Szabó Marcell húszéves fiatalember, kunsági születésű pesti bölcsész diák. Ennyit tudok róla, személyesen nem találkoztam vele.
Néhány verse viszont a kezembe került. Ezekről szeretnék beszélni.
Ismerem a szavak súlyát és sok-sok ifjú költő sok-sok kéziratával volt alkalmam megismerkedni. Idestova harminc éve szokásom, hogy (előbb az Echinox, majd a Fellegvár, később az Előretolt Helyőrség, azután A Dunánál hasábjain) pályakezdő pályatársak műveivel foglalkozzam, vagy közléshez segítsem őket. Nem merő önzetlenségből, inkább kíváncsiságból: tényleg lesz-e belőlük költő, pláne jó költő, jól látom-e, hogy ez a fű itt magasra fog nőni. (Erdélyben folyamatos az utánpótlás: hadd hivatkozzunk legújabban Márkus András, Ármos Lóránd és Noszlopi Botond köteteire.) Röviden: Cselényi Bélától és Zudor Jánostól – beszéljünk most csak a költőkről – Orbán János Dénesig, László Noémitől Szálinger Balázsig, Farkas Wellmann Endrétől Lövétei Lázár Lászlóig nem kevesen hordozták számomra azt az ígéretet – általában: beváltott ígéretet, s így elégtételt és ezért reményt is –, amelynek távlatait költőellenes és költészetellenes irányban változó világunkban egyre fontosabbnak érzem.
És most véletlenül kezembe került néhány vers, amelyeket szerzőjük nem zárt palackba, vagy mondjuk: amelyeket nem bocsátott útjukra „nyomtatott palackban": mintha teljességgel közönyös lenne sorsuk iránt, vagy mintha nem lenne meggyőződve költészete arányairól és jelentőségéről. Vagy mintha nagyon is meg lenne győződve arról, hamvasi hittel és bizalommal a remekműveket illetően, hogy ha egyszer ezek már megszülettek, akkor elkezdték örök életüket, amelyhez képest minden egyéb körülmény elhanyagolható és jelentéktelen – fölösleges hát publikálni és megjelenni és jelen lenni és jópofizni és fellépni és könyökölni és szerepelni, agyonsztárolt égboltunkra újabb csillagként feltörni.
Szabó Marcell nem ígéret, nem nagy ígéret, nem lesz belőle nagy költő. Nem lesz, mert nem lehet: mert már ma is az. Tizenévesen klasszikus, mint Rimbaud vagy mint Weöres Sándor. És ez persze nem jelent semmit, legfőképpen ígéretet nem: a húszéves Bolyai zsenialitását nem haladta meg, nem „überelte" a harmincéves vagy negyvenes Bolyai zsenialitása, Rimbaud abbahagyta, Weöres sem lett jobb költő, mint kezdő korában, éppen csak megadatott neki, hogy az maradjon, ami már kamaszként is volt.
Nem jelent semmit – mondtuk, vagyis nem jelent semmi mást, mint hogy gazdagabbak lettünk egy nagy költészettel. A 21. század egyik klasszikusát Szabó Marcellnek fogják hívni, talán akkor is, ha egy sort sem ír többé. Vagy pedig (hogy azért még maradjon valamennyi távlat a költő számára) fogalmazzunk így: ha Szabó Marcellből akkora költő válik, mint amekkora tehetség, gazdagabbak lettünk majd egy klasszikussal.
Versei szépen példázzák, hogy a vers nem attól vers, mert szép rímek vannak benne és nem attól, ha antik ritmusképleteket támaszt lüktető életre. Az érzékletes jelzők és a zseniális metaforák sem költészet még – és ezt azzal együtt le kell szögeznünk, hogy egyébként imádjuk a váratlan rímeket, megkapó ritmusokat, csodás szóképeket. Ezek olyan kellékek, mint amilyen a bor testét egybefogó üvegkancsó: önmagában is szép, meg alkalmas fényben gyönyörűen megmutatja, kiemeli, felmutatja, hogy miként képes ragyogni a benne levő ital. A kancsó eszköz és szolgálólány: felöltözteti a bort.
És tegyük hozzá: a nagy fontosságú témák, mint amilyen a történelem, a szabadságharcok, a rabiga lerázása, a szerelem és az erotika: mindezt megénekelni ugyancsak nem költészet önmagában, mint ahogy a megverselt anekdoták sem költészet.
Mi a költészet önmagában?
A költészetet nem bravúros eszközök és nem megrázó témák különböztetik meg az egyéb műfajoktól. A költészet önmagában: a tudatnak és a nyelvnek az a képessége, hogy a lét alapzaját érzékelje és érzékeltesse: hogy meghallja és hallhatóvá tegye.
Miféle alapzajról beszélünk?
Minden, ami működik, valamilyen dübörgéssel, zajjal vagy legalább nesszel működik. (Azoknak, akik a fizikát részesítik előnyben a metafizikával szemben, fogalmazzunk így: minden létező egyetemes tulajdonsága a rezgés. És hogyisne járna a rezgés zajjal – akinek van füle, hallja.) A lét működésével együtt járó sercegés, minimál-hangzás, ontológiai zümmögés, a napszél árnyéka, amint rávetül a létezés kezdeteire: mindez felfogható és rögzíthető egy igen bonyolult műszerrel, amelyet költészetnek nevezünk.
„Szívnek meg
azt hívjuk, ami gyűlöl vagy épp hogy
nem, de semmiképp sem enged. Te
mászkálhatsz evilági, ködös folyosókon.
Én kávét főzök, nem gondolok rád.
Míg van menetrend és vannak vonatok.
A földút végén az állomás lassan ötven
éve áll. Boltba gyalog megyek, a nénit
ott csak néninek mondják"
Vagy íme, hogyan kell örökkévaló fotográfiát készíteni a legbanálisabb helyszínről, egy utcasarokról:
„S van ez az utca. Két szó. Kint a tábla.
Volt, hogy tudtam: maradnál még, ha
jobbodon, valaki tényleg lábakon állna."
Ha háromszögelési pontokat keresünk, mondjuk a magyar költészetből, félreismerhetetlennek tűnik a háttérből Pilinszky és Nemes Nagy beszéde, meg az egykori Tandorié, legújabban a Tóth Krisztináé. Ám ezek nem föltétlenül hatások: egyszerűen csak előzmények, még egyszerűbben: rokonságok és hasonlóságok. Igen, azt gondolom, hogy Szabó Marcell mindezen költőtársak nélkül is, „magától" is leírta volna, hogy:
„Mikor két perc pontosan elég, kiérek
a kertbe, át a kerten, a fészerbe be,
visszaakasztom helyére a most újra
ismerős testet, de még van időm."
Amely vers (A langyos szív, de ne mondjuk újra) aztán így folytatódik:
„Minden egészen, se belőle el se zavartan hozzá.
Aztán kiérek a kertbe, a kerten át, a házba
be. Ottfelejthettem volna valamit, vállmagasban,
ha mondhatnám, hogy ottfelejtettem."
Mit lehetne, végezetül, a pályakezdőkkel szemben szokásos és kötelező ostoba protokoll szerint, „tanácsolni" Szabó Marcellnek?
Talán azt, hogy itt-ott lehetne még szűkszavúbb, még tömörebb, úgy, mint legjobb soraiban? Ki az, aki felé ez ne lett volna, ne lenne megszívlelendő tanács az elmúlt két-háromezer évben vagy napjainkban?
Olyan tanácsot is adhatna valaki, hogy költőnk ne olvasson – mondjuk – több Pilinszkyt, hogy még véletlenül se vegye át jellemző motívumait, tárgyait, helyszíneit, fordulatait: hogy senkiben se erősödhessen áthallásokat idéző érzékcsalódás, vagy gyanú, vagy vád. Ám ekkor rögtön megszólalhatna az ellenvélemény: költőnk igenis olvasson minél többet – hogy azonnal ismerje föl sajátjaiban a másokéhoz hasonló szavakat és tudatosan kerülje ezeket.
Ez nem is hangzik rosszul – de aligha lehetséges így verset írni, állandó önkontroll és cenzúra alatt tartva magunkat. (Vajon akkor megszülettek volna-e ilyen remeklései, mint: „ezt hallod egyre csak bokáig szoknyáidban állva" vagy: „Megbontott ingben, zihálva, ezt hívod aztán sajátnak" vagy: „Idejutottam, aszódó lazactesttel, hogy elvétem / magam is a hangot" vagy: „A tűről szólva nincs könnyebb, mint engedni valami sokéves távoli beszédnek", vagy mint amilyenek az ehhez hasonló, tettenérhetetlenül hallucinatív realizmussal megfogalmazott képek:
„Este a szomszédba mész s zajt csapsz a kavicsos úton.
Visszafelé úgy tíz méterre a háztól a vállfákig is tisztán
belátsz. Meleg van odabent, ég a villany."
Ezért inkább azt tanácsolnám Szabó Marcellnek: írjon le kritikátlanul mindent, ami eszébe jut – a többit bízza a szerkesztőkre, a kritikusokra, az olvasókra és az utókorra.
Szabó Marcell
A családfők menesztése
Nagybátyádat egyszer láttam. Futott a Margitszigeten.
Mesélted, addig te is csak kétszer: egy névnap,
egy temetés. Az ember azért sokszor úgy tesz,
mintha ez egy átkozott verseny volna. Az én apám
óvodába jár. Pöttyös labda, nincsenek fények.
Csúszok alá, végig valami vörös és zöld alapon.
Azt hiszem, csúszda. Beszélek, olyan dolgokról,
mint a kézügyesség. Fénykép készül, azt muszáj,
aztán mindenki ugyanott, ugyanúgy röhög.
Szóval beszélek, vagy mászom újra. Egész nap.
De lassabban már nem is jöhetne az este. Most kilenc éve van,
így számolok, a telefont még biztosan nem veszem fel.
Inkább kimegyek a kertbe, ott ülök. Ismerős az egész,
a platánfa, a tovább nem pontosuló ég, de közelebb: a vérerek is.
És egész egyszerűen este lesz, legegyszerűbb este. Beviszik
a székeket, kiteszik szellőzni a kabátot. Ami még hátravan,
az se más, az is csak lassú, kényszerű különülés.
Valakinek azt mondom, nem vagyok éhes.
Kezdődhet ilyesmivel.
Vagy csak kinövök egy cipőt, elállítom az órát,
rossz kézhez rendelek egy még rosszabb kezet,
egy olyat, amire nem kapni kesztyűt. Tényleg nem.
Én a házról akartam a múltkor is, nem a névtábláról az ajtón.
Pofázni, ahogy csak egy ki nem nőtt fogról, egy begipszelt
csuklóról lehet. Mintha minden minimum újraélhető volna.
Hisz nem javul meg, az idővel nem lesz szerethető, amire
egyszer azt mondták, te vagy, így ülsz a rokonok között.
Van, amit magázni és van, amit szeretni nem szabad.
Apád tányérokat vesz elő, dugóhúzót keres, most mondd meg,
mikor matat ez a kéz mesekönyvek közt, színhúsok felett.
Mikor hajol előre, zárja le annyival, a legkisebb fiú nyár óta beteg.
Mikor olt villanyt, mikor szedi kettesével a lépcsőt, s mikor zihál,
hogy még elérje, mint mondják, az utolsó csatlakozást.
Megjelent a 2007. áprilisi Irodalmi Jelenben
