FőoldalTŐLEMPublicisztikaNapló, avagy egy megépülő? soha meg nem épülő? emlékmű története VIII.

Napló, avagy egy megépülő? soha meg nem épülő? emlékmű története VIII.

[A Dunánál, 2003. június–július, 4–11. oldal]

Marosvásárhelytől Rómáig és a Házsongárdig
Az 56-os emlékmű ügye – mely az egész magyar szellemi elit támogatását élvezi – éppoly kevéssé érdekelte a kultúránk gondjaival foglalkozó minisztert, mint bármi, ami nem volt közvetlenül kapcsolatos saját személyével. Ezért (is) tartunk most ugyanott, ahol a part szakad.
Kicsit még bennebb is: a folyó hátán.
Mert azt kérdi tőlem Jakabffy Andrea, Marosvásárhelyről Rómába szakadt képzőművész – amúgy Jakabffy Elemér családjából –, hogy hát miért nem tervezzük az emlékm...

Apropó Marosvásárhely.
Csiky Boldizsárral és Varga Laci bácsival beszélgetünk az emlékműről Vásárhelyen az Apolló épületében, a Pro Európa Liga irodájában. Az élet nem szépségverseny, de Csiky Hamlet-szerű megjelenése ma is felidézi azokat az időket, amikor évről évre legalább félszáz csitri, fruska és bakfis vásárolt magának hangverseny-bérletet, hogy hetente egyszer közelről bámulhassák meg férfi-ideáljukat.
Varga Laci bácsi leszögezi: az emlékmű-tervezethez senki olyannak nem szabad elfogadni a támogatását, aki bármikor is 56 ellen írt, szólt vagy tett bármit is. Ez teljesen érthető is Varga Lászlótól, aki 56 után – és miatt – súlyos éveket töltött börtönben (meg a Deltában), de végül Csiky érvelése és rábeszélő képessége lassan lecsillapítja az egykori politikai elitéltet. Mert hogy is lehetne másként értelmezni azt, hogy valaki – íme – felülvizsgálta hajdani véleményét? Csakis mint főhajtást szabad fölfognunk. Főhajtást azok előtt, akiknek e főhajtás – ha nem is jóvátételt, de – igazságtételt jelent. „Lám, nekünk volt igazunk..."
A Duna közepére a mederhez (vagy egy hídhoz) rögzíteni az emlékművet: ingatag dolog, véli Varga László. Miért ne lehetne a Margit-sziget csücskére helyezni: a Margit-híd oldalába, a híd közepénél...?!
Eláll a lélegzetem. Igen, ez megoldana sok mindent. Igaz, hogy nem a ferencvárosi és Corvin-közi harcok helyszínéhez közel emelkedne; de mégis, itt a Bem tér közvetlen a közelben, és nem messze a Parlament és a Kossuth tér...
A folyó közepén lenne és mégis a szilárd földön megvetett lábakkal; kétoldalt azok a hajóorr-szerű részek a szárnyas szoboralakokkal...
Hajóorr.
Hogy lehet, hogy erről sem jutott eszembe a legkézenfekvőbb gondolat? Amire az – említettem, ugyancsak marosvásárhelyi – Jakabffy Andrea egyből rákérdezett.
Miért ne hordozná azt a magasan repülő angyali emlékművet egy hajó?!
És tényleg.
Egy hajó járkálna éjjel-nappal az Árpád-híd és a Lágymányosi híd között, egy hajó, mely maga is műalkotással érne föl, mint a történelem mélyéből előúszó látomás. Egy olyan hajó, amely már Mátyás királlyá választását is megérhette a két part közé fagyva, és amelynek árnyéka ott sötétlett – ott sötétlhetett? sötételhetett? – Mohácsnál, ahol a Csele patak szakad a Dunába, mondjuk... Vitorlás is lehetne, meg lapátkerekes is; hasonlíthatna csatahajóra is meg a víz alól felbukkant történelemelőtti képzetekre... Egyszóval, Komp-ország Komp-Hajóját kellene megrajzolni, mely fölött ott röpköd és őrködik a Szabadság, a Győzelem, a Forradalom, egyben az Egységes Európa angyala. Talán nem azé az Európáé, amelybe egy év múlva a magyar nemzet nagyobb része és a magyar ország be fog lépni, de mindenképp azé, amelynek angyala Nándorfehérvár, Szigetvár, Kőszeg, Eger fölött tárta ki szárnyait.

Nándorfehérvár. Vajon ki tartja számon Kapisztrán János személyének és 56 októberének szimbolikus kapcsolatát? A forradalom ugyanis Kapisztrán halálának – 1456. október 23. – pontosan ötszázadik évfordulóján robbant ki. A megelőző nap estéjén, 1956. október 22-én pedig Tamás Alajos Nándorfehérvár 1456 című oratóriumát játszották a Belvárosi plébániatemplomban.

Mihályi Gézával beszélgetünk római lakásában, Kapisztránról is, de főleg Leo Valeriano énekesről. Mihályi az 56-ban nyugatra szakadt magyar diákok szövetségének vezetője volt, később a római rádió szerkesztője, innen ment nyugdíjba. Mikor megtudta, hogy 1956-tal kapcsolatos nyomozásra érkeztem Rómába, magától értetődően kérdezett rá: a Magyar Akadémián vagy megszállva?
– Jaj, dehogy – szabadkoztam –, az Akadémián! nem vagyok én halhatatlan, digitálisan is csak amolyan földönfutó; még a kultuszminiszter úr sem áll szóba velem... Így hát csak Erdődy Gábort kerestem, a vatikáni nagykövet urat, s még ő sem hívott vissza, pedig bizony annak idején, de ez már nem tartozik ide.
Vajon miért növekszik bennem, ahogy öregszem, az ingerültség emiatt a dölyfös magyar nem-hívlak-vissza társasjáték miatt?
Leo Valeriano, a magányos énekes, akiről Sárközy Péter múlt számunkban közölt írásából szereztem tudomást, egyetlen telefonhívásra motorbiciklire ült és feljött vidékről Rómába, hogy találkozzék „velem". Még a nevemet sem tudta. Csak azt, hogy egy magyar ember keresi.
Azért keresem az énekest, mert ő volt az, aki a hatvanas években Budapest című dalával végigjárta Olaszországot, hogy felrázza az olaszok lelkiismeretét. Azért keresem, mert szeretnék ezért köszönetét mondani neki, s mert érdekel, hogy kicsoda. S hogy milyen volt az élete, s hogy meghívta-e bárki azóta is – legalább az utóbbi másfél évtizedben – Magyarországra. (Nem hívta meg.)

Motorbiciklin?
Hány éves lehet? Akárhogy számolom, hatvan és hetven között járhat...
Alacsony, sportos, energikus, ősz hajú és valóban: hatvan és hetven közötti fiatalember érkezik. Kézszorítása kemény, tekintete tele bizalommal. Figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele, mert jobboldali.
Ha a baloldali Silone vagy Alberto Mondadori baloldalisága nem zavart – és nem zavart –, akkor ettől az énekestől sem fogom megkérdezni, hogy mi nyerte el a tetszését az oly izgalmasan változékony olasz politikai párt- és program-kínálatból. Az is lehet, hogy éppen az 56-os Budapestről, a berlini falról vagy a prágai okkupációról szóló dalai miatt bélyegezték jobboldalinak – és az is lehet, hogy éppen emiatt, egyfajta dacosságból választotta azt az oldalt. Ha azt választotta.
Valami minden esetre lehet a dologban – Valeriano stigmatizáltságában –, mert arra a kérdésemre, hogy abból az időből, amikor ezt a dalt énekelte, nem maradt-e fönn esetleg egy-két tévé- vagy filmfelvétel, és hogy megvan-e a dal CD-felvételen, az énekes csak elnézően mosolyog.
A dalt egy bakelit lemez őrzi, meg egy néhány éve rögzített kazetta. Nekem az utóbbiból ajándékozott egy felvételt Valeriano; azok, akik a hatvanas években hallgatták titokban Budapesten az isten-tudja-hogyan becsempészett Valeriano-lemezt, arra a régebbi változatra esküsznek. Hangszerelése bizonyára hagyományosabb – hogy ne mondjam, avíttabb – lehetett, talán kevésbé volt feszes is, de hallgatóit évtizedekre lenyűgözte.
Ki tudja hányszor hallgattam meg azóta a dalt. És nem tudom elérzékenyülés nélkül hallgatni, akárhányadszorra hallgatom is.
Milyen énekes Valeriano?
Azt hiszem, olyan, mint a legtöbb olasz énekes. Dalai közül jó néhány nyugodtan lehetett volna világsláger – legalább annyi joggal, mint mondjuk Adriano Celentano, Domenico Modugno vagy Gianni Morandi slágerei, amelyek egész nyarakon át harsogtak még a marosvásárhelyi strand hangszóróiból is.
Valeriano megkért, fordítsam le a Budapest-dalt magyarra. Magyarul szeretné egyszer Magyarországon elénekelni.
Ez az álma.
Arról már tévéfelvételt is készítünk, feleltem neki, és a háttérben az emlékmű lesz látható.
Mint kiderült egyébként, nem az első voltam, akit meghatott Valeriano lelkes magyarbarátsága. Tanúskodik erről az a vers is, amelyet Tollas Tibor ajánlott az énekesnek; most lapzártakor nincsenek Tollas-kötetek a kezem ügyében, de eddig mintha nem találkoztam volna ezzel a verssel, amit Valeriano szeretettel megőrzött, anélkül, hogy egy szót is értene belőle.
Lelkesen írta hozzá nevét a támogatók névsorához, és úgy tűnt, lelki szemeivel már látja magát budapesti közönsége előtt fellépni. Mindent meg is fogok tenni, hogy sikerüljön neki.
Mihályi Gézán és Alessandro Dionisi Vici matematikuson kívül hadd emeljem ki az emlékmű gondolatának római barátai közül Hajnal János festőművészt is. Hajnal Magyarországon majdnem ismeretlen, pedig a XX. századi egyházi festészet világszerte egyik legnevesebb alakja. A milánói dóm üvegablakait ugyanúgy ő tervezte, mint VI. Pál pápa gyóntatófülkéjének festményeit, és ő tervezte a Vatikán jó néhány bélyegét is. 1956-ban már majdnem egy évtizede Rómában élt. (Magyarországon azóta sem járt, tehát immár közel 60 éve nem.) Van-e ilyenformán helyem az ötvenhatosok közt? – töprengett; már hogyisne lenne, feleltem, mindenkinek van, aki akarja ezt a ha-egyszer-láttam-soha-nem-felejtem-el emlékművet. És azzal, hogy a nevét adja hozzá, már hordozójává és hirdetőjévé, majdnem nagykövetévé válik az eszmének, éppen annak, hogy legyen egy ilyen emlékmű. Bárki a nagyvilágban, aki ismeri a Hajnal nevet, például a milánóiak, meghallván, hogy a festő támogatja az 56-os dunai emlékmű elképzelését, azt fogja mondani – azt fogják mondani: – igen, ez biztosan egy fontos ügy.
Hajnal János és élénk, éber, kedves felesége egy műkincsekkel tömött kis lakásban él, kőhajításnyira a Piazza della Ungheriától. Amelybe, mondanom sem kell, a Hungária kávéházzal szemben mi más torkollik bele, mint a Strada Romania. A Románia utca. Kardinális pont: ideális helyszín lehetne mindenféle szerződés és megállapodás aláírására.

Keresem a Tevere mentén azokat a kétarcú, kétfelé tekintő szobrokat, amelyekről Kalmár László beszélt. Váci Miklós, az Amszterdamban élő kiváló festő állítólag sorozatnyi fotót készített róluk. Még nem sikerült hozzájuk jutnom, egyelőre csak az egyik Tevere-híd egyik angyalszobráról van Váci-felvételem; ami persze, nem esik messze témánktól.
A szobrok sorsához tartozik, hogy előbb-utóbb ledönti vagy beolvasztja őket valaki. Rómától délre, Sperlonga mellett nemrég császárkori szobortemetőre bukkantak egy útépítés közben megtalált barlangban. A márvány végtagok, fejek, törzsek apokaliptikus összevisszasága megint csak eszembe juttatta azt a régi megfigyelésemet, hogy mennyivel hatásosabb egy befejezetlen mű, egy részlet vagy egy töredék, mint egy kész, teljes, ép, lezárt, kiegészíthetetlen alkotás. De vajon miként tud repülni egy Niké – például a Szamothrakéból ránk maradt Niké-torzója? Kiállítani ki lehet, nagyon is hatásosan fotózni is – de ha valóban repülnie kellene, mondjuk a Duna fölött?
Milyen zseniális szobrász kell majd ehhez! Meg mérnök. Ha valóban egy hajóhoz lenne rögzítve, minden híd alatt le kellene húzni, majd ismét fölengedni. Hányféle távlat, hányféle nézet! Hol a Parlament ablakain nézne be, hol a Szabadság-szobor fölött röpködne! És hány reflektor és tűzijáték milyen fénye világítaná meg augusztus 20-án!
No és mi lesz, ha a nemzet elszegényedik? Egy szobor ott áll, ahol áll: nem kerül újabb meg újabb összegekbe, legfönnebb néha egy kis takarításnak kell alávetni. No de egy élő, mozgó objektum?! Folyamatosan fenntartani?! A hajóskapitány fizetése? És az üzemanyag a motorból és a szél a vitorlákból? Mi lesz, ha elszegényedik a nemzet, és úgy érzi majd, hogy már nem futja neki ilyesféle luxusra, mint aszongya, hogy havi több száz liter üzemanyag. Akkor majd szépen ki kell vontatni az egészet a partra, szárazra vetni a hajót, mint valami cethalat, kifektetni az angyalt és táblával ellátni: ilyen volt az 56-os emlékmű, amíg a nemzet még emlékezni akart.
Az kétségtelen, hogy egyszerűbb egy hajót szerezni, mint megküzdeni a monstruózus bürokráciákkal. Persze megtehetik így is, hogy – szembemenve a nemzet színe-virágának akaratával – nem adnak engedélyt, mondjuk az 56-os szabadság angyalának felröpítésére. Ezt a tiltást vajon hogyan fogalmazzák majd meg? Angyaloknak tilos? A West-Endnek lehet léghajója, 56-nak nem engedjük, hogy legyen. Csak akkor hagyjuk jóvá a világ első vízi és repülő emlékművét, ha már legalább 10 másik helyen felavattak ilyeneket. Csak az a szabadság, amit mi engedélyezünk! Le az ellenforradalommal!
Látom, megint elragadott az indulat, amelyet az apparátusoknak az emlékmű iránt tanúsított pöffeszkedése és közönye vált ki bennem. Mintha már ledöntve látnám a föl sem épült emlékművet. A nőalak jut eszembe – ha nem is angyal-figura, de angyali, gyászoló bronz nőalak – a Házsongárdi temetőből, osdolai gróf Kuun Géza síremlékéről.
Főrendházi tag volt, magánvagyonából iskolák támogatója, a nagy protestáns mecénások egyike. Amúgy az MTA tisztségviselője is.
1988-ban egy osztrák menekülttáborban találkoztam az Erdélyből nyugatra költöző – azt hiszem, utolsó – Kuun gróffal, egy rokonszenves fiatalemberrel. Vajon tudja-e, hogy mi történt a síremlékkel? Kuun Gézáné báró Kemény Vilma arcképe már régen eltűnt; a gróf arcéle még látható, aligha sokáig. Kolozsvári Papp László tollára kívánkozó történet. A kövön ülő nőalakot leszaggatták a gránitról, hanyatt döntötték. Túlzás lenne azt mondani: meggyalázták. Aztán a temető fészerébe került, kérésemre itt kapta le Rohonyi D. Iván gépe, amint egy vaskemence és egy seprű mellett üldögél.
De ez az – s még annyi hasonló ügy –, ami a magyar kultuszminisztert, hajdani költőt, ott a távoli Budapesten éppoly kevéssé érdekli, mint a Szabadság 56-os szobra a Dunánál.

 

2003
Folyóirat 2