Íme ezredes elvtárs másik verset írok a tőlem elkobzottak helyett.
Életem nem vidám.
Életem nem vidám!
Sok-sok éjszakám tanú rá;
s szállodám, szálloda-szobám:
éjszaka jönnek általában,
rámtörnek, mint a tüdővérzés
mely olykor-olykor fölragyog
a hűtőszekrény ajtajában.
Szuterén lakásaik mélyén
fáznak az alvó alkotmányok
valahol délen, Afrikában.
Nagyritkán hív meg valaki
pohár borra, vagy épp ebédre.
(Anyám szalonnát csomagolt a
házkutatási engedélybe;
így élek, élek, éldegélek.)
Számban a tüdővérzés vörös fésűjével.
Még mindig tűrhető erőben.
Tegnap a sírásó-tanoncok
csontokat hánytak ki a földből
a Házsongárdi temetőben,
kislányom bábuját siratja
amit a kútba engedett le:
átöltöznek a magyarnóták
letartóztató rendeletbe,
ki tudja, kik laknak a kútban!
Álmatlan lény az őrszem.
Igen, de nemcsak ennyi.
Ráförmed rokonaimra:
MÉRT ADTAK NEKEM ENNI.
És visszatoloncolgat
Váradról Vásárhelyről
és Lenin arról írt hogy
de ne beszéljünk erről,
dehogyis akarok én martirológiát előadni
itt a kolozsvári földalatti tanszéken
és éjszakai alkotmánytant sem
vagy hipotéziseket a forradalom tájszólásairól:
azt sem
legfönnebb költészettant
legfönnebb emlékezéstudományt.
*
Sisakvirág a csontokon,
virág az elveszett sisakban.
Az emlékezés lent lakik,
a szénbe ásott virradatban.
Szájában vörös fésűvel.
Fényképeimet magukhoz vette a verseimmel együtt:
ezredes, Ön országos hírű gyűjtő, tegye ezt is,
nem bánom, a többihez, ezredes.
Máshol úgysem lesz olvasható,
hacsak – ki tudja – nem közvetíti majd
egy távoli és elég sokat zavart,
nemritkán alig fogható
rádió
rádióadó
