Az a szellemi feketehimlő, asszonyom, mely a mai Románián mindinkább elhatalmasodik – lámcsak, megint egy szégyenletes kiütés – újabb fejezettel gazdagította a társadalmi kórtünettan kézikönyveit. Az államhatalom, mely ez országban amúgyis monopolizálta már nemcsak a mindenféle társadalmi tevékenység fölött való, hanem ráadásul még az egyének fölötti totális ellenőrzés jogát is – de mit beszélek én itt jogról – szóval, ez az államhatalom, asszonyom, mely egy kétezer éves kultúra örökösének mondja magát, eljutott egy újszerű lépés megtételéig. Az ötlet mindenesetre a történelemben példátlannak mondható, legfönnebb negatív társadalmi utópiákból vagy rosszkedvű science-fiction regényekből tűnhet ismerősnek. Arról van szó ugyanis, hogy újabban a román államhatalom kéthavonta kötelező terhességellenőrzésre rendeli be a 15–45 év közötti nőket. Akit pedig egy ilyen ellenőrzés alkalmával gyanúsnak találtak, arról a nőről többet le nem veszi szemét a hatalom: azontúl állandó orvosi megfigyelés alatt tartják, nehogy megfossza az országot egy állampolgártól. Mi egyéb ez, asszonyom, ha nem állampolitikává avanzsált fallokrácia?
Mindehhez még annyit kell tudnia, asszonyom, hogy Romániában a terhességmegelőzés valamennyi formája és eszköze tiltott, kivéve az önmegtartóztatást. Ezt ma még szabad. (Igaz, hogy keményen megadózzák: a 25. évüket betöltött gyermektelen személyek horribilis gyermektelenségi adót kénytelenek fizetni.) Országunkban egy nőgyógyásznak nincs joga páciense számára – teszem azt – fogamzásgátló tablettákat fölírni. A román vámosokat és határőröket pedig szinte még a tiltott szellemi termékeknél is jobban érdekli: az országunkba érkezők nem csempésznek-e be gumióvszert, méhspirált, tablettákat. Bármely orvos azután, vagy bármely más személy, aki terhességmegszakítást végez, súlyos, sok évre terjedő börtönbüntetés kockázatát vállalja.
Országunkban tehát nincs civilizált lehetőség a terhesség megelőzésére. A nőknek nemcsak arról nincs joguk dönteni, sem 16, sem 44 évesen, hogy ki akarják-e hordani a nemkívánt terhességet – sem joguk, sem közük ehhez, eldöntik mindezt helyettük mások – hanem mindennek tetejében most már azt is el kell tűrniük, hogy az állam kéthavonta hanyattfektesse és levetkőztesse őket s mancsával áttapogassa a méhüket. (Az már csak jelentéktelen higiéniai adalék, hogy – mint annyi mindent Romániában – ezt is rosszul szervezték meg, s így az elégtelen egészségügyi fölszerelés miatt sokhelyt tíz-tizenöt nőt is ugyanazzal a gumikesztyűvel vizsgálnak meg az orvosok. Mindez pedig a nők reprezentatív képviseleti testületének, az országos Nőtanácsnak tudtával, sőt közreműködésével történik. – Persze, mert Romániában a nők legfontosabb szerve: a Nőtanács.)
Asszonyom, amennyiben Ön hivatalosan érdeklődne ez ügyben, nem nehéz megjósolnom, milyen válaszra számíthat. Először is szemrebbenés nélkül letagadnák Önnek az egészet. De tegyük föl, asszonyom, hogy meg nem cáfolható adatokkal szolgálna, – ezesetben a válasz ez volna: itt nem terhességvizsgálatról! egyszerű egészségügyi kontrollról van szó. Ami különben is, semmi egyebet nem bizonyít, mint pártunk és államunk határtalan és humanista gondoskodását.
Az ilyenszerű állításokat nehéz dolog cáfolni. Ön viszont, gondolom, egyedül is eldönti majd, asszonyom: mikor még a vadászpilótáknak is csak évente kötelező az orvosi ellenőrzés, van-e szüksége egy egészséges nőnek 60 naponként nőgyógyászati vizsgálatra. (Méghozzá éppen 45 éves korig bezárólag – holott pontosan e kortól kezdve nő az orvosilag kritikus esetek száma. Milyen érdekes egybeesés: Romániában éppen 45 éves korukig kötelezik a nőket arra, hogy kihordják a terhességet – 45 és 85 között ők maguk dönthetik el, meg akarják-e szülni a gyereket. Az összefüggést érdemes megjegyezni: 45 éves korig kötelező kihordani a terhességet és ugyancsak 45 évig kötelező megjelenni az úgymond egészségügyi ellenőrzésen. És csak nőknek – egyetlen férfi egészségéért nem aggódik ennyire az állam, legyen az akár ólombányász vagy üvegfúvó munkás.)
E kiszolgáltatottság, megalázottság és elesettség, e fölháborító nyomorúság láttán az embereknek, akik ezt az önmaguk, feleségük, menyasszonyuk, anyjuk, nővéreik és húgaik és lányaik nevében szó nélkül tűrik, – ezeknek az embereknek szégyentől vörös, lángoló fülekkel kellene járkálniuk az utcán, asszonyom.
Romániában férfinak lenni sem könnyű. A román állampolgár nem vásárolhat földet; börtönnel büntetik, ha levágja saját tehenét és súlyos pénzbírságot kell fizetnie, ha otthonában idegent mer elszállásolni egyetlen éjszakára is, vagy ha többször beszélt saját telefonján külfölddel, mint háromhavonta egyszer. A román állampolgár tulajdonában csak néhány gramm arany lehet, külföldi pénz birtoklásáért pedig börtön jár. (Román turisták például csak úgy utazhatnak nyugatra – újabban pedig mindinkább még a keleti tömb országaiba is – ha valaki az illető országból kötelezi magát arra, hogy költségeit fedezni fogja. Hazánk polgára ugyanis – figyelem: román pénzt tilos kivinni az országból – egy fillér nélkül kénytelen kiutazni. Persze ezt is – így szól a törvény – csak minden két évben egyszer és csak ha kiadták az útlevelét, melyet aligha nevezhet sajátjának; hiszen nem ő rendelkezik vele, hanem a rendőrség.) Továbbá: az ember birtokában levő értékesebb műtárgyak és könyvek fölött a Nemzeti Műkincsmegőrző Bizottság őrködik; arra pedig föl lehet készülve bárki, hogy egy élet munkájával fölépített házát a legváratlanabb pillanatban névleges kártérítés fejében egyszercsak lebontják. (Ha ugyan nem kobozták már azelőtt el, a Nemzeti Vagyonellenőrző Bizottság javaslata alapján.) Romániában hivatalosan nincs munkanélküliség, de évente ezreknek kell úgynevezett átszervezés miatt megválniuk munkahelyüktől, és saját maguknak gondoskodniuk új munkalehetőség felől. Az, ami Svájcban pl. kötelező – élelmiszereket tartalékolni – az Romániában gazdasági bűncselekménynek számít.
Folytathatnám még, de fölösleges: ennyiből is látható, hogy Romániában az otthon-fogalom éppúgy illuzórikussá vált, mint a tulajdon- és birtokviszonyok. DE MOSTANIG, HA MUNKAHELYÉT, FÖLDJÉT, ÁLLATAIT, OTTHONÁT, TELEFONJÁT, ÚTLEVELÉT, FESTMÉNYEIT, MUNKAEREJÉT ÉS ÉLETÉT (HISZEN AZ IS A HAZÁÉ) NEM TEKINTHETTE IS SAJÁTJÁNAK: DE LEGALÁBB A TESTÉT TÖBBÉ-KEVÉSBÉ A MAGÁÉNAK VÉLHETTE A ROMÁN ÁLLAMPOLGÁR. Hiszen mindmostanáig úgy tudtuk, hogy 1948. június 11-én csak a nagybirtokot és a nagyvállalatokat államosították – ahhoz, hogy most, 37 évvel később kiderüljön: még a nők méhe is államosítva van. Általában pedig: a nőkkel mint valami külön rasszal, népesség-termelő eszközzel, vagy tenyészállattal számol az államhatalom.
A magzat pedig? A magzat pedig már magzat-korában megszokja a testi motozást és házkutatást s így mindezeket később is természetes állapotként fogja tudomásul venni. És mindez: abban a Romániában, melyet Nyugaton némelyek úgy tartanak számon, mint a legszabadabb kommunista országot – holott ehhez hasonló állapotokkal nemhogy sehol máshol nem találkozunk Európában, hanem sokkal rosszabb helyeken sem.
Ezek után aligha fog csodálkozni, asszonyom, azon, hogy a román nők nem szívesen szülnek gyereket – pedig azt még nem is említettem, hogy a lakosság ellátása még olyan alapvető élelmiszerek tekintetében sincs biztosítva, mint a tej, a tejpor, a vaj vagy a hús. Továbbá: egyes szomszédos kommunista országokban, például Magyarországon is, az államilag fizetett gyermeknevelési szabadság több év – Romániában csak három hónap. De nem akarom fárasztani, asszonyom. A lényeg az: a fönt leírt állapotokból fakadó általános közérzeten nem segít semmiféle demagógia a gyermeknevelés szépségeiről meg arról, – mint ezt a hazai sajtóban állandóan hangoztatják – hogy soha a történelem folyamán egy állam sem tett annyit a gyermekekért, mint a mai román állam. Ha így volna ez igaz, ennek az államnak nem kellene hajtóvadászatot rendeznie a női méhekben jövendő alattvalók után.
E helyzetben az anyák – semhogy gyereket szüljenek egy ilyen országban – inkább vállalják, hogy kuruzslók, vajákosok, faluvégi boszorkák, házi módszerekkel élő angyalcsinálók kezére adják magukat. És ebből számtalan tragédia adódik, s így fordul visszájára a bornírt és erőszakos szándék: rengeteg fiatal lány veszti életét, olyanok, akik később bizonyára szültek volna egy-két, vagy talán még több gyereket, de akik így föláldozták magukat – vagy föláldozták őket – a nagyhatalmi becsvágyak oltárán. Ígyhát Románia nemhogy nem fogja néhány év alatt utolérni népességi szempontból Kínát vagy Indiát – mint Bukarestben ezt elképzelték – hanem ráadásul drámai mértékben csökken az ország biológiai potenciálja.
Különösen érvényes azután, asszonyom, hogy nem szívesen szülnek gyereket: különösen érvényes ez a Romániában élő, de más etnikumhoz – nem a románhoz – tartozó nőkre. Személyesen ugyan nem érthetek ezzel egyet, de tény: ezek a nők, elsősorban a magyarok meg a németek, ilymódon (is) tiltakoznak a Románia belső életét meghatározó kisebbségellenes beolvasztási politika ellen. Vagyis: nem akarnak olyan gyereket szülni, akit az állam már óvodás korától nemcsak politikailag, hanem nyelvileg is, az eszközökben nem válogatva, asszimilálni igyekszik. És a statisztikák szerint, nem is eredménytelenül.
Romániában él, asszonyom, egy több mint kétmilliónyi magyar népcsoport is: ehhez tartozom én is. Megtörténhet emiatt, hogy egyesek talán meg fogják kérdőjelezni: tiltakozhatom-e román nők nevében magyar férfi létemre? Nos: először is, természetesen, nem a nők nevében, hanem érdekében tiltakozom. Aminek nevében teszem, az nem különbözik attól, amit egyszerűen társadalmi erkölcsnek neveznek.
Másodszor: a Romániában élő nemzetiségeket kényszerítik rá: osztozzanak ugyanabban a sorsban, mint amit az államalkotó etnikumra parancsol saját politikai vezetése. – Ha viszont ez így van, ha tehát a hatalom ebben a tekintetben nem tesz különbséget román és nem-román között, akkor – egy ismert román irodalmi szállóigét parafrazálva, mondhatjuk mi is: HA TI AKARTOK MINKET, AKKOR MI IS AKARUNK BENNETEKET. Ha már osztoznunk kell a többség sorsában – ha már kényszerítettek ilymódon a többséghez tartozni – akkor ebben az egy tekintetben a többséghez tartozónak tekintem magam: akkor úgy fogom föl, hogy magától a többségtől nyertem el a jogot, az ő érdekében is kimondani: TILTAKOZOM. Tiltakozom a Romániában élő nők arculcsapása ellen, a gyakorlat ellen, mely mindenekelőtt az ő méltóságukba vág, az emberi méltóságba általában és a román nemzet méltóságába is – hiszen nemcsak a nőket tekintik tenyészállatnak, hanem magát az országot is állati gazdaságnak. (Állati gazdaságot írok, bár ilyen messzire még Orwell fantáziája sem ment el.) – Tiltakozom, mert szégyenletesnek és gyalázatosnak tartom azt, ami itt történik, s azt, hogy ez állapotok ellen senki sem emel szót.
A teljes igazság kedvéért el kell még mondani azt is: egyelőre nemcsak a pártrisztokráciához tartozó nőkkel tesznek kivételt, hanem még néhány értelmiségi kategóriával is. Orvosaink a falusi és a munkáslakosság egészségügyi hálózatára támaszkodva láttak munkához: így lehet ugyanis legkönnyebben a lehető legtöbb nőt megvizsgálni (gyári rendelőkben munkaidő alatt, stb.). A szétszórtabb és ellenállóbbnak gyanított értelmiségi rétegek ellenőrzését most készítik elő.
Végezetül még annyit: a Romániában élő nők egyetlen szövetségese ebben az ügyben semmi más nem lehet, mint a mifelénk szerencsére nem ritka rosszul-szervezettség, lustaság, trehányság, munkakerülés, a gigantikus tervekkel és napi munkafeladatokkal meg kampányokkal szemben tanúsított fásultság és unottság. Csak ettől remélhetik a nők, hogy lassan-lassan, észrevétlenül magától abbamarad ez a mostani gyakorlat, mely megkérdőjelezné bármely ország helyét a kultúrnemzetek sorában.
Ama reményben, asszonyom, hogy olyan ügyekben tájékoztathattam, mely – mint a nők egyenjogúságának következetes és világszerte legismertebb szószólóját – talán érdekelni fogja Önt: s azzal a kéréssel, hogy amennyiben ez valóban így van, ossza meg gondolatait velem –: őszinte tisztelettel búcsúzik híve,
Szőcs Géza
Kolozsvárt, 1985. október 2-án
