(Gyakran jut eszembe az az esküvő. Emlékszel, mit kérdeztem tőled: te, mint színésznő, nem félsz-e attól, hogy egy időn túl könnyebb lesz elővenned valamelyik szereped megfelelő mondatát, mint saját magad megfogalmaznod azt a mondatot; mert ha elég sok szerepet tanulsz be, minden helyzetre, minden egyes kérdésre találsz szépen megfogalmazott válaszokat; ám mivel a szavak gondolatainkra visszahatnak, és meghatározzák életünket, megtörténhet, hogy nem is a saját életed éled, hanem részleteket a másokéból.
Erre gondoltam azzal a fiatalemberrel kapcsolatban is, aki én leszek majd az 1970-es években, Kolozsvárt: egy medveszerű költő; azon töprengtem, nem kellene-e sajnálnom, amiért megfosztatott az egyszeri választás kockázatának méltóságától. De hát én nem másvalaki vagyok, hanem ő, élete az enyém, életünk így teljes, így egy, innen bennem is a határtalanság, a nem-egyszeriség érzése, a parttalanság, az, hogy szabadságom nem korlátozható, ezért lesz igaza annak, aki majd 1976-ban így szól hozzám: úgy élsz, mintha két nap sütne rád.)
