmányoztam őket, hogy valamilyen helyi eseményt találjak, melyhez hozzákapcsolhatom mondanivalómat. Az egyik lapban szobortervet láttam. A kísérő cikk arról számolt be, hogy az emlékművet hősi halottak tiszteletére kívánják emelni. Azokról a katonákról volt szó, akik Malajziának a kommunista partizánok ellen vívott 12 esztendős harcában életüket áldozták. Elhatároztam, hogy ezt az információt felhasználom a másnapi sajtótájékoztatón.
Így is történt. A sikeres sajtókonferencia végén mondandómat így fejeztem be: „Hölgyeim és Uraim! Önök emlékművet szándékoznak emelni a kommunisták ellen vívott háborújuk hőseinek. Önök győztek, így megtehetik ezt. Mi ugyanezen ellenséggel szemben alul maradtunk, a túlerő vérbe fojtotta szabadságharcunkat, hazánk ma is rabságban van. Így nem tudunk hőseinknek emléket állítani. Ezért mi, hazájukat vesztett, fillér nélküli magyar szabadságharcosok gyűjtést indítunk, és engedélyt kérünk arra, hogy e gyűjtés eredményeként néhány téglát helyezhessünk az Önök emlékművének talapzatába. És engedjék meg, hogy ezt mindaddig sajátunknak is tekinthessük, míg felszabadult hazánkban nem emelhetünk saját emlékművet."
Másnap valamennyi újságot megvettem. A helyi nyelvűeket ugyan nem tudtam elolvasni, de mindegyikben hosszú cikket találtam, a sajtókonferenciáról készült fényképpel. A kezembe kerülő első angol nyelvű lapban, a The Malay Mailben főhelyen foglalkoztak az eseménnyel, szóról szóra idézve befejező mondataimat: „...hazájukat vesztett, fillér nélküli szabadságharcosok gyűjtenek a maláj emlékműre". A The Straits Times vezércikke vastag betűkkel jelentette be: „Magyar szabadságharcosok a maláj emlékműalapot támogatják." A The Straits Echo még a tervezett emlékmű képét is közölve jelentette be: „Ez az az emlékmű, melynek költségéhez a magyarok hozzájárulnak."
Úgy éreztem, sikerült megérinteni a lakosság szívét, és támogatásuk elnyerésére jó esélyünk van. Dél felé járt az idő, amikor csengett a telefon. Egy oxfordi angolsággal beszélő úr hívott, és közölte, hogy a miniszterelnök szeretne találkozni velem. Hatalmas fekete limuzinnal vittek a zöldövezet egy kevésbé feltűnő háza elé. A fogadószobát elefántcsont szobrokkal és maláj férfiakat ábrázoló olajfestményekkel ékesítették. A kormányfő otthonában voltam. Hamarosan megjelent egy rendkívül szerényen öltözött férfi, és Tunku (herceg) Abdul Rahmán Putra miniszterelnökként mutatkozott be.
A bemutatkozás végeztével a herceg furcsa kérdéssel fordult hozzám.
– Generális, ki adta Önnek a tippet?
– Milyen tippet, Uram?
– Csakis valamely honfitársam tanácsolhatta Önnek, hogy ilyet mondjon: „hazát vesztett, fillér nélküli magyar szabadságharcosok malajziai emlékműre akarnak gyűjteni".
– Uram, senkit sem ismerek ebben az országban. Senki sem adhatott tanácsot. Amikor olvastam a közös ellenségünk elleni győztes háborújukban elesettek tiszteletére állítandó emlékműről, elhatároztam, hogy megteszem azt, amit a sajtó is idézett. Most is ehhez tartom magam, és engedélyt kérek, hogy a gyűjtés eredményét a szoborra ajánlhassuk fel.
– Hiszek őszinteségében, sőt elárulom azt is, hogy már hónapok óta hiába próbálok a szoborra pénzt gyűjteni. A hazaiak eddig nem adakoztak. Amint azonban az Ön kijelentései napvilágot láttak a sajtóban, a telefonom elkezdett csengeni, és még most is cseng. Olyan összegeket ajánlottak fel már eddig, hogy az túl is lépi a szükséges szintet. Ön felébresztette a malajziaiak lelkiismeretét! Kimondhatatlanul hálás vagyok Önnek! Szeretném viszonozni, amit tett. Ettől a perctől kormányom vendége, mindent megteszünk, hogy jól érezze magát körünkben. Hány hétig szándékozik maradni?
– Holnap utazom, találkozom Nehru miniszterelnök úrral.
– Természetesen a Nehruval való találkozást nem lehet könnyedén kezelni. De akkor mást teszünk. Önöknek az ENSZ-ben való segítség nyilvánvalóan fontos. Az ENSZ-delegációnk mostantól az Önök rendelkezésére áll, tekintsék azt saját delegációjuknak.
Így is lett. Az őszi közgyűlésen lefolyt viták során állandóan három-négy jegyünk volt a diplomaták számára fenntartott sorokban. A szovjet szóvivő, Valerian Zorin külügyminiszter-helyettes ököllel fenyegetett és szidott bennünket, hiszen tudta, kik vagyunk. Sehogy sem fért a fejébe, hogy hogyan kerülünk oda, ahol vagyunk. A lényeg azonban az volt, hogy amikor a szovjet vagy a csatlós államok küldöttei hazudtak, a malajziai küldöttnek leírtuk az igazságot. E feljegyzések alapján néha maguk a malajziaiak, máskor – hogy kapcsolatunk le ne lepleződjék – ázsiai barátaik cáfolták a kommunista hazugságokat, olyan hangnemben, mintha saját véleményüket nyilvánították volna ki.
Végül a szovjet offenzíva, mely a magyar ügy napirendről való eltávolítását célozta, csúfosan megbukott. A szovjetek belátták, hogy évekig nem lesznek képesek a magyar ügyet szokásos módszereikkel töröltetni. Hogy megszabaduljanak e szégyentől, más utat választottak. Megengedték Kádárnak, hogy kiegyezzék a Nyugattal.
A magyar ENSZ-delegáció visszanyerte jogait, Kádár pedig „általános" amnesztiát hirdetett. Ez az amnesztia persze nem volt általános, hisz számos '56-ost, mint közönséges bűnözőt, még évekig börtönben tartottak. Mégis, bajtársaink zöme kiszabadult. Így ez az akció, következményeit tekintve, a forradalom folytatásának egyik győztes csatája volt.
(Iratok az emigrációról, 1957–1990, Budapest, 2003, Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, 237242. o., és A forradalom folytatása Ázsiában, Budapest, 2003, Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, 129. o.)

2003
Kapcsolat 2