FőoldalTŐLEMPublicisztikaNapló, avagy egy megépülő? soha meg nem épülő? emlékmű története IV.

Napló, avagy egy megépülő? soha meg nem épülő? emlékmű története IV.

[A Dunánál, 2003. február, 4–5. oldal]

Változatlan az érdeklődés és a támogatás, amely az emlékmű ügyét övezi. Csak néhány név azok közül, akik legújabban csatlakoztak a felhíváshoz: dr. Lévai Anikó, jogász; Kosa Ferenc, filmrendező; Kabdebó Tamás, író; Makkai Ádám, költő, nyelvész; stb.; a teljes névsorról jövő hónapban számolok be, ahogyan Catherine Camus – Albert Camus lánya – elbűvölően kedves és barátságos leveléről is. Tény ugyanakkor, hogy olyan véleményekkel is szembesülnöm kellett, amelyek tartózkodást, vagy éppenséggel elutasítást hordoztak. Nemcsak Rácz Sándorra gondolok, aki azóta is várja a Központi Munkástanács felhatalmazását az aláírásra. Egy jóbarátom például kifejtette, hogy számára nem október 23-a a nagy nemzeti ünnep, hanem március 15-e – és sehogy sem tudtam meggyőzni arról, hogy a kettő kiegészíti egymást, és végső fokon ugyanarról szól. Egy igen jelentős színművész (B. E), meg egy író barátom (K. L., egyik legnagyobb írónk) majdnem szó szerint ugyanazt mondta, mikor szóba került az emlékmű. Hogy ők egyszemélyűleg, a saját eszközeikkel igenis szolgálni kívánják azt az értékrendet és ügyet, amit én is; egyetértenek velem és támogatják a gondolatot, de nem másokkal együtt.
Azt hiszem, ez ma Magyarországon érthető óvatosság. De az is lehet, hogy máshol és máskor is ugyanígy gondolkodna e két nagyon tiszta jellem. Csak az a tiéd, aminek te egyedül vagy a kormányosa. Ekkor minden felelősség a te válladon nyugszik. Így szép élni, persze. Sok más esetben az én véleményem is ehhez hasonló lenne – ezúttal azonban, persze másként ítélem meg, hogy mire és kikre van szükség ahhoz, hogy megszülethessen az emlékmű.
Végül irodalmunk egyik nagyasszonyának szavait kell idéznem. Az idős hölgy kedves formában, de félreérthetetlenül elítélte az egész ügyet. Elmondta azt is, hogy soha semmilyen közéleti fellépést nem vállalt; sok sérelmét is felsorolta, de mikor már történelmi magyar bűnöket is felhánytorgatott, bátorkodtam jelezni, hogy hiszen ezúttal pontosan a nemzet legjobb énjének felmutatása lenne a cél. „Az a képessége rettenetes ennek a népnek, ahogyan uszulni tud" – felelte a néni kedvesen, harag nélkül, de megfellebbezhetetlenül.
Nem hiszem, hogy Ady Endre óta bárki is annyi (ön)kritikával és keserűséggel írt volna nemzetünk negatív tulajdonságairól, vészhelyzetekben tanúsított mérhetetlen ostobaságáról, kiválóbbjaival szembeni gonoszságáról és irigységéről, mint jómagam – elég, ha csak Ki cserélte el a népet? című drámámra, vagy Pulszky Károlyról írott esszémre gondolok.
És mégsem tudom osztani ezt a véglegesen kiábrándult és csalódott lelkiállapotot. Mikor az emlékműre gondolok, mintha derű, hit és bizalom fogna el: mintha a szabadság angyala, amelyet talán az emlékmű ábrázolni fog, őrangyalunk is lehetne egyben...

2003
Politikai 3