FőoldalTŐLEMKötetekPoe jön most hollójával

Poe jön most hollójával

Beszéd a palackból
14
3

Mikor e rovat címét papírra vetettem, két ősi toposzra kívántam utalni. Egyik a palackba zárt üzenet metaforája: a költő sem tudja, üzenete kihez, hova, mikor fog eljutni, s ha eljutott, ki mit fog belőle megfejteni, dekódolni, desifrírozni, egyszóval: megérteni. A másik közhelyessé kopott kép a palackba zárt szellemé, a dzsinné: az elementáris erőé, amely igazi urát mindenkor kész engedelmesen szolgálni. Elég ehhez néhány varázsigét ismerni.
Bollobás Enikő irodalomtörténész most asztalunkra tett egy olyan művet, amely az angolul verset ritkán olvasó és az amerikai irodalomban kevésbé járatos magyar érdeklődő számára pótolhatatlan idegenvezető abban az elképesztően gazdag labirintusban, amelyet fél évezred organikus írói értékfelhalmozása hozott létre Mexikótól északra és Kanadától délre, a két óceán között. (Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története)
A könyvet az Osiris kiadó adta ki 874 oldalon, keménykötésben, gyönyörű kivitelben. A fedőlapon a felállványozott, éppen tatarozás alatt levő Szabadság-szobor látható, mint valami szellem egy palack mélyén. Az állványzat egyébként megszólalásig olyan, mint azok a kilövőrámpák, amelyekről a kozmikus rakétákat szokták fellőni, olykor egyenesben közvetítve az űrkatasztrófát is. (E fénykép pontosan annak a mindenkor kirobbanni kész erőnek a képzetét is hordozza, amely évszázadok óta jellemzi bizonyos meghatározóan amerikai, „legamerikaibbnak" minősülő költők beszédét, Walt Whitmantól Robinson Jeffersig és Allen Ginsbergig vagy Gregory Corsóig.)
Hogy aztán a Spirit of Freedom, a szabadság szelleme (vagy akár csak ennek szobra, amely a Makóról Amerikába érkezett Pulitzer József, azaz Joe Pulitzer nélkül aligha állna ott, ahol ma is áll) hogyan-s-miként érzi magát ott az állványzat acélrácsai mögött, erről – erről is – éppen ebből a könyvből szerezhető be minden fontos ismeret. Nem itt s nem most van helye annak, hogy elemzést vagy tanulmányt írjunk erről a munkáról, amely olvasmánynak magával ragadóan izgalmas, alaptankönyvként pedig pótolhatatlan; s itt nemcsak a tengerentúli irodalomból vizsgára készülő diákokra gondolok; hanem mindenkire, akinek fontos ismernie az amerikai tudat genezisét és önreflexiós képességeit – vagyis a meghatározó tudatalakító folyamatokat, bennük a kulcsmotívumokkal és kulcsszereplőkkel. A mű olvasmányosságának titkát sem feszegetjük, de aligha járunk messze az igazságtól, ha azt gyanítjuk, e titkot az magyarázza, hogy a könyvet nem filológusokból álló kollektíva, nem egy „munkaközösség" írta, hanem egyetlen kéz alkotása, egyetlen szubjektív, de szuverén elméé, amely képes az egész tárgyalt szöveg-galaxis átlátására. Ilymódon az olvasónak csak egyetlenféle, folyamatos és következetes diszkurzussal, egyetlen értékrenddel, egyetlen vélekedéssel kell megbarátkoznia, s ha a szerző egyik-másik ítéletére vagy megközelítési szempontjára fölkapja is a fejét, az egésznek mindenképp a hatása alá kerül. Az egész könyvnek és az egész amerikai irodalomnak.
És itt érünk el rovatunk tulajdonképpeni céljához: ismeretlen, vagy kevésbé ismert költői üzenetek kihalászásához különböző palackokból; találkozást keresni ismeretlen vagy kevésbé ismert költői energiák térbeli-időbeli lenyomataival.
Merthát ez a könyv az indián szóbeliségtől a posztmodern utáni költőkig a titokzatos, mágikus hangsúlyokból, a méltóságát védő, szabadságáért szomjazó lélek beszédéből, olykor hipnotikus erejű versek, kiáltványok, levelek és regények és drámák részletein keresztül egyelő, lüktető, lázadozó lélek különböző sorsok révén önmagába vissza-visszaindázó, feledhetetlen monológját is tartalmazza. Az olvasó ezt vagy meghallja, vagy nem. Füleljünk bele ebbe a beszédbe.
Itt van rögtön Samson Occom, Unkasznak, az utolsó mohikán törzsfőnöknek a leszármazottja, metodista vándorlelkész (kinek nem jut eszébe erről Mundo, Attila unokája, aki római zsoldban esett el a nagyapja birodalmának romjain vívott egyik ütközetben). Occom tehát, keresztény himnuszok szerzője, aki több mint 300 beszédet tart Angliában, hogy támogatást szerezzen az indián iskolák ügyének, körülbelül olyan, vagy alig nagyobb sikerrel, mintha az erdélyi magyar egyetemnek gyűjtött volna. Occom az első indián bestseller szerzője, amely nem más, mint egy kivégzési prédikáció: egy mohikán embert végeztek ki ugyanis, név szerint Moses Pault, gyilkosságért, Occom pedig a bűnről és bűnhődésről, az élet, halál és örökélet kérdéseiről Pál apostol rómaiakhoz írt levele alapján töpreng el. Az Amerikáról szóló irodalom kezdeteinél Budai Parmenius István alakja sejlik fel, valamivel hamarabb, mint Smith kapitány és Pocahontas idillje; Pocahontas aztán – jóval a kapitány szégyenletes lelépése után – ellátogat Londonba, mint másfél évszázad múlva a Fekete Múzsa is, az első néger költőnő, azaz Phillis Wheatley, akiért egyaránt rajong London polgármestere és Benjamin Franklin.
Ezek persze még csak sorsok. Poe révén azután már meghaladhatatlan géniusszal büszkélkedhetett volna Amerika, azzal, hogy vezető lírai nagyhatalom lett. Ehelyett hagyta útszélen elpusztulni a költőt. James Russell Lowell nemsokára már legalább háromötöd részben felismeri, kihez volt szerencséjük: a kortársakról írott szatirikus poémájából az olvasó megtudja, hogy

Poe jön most hollójával, s miként Rudge Barnabásnak,
Háromötöde lángész, a többi badarság csak

E két sor – benne a „hollójával" érkező költővel, s a zsenit már-már felismerő és elismerő pályatárs szabódó hódolatával – feledhetetlen a maga konkrét képszerűségében és időtlen iróniájával.
Ám megannyi remekmű, a lélek, az elme és a nyelv remeklései közül, mintegy fél évezred üzenetei közül ezúttal Carl Sandburg alábbi strófáját választottam ki magunknak, nekünk magyaroknak, mely a megtalált boldogságról szól. Szabó Lőrinc fordította s egy időben sokat emlegették, mára azonban mintha feledésbe merült volna:

Kértem professzorokat, akik az élet értelmét
tanítják, mondják meg, mi a boldogság.
Elmentem híres kormányzati tényezőkhöz, akik
emberek ezreinek irányítják a munkáját.
Fejüket rázták mind és mosolyogtak rám, mintha
ugratni akarnám őket.
Egy vasárnap délután kimentem a Desplaines folyó
partjára.
És láttam egy csomó magyart a fák alatt
feleségestől és gyerekestől, meg egy
hordócska sört és egy harmonikát.

Megjelent a 2005. novemberi Irodalmi Jelenben

 

Galéria 2